2018. február 5., hétfő

Hótaposó


Táv: 30 km
Szint: 730 m
Ezen a hétvégén én igazából a Barcikára szerettem volna menni, de ebbéli vágyammal egyedül maradtam. Szokásos túratársaim mind hárítottak, macera, mondták, messze van. Korán kell kelni. Sár lesz. Ja, és még messze is van.
Így hát magamra maradtam túraterveimmel. Még szerdán is arról elmélkedtem TKM-nek, h. szerinte lesz-e sár a Gödöllői-dombságban. Áááá, dehogy lesz, hogy lenne már, az eddigi sár meg plusz még a 2 nap alatt leeső cca. 20 mm csapadék majd diffundál a mélyebb talajrétegekbe mindössze néhány óra leforgása alatt, biztosított ő vidoran.
Nem tudom, öregszem szerintem, de egyrészt nincs kedvem órákig egyedül menni sötétedés után, másrészt csak húzom a számat a bokán felül érő sárra… A kor teszi, bizonnyal. Mindenesetre, az előrejelzéseket látva egyelőre szkippeltem a Gödöllői-dombság projektet. Helyette kinéztem magamnak az Ösvénytaposók Hótaposó fantázianevű túráját. Tavaly ugyanezen időpont körül voltam a Kitaibel Pál emléktúrájukon, ami egy kis kurflitól eltekintve szinte ugyanaz az útvonal, csak 5 kilivel hosszabb volt. És SOKKAL jegesebb. Meg amúgy is szeretem az ő túráikat, még ha a sarat nem is... No mindegy, gondoltam magamban, felkelek reggel, s ha már akkor is zuhog, még mindig visszafekhetek aludni (BÁRMIKOR gond nélkül vissza/le tudok feküdni aludni, csak úgy mondom). Sőt, ha esetleg csak a rajtban kezdene zuhogni, akkor még mindig mehetek a 20-as távra (bár ettől igencsak húzódoztam).
Reggel nem esett egy cseppet sem, így semmiféle legitim okom nem volt a visszafekvésre. Öltözés, és irány a rajt. Szokás szerint (na jó, a tavalyihoz hasonlóan) azt a megoldást választottam, h. a libegő alsó állomásáig mentem a Nyugatitól busszal, s onnan a Zugligeti úton kb. egy kilit kell felsétálni, mert így (1) nem kellett átszállni másik buszra, (2) út közben volt egy csomó mohás szikla, és lehetett… na mit? Igeeeen, octosporázni! (nem találtam egyet sem, a történelmi hűség kedvéért.)
A rajtba érkezésemkor kezdett szállingózni a hó. Nem szeretném, ha körmeiteket tövig rágnátok az izgalomtól, így elárulom, h. egész úton esett, a csapadékpaletta teljes skáláját bemutatva hol a hó, hol a havas eső, hol a sima eső. Na jó, jégeső az nem volt.
Kicsit szüttyögtem, vettem Budapest kupa füzetet, neveztem, otthagytam a rajtban a poláromat, mert hideg, az nem volt, majd neki is indultam a zugligeti iskolától felfelé vezető zöld + jelzésnek felfelé, ami tavaly egy jégpályává volt fagyva, most csak enyhén sáros volt:

Innen fel a Disznófő-forrástól a Normafáig szép menet, igaz, hogy meredek, de legalább elég sokáig is. Közben meg egyre több lett a hó, ami fenn, az Anna-kápolnánál már összefüggő hótakarót alkotott:

Itt még olyan igazi durva sár nem volt, de azért kezdte már megmutatni magát, h. biztosan tudhassuk, olyan sárról van szó, ami ha lenni akar, akkor lenni fog. Az első pont, a Csacsi-rét után tényleg bele is húzott a sárga sávon, és teljes kibontakozásba, önmegvalósításba fogott:

Igazán komolyan elgondolkodtam azon, h. akarunk-e mi a jövő héten 2.000 másik emberrel errefelé menni, éjszaka, sötétben… 

Hát, komolyan nem is tudom. Azt viszont el kell mondanom, h. ez a szakasz olyan hihetetlen hosszan tartott, azt hittem, sosem jön el a Végvári-sziklánál lévő következő pont. Egyedül az vigasztalt, h. a tavaly felfestett piros sáv jelzéseinkben gyönyörködhettem egy idő után.
A következő ponton, a budakeszi út előtt kaptunk Balaton szeletet, ami nagyon jól jött, mert már nagyon éhes voltam. Mondjuk volt a zsákomban 2 szendvics is, nem tudom, miért nem vettem elő, mert már tényleg éhen akartam halni. A csokit viszont megettem.
A pont után, a Vadaspark felé tartva több igazi örömteli meglepetésben is volt részem. Egyrészt találtam mirelit téli fülőkét, na nem mintha le akartam volna szedni, csak hát mindig örülök, ha gombát találok, aminek általában ilyen fejhangú visításokkal adok hangot, amelyeket pontosan leírni sajna nem tudok, de ha egyszer eljöttök velem gombászni, szívesen bemutatok élőben is:

Ezen kívül nemsokára találkoztam idén az első hunyorral! Egy csomóan hunyorogtak félig a hóban, félig az avarban:

