2017. május 14., vasárnap

Kaposmérő - Patca

Blog
Sikeresen elindultunk. Már előző este tudtam, h. 8:40-kor el kell indulnom otthonról (m.sz.: szerintem már két héttel korábban). Ezzel együtt rájöttem nyolc 25 kor hogy a szépen összepakolt hátizsákból a ruháim mint egy 30 százaléka kimaradt. Nem részleteznem hogy mely ruhadarabok villámgyors át pakolás után intim ruhadarabjait tetejére gyömöszöltem a fagyasztott marhapörköltet majd ki száguldottam a lakásból. A fiúk a Sasadi úti buszmegállóban vártak itt szálltunk fel a Kaposvári buszra ami állítólag a gyorsjárat így alig 3.00 alatt megérkeztünk Kaposvárra és innen tovább Kaposmérőre. Első napunkon amely végülis csak egy délután mindössze 14 és fél kilométer várt ránk út közben megnéztük a SKANZEN Szennán ahol egy hölgy bemutatta a racka gyapjúfonását és kaptunk gyógy teát is.
A mai szállás Patca Katica tanya ami elég spártai összesen 4 db kanál van a konyhában osszuk be főztem tarhonyát az otthonról hozott marhapörkölthöz és volt csoki is.
. A szomszédunk a katica vagyok karámja és így egy szamár csődör üvölt az ablak alatt még jó hogy ez a fiúk szobája a házban egy Jégverem átlagos légköre honol a tulaj a telefonon hogy be lehetne fűteni mély felháborodással közölte hogy május van.
Nem tartottam fontosnak megemlíteni hogy pl. az Északi-sark na ott egész évben fűteni kell meg még Szibéria sem túl meleg májusban.
Azt hiszem puhány városi genetikai selejt hipsternek tart minket.
Kár, hogy nincs nálam CEUs jelvény.
Amúgy mint kiderült a szamarat Lajoskának hívják és nagyon Emberbarát
Mikológiai szempontból a nap nem telt túl eseménydúsan tavaszi rét gomba széles lemezű Fülőke ízletes csiperke és egy teljesen autolizált tintagomba.
az ízletes csiperke sajnos vénséges volt és tele légy lárvával így gombás toji kilőve.

Két hét kék...

no, ismét a kéken.
A DDK Kaposmérő - Szekszárd szakaszt fejezzük be, majd pedig belekezdünk a FAK-ba.
Ez nem egy csunya szó, hanem a Félelmetes Alföldi Kéktúra röviditése... Amitől mindannyian félünk egy kicsit.
Érdekes kérdések kavarognak bennünk.
Vajon fog-e esni?
Lesz-e sár?
Sírva fogunk-e fakadni a bokáig érő alföldi homokban?
Maradjatok velünk, s hamarosan megtudjátok ti is !

2017. március 6., hétfő

Bükki Kilátások Classic


Táv: 44 km
Szint: 1650 m


Nagyon szeretem ezt a túrát, bár menet közben mindig megállapítom, h. úgy emlékeztem, h. ez könnyebb… de akkor is szeretem, a tavaszi Bükk mindig nagyon szép, és RENGETEG igazi hóvirág szokott kinőni (FYI: „igazi” hóvirág az, ami az erdőben nő ki. Azt azért ti is beláthatjátok, h. SOKKAL könnyebb egy kertben kinőni, mint az erdőben.)
Az egyetlen hátrány az, h. legkésőbb egy héttel előre kellett nevezni a túrára, ami, hát nekünk csaknem a sci-fi birodalmába tartozik, lévén, h. időnként még péntek este 10-kor is azon csetelünk, h. hova menjünk szombat reggel… Mindegy, én előneveztem, biztos, ami biztos, de azért csináltam „B” tervet is :)
Ez utóbb feleslegesnek bizonyult, mert végül is egy igencsak kellemetlen reggel 5-ös kelés után 6-kor elindultunk Felsőtárkány felé. Én (szokás szerint) igencsak izgultam, mert idén szintesebb túrán még nem voltam. Egy idő után M. Sz. közölte is, h. ne sóhajtozzak már akkorákat, mint akit a vágóhídra vonszolnak.
A maradék kb. 80 kilométernyire utat tehát percenkénti 3-4-es légzésszámmal tettem meg, s némileg elkékült arccal, légszomjjal küzdve szálltam ki a parkolóban… ahol DERES volt a fű, és brutál hideg volt. Hát ezen igencsak felháborodtam. Nem 20 fokot mondtak mára? Most akkor vigyek polárt, vagy sem? Elég lesz a softshell mellény? Vagy nem? Kérdéseimet nem tettem fel inkább, felcsatoltam a zsákra kívülről a polárt (az első nagyobb bokorban el is hagytam), és egyre fokozódó szorongással mentem be a versenyközpontba, ahol közölték, h. nem kell ott nekünk semmit csinálni, menjünk a buszhoz. Mentünk, megkerülve a tavat:

Tudni kell, h. ez nem egy rajt-cél túra: a rajt Szilvásváradon van, a cél meg Felsőtárkányban. Viszont a szervezők, nagyon bölcsen, szerveznek buszt, így a célban hagyható a kocsi, s csak vissza kell érte sétálni. Viszont ezen a rendezvényen az egyetlen gyalogos mellett 3 csak terepfutó táv is van (65, 34, 14), illetve a „Classic” 44-en is indulnak azért futók. Tehát a busz a futók indulása után indul, 7:45-kor (IRL 7:50 körül). Tehát csak olyan 8:40 körül tudtunk elrajtolni. Én nem szeretek ennyire a végén induli, mivel nem vagyok egy gyorslábú, nemcsak attól félek, h. kicsúszok a szintidőből, hanem attól is, h. mire valahogy bevergődöm a célba, már a szervezők rég összepakoltak, sőt, már mindenki rég elfelejtette azt is, h. valaha is teljesítménytúra zajlott a környéken…
Most nem volt más lehetőség, így hárman nekiindultunk 8:40-kor. Átvettük az igazolólapot, melyen szúróbélyegzővel kellett lyukasztani, illetve a rajtszámot, ami a gyalogosoknak is járt. Én még soha, sehol nem mentem rajtszámmal, így ki is tűztem nagy boldogan. Aztán indulás. Tamást az első pár száz méteren láttuk csak, ő 7:11 alatt ért be. No, NEKI aztán nem kell tartani attól, h. mire beér, a szervezők már rég összepakoltak, stb, lásd mint fentebb.
Ketten maradtunk M. Sz-szel, mentünk, hát, a futókon kívül nem sokan előztek meg minket… Sejtettem h. ezt a tempót én nem tudom tartani, de egyelőre mentem. M. Sz. kitűzte a 9 órán belüli teljesítést, amire én egészséges, boldog nevetéssel reagáltam.
Egy darabig csak mentünk egy brutál sáros dózerúton, kb. vízszintesen. Aztán megkezdtük az emelkedést az első EP, Kelemen-széke felé.
No, most jött az, amiről előbb beszéltem. Én TUDOM, h. ide felfele kell menni. De úgy emlékeztem, h. van egy jó húzós emelkedő, és annyi. Hát de nem. Mert NAGYON SOK emelkedő van, melyek egy része tényleg húzós, más része meg még jobban. Az útvonalat némileg színesítette, h. itt jöttek velünk szembe a Hard (65) terepfutó táv versenyzői, és (1) lehetett nekik drukkolni, (2) elgondolkodhatunk azon, h. az élmezőny tagjai hogy a fenébe tudnak ilyen sebességgel száguldani lefelé a brutál meredeken. Nem verik szét a térdüket, bokájukat vagy bármely más testrészüket? Hát, úgy tűnik, nem. Ügyesek voltak.
A ponton szúrtunk a szúróbélyegzővel. Meghatottan gondoltam Zolira, aki ügyesen hozzá tudja szúrni az ujját is az igazolólaphoz. Nekem ez nem sikerült, bár a célban felfedeztem, h. a rajtszámot a mellény alatt a felsőmhöz is hozzátűztem, tehát azért fejlődőképes vagyok…
Mentünk tovább az Őr-kőhöz, ami elég hamar meglett, pedig itt már 7 km és 600 m szint felett jártunk. A nagyon meredek felfele szakaszon M. Sz. jól otthagyott, csak messziről követtem ezen a részen, ami a kedvenceim közé tartozik az „ördögszántás” névre hallgató kis hupli kövekkel, nekem talán ez jellemzi legjobban a Bükköt:

Fenn volt pár igazi hóvirág is:

Szúrás és fotók után mentünk tovább a Cserepes-kőhöz. Ezt a szakaszt nagyon szeretem a kék sáv hegyoldalban futó ösvényével, a kilátás remek, nem is kell durván felfelé menni. Cserepes-kőn, a barlangnál emberes pont várt minket, kedvesen elvették a lapot, és ők szúrtak helyettünk.
- Döfj! - nyújtottam át igazolólapomat az ettől kissé meglepődő, de eléggé belelkesülő pontőrnek. Aztán kiegyeztünk egy almában, amit zsebre vágtam, mert biztos voltam benne, h. ha az itt jövő meredek lejtőn kezdem enni akkor (a) óriásit esek, (b) félrenyelek és megfulladok.
Az Őserdő szélének érintésével indultunk a Tar-kő felé, ott, ahol a Tortúrán decemberben lefelé jöttünk. Már akkor is megjegyeztem, h. itt azért jobb ám lefele menni, mint felfele, s ez most is beigazolódott. M. Sz. lassan eltűnt a láthatáron, én meg mentem, ahogy tudtam. Még utánaszóltam, h. nyugodtan menjen ki a Tar-kőre, fotózzon stb. én NEM megyek ki, mert örülök, ha élek. Dehogynem jössz ki, mondta még, mielőtt eltűnt szem elől. Én ugyan nem, gondoltam magamban.
Hát de pedig igen, mert idén mindenkinek ki kellett, kivitt a szalagozás, de két okból is megérte. Egyrészt, gyönyörű idő volt, s a tar-kői kilátás páratlan. Másrészt, mikor lila arccal és levegő után kapkodva felértem, s egy fotóra megálltam, az a kerékpáros sporttárs, aki addig a Tar-kő szélén üldögélt, felkelt, odajött hozzám, és megkérdezte:
- Halima?
- Igen – válaszoltam kissé meglepetten.
- Gratulálok a sok megtett túrához! - mondta a nyilvánvalóan blog-olvasó sporttárs, majd hozzátette:
- De gondolom, sokan mondják ezt – pedig nem, nagyon ritkán fordul elő, és nagyon feldobott, h. rajtam kívül is olvassa bárkit, amiket leírok. Viszont ugyanakkor kicsit zavarba is jöttem, s így a nevét nem kérdeztem meg, de ez úton is üdvözlöm így is, és további sok jó utat kívánok.
Viszont sokat időzni nem tudtam, mert attól tartottam, h. M. Sz. meg vár rám a ponton, s ez így is volt. Itt még volt hó is:

De nem hógolyóztunk, hanem mentünk a síházhoz, ami igazi, hamisítatlan Bükk-fennsíkos tájakon át történt:

Nagyon szeretem ezeket a részeket, mutatsz nekem egy töbört meg két szál borókát, és kész is vagyok, komolyan. Eltekintve attól az apró közjátéktól, amikor M. Sz-t követve, az abszolút útvonaltisztelet jegyében a szalagozott, egyenes út helyett a jelzésen lementünke gy töbör mélyébe, aztán egyszer csak ott álltam a hóban, nyakig a málnák között (legalább a cipőm lepucolódott, EKKOR MÉG):

A síházban, túl a 18 kilométeren és 1000 m szinten most először leültünk, ettünk valamit, és ittunk a kínált teából is, ami nagyon jól esett. Hamarosan én fázni kezdtem, remek, gyerünk tovább.
A pazsagi erdészházig nem történt sok különös. A Nagy-mező nyilván nagyon szép volt az ide-oda hajló fűcsomókkal, illetve az erdészház előtt, a műútra kiérve találkoztunk egy csapat… hát… igencsak vidám fiatalemberrel, akik nekünk szegezték a kérdést: „Elnézést, merre van észak?”
No, ilyet sem kérdeztek még tőlem… Mint kiderült, Répáshutára akartak eljutni, M. Sz. útbaigazította őket. Meg is indultak a hegyoldalban felfelé vezető turistaúton… majd pár 100 m múlva le az erdészházhoz. Szerintem meglátták fentről az épületet, és azt hitték, az már Répáshuta… Aztán mégse jöttek le, visszakapaszkodtak, és insallah előbb-utóbb csak eljutottak Répáshutára, mert további információnk nincs róluk.
Az erdészház után nagyon kellemetlenül sáros volt az út, de itt szinte mindig az, összejárja az erdészet. A töbör havának pucolóhatása elveszett.
A Hór-völgy végig sáros volt, s ráadásul a Hór-patakon szó szerint fél méteres jég volt (na jó, volt ahol csak olyan 30 cm):

És, mint mindig, rengeteg hóvirág is virított, teljesen oda voltam ettől a szakasztól:

Viszont, sajna, minden jónak egyszer vége szakad. Én tudtam, h. ez is el fog jönni, s nincs menekvés – fel kell menni Ódor-várba. Át a hídon, lyukasztás, jobbkanyar – itt még oké – aztán hirtelen balra, s egy tényleg igen nehéz emelkedés következik felfelé. Nekem már igazából a galériára se sok kedvem lett volna felmenni (pedig az csak 8 lépcsőfok), ide meg pláne nem, de hát mit lehet tenni ilyenkor, az ember vagy felmegy, vagy berendezkedik az erdei életre. Az előbbit választottam (bár az utóbbi is elég vonzó).
M. Sz. megvárt odafent az Ódor-várban, ahol lyukasztani kellett. Körülnéztem, megállapítottam, h. ismét érdemes volt feljönni:

A napfényes, tiszta időben nagyon jó volt a kilátás. Viszont szintidő is volt, tehát rövid nézelődést, némi evés-ivás után megindultunk lefele, mert hát azért lejutni sem egyszerű ám:

Ódor-vár azon helyek közé tartozik, ahonnan felfelé kell lemenni – nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amely hamarosan egyenesbe, majd enyhe lejtőbe váltott, majd kiértünk a hegyoldalba, ahol az egész erdőséget mindenestül letarolták, s a famészárlás hulladékát otthagyták keresztbe-kasul a turistaúton:

Csak bukdácsoltunk a széthagyott ágakban, meg egyszer el is mentünk rossz irányba, mert se a jelzések, se az út nyomvonala nem volt már meg... Egyszer csak M. Sz. állt meg, h. te, itt nem kéne ennyit lefele menni... szóval kapaszkodhatunk vissza a hegyoldalban. Éljen az erdőirtás.
A Völgyfő-ház előtti ponton ittunk teát, volt nápolyi, keksz, ilyesmi, de én nem kívántam már semmit, csak inni. Aztán nekivágtunk a Török útnak, amit nagy általánosságban véve minden év- és napszakban utálok, de most annyira azért nem volt rossz, nem volt nagy sár, meg sötét sem. Ugyan mindketten megdöbbentünk azon, h. MÉG MINDIG felfele kell menni, és még az után is, h. biztosak voltunk benne, h. most már biztos nem.
Az utolsó pontnál, a Hármas-határnál elővettük a lámpákat, mert talán még egy pár percet el lehetett volna menni nélkülük, de ne már az utolsó 2 kilométeren törjük ki a bokánkat… Innen már nem kellett fél óra sem, s benn voltunk a célban, ahol nagyon finom vegetáriánus kaját adtak.
Rövid szöszmötölés után indultunk haza, elhozván még két további túratársat, akik elhagyták a kocsikulcsot.

A túra szokás szerint nagyon jó volt, nem emlékszem, h. 3. vagy 4. alkalommal jöttem, de mindig remek, a Bükk gyönyörű, a szervezés kifogástalan. Insallah itt leszünk jövőre is, csak el ne felejtsem, h. a túra nehezebb lesz, mint gondolom :)

2017. február 12., vasárnap

Téli Margita


A Túra, Ahol Életemben Először Mobilparkoltam
Táv: 40 km
Szint: 650 m
Voltam ezen a túrán már kétszer is, egyszer ráadásul TKM-mel, és akkor vagy 20 cm hó alól kaparhattam ki a geoládákat… ez volt (szerencsére rövid) geoládás időszakom csúcspontja, azt hiszem.
Most már jó előre kinéztem ezt a túrát, nem sok más opció volt, a Mátrába nem volt kedvem menni patakokat ugrálni. Ide meg egyedül is tudok menni, nem kell autó, van HÉV. Aztán pár nappal korábban Zoli bejelentette, h. ő sem megy a Mátrába. Remek. Nem kell HÉV, van autó.
Reggel 8 órás rajtot beszéltünk meg, pont a 7-9 órai rajtidő közepét. Így nem kellett hajnalban kelni, 7-kor indultunk a Nyugatitól, s még ¾ 8 előtt le is parkoltunk a gödöllői rajthelyszín általános iskola előtt. Illetve, parkoltunk volna, ha nem lett volna fizetős. Kérdésünkre egy helybéli, akit megkérdeztünk, h. pontosan MEDDIG IS fizetős a parkoló, bizonytalan mozdulatot tett, jobb karja nagyívű mozdulatával felölelve az ismert univerzum mintegy 60%-át: „Hát erre itt az egész mindenség mind!”
Oké, akkor nézzük, hol és hogyan lehetne fizetni. Automata volt, aprónk nem. Bankkártyát és papírpénzt TERMÉSZETESEN nem fogadott el. Viszont ekkor felfedeztük, h. a húgom és a barátja is éppen megérkeztek a rajtba (pedig össze se beszéltünk), s húgom, autótulajdonos lévén, tapasztalt mobilparkoló. Ő és néhány jóindulatú túratárs lelkesen magyarázták nekem a dolog mikéntjét. Zoli nem tudta járműve rendszámát. Én is csak annyit, h. m-mel kezdődik – no de annyit meg ő is, de ez kevés a mobilparkoláshoz… Forgalmi előkerestetett. SMS elküldetett. Teljesen feldobódva mentem a rajtba, nohát, mobilparkoltam, még sohasem mobilparkoltam…
Jól indult a nap, mint érzékelhetitek…
Nevezés után társaságunk egyes tagjai még hosszasan beszélgettek a rajtoltatókkal, majd a húgommal és Gáborral négyen vágtunk neki a máriabesnyői templomig vezető hosszan unalmas városi szakasznak.
Hideg volt, hidegebb (sokkal), mint vártam. Így, miután a templom mögött aszfalt helyett földúton mentünk tovább, egyben megkezdődött a túra elejét jellemző csúszkálás is. Jól le volt fagyva, no, ez a jég még áprilisban is itt lesz, filozofált Zolis, és ez simán lehetséges, hisz mentünk már hóban a Mátrabércen is. De most legalább már látszott, h. ma napsütés is lesz (lett is).
Az első ellenőrzőponthoz elegáns műkorcsolya-mozdulatokkal érkeztünk. Amúgy nekem a hátizsákban ott volt ám a csúszásgátló, de bölcsen hallgattam erről. Csúszkáltam tovább. Itt van egy forrás, amit én még konkrétan sosem láttam, így Zolival lecsúszkáltunk megnézni:

Ment is a forrás, de olyan hidegnek nézett ki, h. eszembe se jutott inni belőle, Inkább mentünk tovább, s hamarosan be is értük az aszfalton a húgomékat. A 20-as én 40-es táv a második pontig,a babati templomromig ment együtt. Itt ők érzékeny búcsút követően megindultak a templomrom irányába. Zoli kicsit gondolkodott az opción, aztán szerencsére úgy döntött, h. hagyjuk. Megindultunk tovább utunk (és a Gödöllői-dombság) legmagasabb pontja, a Margita felé. Jött utánunk egy túrázó a csaknem fehér, enyhén vajszínű kutyájával. A jószág ide-oda szaladgált, s egyszer csak nekirohant az utat szegélyező, drótszálakból álló kerítésnek. No, rögtön megtudta ő is meg mi is, h. van benne áram :) szegény kutya utána biztonságos távolságot tartott az aljas drótszálaktól.
Fenn a hegytetőn egész sok hó volt, ellenőrzőpont viszont nem. Az itiner rövid vizsgálata felfedte, h. az majd lejjebb lesz. Megcsodáltuk a geodéziai tornyot, s mentünk tovább.

A ponton kaptunk müzliszeletet, aztán mentünk tovább, hullámzó útvonalon, kicsit le, kicsit fel. Az erdőben haladva megszemléltük a turistaút mellé telepített egy sornyi tüskefát - nehogy már a kis szemét turisták bekolbászoljanak az erdőbe… 

üzenetben kérdeztem TKM-et Zoli kérdéséről, mely szerint ez keményfa-e, ő meg felhívott motorosfűrészelés közben, h. igen, keményfa, neki is van három, de meghagyja nekem, vágjam ki én… A meghatottságtól elmorzsoltam egy könnycseppet, de aztán sajna mégis passzoltam a lehetőséget, azon praktikus oknál fogva, h. még soha, semmilyen fát nem vágtam ki életemben, s azt hiszem, ez jobb is így...
A terepviszonyok igencsak változatosak voltak – hó, jég, sár, száraz út, száraz homok… volt itt minden,nem unatkoztunk. Én különösen igyekeztem szórakoztatni a túratársakat, a sáros szekérúton megcsúsztam, majd valami furcsa tántorgós, csúszkálós technikával próbáltam visszanyerni egyensúlyomat. Az utolsó pillanatig azt hittem, sikerülni fog, de végül egy támadó leopárdot is megszégyenítő kecses mozdulattal vágódtam az út menti mező füvei és alacsonyabb – s bizton állíthatom, tüskés – bokrai közé. Zoli érdeklődve figyelte ekkor már a bemutatómat, ahogy a mögöttünk haladó kolléga is, aki meleg szavakkal gratulált teljesítményemhez, majd felmutatott egy 10-es táblát. Amúgy ő némileg jobban aggódott, mint Zoli, aki megszokta már mutatványaimat. Ezzel viszont összeismerkedtünk a Kollégával, Judittal, akivel ezt követően már többé-kevésbé együtt haladtunk a célig.
Domonyvölgy s a lovasbirtok (valamint az azt övező, erdőszélre kipaterolt trágyadombok) érintésével hamarosan elértük a 4. pontot, ahol volt forró tea, ami nagyon jól esett, és nápolyi, ami szintén. Ezt követően sikerült csaknem elirányítanom csapatunkat a 30-as távra, de aztán korrigáltunk. Az autópálya hídja alatt egy brutál jeges lépcsőn lementünk a 3-as útra, egy kicsit haladtunk rajta, aztán szerencsére balra betértünk az erdőbe, át a vasúton. Emlékeim szerint, mikor legutóbb itt jártam, nem egészen erre jöttünk. Így nem is láthattuk az Ország Legnagyobb Sárga Jelzését, ami, bevallom, fájdalmas űrt hagyott bennem. No sebaj, mentünk tovább valaki enyhén emelkedő, de erősen jeges mélyúton. Aztán kiértünk a kék sávra, amire én EGYÁLTALÁN nem emlékeztem, Zoli meg úgy emlékezett, h. sokkal kevesebbet kellett ezen menni. Hát mindegy, mentünk, végül is nem volt rossz, nagyon jeges nem volt, lehetett haladni. Haladtunk, egészen a pontig, ahol megint volt tea és nápolyi, én már megint szomjas voltam, megálltunk inni, aztán ettünk nápolyit is, és megindultunk a túra legszebb részén, a Juharoson át, először fel, aztán vízszintesen, majd lefelé. Útközben felhívtam túratársaim figyelmét néhány érdekes réteggombára s egyrétűtaplóra, amit ők természetesen kitörő örömmel fogadtak.
A szép rész után lementünk a kellemetlenül meredek lejtőn, de legalább nem volt (nagyon) jeges. Átmásztunk a nap harmadik vagy negyedik létráján is, kiderült, h. ezeket Judit még nálam is kevésbé szereti, ami pedig már-már művészet. Utána valami gazos susnyásban kanyarogtunk hosszasan, melyben találtam… no mit? Igen, igen, gombát, méghozzá valami érdekes lemezestaplót. Más választásuk nem lévén, mindenki megcsodálta. Elérvén a vasútállomáshoz bevezető betonutat, egy autót találtunk rajta, ahova éppen pakolt befelé egy szervező, aki közölte velünk, h. a piros sávon lesz majd a pont, innen úgy 800 m-re. Hát, szerintem lényegesen messzebb volt az, de mikor az itinert megnézve láttuk, h. ez az Egyetemi erdő pont, már nem aggódtam, mert az azon ritka dolgok közé tartozik, amelyekről pontosan tudom, h. hol vannak. Mentünk hát tovább, hamarosan megmásztuk a túra utolsó komolyabb emelkedőjét, majd már a pont felé vezető célegyenesben voltunk. Innen 3 km a cél, előtte még át kell menni a borostyánnal benőtt erdőn, amit nagyon szeretek. A jégfoltok és a borostyános fák között megosztva figyelmünket haladtunk, még egy ideig az erdőben, majd kiérve belőle már a házak között.

A parkon átérve már csak a pirosra váltó lámpa tarthatott minket távol a céltól. Kivártuk, h. megzöldüljön, majd pedig hamarosan a célban is voltunk. Kicsit időztünk, teáztunk, ettünk. Valami hihetetlen finom olajos fokhagyma (is) volt a célban, aminek a receptjét meg kellene tudnom.
Kimentünk az autóhoz, melyen semmiféle csomagocska nem fogadott minket, így VÉLHETŐLEG a mobilparkolás sikerrel járt :)
Aztán indultunk is haza, elég komoly dugót leküzdve érkezésig. Igazából még így is majdnem szintidőben itthon voltam…
Remekül éreztem magam, nagyon jó túra volt, szép idővel, kellemes társasággal. A rendezés a szokásos jó színvonal, mindenki kedves volt, és látszott, h. örömmel csinálják, amit csinálnak. Insallah jövünk máskor is :)



2017. január 25., szerda

Bartina Maraton


Táv: 43 km
Szint: 1150
Már nagyon rég szerettem volna erre a túrára menni. Sok jót hallottam róla, TKM is dicsérte, meg mások is, de mindenki hozzátette: hát, igen, csak az a fránya sár…
No, idén ez a veszély nem fenyegetett. Meglepő módon normális tél volt januárban. Hideg. Hó. Fagy. Jég. Ideális alkalom arra, h. az ember ne sárban caplasson végig egy maratont. Most, vagy soha, gondoltam. Rögtön el is kezdtem lobbizni M. Sz-nél, h. ugye ők is NAGYON szeretnének a Bartina maratonra menni… szerettek volna, illetve hát elgondolkodtak a dolgon. Aztán péntek délutánra a sejtésből bizonyosság lett, s megbeszéltük, h. 5 órakor találkozunk Budaörsön, aztán hajrá.
Elmondanám, h. szombaton tömegközlekedéssel nem lehet 5-re Budaörsre érni. Hívtam egy taxit fél 5-re. Felkeltem fél 4-kor. Ebben a pillanatban a Bartina maraton mégsem tűnt oly jó ötletnek. Ezzel a taxisofőr teljes mértékben egyetértett. Miután hajnalban a -12 fokban megérkezett második kedvenc autómmal, egy 2-es Priusszal, egész úton azon sopánkodott, h. milyen BORZALMAS dolog ilyen hidegben egész nap kinn lenni a hóban. Á, dehogy, ellenkeztem, bár meggyőződésem nagy mértékben csökkent, mikor kiszálltam a kocsiból.
A rajt-cél Szekszárdon van, ami nem a szomszéd, de nagyon jól leértünk. A túra kis hiányosságának említeném meg, h. a hosszú távol csak 6-7 között lehet rajtolni. Ezt bizony nehéz elcsípni elég sok helyről, vagy legalábbis fájdalmasan korán kell kelni hozzá. Amikor a -10 fokban kiszálltunk a kocsiból a Penny parkolójában, társaságunk összes tagja kétségbe vonta annak mentális épségét, aki ezt az egész projektet kitalálta… Én legszívesebben visszaszálltam volna a kocsiba, csak azért nem tettem, mert (1) mégiscsak én találtam ki ezt az egészet, (2) a dermesztő hidegben percek múlva a kocsi is -10 fokos lesz, így a visszaszállás igencsak átmeneti megoldás lenne…
Pakolászás, mosdó, öltözködés stb. után kértünk rajtidőt, aztán kiléptünk a még mindig sötét és hideg külvilágba, s megindultunk felfelé valamiféle jeges, lefagyott lépcsőn. Hamarosan az általam csak „Szekszárd Rózsadombjának” elnevezett kertes házas övezetben igyekeztünk nem kitörni a nyakunkat a jeges aszfalton. Itt szép nagy házak voltak, egy csomónak kerítése sem volt. Hamarosan feltűnt jobbról valami kápolna vagy kálvária-szerűség egy dombon, de rájöttünk, h. oda nem kell felmenni.
Aztán kiértünk a szőlődombok közé.

Ez egy borvidék, így nem meglepő módon rengeteg volt a szőlő. Ami inkább meglepett, az az, h. szinte mindenhol MOST metszették a szőlőt. Nálunk mindig az volt a szokás, h. a szőlőt azt Zsuzsanna nap után (febr. 19) kell elkezdeni metszeni. De hát, mint említettem, ez egy borvidék, csak tudják, mit csinálnak... ennek a pozitív folyománya az volt, h. a szőlőkbe vezető úton ilyen traktorra szerelt tolólappal eltolták a havat. Ott azért könnyebb volt haladni.
Még nem értük el az első pontot, amikor a jobb oldali szántók keresztülszáguldott egy hatalmas szarvasbika, és valami hihetetlen ugrással átvetette magát még jóval az élen haladó túrázó előtt az úton, s hatalmas hófelhőt felverve eltűnt a túloldali domboldalon. Kisvártatva újabb három bika követte, de ők már túl közelinek ítélték meg a túrázókat, még az út előtt csináltak egy példás sliding stop-ot, hasonló hópermetet verve fel, majd visszaszáguldottak a föld túlsó szélén lévő bozótosba.
Megosztottam fiúkkal az elméletemet, h. most arról beszélgetnek a bokrok közt, h. basszus, ez a Lajos, ez micsoda mázlista, átért még a túrázók előtt… Én amúgy kicsit aggódtam is, h. mit csinál most Lajos a túloldalon, egyedül. De a fiúk szerint meg fogja oldani az életét. Ettől függetlenül ezt követően ahányszor vadnyomot láttunk a túrán, mindig megjegyeztük: nohát, itt mentek a Lajosék…

Az első EP-n kaptunk almát, amit én eltettem a zsákba, mert nem volt kedvem a -10 fokos gyümölcsbe harapni… a fiúk szerint nem volt olyan hideg, akkor hozhatták ki valami fűtött helyről.
Itt nagy örömünkre rátértünk a DDK jelzésre, ezen a szakaszon még nem jártunk, találgattuk, h. vajon a májusi DDK-n szembejövünk majd, vagy ugyanebbe az irányba. Itt a pontok elég sűrűn voltak, 3 km sem volt a következőig, már messziről láttuk a kilátót:

Illetve láttunk egy gulyáságyút vontató terepjárót is, melynek oldalán a „Katasztrófavédelem” felirat díszelgett, kerekei pedig kétségbeesetten pörögtek a hóban… A túrázók viszont hősiesen kitolták szorult helyzetéből a terepjárót, így biztosítva a tea- és forraltbor utánpótlást a ponton:

Felmentünk a kilátóba, ittunk forró teát, ami igen jó volt, aztán mentünk tovább. Mint említettem, a pontok elég sűrűn voltak, a 3. a Várhegy-kilátó, ahova viszont egy elég combos kaptató vezetett fel, csak néztem, havas is, meg igen meredek is… a kilátónál ettünk, aztán mentünk tovább, át a hegyen, egy MÉG meredekebb kaptatón, aminek betetőzése egy tényleg csak pár méteres szakasz volt, fel az útra, de az viszont majdnem függőleges, meg jól ki is volt már csúszkálva, kézzel-lábban kapaszkodva másztam fel, még jó, h. egy fatörzs pont be volt borulva hosszában, s lehetett kapaszkodni. Aztán a terep megszelídült.
Kakasdig is csak egy alig 3 km-es szakasz vezetett, itt volt újra tea, illetve forralt bor is lett volna, de azt nem kértünk. Még csak 14 kilit jöttünk idáig, de a sok pont s kilátózás, ácsorgás miatt sokkal többnek tűnt. Idővel sem álltunk jól. Meleg se volt. Mindezek folyományaként nagyobb sebességre kapcsoltunk… egy darabig. Ugyanis az erdőben senki nem tolta el a havat, mint az erdőben. Az ellenőrző pontig, ahol a 30-as és 40-es táv elvált egymástól, egy jó hosszú emelkedő vezetett fel, bokáig a hóban, csúszkáltunk ide-oda, azt hittem sose érek fel… itt többen át is neveztek a 30-as távra, gondolván, h. a telet már megnézték úgyis. Szerencsére kaptunk egy Balaton szeletet, amit villámgyorsan meg is ettem, így képes voltam továbbvánszorogni.

Grábócon már jártunk, talán a 2 évvel ezelőtti Tolna 50 keretében. Csak akkor nem mentünk fel a kilátóhoz, mert emlékeim szerint akkor az még nem volt, de javítsatok ki, ha tévedek. Most sem örültem a felmenésnek, mert a kék 3szög azon szakasza, ami betonon ment, jeges volt, utána meg meredek. De hát a kilátó, az többnyire ilyen, valami nyugtalanító ok miatt igyekeznek őket magas helyekre tenni… Nyilván azért felértünk, itt is lyukasztani kellett, én nem mentem fel, mert éppen súlyos mélyponton voltam, ezerszer feltéve magamnak a kérdést, h. ez az egész hogy jutott eszembe, s ugyan mire volt jó. A fiúk felmentek, közölték, h. jobb is, ha nem megyek, mert életveszélyesen jegesek a lépcsők. Lejöttek, ittunk, teáztunk, ettünk, ilyenek, s indulás tovább Szálkára.

Itt egy udvarban (talán a közösségi házéban) volt a pont, megint volt alma, és forró tea, ettől kicsit jó kedvre kaptam. Leültünk egy percre a tornác lépcsőjére. Sütött a nap, ez egész nap jellemző volt, gyönyörű idő volt, bár hideg, a célba éréskor is csak -5 fok. A következő pont felé is ragyogó, verőfényes szakasz vezetett:


Kicsit hógolyózgatva mentünk tovább, örülve a rengeteg hónak (főleg én). Ez a szakasz elég könnyű volt, nem sok szint volt benne, az is inkább a pont előtt, ráadásul nagyon szép erdőben s ilyen romantikus völgyekben haladtunk, bár egyszer majdnem benéztük az útvonalat, de az is a track és a térkép eltérése miatt volt. Kellett nekem letölteni a tracket. Mentünk a térkép és az itinerben szereplő leírás szerint, és jó is volt úgy. A ponton kaptunk megint Balaton szeletet, én udvariasan kértem még egyet, és adtak is. Szerintem végig nagyon kedves volt velük mindenki, kínálgattak mindenfélével, vigyek több almát, igyak még teát, ilyenek.
A pontról továbbindulva már teljesen jó erőben voltam, főleg, mikor jó szakaszon egy szép fenyves (TKM kedvéért: kéttűs fenyves) mellett haladtunk, és én elképzeltem, h. milyen jó is, ahogy a rizike-micéliumok pihennek mélyen a hó s a föld alatt. Így álmodozva nyomultam előre az immár becsatlakozott rövidebb távosok között, Tamás már rég eltűnt elöl a cél irányába, mert az volt a fixa ideája, h. ha olyan szerencsétlen csigatempóban vánszorgunk, mint M. Sz. és én, akkor „a végén 2 órát sötétben kell menni”. Mármost 7-kor indultunk, a szintidő 10 óra, ha nagyon, nagyon akarjuk, akkor sem tudtunk volna szintidőn belül 2 órát sötétben menni, de sebaj. Mentünk, ki hogy tudott.
Rövidesen beértünk valami durván lefelé lejtő, köves, havas FOSvályúba, ami nem esett jól, de sikerült lekérni két lábon (már körülöttünk nem mindenkinek). Kis hullámzással értünk be ismét a művelt területek közé, s megállapítottuk, h. ma már többet nem kell felfele menni… Dehogynem. Még átmásztunk egy kisebb dombon, de aztán már hamarosan TÉNYLEG a reggelről megismert, kerítés nélküli házak között vezetett az utunk.
Leereszkedtünk a reggeli lépcsőn, a világosban tüzetesebben tanulmányozva a reggel megfigyelt fura földhalmokat, melyekről egy kedves helybéli hölgy elmondta, h. mountain bike pálya. De ekkor már szinte benn voltunk a célban, egy óránk maradt még a szintidőből, s nyilván nem volt még sötét.
A célban ittunk egy kávét, ettünk vajas kenyeret, aztán indultunk is haza, mert Szekszárd, mint említettem, messze van.
Nagyon örülök, h. eljutottunk erre a túrára ebben a tökéletes, gyönyörű téli időben. Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen Bartina, írta Zoli később, s igaza is van. A szervezés, szalagozás, ellátás rajt-cél stb. szerintem kifogástalan volt, a szervezők kedvessége és vendégszeretete is. Azt nem állítom, h. ha előtte 2 hétig zuhog az eső és +5 fok van, akkor itt leszünk jövőre, de ehhez hasonló időben mindenképp jó lenne.