Táv: 44km
Szint: 1600
m
2012-ben voltam először és (eddig) utoljára ezen a túrán.
Akkor igencsak megszenvedtem vele. Azóta se jutottam el. Zoli meg még soha,
pedig 5x annyi ideje túrázik, mint én. Kitűnő alkalom volt tehát, h. ő először,
és meg újra kipróbáljam, h. milyenek is a kilátások a Bükkben.
Amúgy is szeretek Zolival menni, mert egyáltalán nem
idegesítő vagy unalmas társaság, és ő maga is végtelen türelemmel viseli
eszmefuttatásaimat, legyen szó akár lótakarmányozásról, akár a török nyelv
morfológiájáról, a gombák ökológiájáról vagy a szenázs előállításáról.
Ráadásul, bár lényegesen gyorsabban tud menni nálam, kedvesen meg szokott várni
időnként.
Reggel 5-kor indultunk a Nyugati parkolójából, ami nekem
nagyon közel van és kényelmes, ezért nem is kellett brutálisan korán kelnem, és
kibírtam Felsőtárkányig elalvás nélkül. Nem sokkal 7 után a célban voltunk. A
rajthoz ugyanis busz szállított át minket.
A buszra viszont elég sokat vártunk, mert bár megközelítőleg
90 másodperc sétára állt meg a bejárattól, kedves túratársak nem voltak képesek
a 7:45-ös indulásra odasétálni. De legalább cseppet sem zavarta őket, h. egy
(majdnem) tele busznyi ember vár rájuk, s még az utolsó pillanatban is
kényelmes andalgással közelítették meg a már járó motorral várakozó járművet.
Mindegy, a szervezők kiemelkedő türelmének köszönhetően nem hagytuk ott őket
(én simán elindultam volna 7:45-kor, de hát én úgy tűnik, szigorú vagyok…)
Így hát idén is, mint 3 évvel ezelőtt már majdnem 9-kor,
vagyis a rajtidő legvégén indultunk el Szilvásváradról.
Az idei túrát az is színesítette, h. Zoli elhozta a fia
GoPro kameráját, ami ilyen sportkameraféle, amit az ember magára csatol, és
rögzíti a dolgokat menet közben. Először persze fel kellett csatolni Zolira,
amit lovas múltamnak köszönhetően (elég sok mindenféle szerszámot meg hámot
láttam már) rövid gondolkodás után megoldottunk. Persze nem ment folyamatosan a
kamera, hanem Zoli időnként bekapcsolta, és tudósított arról, h. éppen hol
járunk és mi történik. Már alig várom, h. láthassam a filmet.
A kezdetbeni szintben haladást hamarosan felváltotta a
felfelé haladás. Közben a terepfutók élmezőnye szemből beért minket, ők ugyanis nem
busszal jöttek Felsőtárkányból, hanem gyalog. Közben, biztos ami biztos, még
felszaladtak a Bükk tiszteletbeli legmagasabb pontjára, az Istállóskőre is. Csak
úgy ugráltunk félre a lejtőn lefelé rongyoló futók elől, de nézeteim szerint ha
valaki felszalad az Istlállóskőre, és utána még képes futómozgást produkálni,
az megérdemli, h. félreugráljanak előle.
Az első pont Kelemenszéke volt, akiről már legutóbb
megjegyeztem, h. nem egy szimpatikus csávó, mert igencsak magasra tette a
székét…
viszont felfelé menve most is láttuk a Tátra hófödte csúcsait, bár elég
párás volt a levegő. Az idő viszont gyönyörű volt, hétágra sütött a Nap, én a ponton
le is vettem „C” polárt, és a továbbiakban egészen sötétedésig egy rövidujjú +
futófelső kombóban mentem. Ami azért volt hasznos, mert a széldzsekin kívül a
polárt is cipelhettem a zsákon.
Az Őr-kő alatti réten 3 éve összefüggő hó volt, és nem is
kevés. Most viszont nem volt, viszont fenn az Őr-kőn voltak hóvirágok,
legnagyobb örömömre, bár ezek még csak előhírnökei voltak a későbbieknek:
A szúróbélyegzés után indultunk Cserepes-kő felé. Nagyon
szokatlan helyzetben voltam, ámde igencsak szórakoztatónak találtam a dolgot:
én ismertem az útvonalat, túratársam pedig nem – eddig ez 100%-ban fordítva
volt. Így mindig tudtam mondani a túra során, h. mi van előttünk, kivéve, mikor
rosszul emlékeztem, illetve mikor egyáltalán nem emlékeztem.
