Téli Mátra XL

Téli Mátra XL, privátban

Táv: 40 km

Szint: 1600 m

Mondtam már, hogy szeretünk túrázni? Bár nem mondom, hogy minden egyes pillanatban és minden egyes földrajzi ponton automatikusan megerősíteném ezt az állítást, de azért nagy általánosságban így van. Viszont a tömeget, azt nem szeretjük. Nyilván nem várhatjuk el, hogy minden túrán max. 100 induló legyen, de azért vannak olyan túrák, amikre azért nem megyünk el, mert már túl sokan vannak rajta. Sajnos ezek közé került a Téli Mátra is, pedig mindannyian nagyon szerettük (meg hát, mint láthatjuk, rajtunk kívül még sokan mások is…), mert az útvonal tényleg nagyon jó. Viszont a 6-7 EZER közötti induló, no, az számunkra elriasztó.

Ilyenkor még mindig megvan a lehetőség, hogy a túrázni vágyó, ámde tömegiszonyos illetők „privátban” csináljanak meg egy adott túrát. Vagyis, végigmenjenek az adott útvonalon, de nem a túra napján, hanem bármikor máskor. Mi erre a „bármikor máskorra” a túra előtti szombatot választottuk.

Kora reggel indultunk, s az éppen csak felkelt nap fényében, és (szerintem) brutális hidegben hagytuk az autót Mátrafüreden, és hárman indultunk neki a zöld sávnak, M. Sz., Tamás s én. Én éppen mélyen fel voltam háborodva azon, h. milyen hideg van, pedig +10 fokot ígértek (nesze neked január), és lehet, h. vastagabb aláöltözetet kellett volna venni, és úgy felvennék még valamit, de már nincs semmi. Szóval, a szokásos reggeli nyavalygás közepette elindultunk. Még azt is elnyávogtam, h. úúúúúúúúúúúúúúgy szerettem volna, h. legyen hó, de hát nincs. No, mindegy, mentünk a hó nélküli fagyban, a lefagyott aszfalton egy-egy érdekes figurát bemutatva időnként. A falu még aludt, nem kellett kerülgetnünk senkit, remek volt. Csak ne lenne ilyen hideg, és lenne egy kis hó, gondoltam AKKOR MÉG.

Hamarosan elhagytuk a falut, s bár nem kellett vészesen felfele menni, mégis rájöttem, h… melegem van. A softshell dzseki bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra végéig. Hétágra sütött a nap, gyönyörű idő volt. Két terepfutó is elfutott út közben mellettünk, szerintem ők is úgy gondolták, h. a „hivatalos” Téli Mátrán túl sokan vannak...

M. Sz. már korábban beszélt nekem arról, h. ott a kőbánya peremén megyünk. No, én semmiféle kőbányára meg peremre nem emlékeztem, pedig 2x is voltam ezen a túrán, de mondjuk ha belegondolunk abba, h. sokszor mire kiérek a konyhába (5 méter, kb. 10 sec) elfelejtem, h. miért is indultam, ez nem is annyira meglepő. Most, h. kiértünk a tényleges kőbánya peremére, már kezdett derengeni, h. mire is gondolhatott… Itt már egy kis hó is volt, bár inkább csak az árnyékos helyeken. Az ösvény kövei viszont eléggé le voltak fagyva, s csapatunkból egyvalaki s@ggr@ is esett, de hogy ki, azt inkább nem árulom el, fantáziátokra bízom…

Aztán, ahogy beértünk az erdőbe, egyre több lett a hó. Az Ilona-kútnál már szinte összefüggő hótakaró borította a környéket, meg is csodáltuk, miközben a forrásból ittunk:

Ahogy közeledtünk Lajosházához, úgy lett egyre több hó. Emlékeztem, h. az egyik Téli Mátrámon annyi volt a patakban a víz, hogy még a betonhídon is folyt, csendben reménykedtem, h. most nem fog. Elérve azt a rövid, ámde igen meredek lejtőt, ami levezet a lajosházi ellenőrzőponthoz, most először gondolkodtam el azon, h. milyen lesz itt majd mondjuk ötezredik túrázónak lemenni… hát nem túl jó, szögeztem le, miközben még így is óvatosan ereszkedtem le a jeges-havas lejtőn.

Lenn a patakban nem volt túl sok víz elhamdulillah, viszont szépen be volt fagyva:

A kisvasút sínein átkelve felidéztük, h. a Mátrahegy túrán itt majd egyenesen előre fel kell kapaszkodni a zöldön, ami, hát, egy igencsak velős emelkedő. Mi inkább most jobbra tartottunk, a sárga négyzeten, ami szintén nem vízszintes haladt, amúgy. Innentől egy jó darabon át nagy általánosságban felfele haladtunk, most pedig ilyen kisebb halmokat másztunk meg, míg végre nagy nehezen felértünk a sárga sávra. A nap szikrázva sütött, és hó is volt, aminek én személy szerint nagyon örültem. Itt megálltunk kicsit, reggeliztünk, aztán indultunk tovább a vadaskert kerítése mellett, szörnyű bűzben. Mint kiderült, a vadaskert vaddisznói számára a karácsonyi halmaradékot hasznosították táplálékként: félig rohadt harcsafejek, halbőr, mindenféle halmaradék volt a kerítésen belül felhalmozva, s hiába volt fagy, rendkívül büdös volt. Az imént megevett banán jelezte azon szándékát, h. szívesen egyesülne a halfilézés maradékaival, de rövid megbeszélés után meggyőztem arról, h. maradjon, ahol van.

Hamarosan áttértünk a piros+-ra. A Mátrában ezek a piros pluszok valahogy mindig brutális szippancs útvonalat jelentenek, s most sem volt ez másként. Mint a piros +, mind a – felfelé ment, és hát itt más rengeteg hó volt. Nem is GONDOLTAM volna, h. ennyi hó lesz. Oké, arra számítottam, h. majd a Kékesen hó lesz, de hogy itt is… Ráadásul hamarosan elkezdett szállingózni is, majd hamarosan nagy pelyhekben szakadt a hó…

Ennek eleinte nagyon örültem, jaj, esik a hó, esik a hó, sikkangattam boldogan, amit túratársaim példás türelemmel viseltek. Azonban a hóban egyre nehezebb volt menni, meg csúszott, meg hideg volt, és ráfagyott a bakancsomra:

Nem is tudom, hogy GONDOLJA ez a hó, puffogtam magamban, nem elég, h. már időtlen idők óta felfelé megyünk, de még esik hozzá ahhoz a rengeteg gusztustalansághoz, ami amúgy is borítja az útvonalat, mintha nem lenne elég bajunk az eddigiekkel is… No mindegy, azért valahogy csak beértünk Mátraszentimrére, rövid és nem túl lelkes vitát folytatva arról, h. melyik évben hol adtak forró teát – mivel most sehol, így különösebb gyakorlati jelentősége a kérdésnek nem volt – majd a falut elhagyva a változatosság kedvéért felfele haladtunk tovább. Egy ideje köd is lett, és, ha esetleg nem említettem volna, hideg is volt, bár felfele ezt kevésbé lehetett azért érezni…

Galyatetőhöz közeledve többen voltak az erdőben, egyik csapat meg is kérdezte, h. messziről jövünk-e, és sokat megyünk-e még. Én örömmel közöltem, h. Galyatetőn már túl leszünk a félúton. M. Sz. vitatta ezt, én viszont kifejtettem, h. a túra valójában csak 32 km, mert a Kékesről ugye lefele kell már csak menni, és az nem is számít, gondoltuk AKKOR MÉG. Ilyen módon saját elméletével szembesítve M. Sz. beismerte, h. valóban túl leszünk félúton. Ennek örömére Galyatetőn beültünk abba az étterembe, ahol az OKT-n brutál méretű palacsintákat fogyasztottunk, majd az út hátralévő részében rosszul is voltunk a bezabálástól. Most csak egy kávét ittunk. Aztán visszamentünk a hidegbe és a visszataszító hóba, és mentünk tovább. Fel a Csór-hegy oldalába, nyilván, a szakaszt egyenletesen emelkedő hosszú szakaszok és rövid, velős emelkedők váltakozása jellemezte. A hóban, nyilván. Erre a szakaszra már rávetült a Kékes, látványban és tudati szinten is, mert tudtuk, h. egyre közelebb van az a pont, amikor fel kell majd mászni rá. A Kékes alamuszi módon lapult a felhők között, úgy nézett ki, mint ami nem is magas, meg nem is meredek, pedig amúgy de:

A Vörösmarty turistaháznál ettünk egy szendvicset, és nekivágtunk a Pisztrángosig vezető unalmas szakasznak. M. Sz. szerint ez a világ leghosszabb 4 kilométere. Nem olyan nehéz, mert bár felfele kell menni, de nem durván, inkább folyamatosan, de nem történik semmi, és nagyon-nagyon nehezen jön el az a Pisztrángos. Mikor végre elértük, beültünk kicsit az esőházba, megittuk a teánkat a termoszból, aztán hajrá. Neki a Kékesre vezető meredeknek.

Engem itt megmagyarázhatatlan érzések töltöttek el. Bár fizikailag nem voltam olyan hú de fáradt, oké, persze, éreztem, h. jöttünk távot meg szintet is, de teljesen jól voltam. Viszont valami hihetetlen mély elkeseredés és önsajnálat töltött el azért, h. nekem itt most fel kell mennem. Legszívesebben leültem volna egy kőre abba a KRETÉN hóba és elsírom magam. Ugyanakkor valami furcsa tudathasadásos állapotban TUDTAM, h. ez micsoda hülyeség, és röhögtem is magamon. Ezért vihorászva mondtam el M. Sz-nek, h. mélyen el vagyok keseredve. Ő úgy nézett rám, ahogy az egy komplett, s ráadásul veszélyes őrültnek kijár, s megfigyeltem, h. ettől kezdve igyekszik legalább egy túrabotnyi távolságot beiktatni kettőnk közé, hátha megvadulok, és támadok…

Elkeseredés ide vagy oda, azért csak felértem a Sötét-lápa nyeregbe, onnan meg már csak ugrás a Kékes teteje. Oké, elég nagy ugrás, de akkor is. Már sötétben értünk fel. A büfé BE VOLT ZÁRVA, pedig még csomó síelő volt a pályán, ennyi a kávéról/teáról… megindultunk lefelé, bár, mint korábban már kifejtettem, valójában vége volt a túrának, csak hát az elmélettől sajnos a kocsi nem került fel a Kékesre… szóval mentünk lefelé.

Én ezen a túrán folyamatosan össze-vissza kevertem a három mátrai túrát (Téli Mátra, Mátrahegy, Mátrabérc), így most is azt hittem, h. a zöld sávon megyünk le, de felvilágosítottak, h. nem. Hajjaj, a köteles rész, jutott eszembe, s most derengett fel először, h. hiába kell innentől lefelé menni, talán MÉG SINCS vége a túrának.

És így is van. Egy idő után lámpát kapcsoltunk, de még így is vigyázni kellett, különösen, mikor a patak mellé értünk, mert a hegyoldalban vezető ösvény durván le volt fagyva. Én végül is csak kétszer estem el, és egyszer sem olyan durván, mint pár éve a tényleges Téli Mátrán, és végül is nem hullottam alá az ösvényről a mélybe, de voltak olyan pillanatok, mikor azt gondoltam, h. nem úszom meg. NAGYON boldog voltam, mikor végre leértünk az aszfaltra. No, sár, az viszont nem volt, egy centin sem, s így a hóban a múlt heti túra után szépen lepucolódott bakancson tiszta is maradt.

A kocsihoz érve gyors cipőcsere, kis öltözködés, és már indultunk is haza. Még felugrottunk hozzánk, megenni a marhapörköltet és a gesztenyetortát, aztán mindenki ment haza aludni.

Hát, így végződött a mi privát Téli Mátránk. Mondhatom, h. remek volt, bár a Kékesre felmenő lelkiállapotot nem egészen értem. No, sebaj, majd a Mátrahegyen leteszteljük, h. egyszeri esemény volt-e, vagy a Kékes általában ezt váltja ki belőlem...