Illetve, a következő pont után, áttérve a piros + jelzésre, ismét elgyönyörködtem benne, mert pár éve ezt még Leventével festettünk fel, aki már nem fest, de én nagyon szeretem őt, és hiányoznak azok a jó kis közös festések. Amúgy ezért szeretek jelzést festeni, mert utána olyan jó ott menni, olyan bensőséges módon lesz ismerős, mint semmi más. Remélem, idén is alkalmam nyílik a festésre insallah.
Egy ideje ekkor már azon gondolkodtam, h. hogyan is fog összeállni a túra második fele. Úgy emlékeztem, fel kell menni a Fekete-fejre. Oké, de akkor onnan hogy kerülünk a Remete-szurdokba, tépelődtem hosszasan. Nyilván, ha előveszem az itinert, ez a probléma mintegy másodpercek alatt megvilágosodott volna, de nem tettem, hogy miért, az ugyanúgy rejtély számomra, mint az előzőekben említett szendvics dilemma. Mikor viszont a Petneházy rétnél a pontot elértem, megvilágosodtam: nem kell a Fekete-fejre felmenni, hanem a piroson Nagykovácsi felé, majd a piros +on oldalról kell bemenni a szurdokba. Remek. Mentem is tovább, nem feledve el emlékeztetni magamat, h. a piros sáv Nagykovácsi felé, az mindig sáros… Ráadásul ekkor éppen havas eső esett, ami még hozzájárult az amúgy is meglévő sármennyiséghez, ami már önmagában sem lett volna kevés:

De ez még semmi ám, mert mire leértünk Remeteszőlősre, addigra a havas eső átváltott sima esőbe, és nem is csak szemerkélt ám, hanem esett rendesen.
No, nekem van egy jó kis softshell dzsekim, ami eddig még soha, semmilyen csapadéktól nem ázott át, órák alatt sem. Most is ez volt a helyzet. Viszont a dzseki csak derékig ér, így mindaz a csapadék, ami a dzsekiről lefolyik, természetesen rám ömlik derék alatt, majd innen szép lassan felszivárog derék fölé is. Remek érzés ez.
A ponton volt mindenféle rágcsa, nápolyi, ropiféle, szörpök. Mélységesen szégyelltem magam, de a poharamat otthon felejtettem, kénytelen voltam eldobhatót használni.
Az asztalon megpillantottam valamit, ami egy megsötétedett banánhéjra hajazott, de hogy áll meg így a banánhéj, tűnődtem hosszasan, míg a tüzetesebb vizsgálat ki nem derítette, h, valójában egy szarvból faragott madarat nézek:

Ennek örömére tovább is indultam az esőben, amely ekkor kezdte úgy érezni, h. eljött az ő ideje, most, vagy soha, végre megmutathatja, h. mit tud, és igazán rákezdett. Most már a kapucni elejéről is a térdemre csörgedezett a víz menet közben, egyre jobb volt, komolyan.
Így trappoltam be a szurdokba, ahol viszont a nap meglepetése fogadott- az idei első IGAZI HÓVIRÁGOK!

Itt szeretném közbevetni, hogy a faluban, kertben, parkban stb. kinövő hóvirágok nem indulhatnak az Év Első Hóvirága versenyen. Azt azért ti is beláthatjátok, h. a kertben, faluban, parkban stb. kinőni, az NAGYSÁGRENDEKKEL könnyebb, mint kinn az erdőben, hidegben, sötétben egyedül. Az igazi hóvirág, na, az az erdőben nő ki.
Hűvösvölgybe érve néhány pillanatig éppen nem esett semmi, de olyan sötét lett, h. érezhető volt, ez az állapot nem fog soká tartani. És valóban, mikor Szépjuhásznéhoz értem, már szállingózott megint, de legalább most a hó. A zöld pluszon már csaknem vízszintesen esett a havas eső, majd a zöld sávra felérve SZAKADT a hó, de durván!

Teljesen be voltam ettől lelkesedve, pedig már csurom víz voltam mindenhol, és éppen elég mindenféle esett már a nap során, de hát én szeretem a csapadékot, a havat meg különösen, ezért hangosan kacarászva haladtam a sűrű hóesésben. Pedig innen már másfél kili sem volt hátra, kifejezetten sajnáltam, h. beértem, és még a célból is azt néztem, hogy szakad kinn a hó:

A célban pecsét, oklevél, kitűző, forró tea, vajaskenyér hagymával, lekvároskenyér. Nagyon kedvesek voltak szokás szerint a szervezők, már csak miattuk is érdemes jönni ezekre a túrákra. Felvettem a rám váró száraz polárt a vizes felsőre a vizes dzseki alá, hát, nem azt mondom, h. jobbat el sem tudtam volna képzelni, de azért rossz sem volt. Aztán indultam is haza a sűrű hóesésben.
Mire a Moszkva térre értem, már valami kevéssé vonzó havas eső féleség esett. Még szerencse, h. elmentem túrára, különben itt maradtam volna egy szál hóesés nélkül :)