Cserepes-kő felé azért már kezdett némi hó is lenni, bár
Zoli ragaszkodott hozzá, h. az csak zúzmara, én meg úgy voltam vele, h. a
földön van, fehér, tehát hó. Amúgy később is volt hó több helyen is, bár
határozottan nem annyi, mint 3 éve:
Legnagyobb örömömre viszont nagyon szép pirosló hunyorokban
nem volt hiány, szinte az egész útvonalon felbukkantak időről időre:
A cserepes-kői barlangnál kaptunk egy almát, ami nagyon
finom volt, ismét lefelé kezdtem el enni, bár az út meredek is volt meg csúszós
is, meg néha be is néztük, h. pontosan merre megy a jelzés, így még meredekebb
és csúszósabb részeken találtuk magunkat… Mindenesetre töretlenül mentünk
tovább az Őserdőn keresztül Tarkőre.
Legutóbb annyira elcsigázódtam már eddigre, h. ki sem mentem
a Tar-kőre, de most megegyeztünk, h. kimegyünk, bár már most is el voltam
csigázódva, mert az eddigi kb. 13 km-ben volt majd egy ezres szint. Egyszóval
sokat kellett felfele menni, no. A végén Zoli el is lépett tőlem, és a Tar-kő
alatt lévő ponton várt be hosszasan. Lukasztás után kimentünk a Tar-kőre, és
leültünk enni. Beért minket pár túratárs, és közölték, h. leülési tilalom van a
Tar-kőn. Át lehet haladni, de megállni meg üldögélni nem szabad. Basszus,
gondoltuk, mi már vagy 10 perce itt ülünk, és megebédeltünk… körülnéztünk, h.
hova dobjuk be a bírságot, de nem találtunk alkalmas helyet, így indultunk
volna tovább.
Ekkor azonban utolért minket egy futó. Éppen figyelmeztetni
akartam, h. nehogy leüljön, mert akkor jön az 50 ezer forintos természetvédelmi
bírság, amikor ő így szólt hozzánk: „Sporttársak!”
No, ezen én teljesen meghatódtam, mert ő mégiscsak lefut
itten 65 kilométert, én meg csak sétálgatok az erdőben… szóval, ezt a
„sporttárs” kifejezést erős túlzásnak éreztem. Nem fejthettem ki azonban ebbéli
nézeteimet, mert rögtön rátért a lényegre: elszámolta magát vízzel, és
elfogyott neki, és szerinte így nem ér el a következő pontot magába foglaló
síházig, és adnánk-e neki.
Én megértem ezt a helyzetet, mert én rengeteget iszom, még
itthon, ha a gép előtt dolgozom, úgyis elmegy 3 liter , egy Kinizsin meg
kb. 6. Én már a gondolattól is pánikba esem, h. esetleg valamikor el fog fogyni
a vizem. Most is volt nálam még több mint egy liter, a gond csak az, h. Kövér
Testben… nem az enyémben, hanem a Kövér Test névre hallgató ivózsákban. Mondtam
is, h. ha nem gond, h. abból töltök át neki, akkor van bőven. Nem volt gond.
Töltöttem. A futó ivott, majd elfutott. Remélem, beért sikeresen, és olyan időt
ment, amilyet szeretett volna.
Lassabb tempóban, de mi is követtük. Mondtam Zolinak, h.
kiérünk a töbörös-borókás síkságra, amit nagyon szeretek, majd a betonúton
jobbra fordulunk, és pár száz méter a pont.
Ja. Vagy 2 kilométer… ezt volt az a rész, amire rosszul
emlékeztem. Hát mindegy, az út könnyű volt, mentünk, beszélgettünk, aztán
lassan megpillantottuk a síházat a távolban:
A ponton valami eszméletlen finom teát lehetett kapni, és
feltölthettem megcsappant vízkészleteimet is. Ennivalóval is kínáltak, de azt a
tar-kői törvénysértő ebéd után nem kértem. Megállapítottuk, h. nem állunk túl
jól idővel, indultunk is tovább.
A pazsagi erdészházig elég kellemes utunk volt, sokszor
visszanéztünk csodálni a Három-kőt és Tar-kőt magába foglaló bükki panorámát:
Kifejtettem (a lótakarmányozást közvetlenül megelőzően), h.
én nagyon szeretem az olyan túrákat, ahol meg lehet nézni a Három-kőről a
Tar-kőt, majd pedig a Tar-kőről a Három-kőt. Sajna erre eddig kizárólag a Less
Nándor túrákon nyílt lehetőségem, de insallah idén újra ott tudok lenni ezen.
