2016. január 17., vasárnap

Téli Turul


Táv: 44,9 km
Szint: 1040 m
Nagyon vártam már ezt a túrát. Hogy miért? Részint, mert múlt héten a szakellenőri tanfolyam órái voltak, s ez most nekem kiemelt státuszban van, előnyt élvez mindenféle túrával szemben, tehát múlt hétvégén nem túráztam. Másrészt, mert Zoli biztosított róla, h. lesz hó. Először arról, h. sok hó lesz. Aztán, pár nap múlva, h. kb. 5 cm hó lesz. Aztán már inkább nem beszéltünk erről, mert láttuk mindketten, h. nem úgy alakul ez az időjárás dolog, mint ahogy mi azt elképzeltük…
A hét második felére rengeteg munkám alakult, az idő pedig egyre kedvezőtlenebb lett. Esett az eső. Hó helyett. Basszus, Perbál után a szántókon brutális sár lesz, gondoltam magamban. No, sebaj, elindulok, s ha Nagykovácsiig már látszik, h. nagy a sár, legfeljebb nem megyek tovább, hangzott a döntés.
Szombaton reggel 6-kor álltam fel a számítógéptől. Még jó, h. előző este mindent összepakoltam, mert különben biztos nem megyek sehova (max. az ágyamig). Gyors öltözés, s negyed 7-kor indultam is otthonról. A villamoson már sikerült találkoznom Zolival és Enikővel, így együtt értünk a rajtba, majd együtt is indultunk el, amíg Enikő megdöbbentő kezdőtempójával állva nem hagyott. Később ez elhamdulillah kiegyenlítődött.
A túrán a Déli pályaudvarról kell rajtolni, majd a városon át, számos lépcső s brutál aszfaltos emelkedő (bár, mint nagy kortársam mondta, aszfalton nem számít az emelkedő) segítségével kb. 6 km s 450 m szinttel később elérünk Normafához. Közben az első ellenőrzőponton, a Széchenyi emlékműnél megcsodáltuk a kibontakozó napkeltét:


A húgom elméletileg a Normafánál csatlakozott volna be, de aztán a túra előtt megbeszéltük, h. ne várjunk rá, mert nem tudja, mikor tud jönni. S milyen bölcs döntés volt is ez, mert végül még az utolsó buszt is lekéste, amivel az egyébként délelőtt 11-ig húzódó rajtot elérhette volna… így nem jött.

A Normafánál megnézhettem, h. milyen a Pilis kupa, illetve el is hozhattam volna, de nem akartam még kb. 40 km-t cipelni. Kupátlanul mentem hát tovább.
Itt egy kis pihentetős szakasz jött volna, a zöld + Makkosmáriáig, ám alaposan le volt fagyva az eleje. Megosztottam megfigyelésemet túratársaimmal: ha lehetséges jegesnek lenni, akkor ez a szakasz mindig jeges. Most is az volt. Érdekes műkorcsolya-gyakorlatok közepette jutottunk túl rajta. A ponton szokás szerint volt mindenféle enni-innivaló, teának még nem éreztem szükségét, de egy kockányi házi rácsos sütit megkóstoltam, mert az itt mindig finom. Most is az volt.
Innen ezerszer járt útvonalon, fel-le hullámzó ösvényeket mentünk a budakeszi műútig, ahol örömmel üdvözöltük az ismerős pontőrt, majd tovább a Petneházy lovastanyáig, ahol meg örömmel simogattam meg egy jó nagy pej heréltet.

Itt jegyezném meg, h. a vadaspark parkolója mellett vezető út az itinerben még „jelzetlenként” szerepel, pedig tavaly nyáron ezt mi felfestettük kék kerékpár jelzésnek, büszkén mutogattam is túratársaimnak, akik rezignáltan („persze, persze, nagyon szép”) nyugtázták lelkesedésemet.
Itt már eléggé kezdett a nap sütni, minek következtében a Nagykovácsi felé vezető, lefagyott agyagos út teteje jól megolvadt. Zoli ügyesen akkorát esett rajta, h. azt hittem, fel sem kell többet, de még csak meg sem ütötte magát túlzottan… jó saras lett, de ezen a túrán többen is, tehát fel sem tűnt.
Itt történt meg egy meglehetősen kínos esemény. Nem voltunk már messze Nagykovácsitól, mikor Zoli lemaradt megnézni a virágokat. Mi mentünk tovább, közben lendületesen magyaráztam kézműves próbálkozásainkról.
Ekkor néztük be az elágazást. Ugyanazt, amit a KESAPIZ túrán is benéztem. Ismét balra húzódtunk jobb helyett, s hamarosan azon a réten találtuk magunkat, amiről rögtön tudom, h. benéztem az elágazást… nyilván nem mentünk vissza, hanem a NAHO módszert használva a GPS-szel visszanavigáltunk… Igaz h. közben át kellett mászni egy hegyen, de annyi baj legyen… Közben végig arról beszéltünk, h. Zoli biztos tolja, ami a csövön kifér, s közben el sem tudja képzelni, h. miért nem ér utol minket.
Nekem annyi haszna mindenképpen volt a letérésnek, h. találtam pár szem kissé megkésett téli fülőkét, ami a preparátumkészítéshez nagyon jól fog jönni. Nyilván nekem már ELŐBB kellett preparátumot csinálnom, mint hogy a szakellenőr tanfolyamon tanultuk volna, h. hogyan is kell pontosan, s nem volt teljes hosszmetszetem a gombicsekből. Hát most már lesz insallah.

Beértünk Nagykovácsiba. Röviden megemlékeztem érdekes éjszakánkról azon a helyen, ahol a P85-ön elhagytam Dugókát. Majd hamarosan jött Zoli telefonja: ő már a ponton van, mi hol vagyunk?
Hát, nem győztünk már várni rád, úgyhogy Enikő hazament, én meg továbbindultam, mondtam rezzenéstelenül. A vonal túlsó végén rövid, dermedt csend, majd egy bizonytalan „Na, ne hülyéskedj már!” Nyilván elnevettem magam, de ekkor már szinte benn is voltunk a ponton.
A parókián meleg, tea és kókuszgolyó várt, valamint, miután leültem táplálkozni, valaki rám köszönt a rövid távosok oklevélért álló sorából…
Hát, csak nem Szamóca volt az??? Akivel oly sok túrán mentünk együtt, többek között az első Kinizsimen is, de már ÉVEK óta nem is láttam, sőt, nem is írt nekem, elfelejtett már, pedig én sokat gondoltam rá, s Zolival is sokat emlegettük túrákon. Nagyon jó volt most találkozni, pár percet elbeszélgetni. Aztán másnap, privát Budai-hegységes kirándulásunkon 2x is összefutottunk vele, tehát elmondhatom, h. egy hétvége alatt SOKKAL többször találkoztam vele, mint 2 év alatt.
Sajna azonban nem időzhettünk túl sokáig, mert mi még csak félúton voltunk… Indultunk is tovább, azon a sárga sávon, ahol nemrégiben a BHTCS-n éjszaka befelé jöttünk… Felfele kellett menni, hát érdekes, nekem a BHTCS-n IS úgy tűnt, h. felfele kellett jönni, pedig szembe jöttünk akkor… Van egy grafikus, aki ilyen fura lépcsőket rajzolt, amik össze-vissza csatlakoznak egymásba, s egyszerre mennek felfele és lefele – M. Sz. tudná, h. ki az – lehet, h. ő tervezte Nagykovácsi környékét is…
Viszont ez volt az út egyik legszebb szakasza. Az idő gyönyörű volt – végig az volt amúgy – a Nap sütött:


A hegyoldalban menve most felülről láttuk a Meszes-hegy csúcsát, amely pedig úgy próbára tett minket a BHTCS-n, hát most SOKKAL alacsonyabbnak látszott:


Leértünk a Budai-hegységből, s visszatekintve láttuk magunk mögött a hegyeket, melyek között eddig haladtunk:

Aztán átmásztunk a létrán, amelynek a hiányzó fokát pótolták – pedig egyszer ügyesen be is estem a két fok közé, mert akkor még nem vettem észre, h. egy hiányzik…
Itt már kezdett egy kis sár mutatkozni, sőt, a falu előtt egyre több. Mielőtt a perbáli ponton bementünk volna a presszóba, mindenki igyekezett többé-kevésbé letakarítani a cipőjét.
Benn a ponton a pecsét mellé járt egy 100 forintos kupon, amit be lehetett váltani. Régebben adtak egy pohár teát, most meg sem kérdeztem, h. van-e inkább kóláztam és kávéztam, mert az éjszakai alvás hiányát eléggé éreztem. Rövid pihenő után indultunk tovább.
A tavalyi útvonalon kellett menni, ami tavaly „új” útvonal volt, vagyis nem fel a gombatelep mellett, amit eléggé sajnálok, mert részint gombaszerető ember vagyok, részint pedig Szamócában, TKM-ben s bennem mély nyomokat hagyott a gombatelep, olyannyira, h. a Gombatelep-maraton teljesítménytúra ötlete is megfogalmazódott bennem… azóta sem valósult meg, s sok esély sincs rá, lévén a gombatelep környéke magántulajdon, azért is nem mehettünk most sem fel arra. Kerültünk hát.
Az út kellemes volt, bár néhol messziről igencsak durvának tűnő emelkedők voltak benne - amelyek közelebbről elhamdulillah azért megszelídültek – s helyenként kicsit sáros is volt:

Aztán a szántóföld még rosszabb volt, bár nem volt olyan elmerülősen sáros, de meg volt fagyva, s az egyenetlen talaj csúszott alaposan.
Mindenesetre az anyácsapusztai pontot sokkal könnyebben elértük, mint számítottam rá, merem állítani, h. ha nem lett volna rajtam kamásli, az sem lett volna egy tragédia. Röviden elbeszélgettünk a pontőrrel, ettünk egy étcsokit, s indultunk a tó felé, mert lassan már esteledett:

Innen a tóig megint csak elég szántós területen haladtunk, de nem volt vészes az út, szerintem eddig ez volt a legkevésbé sáros Téli Turulom. A tónál sem volt nagy sár, viszont a látkép a szürkületben annyira szép volt, h. megálltunk egy fotó erejéig:

Sokat nem időztünk, mert előttünk volt még a túra végének nagy emelkedője, fel a Kakukk-hegyre, melyet egy kedves ismerősöm csak „kis fika-hegy” néven szokott volt emlegetni. Erős szürkületben, de azért csak feljutottunk rá, Zoli nyilván megelőzött, de azért feljutottam, pecsételés után nekiindultunk a nagyon meredek lejtőnek, de most kifogástalan volt a talaj, szerintem ennyire könnyen még nem jutottam le soha.

Hamarosan a betonúton voltunk, benn a faluban a házak között, s pár perc volt már csak hátra a célig. Ahol kiderült, h. 2 és fél óra múlva van busz Pestre, de a szervezők elvisznek Zsámbékra kocsival, ahonnan van félóránként.
Leültünk enni-inni, s bár én általában nem szeretek sokáig a célban időzni, most még elüldögéltem-teázgattam volna vagy 10 percet, mikor szóltak, h. hajrá, mert indul a kocsi Zsámbékra.
Felcihelődtünk, s a 6 órás buszt el is értük, ami mégiscsak SOKKAL barátságosabb, mint a 19:49-es…
Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, gyönyörű idő volt, s a szervezés a megszokott módon szintén nagyon jó. Insallah itt leszünk jövőre is, sőt, talán még ősszel is.
Itthon még leültem dolgozni, s vasárnap ismét kelhettem 5-kor, h. a Turulról lemaradt húgommal részt vegyünk a margitszigeti Szent Margit nyomában sétán. Hideg volt kora reggel, a fagy érdekes jégvirág-mintákat rajzolt az aszfaltra:

Olyan szép volt, h. alig is mertünk lépni a járdán.
A túra 6 km-ét gyorsan végigjártuk, a húgom ezt a szép jeges szívet is találta útközben:

Aztán siettünk haza, mert mi még után a Budai-hegyekbe mentünk privát kirándulásra, ami nagyon jól sikerült elhamdulillah, ámbátor hideg volt nagyon, s a csapat egy része alaposan el is fáradt.

Mondjuk így nekem sem volt kilométerhiányom ezen a hétvégén...

2016. január 6., szerda

BHTCS (A Budai-hegység Távoli Csúcsai)

Táv: 43 km
Szint: 1300 m

Hozzám már hűtlenek lettek a szavak,
vagy én lettem, mint túláradt patak,
oly tétova, céltalan, parttalan
s ugy hordom sok régi hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.”
Nagyon hideg lett az óév utolsó s az újév első napjaira. December 30-án kis magántúrán voltunk a budaörsi hegyekben, napközben is fagyott, hiába sütött szikrázóan a Nap. Szilveszterkor azt terveztük, h. felmegyünk a János-hegyi kilátóba, de aztán a hőmérséklet hatására úgy döntöttünk, h. elég lesz, ha kimegyünk az erkélyre. Elég is volt.
Ennek ellenére mi Zolival menni akartunk a BHTCS-re. Tavaly nem szervezték a túrát a jégtörés miatt, idén nem akartuk kihagyni. M. Sz-ék reggel voltak a BUÉK túrán, „A talaj tökéletes. Fagyszáraz.”, jelentette SMS-ben, majd hozzátette: „Budaörshöz képest legyen rajtad egy plusz réteg mindenhol”. Remek, legalább nem sárban kell caplatni, mint 2 éve.
Egyre hidegebb lett estefelé, előre sajnáltam magunkat, ha Zoli szólt volna, h. ne menjünk, biztos nem hullattam volna könnyeket :). Ez a gondolat megerősödött bennem, mikor a Moszkva téren esni kezdett a hó… De mentünk, bár megbeszéltük, h. nem az elején rajtolunk, mert akkor a nagy tömeget el tudjuk kerülni. Végül becsatlakozott hozzánk István is, Zoli barátja, s hármasban neveztünk, majd rajtoltunk a nagykovácsi templom melletti parókián található rajt-célból 18:58-as rajtidővel.
Indulás előtt még áttanulmányoztuk a „meglepetés csúcsokat”. Ugyanis a túra útvonala nem kötött, hanem van 7 csúcs, aminek előre tudjuk a nevét, és a rajtban megadnak még 3 további pontot. Egyéni navigációval kell mindezeket felkeresni. Nekem volt koncepcióm, amiben részben TKM tanácsára hallgattam, aki sajnos nem jött velünk a túrára, pedig biztos nagyon élvezte volna…
Sajna 2 meglepetéscsúcs teljesen felborította a koncepciómat, mert annyira kívül estek a többi 7, előre ismert csúcsot összekötő útvonalon, h. teljesen új koncepciót kellett kidolgozni. A Hosszú-erdő-hegy névre keresztelt csúcs a Remete-szurdok bejáratánál volt található, a kék kör jelzés legtetején, a Kopasz-hegy meg a tarnai pihenőtől jól lefelé, TERMÉSZETESEN a Nagy-Kopasszal ellentétes irányban… no mindegy, elindultunk.
Amikor a fűtött helyiségből kiléptünk, brutálisan szembekapott minket a szél. Rajtam volt egy rövidujjú, egy hosszúujjú aláöltözet, egy polárfelső, és egy vastag dzseki, de fáztam. Amúgy később is, időről időre, főleg, ha szeles, kitett helyen voltunk, még menet közben is fáztam. Hát, ilyen ez a téli, éjszakai túrázás…
Amíg lehetett, a házak között, majd tovább egy dűlőúton mentünk első pontunk, a Kálvária-domb felé. Ugyan nem ott fordultunk le, ahol eredetileg akartam, mert elbeszélgettük a kereszteződést, de azért nagyot nem hibáztunk. Az egyik utcában már messziről láttuk egy ház előtt a világító fényeket, mi lehet ez, gondolkodtam. Közelebb érve láttuk, h. egy asztal, sütemények, termosz van kitéve az út szélére, felette a tábla: „BHTCS-kávézó teázó” (most, h. Zoli képét, mégiscsak teázó). Nagyon tetszett, bár a szolgáltatást nem vettük igénybe, alig is indultunk még el…

Ez a pont könnyen meglett, a pecsét mellé járt egy vaníliás karika, aztán Zoli és István tudtak egy rövidebb utat az erdőn át, az OKT ösvényig. Ebből az lett, h. négykézláb kellett mindenféle bokrok alatt átmászni, majd fatörzseken keresztül, majd a kövek közt botladoztunk, majd gyanítom, h. teljesen véletlenül rátaláltunk a kék jelzésre… ezen irány tovább a Remete-hegyre, majd annak félelmetes (sötétben még rosszabb) lejtőjén le, a szurdokba. A szurdok végén ágazott ki jobbra a kék kör jelzés, amelyen én még soha nem jártam, s hamarosan rájöttem, h. jó is volt ez így. Az a kifejezés, h. a kék kör meredeken megy felfelé, nem ábrázolja kellőképpen a helyzet valóságát, s érzem, h. „hozzám már hűtlenek lettek a szavak”, s így nem is próbálom tovább ábrázolni a helyzetet. Képzeljétek el.
Fenn a ponton egy kőbányaféle szélén álltunk, alattunk a kőbányához méltón meredek fal. Itt kaptam meg a remek hírt, h. ezen fogunk leereszkedni. Nem voltam túl boldog, bár, ha valami csoda folytán láthattam volna előre az éjszaka további részét, ez bizony csak egy kényelmes esti sétának tűnt volna. Már, ha a kényelmes esti séta részét képezheti a kőbányát egykoron lezáró, rozsdás szögesdrót, melyen többször fennakadtam, majd egy megcsúszás alkalmával erővel bele is kapaszkodtam, ami olyan tapasztalat volt számomra, amely olyan szavakat csalt ki belőlem azonnal, s később, Zoliékat az úton utolérve, amely bizonnyal rosszalló fejcsóválásra késztette volna bevezetőként választott idézetem szerzőjét.
Ja, apropó! Aki kitalálja, h. kitől s miből származik, s elsőként elküldi a megoldást, értékes tárgynyereményben fog részesülni. Google-t használni nem megengedett, bár ezt ellenőrizni én nyilván nem tudom, de mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom.
A kőbányát követően átvágtunk Budakeszi utcáin, egy ideig a Meteor Maraton útvonalát követve, s a zöld plusz jelzésen megindultunk a következő pont felé. Ez egy hosszabb, ám eseménytelen szakasz volt, nem kerültünk halálos veszélybe, csak menni kellett, kitartóan. A Fekete-hegy, melyet első BHTCS-men akkori túratársaimmal oly sokat kerestünk, most könnyen meglett. Rövid ideig tárgyaltunk arról, h. megkeressük-e a ráadás csúcsot. Ezt nem kötelező felkeresni, de aki megteszi, az egy óra plusz szintidőt kap. Mivel elképzelésünk sem volt arról, h. hol lehet a kérdéses pont, hogyan lehet megközelíteni, s milyen a terep arrafelé, kihagytuk. Megindultunk a Kopasz-hegy felé.
Hát, ez kegyetlen volt. A Tarnai-pihenőtől RENGETEG szintet vesztettünk, nettó majd' 200 métert, s közben végig arra gondoltunk, h. itt bizony vissza kell majd mászni, s még tovább, a Nagy-kopaszra. Mindegy, mit lehet tenni, mentünk. A végén kicsit kavarogtunk a jelzésről letérve, h. hol vágjunk be az erdőbe a pontig, de aztán meglett, bár a vége elég keserves volt: köves hegyoldal, kivágott fák otthagyott törzseivel-gallyaival, s térd – és derékmagasság között változó felnövésekkel és bokrokkal.
Megkérdeztük a pontőrt, h. lehetséges-e más út, mint amin jöttünk, ő meg vidoran mondta, h. nem nagyon… nincs mese, leereszkedtünk a hegyről, majd a (minden értelemben) mélypontról nekivágtunk a Nagy-Kopaszra vezető emelkedőnek.
Ez elég keserves volt, azt hittem, soha nem érek fel. A Kopasz-hegy nemcsak messze volt, de igen alacsonyan is. Mikor végre felértünk, a Nagy-Kopaszon sem ácsorogtunk sokat, mert hideg volt.
Egyébként az egész túrára jellemző volt, h. a hideget viharos széllökések dobták fel, s mellette még a hó is szállingózott, néha kicsit, néha jobban, néha elállt. Nem alakult ki összefüggő hólepel, csak mintha néhol liszttel hintették volna meg az utat.
A Nagy-Kopasztól én teljesen a fiúkra bíztam a navigálást, mert ők előző teljesítéseik során kitapasztalták az Ilona-lakig vezető legjobb utat. Sikerült is megtalálni. Ez a szakasz nekem nagyon nyomorúságos volt, mert a brutál hideg ellenére pusztító álmosság uralkodott el rajtam. Ismét képes voltam arra, amit ismeretségi körömben csak én tudok produkálni: szó szerint elszundítottam menet közben, egy alkalommal arra ébredtem, h. recsegnek-ropognak az ágak, ahogy az útról letérve nyomulok be a bokrok közé.
Próbáltam összeszedni magam, bár nehezen ment, aztán, mikor végre elértünk az Ilona-lakhoz, s kicsit leültünk a melegben, teát inni, elemet cserélni a fejlámpában, stb., akkor azért csak bevettem egy koffeintablettát kávé helyett, bár nem tudom, h. ez használt jobban, vagy az ezt követő események…


Továbbinduláskor vetettem egy pillantást a GPS-emre, amin ott volt a 2 évvel ezelőtti túránk trekje. Igaz, h. akkor ellenkező irányból, szemből érkeztünk ide, de ez végül is mindegy. A trek szerint éppen ellenkező irányba mentünk, mint ahonnan jöttünk. Ezt az aggodalmamat közöltem is, de végül aztán csak lekeveredtünk egy ösvényre, ami nagyjából szintben ment, s láttam, h. keresztezni fogja a 2 évvel ezelőtti útvonalunkat. A megfelelő helyen egy igencsak halványan látszó ösvényféleségen neki is vágtunk a Cseresnyés-árokból kivezető brutál meredek falnak.
Itt kezdtek a dolgok eldurvulni. Mivel a sziklás meredek talajon az ösvény nyomvonala egyáltalán nem látszott, eléggé eltértünk tőle balra. Amikor elővettem a GPS-t, ezt láttam is, és szóltam is. Zoli kiment az eredeti nyomvonalra, s közölte, h. az még járhatatlanabb, hiába szerepel a térképen útként, már nem az. Kapaszkodtunk tovább felfele. Egy idő után már négykézláb.
Itt követtem el azt a súlyos hibát, h. túlzottan kimentem jobbra. Mindenki más balfelé húzott, ahol a fák között, az avaros hegyoldal sem volt egy leányálom, de ott azért könnyebb volt haladni. Én a járhatóbb részeket keresve jobbra tartottam, s hamarosan egy olyan meredeken lejtő sziklás részen találtam magam, h. világosban biztos nem megyek ki oda. De mire észrevettem, h. hol vagyok, már késő volt. Gyakorlatilag ott hasaltam a sziklán, a repedésekbe vájva az ujjaimat, amennyire tudtam, és ha próbáltam megmozdulni, akkor csúszni kezdtem lefelé. A hegyoldal meredekségét nézve ez a csúszás igen hamar végzetes gyorsaságúra fokozódhatott volna, így inkább igyekeztem mozdulatlan maradni, s azon gondolkodtam, h. most mi lesz.
A kő hideg volt. Kényelmetlen. Az ujjaim fáztak, s kezdtek elfáradni a kapaszkodásban. Mit lehetett mit tenni, felkiabáltam a fejem fölé: Zoli, merre menjek?
Zoli nagyon rendes volt, mert visszamászott tőlem balra, s onnan biztatott, hogy próbáljak odáig eljutni, mert ott a fák között sokkal könnyebb felmenni. Bár fizikailag segíteni nem tudott, de nagyon sokat jelentett maga a jelenléte, h. láttam, van olyan hely, ahova, ha eljutok, már nem lesz akkora gond. Illetve, amikor közelebb értem hozzá, elvette tőlem a botokat, amelyek ebben a helyzetben (időnként szó szerint hason csúszva mászva a meredek köves hegyoldalon) inkább csak zavartak.
Így már viszonylag hamar feljutottunk, bár nekem remegett mindenem, s nem csak a hidegtől. Megint csak azt mondhatom, h. azok a bizonyos szavak hűtlenek lettek hozzám, ha ott lettetek volna, tudnátok, h. milyen volt, így meg próbáljátok elképzelni, majd emeljétek hatványra.
Amikor sikerült felérni az ösvényre, már hamar meglett a Meszes-hegy. Aktuálisan nem is fáztam éppen :), pedig a hegyen lévő keresztre kitett hőmérő -8,5 fokot mutatott. Ehhez még hozzájön a süvítő szél, amitől sokkal hidegebbnek éreztük.
Két pont volt még hátra, a Nagy-Szénás, s az Alsó-Zsíros-hegy. Megint csak csalóka volt a dolog, mert én úgy éreztem, h. sokkal rövidebb ideig tartott a Meszes-hegyről a sárga sávra kiérni, mint most… nyilván most már a túra vége felé jártunk, s fáradtak voltunk. Úgy éreztem, h. soha nem jön el a sárga sáv, majd a kék plusz forgóajtója. Innen meg a kék sáv nem akart elérkezni :):):) Zoliék megálltak elemet cserélni, én mentem tovább, majd az emelkedőn utolértek felkiáltással, mert felfele már eléggé hányingerem volt mindig. De aztán csak bevártam őket, mert annyira hosszúnak tűnt ez a kék plusz szakasz, hogy már attól féltem, benéztem a kék sáv elágazást.
Felkapaszkodtunk, átmásztunk a Nagy-Szénáson, az ellenőrzőpont az emlékfalnál volt. Megállapítottuk, h. pont egy óránk van a szintidőből.
A Nagy-Szénástól simán le lehet érni egy óra alatt a nagykovácsi templomhoz. Igen ám, de nekünk még ki kellett menni az Alsó-Zsíros-hegyre a pecsétért… ez így már necces. Amikor az ottani pontra kiértünk, meg sem mertem nézni, h. mennyi az idő – jöjjön, aminek jönnie kell. Elkértem az itineremet Zolitól, akinél eddig volt, s mondtam, h. ne várjanak rám, menjenek, nehogy miattam ne legyen meg nekik a túra. Így is volt némi lelkiismeret-furdalásom, mert a Meszes-hegyi sziklamászó produkcióm miatt elég sok időt elvesztegettünk.
Amikor a betonútra leértünk Nagykovácsi házai között, Zoli hátrafordult. Tudunk még kocogni, kérdezte. Gondolom, ő megnézte, h. mennyi az idő…
Ti lehet, h. igen de én biztos nem, mondtam. A fő gondom az volt, h. ha negyven-akárhány km után, meredek lefele betonon, bakancsban elkezdek futkározni, annak a térdem nemigen örült volna, szerintem egy hétig nem állok lábra utána. A fiúk elfutottak, én meg szaporáztam a lépést, ahogy tudtam.
Nem kellett a parókián az órára néznem, h. tudjam, h. nem lesz meg. Amikor beléptem az ajtón, megszólalt a harangszó. 5:00-t jelzett. 18:58-kor indultunk. A szintidő 10 óra. Do the math, ahogy az angol mondaná…
Sajnos nem tudjuk megadni, mondta az egyik érkeztető, kicsúsztál a szintidőből. Három perccel, kérdeztem vissza. Nem, kettővel, jött a válasz. A lány, aki az okleveleket írta – már ugye azoknak, akik nem csúsztak ki a szintidőből – fájdalmas arccal közölte: nagyon sajnálom.
Én igazából annyira nem sajnáltam volna, mert a túra így is remek volt, eltekintve attól, h. kis híján meghaltam, és nagyon örültem annak, h. a fiúk 4 percet rám húztak, a szintidő vége előtt 2 perccel beértek, s így nekik meglett a teljesítés, és nem maradtak le róla miattam. Ami rosszul esett, az az, h. egyes jelenlévők a célban rendkívül viccesnek találták, h. én 2!!! perccel csúsztam ki a szintidőből, és ezen remekül elnevetgéltek. Számomra annyira vicces azért nem volt, illetve úgy gondolom, h. ilyesmivel inkább csak az viccelődjön, akinek a kárára történt…
Mindegy, végül túltettem magam a kedvességükön, bár egy időre inkább beálltam a sarokba egyedül, mert nem szerettem volna senkivel összeveszni, máshogy pedig nem tudtam volna reagálni. Aztán lenyugodtam, ittam a szervezők által kínált valóban remek gyümölcsteából, s mikor a fiúk megették a virslit, elindultunk haza.
Zoli elvitt a Hűvösvölgyig, már bőven járt a villamos. István felkeltett, mikor leszállt, s lelkemre kötötte, h. el ne aludjak…
Kibírtam a Moszkva térig ébren, s hamarosan már otthon voltam. Forró zuhany után 2 takaró alá feküdtem le, de elaludni nemigen tudtam. Kicsit szenvedtem, el-elszundítva, aztán inkább felkeltem enni :). Amúgy este meg már 7-kor aludtam szerintem.

Szóval, a túra érdekes volt, cseppet se unalmas, s már a végén is túltettem magam. Jót sétáltunk, azt mondhatom...