2018. január 28., vasárnap

Téli Mátra XL

Téli Mátra XL, privátban
Táv: 40 km
Szint: 1600 m

Mondtam már, hogy szeretünk túrázni? Bár nem mondom, hogy minden egyes pillanatban és minden egyes földrajzi ponton automatikusan megerősíteném ezt az állítást, de azért nagy általánosságban így van. Viszont a tömeget, azt nem szeretjük. Nyilván nem várhatjuk el, hogy minden túrán max. 100 induló legyen, de azért vannak olyan túrák, amikre azért nem megyünk el, mert már túl sokan vannak rajta. Sajnos ezek közé került a Téli Mátra is, pedig mindannyian nagyon szerettük (meg hát, mint láthatjuk, rajtunk kívül még sokan mások is…), mert az útvonal tényleg nagyon jó. Viszont a 6-7 EZER közötti induló, no, az számunkra elriasztó.
Ilyenkor még mindig megvan a lehetőség, hogy a túrázni vágyó, ámde tömegiszonyos illetők „privátban” csináljanak meg egy adott túrát. Vagyis, végigmenjenek az adott útvonalon, de nem a túra napján, hanem bármikor máskor. Mi erre a „bármikor máskorra” a túra előtti szombatot választottuk.
Kora reggel indultunk, s az éppen csak felkelt nap fényében, és (szerintem) brutális hidegben hagytuk az autót Mátrafüreden, és hárman indultunk neki a zöld sávnak, M. Sz., Tamás s én. Én éppen mélyen fel voltam háborodva azon, h. milyen hideg van, pedig +10 fokot ígértek (nesze neked január), és lehet, h. vastagabb aláöltözetet kellett volna venni, és úgy felvennék még valamit, de már nincs semmi. Szóval, a szokásos reggeli nyavalygás közepette elindultunk. Még azt is elnyávogtam, h. úúúúúúúúúúúúúúgy szerettem volna, h. legyen hó, de hát nincs. No, mindegy, mentünk a hó nélküli fagyban, a lefagyott aszfalton egy-egy érdekes figurát bemutatva időnként. A falu még aludt, nem kellett kerülgetnünk senkit, remek volt. Csak ne lenne ilyen hideg, és lenne egy kis hó, gondoltam AKKOR MÉG.
Hamarosan elhagytuk a falut, s bár nem kellett vészesen felfele menni, mégis rájöttem, h… melegem van. A softshell dzseki bekerült a hátizsákba, s ott is maradt a túra végéig. Hétágra sütött a nap, gyönyörű idő volt. Két terepfutó is elfutott út közben mellettünk, szerintem ők is úgy gondolták, h. a „hivatalos” Téli Mátrán túl sokan vannak...
M. Sz. már korábban beszélt nekem arról, h. ott a kőbánya peremén megyünk. No, én semmiféle kőbányára meg peremre nem emlékeztem, pedig 2x is voltam ezen a túrán, de mondjuk ha belegondolunk abba, h. sokszor mire kiérek a konyhába (5 méter, kb. 10 sec) elfelejtem, h. miért is indultam, ez nem is annyira meglepő. Most, h. kiértünk a tényleges kőbánya peremére, már kezdett derengeni, h. mire is gondolhatott… Itt már egy kis hó is volt, bár inkább csak az árnyékos helyeken. Az ösvény kövei viszont eléggé le voltak fagyva, s csapatunkból egyvalaki s@ggr@ is esett, de hogy ki, azt inkább nem árulom el, fantáziátokra bízom…

Aztán, ahogy beértünk az erdőbe, egyre több lett a hó. Az Ilona-kútnál már szinte összefüggő hótakaró borította a környéket, meg is csodáltuk, miközben a forrásból ittunk:

Ahogy közeledtünk Lajosházához, úgy lett egyre több hó. Emlékeztem, h. az egyik Téli Mátrámon annyi volt a patakban a víz, hogy még a betonhídon is folyt, csendben reménykedtem, h. most nem fog. Elérve azt a rövid, ámde igen meredek lejtőt, ami levezet a lajosházi ellenőrzőponthoz, most először gondolkodtam el azon, h. milyen lesz itt majd mondjuk ötezredik túrázónak lemenni… hát nem túl jó, szögeztem le, miközben még így is óvatosan ereszkedtem le a jeges-havas lejtőn.
Lenn a patakban nem volt túl sok víz elhamdulillah, viszont szépen be volt fagyva:

A kisvasút sínein átkelve felidéztük, h. a Mátrahegy túrán itt majd egyenesen előre fel kell kapaszkodni a zöldön, ami, hát, egy igencsak velős emelkedő. Mi inkább most jobbra tartottunk, a sárga négyzeten, ami szintén nem vízszintes haladt, amúgy. Innentől egy jó darabon át nagy általánosságban felfele haladtunk, most pedig ilyen kisebb halmokat másztunk meg, míg végre nagy nehezen felértünk a sárga sávra. A nap szikrázva sütött, és hó is volt, aminek én személy szerint nagyon örültem. Itt megálltunk kicsit, reggeliztünk, aztán indultunk tovább a vadaskert kerítése mellett, szörnyű bűzben. Mint kiderült, a vadaskert vaddisznói számára a karácsonyi halmaradékot hasznosították táplálékként: félig rohadt harcsafejek, halbőr, mindenféle halmaradék volt a kerítésen belül felhalmozva, s hiába volt fagy, rendkívül büdös volt. Az imént megevett banán jelezte azon szándékát, h. szívesen egyesülne a halfilézés maradékaival, de rövid megbeszélés után meggyőztem arról, h. maradjon, ahol van.
Hamarosan áttértünk a piros+-ra. A Mátrában ezek a piros pluszok valahogy mindig brutális szippancs útvonalat jelentenek, s most sem volt ez másként. Mint a piros +, mind a – felfelé ment, és hát itt más rengeteg hó volt. Nem is GONDOLTAM volna, h. ennyi hó lesz. Oké, arra számítottam, h. majd a Kékesen hó lesz, de hogy itt is… Ráadásul hamarosan elkezdett szállingózni is, majd hamarosan nagy pelyhekben szakadt a hó…

Ennek eleinte nagyon örültem, jaj, esik a hó, esik a hó, sikkangattam boldogan, amit túratársaim példás türelemmel viseltek. Azonban a hóban egyre nehezebb volt menni, meg csúszott, meg hideg volt, és ráfagyott a bakancsomra:

Nem is tudom, hogy GONDOLJA ez a hó, puffogtam magamban, nem elég, h. már időtlen idők óta felfelé megyünk, de még esik hozzá ahhoz a rengeteg gusztustalansághoz, ami amúgy is borítja az útvonalat, mintha nem lenne elég bajunk az eddigiekkel is… No mindegy, azért valahogy csak beértünk Mátraszentimrére, rövid és nem túl lelkes vitát folytatva arról, h. melyik évben hol adtak forró teát – mivel most sehol, így különösebb gyakorlati jelentősége a kérdésnek nem volt – majd a falut elhagyva a változatosság kedvéért felfele haladtunk tovább. Egy ideje köd is lett, és, ha esetleg nem említettem volna, hideg is volt, bár felfele ezt kevésbé lehetett azért érezni…

Galyatetőhöz közeledve többen voltak az erdőben, egyik csapat meg is kérdezte, h. messziről jövünk-e, és sokat megyünk-e még. Én örömmel közöltem, h. Galyatetőn már túl leszünk a félúton. M. Sz. vitatta ezt, én viszont kifejtettem, h. a túra valójában csak 32 km, mert a Kékesről ugye lefele kell már csak menni, és az nem is számít, gondoltuk AKKOR MÉG. Ilyen módon saját elméletével szembesítve M. Sz. beismerte, h. valóban túl leszünk félúton. Ennek örömére Galyatetőn beültünk abba az étterembe, ahol az OKT-n brutál méretű palacsintákat fogyasztottunk, majd az út hátralévő részében rosszul is voltunk a bezabálástól. Most csak egy kávét ittunk. Aztán visszamentünk a hidegbe és a visszataszító hóba, és mentünk tovább. Fel a Csór-hegy oldalába, nyilván, a szakaszt egyenletesen emelkedő hosszú szakaszok és rövid, velős emelkedők váltakozása jellemezte. A hóban, nyilván. Erre a szakaszra már rávetült a Kékes, látványban és tudati szinten is, mert tudtuk, h. egyre közelebb van az a pont, amikor fel kell majd mászni rá. A Kékes alamuszi módon lapult a felhők között, úgy nézett ki, mint ami nem is magas, meg nem is meredek, pedig amúgy de:

A Vörösmarty turistaháznál ettünk egy szendvicset, és nekivágtunk a Pisztrángosig vezető unalmas szakasznak. M. Sz. szerint ez a világ leghosszabb 4 kilométere. Nem olyan nehéz, mert bár felfele kell menni, de nem durván, inkább folyamatosan, de nem történik semmi, és nagyon-nagyon nehezen jön el az a Pisztrángos. Mikor végre elértük, beültünk kicsit az esőházba, megittuk a teánkat a termoszból, aztán hajrá. Neki a Kékesre vezető meredeknek.
Engem itt megmagyarázhatatlan érzések töltöttek el. Bár fizikailag nem voltam olyan hú de fáradt, oké, persze, éreztem, h. jöttünk távot meg szintet is, de teljesen jól voltam. Viszont valami hihetetlen mély elkeseredés és önsajnálat töltött el azért, h. nekem itt most fel kell mennem. Legszívesebben leültem volna egy kőre abba a KRETÉN hóba és elsírom magam. Ugyanakkor valami furcsa tudathasadásos állapotban TUDTAM, h. ez micsoda hülyeség, és röhögtem is magamon. Ezért vihorászva mondtam el M. Sz-nek, h. mélyen el vagyok keseredve. Ő úgy nézett rám, ahogy az egy komplett, s ráadásul veszélyes őrültnek kijár, s megfigyeltem, h. ettől kezdve igyekszik legalább egy túrabotnyi távolságot beiktatni kettőnk közé, hátha megvadulok, és támadok…
Elkeseredés ide vagy oda, azért csak felértem a Sötét-lápa nyeregbe, onnan meg már csak ugrás a Kékes teteje. Oké, elég nagy ugrás, de akkor is. Már sötétben értünk fel. A büfé BE VOLT ZÁRVA, pedig még csomó síelő volt a pályán, ennyi a kávéról/teáról… megindultunk lefelé, bár, mint korábban már kifejtettem, valójában vége volt a túrának, csak hát az elmélettől sajnos a kocsi nem került fel a Kékesre… szóval mentünk lefelé.
Én ezen a túrán folyamatosan össze-vissza kevertem a három mátrai túrát (Téli Mátra, Mátrahegy, Mátrabérc), így most is azt hittem, h. a zöld sávon megyünk le, de felvilágosítottak, h. nem. Hajjaj, a köteles rész, jutott eszembe, s most derengett fel először, h. hiába kell innentől lefelé menni, talán MÉG SINCS vége a túrának.
És így is van. Egy idő után lámpát kapcsoltunk, de még így is vigyázni kellett, különösen, mikor a patak mellé értünk, mert a hegyoldalban vezető ösvény durván le volt fagyva. Én végül is csak kétszer estem el, és egyszer sem olyan durván, mint pár éve a tényleges Téli Mátrán, és végül is nem hullottam alá az ösvényről a mélybe, de voltak olyan pillanatok, mikor azt gondoltam, h. nem úszom meg. NAGYON boldog voltam, mikor végre leértünk az aszfaltra. No, sár, az viszont nem volt, egy centin sem, s így a hóban a múlt heti túra után szépen lepucolódott bakancson tiszta is maradt.
A kocsihoz érve gyors cipőcsere, kis öltözködés, és már indultunk is haza. Még felugrottunk hozzánk, megenni a marhapörköltet és a gesztenyetortát, aztán mindenki ment haza aludni.

Hát, így végződött a mi privát Téli Mátránk. Mondhatom, h. remek volt, bár a Kékesre felmenő lelkiállapotot nem egészen értem. No, sebaj, majd a Mátrahegyen leteszteljük, h. egyszeri esemény volt-e, vagy a Kékes általában ezt váltja ki belőlem...

2018. január 15., hétfő

Börzsöny Kapuja


Táv: 46 km
Szint: 1001 m

Volt régen egy Wass Albert túra, amit nagyon szerettünk. Ez volt életem első negyvenes túrája, s tudjuk, hogy ácsingóztam akkoriban egy negyvenesre (azóta is a kedvenc távom a 40-50 közötti túrák, amúgy). Később, mikor másodszor voltam, ezen a túrán ismerkedtem meg Zolival is, ami, mint tudjuk, számos közös túrát eredményezett azóta.
Aztán ez a túra sajna megszűnt. Egyszer megcsináltuk privátban a fiúkkal, de teljesítménytúra formájában nem létezett már többé. Viszont felbukkant a palettán ez a Börzsöny Kapuja, ami mind útvonalában, mind időpontjában komoly hasonlóságokat mutatott a WA túrával. Úgy gondoltuk, nézzük meg. Zoli mellett velünk tartott István is, aki legutóbb a Tolna 50-en volt velünk is és túrázni is.
Rajtolni 6 és 7 között lehetett, aminek csapatunk több tagja nem annyira örült, mert sajna nagyon korai kelést feltételezett, de azért sikerült időben érkezni a rajtba, még parkolóhely is volt. Viszont szüttyögtünk egy fél órát, azóta sem értem, mivel… Mondjuk a szervezők már a hajnali rajtban forró teát és zsíroskenyér-hegyeket szolgáltak fel, ha valaki esetleg otthon nem reggelizett volna… Végül aztán sikerült nagy nehezen nekivágni a távnak.
Egy jó darabig Verőcén belül kellett menni, kicsit bizonytalankodtunk, h. a Kálvária felé, vagy sem, aztán megállapítottuk, hogy arra majd visszafelé. Még sötétben vágtunk neki a Borbély-hegynek, ami egy roppant egészséges emelkedő így rögtön az elejére, és még alig-alig pirkadt, mikor felértünk az első, matricás pontra. Innen le kellett menni Magyarkútra, ami Zolinak nem nagyon volt meg, h. hogyan is fog bekövetkezni, én viszont nemrégiben a Kálváriák a Börzsönyben túrán pont ezen az útvonalon jöttem, csak szembe, így lelkesen magyaráztam neki, h. mi jön most – azon ritka pillanatok egyike, mikor nem ő tudja kívülről az útvonalat, hanem én. Sokkal régebben túrázik, mint én, ki kell használni az ilyen lehetőségeket…
A forrásig, a második pontig aszfalton kellett menni, így nagyon jól haladtunk. A Ponton adtak valami csokifélét, és volt forró tea is. Ami viszont számomra sokkal érdekesebb volt, volt egy pihe-puha macska is, és még azt is hagyta, h. megsimogassam:

Azonban a játék-szórakozás résznek hamarosan vége lett, meg neki kellett indulni a nagy-kő-hegyi pontig vezető szakasznak, nyilván, felfelé… ami egy dolog, de itt elkezdődött az egész túrát uraló sár… Itt egyelőre nem a mély és híg változat, hanem a tapadós és igencsak csúszós verzió. Komoly szenvedés volt előrejutni, az emelkedőkön ez kb. egy lépés felfelé, fél lépés visszacsúszásként realizálódott:

Végül csak felértünk a pontra, matricás volt, ragasztottunk, és megtekintettük volna a kilátást, de nemigen volt – a nap nem sütött, a levegő párás volt. Inkább elindultunk lefelé, kezdetben a keskeny ösvényen a hegyoldalban, aztán a szélesebb utakon, ahol viszont ismét eluralkodott a brutális sár, ezúttal a mély és híg változat:

Lefelé menve felidéztem, mikor régen, a múlt ködébe vesző időkben egyszer itt jöttünk felfele TKM-mel, aki hirtelen kiemelkedő érdeklődést tanúsított a mikológia iránt, minden egyes gombáról érdeklődve út közben, s már eltöltött a boldogság, h. találtam valakit, aki osztozik szenvedélyemben, míg rá nem jöttem, h. a kiemelt érdeklődés inkább az emelkedőn beiktatott megállásnak szól, mint a terület gombáinak...
Zoli úgy emlékezett, h. a nógrádi pont közel van, én úgy, h. 7-8 km, aztán valahol a kettő között volt az igazság, de a terepviszonyok miatt én úgy éreztem, soha nem érünk le. Nem szeretek aszfalton menni, de nagyon örültem, mikor kiértünk a nógrádi aszfaltútra. Bakancsom:

Itt ismét felidéztem közös túránkat TKM-mel, mikor szintén Nógrádon vágtunk át, kezünkben lóbálva túrabotjainkat, mire egy 3 év körüli, szüleivel szombat délutáni sétára induló kislány hangosan és teljes komolysággal kijelentette: „A nagymama és a nagypapa indulnak síelni!” Na, köszi…
A forrásnál lévő ponton volt mazsola, meg forrásvíz, nyilván, én elindultam, hogy megörökítsem a várat az éppen érkező kisvonattal, hamarosan jöttek utánam a fiúk is:

Újabb sáros szakaszon haladhattunk tovább, a változatosság kedvéért, egy darabig felfelé, aztán egy pihentetőbb szakasz következett volna, ha nincs brutális sár:

Így, nyilván,pihenésről szó sem lehetett, korcsolyáztunk, és próbáltunk nem elesni. De mondjuk kb. erre számítottunk, mert a Börzsöny, az télen vagy fagyott, vagy saras, ez van.
A kellemetlen, hegyoldalban vezető lejtőn leügyeskedve értünk le Királyrétre, megtekintettük az új beruházások építését – ezekkel az új beruházásokkal túrán még soha nem járt emberek olyan ún. „turistacentrumokat” hoznak létre, ahol nagyon-nagyon csúnyán néznek rád, ha bemégy sáros bakanccsal, különösen, ha még a MOSDÓBA is bemégy sáros bakanccsal, és 600 HUF egy bögre tea, viszont nagy parkoló van, hogy a természetbe érkező „turisták” közvetlenül a „turistacentrum” mellett tudjanak leparkolni, hogy ne legyen a cipőjük sáros, miközben bemennek meginni 600 forintos teájukat, a természetben – majd megindultunk Kisinóc felé. A pont neve „Kisinóc Turistaház” volt, de nyilván kinn volt a kiülős részen, a pontőrök nagyon kedvesek voltak, kínáltak mindenfélével, a tea nagyon jól is esett, meg megettem egy szendvicsemet, majd felkerestem a kinti budit, amit nagyon nem szeretek, mert szerintem tele van húgycsőharcsával. Szerencsére annyira hideg és huzatos volt, h. szerintem a húgycsőharcsák kis pálcikává fagytak…
Indultunk tovább, fel kellett menni a Kálváriához, szerencsére kevésbé volt sáros, mint számítottam rá, de azért sáros volt. A patakmederből kikapaszkodva Zoli rálépett egy kőre, ami kifordult a lába alól, mire ő visszazuhant elém, amitől én teljesen pánikba estem, mert ha ő elesik, akkor én meg még sokkal jobban. Végül elhamdulillah megúsztuk mindhárman.
Kóspallagon áttértünk a piros sávra, a a Kis-Hanta-patak mellett (néha benne) megindultunk a Pusztatorony felé. Én kifejtettem, h. felmászni oda még oké, de lemászni nincs kedvem onnan… Hamarosan kiderült, h. nem is fenyeget ez a veszély. Ott, ahol a piros – kimegy a műútig, ott állt egy kocsi, meg egy vadászruhás fickó, aki közölte, h. nem mehetünk tovább a piroson, mert ők itt most vadásznak. Menjünk a műúton, ha nem akarjuk, h. lelőjenek minket. Rövid eszmecserét tartottunk a teljesítménytúrák előzetes bejelentéséről, engedélyezéséről, majd erre a társas vadászat rászervezéséről. Sok értelme nem volt, de legalább elmondtuk a véleményünket. Én pl. azért nem is forszíroztam annyira a dolgot, mert elegem volt a sárból, és nem tűnt akkora tragédiának, h. egy darabon a műúton menjünk… Neki is indultunk, és jó tempót is tudtunk menni, cuppogás és csúszkálás nélkül. Hamar a Rózsa-kunyhóhoz értünk, Kittenberger Kálmán sok időt töltött és írt itt, egy olyan idő volt az, amikor az ember még nem azért volt vadász, mert sok pénze van, befolyásos barátai, és nem járt illemtan-órára.

Itt kaptunk megint teát, meg valami ropifélét, és az is kiderült, h. Zoli előzetes infóival ellentétben nem kell felmenni a Gál-hegyre, viszont a Morgó-völgyben kell lemenni. Én ezt nem fogtam fel tragikusan, mert a Gál-hegyről lemenni egy brutális meredek lejtő, ami ilyen sáros időben, kicsúszkálva még durvább lehet, a Morgó-völgyben meg úgyis csak egyszer jártam még, hát hajrá.
Az erdőből a rétre kiérve megállapítottuk, hogy az idő továbbra sem lett jobb, így sajna a Börzsöny látványa sem volt olyan szép, mint lehetett volna, de azért nem volt rossz:

Újabb matricás pont után vissza az erdőbe, majd lassan elértük a Morgó-völgyet:

 amelyben két forrás is volt, s bár néhol elég nehezen járható volt, ezért kárpótoltak a GOMBÁK, először egy nagy halom téli fülőke:

Majd pedig az átlépendő fatörzs alatt lapuló piros színű csészegomba faj:

A völgyből kiérve nekiindultunk az aszfaltnak, h. átmenjünk egész Kismaroson. Hát, ez volt számomra a túra legdurvább része, hosszú is, unalmas is, azt hittem, sose érünk végig, aztán meg még beértünk a Csattogó-völgybe, ami szintén hosszú, és szintén nem történik semmi, és azt hittem, sose érünk már végig rajta, és sose lesz meg a matricás pont, ahonnan még mindig 2 km a cél… Hát, ez egy próbára tévő szakasz volt.
Végül azért persze csak meglett az a matrica, aztán hamarosan a GPS-en már látszott az elágazás, ahol reggel jobbra kellett tartani, de mi most még egy utolsó emelkedővel a másik ágon, a Kálvárián keresztül tértünk vissza a reggeli útvonalra. Ez az emelkedő már nem esett jól, pedig hát tudjuk TKM örök érvényű kijelentéséből, h. az aszfalton nem számít a szint…
Még lámpa nélkül sikerült célba érnünk, ahol ismét tea és zsíroskenyér-hegyek fogadták a túrázókat. Cipőcsere után indultunk haza, én itthon a bakancsomat csak hagytam megszáradni, mert rájöttem, h. ezzel bármit is kezdeni nem tudok…
A túra remek volt, a szervezők nagyon lelkesek és kedvesek, nekem csak az utolsó szakasszal volt gondom, hogy Istvánt idézzem, „nem bántam volna, ha 5 kilométerrel előbb vége van”, azt viszont belátom, h. valahogyan csak vissza kell jutni a rajtba. De azért próbálunk jönni jövőre is :)



2018. január 8., hétfő

Pinceszer


Táv: 35 km
Szint: 600 m
Az év eleje nem bővelkedik teljesítménytúrákban. Többnyire elmegyünk a standard BUÉK budai-hegységes túrára, de hát sokan is vannak, meg azért a Budai-hegység nem sok újat tartogat.
Idén már jó előre lebeszéltük Zolival, h. nézzük meg ezt a Pinceszer túrát. Kötelező előnevezés volt, amit nem felejtettünk el. Egyikünk sem volt még rajta, messze sincs, jó lesz. Nem is kell túl korán kelni. Ennek megfelelően szombat reggel találkoztunk is a Moszkva téren, s kocsival indultunk Csákberény felé. Én útközben boldogan mutogattam Zolinak, h. itt voltunk gomba terepgyakorlaton.
A rajtba érve volt még parkoló, de elég hosszú sor is volt a nevezéshez. Végül azért csak elindultunk, s a kelő nap fényében kis bizonytalankodás után azért kitaláltunk a faluból. Hideg volt, bár hó nem:

Ez egy nyolcas típusú túra volt, ami azt jelenti, h. először mentünk egy nagyobb, 21 kilométeres kört, majd a rajt-cél érintése után elindultunk a másik irányba, s a nyolcas kisebb részét kirajzolva mentünk egy kisebb 14 kilométeres kört. Az első körben rögtön megindultunk a Géza-pihenő felé. Mivel a túra borospincéket is érintett, meg hát ez végül is egy borvidék, ilyen fantázianevei voltak a távoknak, h. butélia, römpöly meg meszely. A középsőről gőzöm sem volt, mint jelent, de kis kutatás kiderítette, h. szintén űrmérték, 1 meszely = 2 römpöly, ha esetleg bárkit is érdekelne.
A Géza-pihenő, az helyi viszonylatban egy eléggé magas pontnak számít, így nem meglepő módon felfelé kellett menni, bár nem durván. Én közben gondosan igyekeztem nézegetni a mohapárnákat, mert az utóbbi időben rákaptam az Octosporák keresésére.
Az Octospora, az, ha érdekel titeket (ha nem, akkor is el fogom mondani, bocsika) egy mohaparazita aszkuszos gomba nemzetség. Igen kicsi, korong vagy csésze alakú gombácskákat kell elképzelni, akár 1 mm-nél is kisebb, a 2 mm az meg már nagynak számít, és mohában élnek. Ezek termőideje késő ősztől tavaszig van, így lelkesen gyűjtögetem őket mostanában. Nyilván nem egyszerű észrevenni, és nem is a teljesítménytúra a legjobb ezek aprólékos keresgélésére, de azért biztos, ami biztos, mostanában minden túrán megjegyzem rendszertelen időközönként, h. „légyszi figyeljétek a mohákat!” Na persze leginkább én figyelem csak, de hát ez már csak így van…
A Géza-pihenőhöz érve stílusosan tartottunk egy pihenőt, ami számomra azt jelentette, h. keresgéltem az Octospórákat:

A történelmi hűség kedvéért, nem találtam egyet sem. El is indultunk lefelé, nagyon szép idő volt, sütött a nap, s néhol még hó is volt, bár őszinte bánatomra igazán nem nevezhettem jelentős mennyiségnek:

Végre nagy nehezen elértük a Felső-cservágás nevű pontot, ahonnan a rövidebb táv a csókakői várhoz ment. Mi a másik irányba indultunk, mert még egy jelentős adag sárdagasztás várt minket a célig, mi csak a következő körben érintjük majd a várat:

A kezdetben jól járható erdei ösvényt hamarosan alaposan kiközelített, ezért mély sárban tocsogó erdei út váltotta fel, kissé anyázva haladtunk a dágványban. Én örültem, mikor visszaértünk a rajt-célnak helyt adó művelődési házba, ahol volt tea meg egy csomó kenyér, savanyúság stb. Kis pihenő és evés-ivás után indultunk a második körre.
Itt először fel kellett kapaszkodni a műúttal párhuzamosan vezető hegygerincre, majd ezen, pompás kilátás, mohás sziklák között haladtunk tovább. Én, nyilván, figyeltem a mohákat. Elég kevés sikerrel, egészen addig, amíg Zoli le nem maradt kicsit, én pedig mondván, h. majd később megvárom, mentem tovább… kb. 5 lépést, mikor is diadalmasan felsikkantottam: „Zoli! Octospora!” Ezen Zoli úgy megijedt, h. megállt benne az... ütő, s percekig nem tért magához.
Amúgy itt vannak, ezeket kerestük:

Két fajt is sikerült találni, egymáshoz nagyon közel. Nem szeretném, h. tövig rágjátok a körmötöket, így elárulom, hogy első és második találatom egyben az első és utolsó is volt, nem találtam többet ezen a napon.
Ha bárkit is érdekel, így néz ki egy ilyen kis szépség spórája (ez éppen az O. coccinea fajé), mint láthatjátok, 8 db van belőle egy aszkuszban:

Az Octosporáktól eltekintve is ez a szakasz volt a legszebb az egész túrában, s ráadásul még sosem jártam erre korábban, sajnáltam is, mikor vége lett.
A fennsík után erdőben haladtunk tovább, míg el nem értük azt az Alsó-cservágást, ahol korábban már jártunk, de most az ellenkező irányba fordulva a vár felé vettük az irányt. Konkrétan a várba nem volt kötelező felmenni, pont sem volt ott, de mi nyilván nem hagytuk ki a lehetőséget, h. ezt a szép kis lépcsősort meghódítsuk:

Aztán még pluszban felmentünk a vár legtetejére is, ahonnan már felülről nézhettünk le a sziklamászókra:

A várat eléggé felújították, új falrészek lettek, mióta legutóbb voltam fenn, és belépőt sem kellett fizetni ez alkalommal:

A vár megtekintése után Csókakő utcáin mentünk a borospincében lévő pontig, ahol lehetett (volna) bort kóstolni, de nyilván ezt mi kihagytuk. Már csak lefele kell menni, mondta Zoli biztatólag, mikor kijöttünk a pincéből, ezzel együtt megindultunk felfelé, s ez a következő szakaszra elég sokáig jellemző is volt. Itt már végig, a célig a házak, pincék között mentünk, de azért szép volt a kilátás, egyik oldalon fel a hegyre, ahol a második körre indultunk, a másik oldalon a mezőre, szőlőkre:

Hamarosan kiértünk a pincék közül is, le a műútra, már látszottak a falu házai, a templomtorony is, és nemsokára a célban voltunk. Ismét volt enni-innivaló.
Nagyon kellemes volt ez a túra, sokkal jobb, mint a mit vártam, jó volt ismét meglátogatni az ismert helyeket, és azok a részek, ahol még nem jártam, különösen érdekesek voltak. Különleges élmény volt, mikor út közben egy felriasztott mufloncsapat száguldott át előttünk az úton, illetve az egyikük, az nem tökölt a futkosással, hanem egyetlen lendülettel, egy 4-5 méteres szökkenéssel egyszerűen átvetette magát az út felett.
Ez a túra remek lehetőség így év elején, amikor amúgy sem oly gazdag a kínálat, és remélem, visszatérünk még, és különösen remélem, h. hóban :) (bár akkor igazi kihívás Octosporázni...)
PS. Ja, igen, ha BÁRKI véletlen találna ilyen Octosporát, légy szíves mohával együtt gyűjtsétek be, és szóljatok nekem :) köszi.