Az erdészháznál lukasztás közben ismét összefutottunk az
ismerős gordon szetterrel, aki eddigre eléggé elkészült az erejével, s minden
adandó alkalommal azonnal eldobta magát a földön:
Innen a lefelé vezető út nem volt túl jó minőségű, volt némi
sár (nem sok), és eléggé elmosott is volt, de azért jól haladtunk. Az
Ódor-várhoz vezető szakasz valami fantasztikus volt: szó szerint fehér volt az
erdő alja a hóvirágoktól, óriási számban, szinte összefüggő szőnyegként
borították a talajt, én meg persze újra és újra zajosan adtam hangot
lelkesedésemnek.
Az Ódor-várra emelkedő gyilkos még mindig. Egyik oldalról
sem könnyű felmászni ide, de ez a legdurvább szerintem. Viszont út közben
találtam virító kankalint:
Később feljebb pedig a nagyon szép bükki csillagvirágot is:
Zoli persze jóval előbb felért nálam, de kedvesen megvárt. A
szúróbélyegző megint konkrétan kinn volt a szirten, a késő délutáni fényben
igazán látványos volt a kilátás:
Szúrás után megindultunk le a hegyről, természetesen
felfelé, az Ódorvár-B csúcsra, vagy akárhogy is hívják ezt. Onnan viszont
tényleg lefele kellett menni, és közel is volt a pont, a Völgyfő-ház, ahol
ismét nagyon finom tea volt, és egy falat csokit is bekaptam, meg némi sós
mogyorót. Aztán elültünk a ház előtt, és rendesen megvacsoráztunk. Egyben
elővettük a lámpákat is, mert tudtuk, h. hamarosan sötét lesz. Azért még egy jó
fél órát elmentünk lámpa nélkül a Török-úton, ami nem túl izgalmas, viszont
sáros. Ennek ellenére jó tempóban mentünk, váltogatva egymást az élen, és
mindenféléről beszélgetve.
Emlékeztem, h. jobbra kell majd fordulni valami plusz jelen,
zöld plusz rémlett, Zolinak is, így mindketten meglepődtünk, mikor a piros
plusz elágazásnál értük el a lefordulást jelző pontot. Sebaj, jó lesz nekünk ez
is, lefordultunk. Már csak kb. 2,5
km volt hátra.
Az erdőből hátborzongató sikoltozás hallatszott, de durván!
Valami madár lehet, egyeztünk meg. bár én már láttam magam előtt a másnapi
szalagcímeket: „Fiatal nőt kínoztak halálra Felsőtárkány határában –
érzéketlenül mentek tovább a túrázók”. A célban egy tájékozottabb túratárs
felvilágosított, h. rókák adták ki a félelmetes visításokat.
Az erősen lejtő, köves, csúszós úton kicsit visszavettünk a
tempóból. Hamarosan megpillantottuk Felsőtárkány fényeit, s szembetaláltuk
magunkat azzal a szállodával, amely körül 2012-ben mentünk vagy három kört, a
végére alaposan eltévedve. Most elsőre kiszúrtuk a jobbra történő fordulást,
aztán még némi menet után egy balkanyar, és előttünk volt a cél. No, mára ennyi
épp elég is volt, summázta Zoli szokása szerint a mai terhelést.
Átvettük az emléklapot és a Tar-köves kitűzőt, ami még Zoli
tetszését is elnyerte. Leültünk egy kicsit pihenni. A rajtban lehetett főtt
ételt rendelni, de mi nem kértünk, mert többnyire egyikünk sem eheti meg az
ilyesmit… de itt is volt tea, ami brutál jól nézett ki… Attól, hogy nem kértem
enni, teát még ihatok, kérdeztem kissé szégyenlősen a főrendezőt, aki
leírhatatlan tekintetet vetett rám: „Csak hülyeségeket ne kérdezzél, jó?”,
kérdezett vissza nagyon kedvesen. Így hát ittunk teát. Gratuláltunk a
rendezéshez, és teljesen őszintén tettük.
A Bükki Kilátások számomra megközelíti az ideális
teljesítménytúra fogalmát. A legjobb időpontban, se hideg nincs, se meleg.
Tökéletes, végig látványos útvonal, talán a Török-út nem annyira, de akkor már
úgyis töksötétben mennek a magamfajta nem gyorslábú hobbitúrázók. Nagyon lelkes
és kedves rendezők, és a pontőrök is mindent megtesznek, és minden kérdésre tudnak
válaszolni. Nincs túl sok induló, nem tapossák egymást az emberek. Egyszóval
tényleg eszményi túra. Zitának külön gratuláltunk az útvonal kitalálásához,
majd elindultunk hazafelé.
Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, insallah jövőre is
visszatérünk.
Figyelem! A túra során találtam egy sötétszürke polár
fejpántfélét. Le akartam adni a rendezőknek, de csak akkor jutott eszembe,
mikor megtaláltam a kimosott nadrágom zsebében… Szóval, ha valaki ráismer,
dobjon nekem egy e-mailt, és megbeszéljük a visszaadását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése