2015. december 29., kedd

Karácsonyi Dolina


Táv: 33,4 km
Szint: 409 m
December 26-án, sőt, így az év vége felé sincs semmi túra, amit a magamfajta, autóval nem rendelkező túrázó normálisan meg tudna közelíteni. Meg ez amúgy is TKM túrája, mindenképpen menni akartam rá, immár 4. alkalommal.
Reggel iszonyat nehezen keltem fel, még dolgoznom kellett, aztán irány a vonat. Az idő nem volt kellemes, nyálkás, párás, ködös, basszus, ki az a hülye, aki ilyen időben túrázik, gondolkodtam el. Azon is gondolkodtam, h. bölcs dolog volt-e kamásli és váltónadrág nélkül elindulni… de hát a főszervező 2 nappal korábban azt írta tájékoztatójában, h. az útvonalon nincs sár, szóval nem akartam felesleges dolgokat cipelni. Gondoltam még AKKOR.
A vonaton egyre többet gondolkodtam a 20 km-es táv szépségeiről. Gyorsabban végigérek, hamarabb otthon leszek kb. 2 órával, előttem az egész délután… az ismerősök, akikkel a vonatról együtt szálltunk le, ilyen-olyan okok miatt szintén a 20-as távot választották. Én is egyre inkább hajlottam rá…
Egészen a rajtig… itt ugyanis a főszervező kezembe nyomta a VIP felirattal ellátott nevezési lapot, s ezek után nem volt képem lenevezni a kisebb távra… Hát milyen VIP az, aki különösebb indok nélkül, a rajtban, kezében a VIP-es nevezési lappal közli, h. jaj, hát bocsika, de inkább mégse… Hát nem vitt rá a lélek. Amúgy is csak hiszti az egész, gondoltam magamban, s nekivágtam a 33-as távnak.
Meg kell mondjam, h. a táj nem volt túlzottan lenyűgöző. Jó nagy fene köd van, mondaná ilyenkor kedvesen M. Sz. (aki nagyon bölcsen nem a túrán, hanem otthon, az ágyában tartózkodott ebben a pillanatban). Nagyjából ilyen:


Az általam igen kedvelt körbemenőkéből is ennyi látszott csak:

Viszont én úgy jöttem el, h. hoztam vászonszatyrot, kést, papírt, merth. Insallah én bizony gombászni fogok, kiváltképp, ha kalapos barátaim is így gondolják. Márpedig ez az időjárás igencsak kedvez a téli fajoknak, kései laskára, téli fülőkére, júdásfülére is számíthattam.
Az első fülőke-telepet rögtön még a műútról való letérés előtt megtaláltam, nagyrészt el voltak már öregedve, de a fiatal termőtesteket azért leszedtem, biztos, ami biztos:

Mihelyt lekanyarodtunk a műútról, azonnal kiderült, h. az „alig van sár”, az bizony nem pontos helyzetjelentés. A „BRUTÁLIS sár van”, no, az sokkal közelebb állt volna a valósághoz:

A sáros, erdőben kanyargó és hullámzó ösvény nyilván csúszott is, viszont többféle gombát is találtam, aranyos kis apróságokat:

de mellettük akadt júdásfüle is, fülkagylók, fülkagylók, lelkendeztem, amúgy nagyon szeretem a júdásfülét, bizarr kinézete ellenére nagyon finom gomba, ha valaki le tudja küzdeni azt, h. olyan érzés, mintha valaki másnak a fülcimpáját rágnánk éppen össze:

A pontok nem voltak emberesek, magunknak kellett pecsételni, én ügyesen a kezemet, az ellenőrzőlapomat s minden másomat is ügyesen összekentem a zöld festékkel. Viszont két db. Gombás pecsét is volt, egy légyölő galóca meg egy sárga rókagomba.
Az út mellett a kökénybokrokon rengeteg nagyszemű, nagyon finom kökény volt, sőt, a bokrok ezzel egyidőben virágoztak is:

Az idő amúgy kellemesen telt, szedegettem a gombákat (elég sokat), beszélgettem a túratársakkal, kiváltképp a visszatérő kérdésre válaszoltam: „Honnan szedtél te ennyi gombát ILYENKOR?”
Amúgy a táj nem sokat változott, sőt, ha lehet, még nagyobb köd lett:

Hamarosan elértem a két emberes pont egyikét, ahol Edit és családja rendkívül finom teát főzött, s nápolyival is kínált. Mutattam neki egy fülkagylót, amiért annyira lelkesedett, h. rögtön (még az eddigieknél is jobban) belopta magát a szívembe. Mert tényleg, ezek a júdásfülék annyira aranyosak, nagyon örülök, ha rajtam kívül más is így látja.
A ponton összeakadtam Julival is, akivel együtt jártunk még tavaly a TIT-es gombatanfolyamra. A szakellenőrire ő már nem jött, amit nagyon sajnálok, mert azóta sincs olyan jó csopitársam, mint ő és Judit voltak…
Hamarosan indultam tovább a pontról, majd szinte azonnal meg is álltam, újabb téli fülőke-telep mellett…

Így haladtam tovább, fotózgatva, beszélgetve, s egy csomó további gombát leszedve. A Golyófogó-völgyben utolértem Julit, ettem egy szendvicset, kaptam TKM-től nagyon finom teát.
A ponton remek hangulat uralkodott, a túrázók nyársaltak, teázgattak, forraltborozgattak, beszélgettek… többen megcsodálták kalapos barátaimat, akik eddigre már a napi kvótát meghaladó mennyiségben voltak jelen...
Innen már együtt mentünk be a célig Julival, bár beszélgetni nemigen tudtunk, mert egy velünk tartó (forraltborozástól és pálinkától) lelkes túratárs folyton más mederbe terelte a beszélgetést, mint a fellelhető gombafajok jellegzetességei…
A maradék 6 km-t már nagyon gyorsan legyűrtük… a célban az oklevélen s kitűzőn kívül kaptunk egy kedves mézeskalács figurát is:

Juli felajánlotta, h. behoznak Pestig kocsival, de a nem létező sárnak köszönhetően szó szerint combközépig sáros voltam, s így nem akartam más kocsijába beülni… még a vonaton is a térdemre fektettem a dzsekimet, mert attól féltem, h. ha a kalauz meglátja, hogy nézek ki, leszállít a vonatról...
Hazaérve gyorsan kiraktam, megtisztítottam a gombákat:

Megettem a júdásfüléket vacsorára… nagyon finomak voltak :)

Remekül éreztem magam a túrán, s hasonlóan remek kezdeményezésnek tartom, h. ebben a karácsony környéki, túra szempontból elég „holtidőben” is lehet menni valahova. Insallah jövőre is itt leszünk.

2015. december 1., kedd

Tanúhegyek nyomában


Táv: 42,3 km
Szint: 1600 m
Tavaly nem sikerült eljutnunk erre a túrára, de idén megbeszéltük Zolival, h. menjünk mindenképpen. Jó kis túra ez, mondtuk, én buzgón helyeseltem, csak magamban hozzátéve, h. jaja, kivéve, mikor az ember a brutál meredek és sáros hegyoldalban próbál kepeszteni felfelé, de közben többet csúszik lefelé, mint amennyit halad felfelé. Viszont legalább csak 6 db ilyen hegy van a túra során. Ellenben a köztes időszakban meg vagy az aszfalton, vagy a két falu közötti szintén brutál sáros dűlőutakon kell kavirnyálni, mire eljutunk a fent említett hegyekhez, ahol aztán lásd, mint fentebb.

Amúgy, ha eddig nem jött volna le, én szeretem ám ezt a túrát, mert nagyon ritkán jutok el a Balaton-felvidékre, s innen a tanúhegyekről a kilátás gyönyörű, kivéve, ha ködös, felhős, párás idő van, vagyis november végén mindig.
Ja, a túra is november végén van, nyilván.
Kezdetben még megvolt az esély, h. M. Sz. is jön, és együtt megyünk, de aztán egyébirányú elfoglaltsága miatt ez az esély semmivé lett, s Zoli autójával vágtunk neki az útnak, becsatlakozott Péter és Gabi is, ilyen módon egyenlítve ki a nemek arányát az autóban. Reggel 5-kor találkoztunk a Moszkva téren, már nem is szisszenek fel a fél 4-es felkelés hallatán.
Előző este már az ország egészére, de KÜLÖNÖSEN az északnyugati területekre (gy. k. ahol a Balaton-felvidék is van) havas esőt, esőt mondtak. Hurrá. Természetesen ez nem tántoríthatott el minket, szorgalmasan gyűrtük a kilométereket – egyelőre autóval – az autópályán nyugat felé, miközben láss csodát, VALÓBAN esett a havas eső, és nem is kicsit, hanem inkább nagyon.
Nem értünk oda a rajtidő elejére, ami azért nem volt olyan nagy gond, mert így nem volt akkora tömeg a nevezésnél. Még tettünk-vettünk, pakolásztunk, és összebarátkoztam egy kissé túl sok fehér jeggyel rendelkező, de különben elbűvölő erdélyi kopóval, aztán neki is vágtunk. Mármint Zoli meg én. Péter és Gabi még szüttyögtek, de lévén, h. inkább kocogtak aztán, így is jóval előttünk értek be.
Kiérve Badacsonytomaj házai közül, hamarosan meg is kezdhettük az emelkedést felfele. 2 éve, mikor legutóbb voltunk, itt jó nagy tömeg volt, nem lehetett előzni se, meg gyorsabban menni se, M. Sz. kicsit ideges is lett. 

Most majdnem töküres volt az erdő, olyan tempóban mentünk, amilyenben csak akartunk (részemről: bírtunk).

A havas eső abbamaradt, s átadta helyét a hóesésnek. De tényleg, rendesen esett a hó, bár nem sok, és a hegyen meg is maradt, mintha vékony rétegben liszttel hintették volna be a tájat:

Az első hegy, a Badacsony 2,7 km a rajttól, de legalább van benne 300 méter szint is. Szóval nem unatkoztunk. A szél fújt, s brutál hideg volt, leizzadva beálltunk a pontnál kialakult pecsételős sorba. Zoli fel akart menni a kilátóba, mondtam, h menjen, amíg sorba állok, én nem megyek, lent is megfagyok. 

A pontőr elfogadta, h. becsszóra itt van ő is, és lepecsételte az igazolólapját, azért utólag megmutattam, h. tényleg itt van. Megindultunk lefele, az ú.n. Bujdosók Lépcsőjén, ami igencsak hosszú, meredek, szabálytalan lépcsősor, s az időjárási sajátosságoknak köszönhetően csúszott, mint a fene. A kéktúrán emlékeim szerint felfele jöttünk itt, ami egy komoly, embert próbáló emelkedő, de még mindig jobb, mint lefele, meg aztán 32 fokban, tűző napsütésben lényegesen kevésbé csúszott, mint most, és a kezem sem fázott, ha kapaszkodtam a korlátban. Akkor M. Sz. itt látott egy hatalmas kígyót, de sajna nem fogta meg, így mire én is odaértem, tovasiklott.
A szigligeti vár a Vár-hegyen már messziről látszott. Két éve a vár aljában volt az ellenőrzőpont, mert éppen renoválták a várat, így oda nem kellett felmenni, s milyen jó is volt az úgy. A várhoz felvezető nem túl hosszú s meredek szerpentin az még hagyján, no de utána… a kiépített falépcsőkön a vár LEGTETEJÉIG fel kellett menni, viszont legalább ott kaptunk nápolyit. Viszont mihelyt megálltunk, én megint kezdtem fázni, mentünk is tovább.
Némi aszfaltos vándorlást követően elértük az oroszlánfejes kutat, melyben nyáron sokáig figyeltük az úszkáló halakat: sügéreket és vörösszárnyú keszegeket. A halak még most is megvoltak, a hideg ellenére békésen úszkáltak a vízben… egy darabig nézegettük őket, aztán irány felfelé, a Szent-György hegyre.
Ez egy nagyon szép rész, a bazaltorgonákkal. OKT-oszlopok, mondta rájuk M. Sz., és valóban, ezen a túrán nagyon sokat előjött most nekem, h. milyen volt itt menni az OKT-n. Mondjuk akkor 30 fok feletti meleg, szikrázó napsütés és pazar kilátás volt. Mondjuk az OKT-oszlopok most is pompásak voltak:

Fenn ellenőrzőponton volt mindenféle ennivaló, mi inkább a sajátunkból ettünk, h. azt se kelljen cipelni, aztán, hát, gondolom, kitaláltátok, én menetrendszerint fázni kezdtem. Valamint, elérkeztünk a túra feléhez, s Zoli – szintén menetrend szerint – feltette a kínzó kérdést: hogy állunk a szintidővel? Szintidővel remekül álltunk, de azért mentünk tovább.
A kedvenc tanúhegyem, a Csobánc felé tartottunk. Ide egy mindig sáros út vezet, most is sáros volt, de nem túlzottan. A patakban, melyen át kellett kelni, elég sok víz volt most, de legalább volt egy, csak mérsékelten életveszélyes híd is:

Valamint, a patak előtt már néztem, h. nohát, milyen homoksziget van ott a vízben? Hát nem homoksziget volt, hanem egy szerencsétlen jószág:

Őzike, mondták a túratársak, pedig inkább szarvastehén volt ez. Ment a találgatás, h. mi történhetett vele, eltört a lába, és nem tudott kimászni a vízből, mondta valaki, de szerintem ennyi patakból törött lábbal is ki tudott volna menni simán, inkább meglőhették. Némi sajnálkozás után belátva, h. mást nem tehetünk, s már pörkölt sem készülhet a ki tudja, mióta ázó jószágból, mentünk tovább.
A Csobáncon kicsit nosztalgiáztam a várromok között, nohát, itt ültünk és kajáltunk a kéktúrán:

Itt már 27 km-nél jártunk, 15 volt még hátra, de arra nem volt remény természetesen, h. világosban beérjünk. Ráadásul pont az utolsó két hegyre a legnehezebb szerintem felmenni.
Egyelőre tartottunk a Tóti-hegy felé. Az út mellett gazos, elhanyagolt telkek, az úttól vagy 50 méterre egy almafán hatalmas, gyönyörű almák piroslanak. No de addig 50 méternyi derékig érő susnyán kellene átmászni… én nem vállaltam, de egy fiatal túratárs igen, ahogy mentünk tovább, még visszanéztem, derékig merülve a szederben törtetett az almák felé… később, amikor Zolira vártam az út mellett, utolért, kezében egy óriási almával. Megérte bemászni érte, kérdeztem. Igen nagyon finom, teccik kérni egy falatot? Kérdezte udvariasan a kb. középiskolás korú fiatalember, hát, ez van, én már néni vagyok… de teccetem kérni, le is vágott egy szeletet nekem a bicskájával, tényleg finom volt.
M. Sz. szerint a Tóti-hegyről a legszebb a kilátás. Mi már erősen sötétedésben értünk fel, de a levegő jó párás volt, világosban se sokat láttunk volna:

Elő kellett eddigre már venni a lámpákat, nekivágtunk az utolsó 8 kilométernek, én elővettem egy étcsokit, ami a hidegben kőkemény állagot vett fel, kétségbeesetten próbáltunk törni belőle, majd elrágódni rajta.
A Gulács – gulág, szoktuk volt mondani erre az utolsó nagy nekifutásra – igencsak nehezen megmászható a meredek, kifelé lejtő ösvénnyel a hegyoldalban, ráadásul 2 évvel ezelőtt óta az örvény tovább amortizálódott, utat már csak nyomokban tartalmaz. Hogy még jobb legyen, ugyanott kell lejönni, ahol felmentünk, így az amúgy is keskeny ösvényt kétirányú forgalom terheli. Azért megbirkóztunk vele, és a csúcsról már 5 km sem volt a célig. Zoli még elbeszélgetett a ponton, meg lefelé a szemben jövő ismerősökkel, kicsit lejjebb bevártam, és beszélgetve sétáltunk be a célba. Két útitársunk persze már réges-régen beért, a szomszéd pizzázóban tartózkodtak. Cipőcsere és átöltözés után felszedtük őket, s indultunk hazafelé.
A fiatalok a hátsó ülésen természetesen kb. 10 perc múlva aludtak, így rám maradt a feladat, h. Zolit szórakoztassam hazáig. Én már nem tudom, miről beszélgettünk, de elhamdulillah egyikünk sem aludt el hazáig...



2015. november 2., hétfő

Piros 85


Táv: 87,39 km
Szint: 3205 m

Ó, igen. A Nagy Szakrális Piros 85 Sétáljunk El Budapestről Budaörsre 87 km Alatt, Mikor Pedig 10 km-ből Is Megoldható Lenne. Emlékeztek, egykoron ez volt „C” Projekt. Azóta is megyek, minden évben. Tavaly nem mentem végig, 65-nél kiszálltam, pedig nem voltam teljesen padlón, csak kisétáltam magam. No, majd idén, gondoltam, mivel idén Zoli is ígérkezett, h. velem tart. Idén insallah végigmegyünk.
6-tól lehet rajtolni, s ezt ki is szerettem volna használni. Vasárnap ugyanis a gombatanfolyamom utolsó terepgyakorlata volt, s reggel 8-ra a Kolosy téren kellett lennem. Hurrá.
¾ 6-ra a rajtban voltam, hosszú sorok, de gyorsan lement. Kissé megilletődve vettem át (10 K HUF letét ellenében…) az ú.n. „dugókát”. Ez egy ilyen kis hosszúkás csippel ellátott izé, amivel eddig csak a terepfutók mentek: van egy ellenőrző készülék, amibe beledugja az ember a dugókát, az csippant és villan egyet, s már regisztrálták is, h. az adott számú dugóka tulajdonosa adott időpontban áthaladt az adott ponton. Nekem, nem lévén futó, még soha nem volt ilyenem, ezért nézegettem megilletődve. Hát, ezt én biztosan el fogom hagyni, mondtam némi idétlen vigyor kíséretében a rajtoltatónak.
(Itt szúrnám közbe Mohammed Próféta (s.a.w.) mondását: „A megpróbáltatás a szótól függ, ami az ember száján kijön.” S hogy ez milyen igaz, azt majd később meglátjátok.)
Zolinak összekeveredett a buszmenetrendje, tehát késett, befutott viszont időközben Megbízott Szakértőnk, aki legnagyobb meglepetésemre megvárt minket az indulással. Mondjuk azt sejtettem, h. közös haladásunk nem lesz hosszú életű, mert nekem ő gyors, s az első emelkedőn többnyire úgy elhagy, mint annak idején Bold Pilot a teljes mezőnyt a 19 éve fennálló pályarekordjával a török derbin. Feladtam egy csomagot dobozos kólával s a softshell mellényemmel Kopár-csárdához. Hamarosan befutott Zoli is, s dugókáinkkal felszerelkezve végül fél 7-kor sikerült némi GPS-állítgatást követően nekivágni a távnak.
A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, h. a túra során egyetlen alkalommal sem vettem ki a GPS-t a tokjából.
Az első ellenőrzőpont a Nagy-Kevély tetején van, ide 1:22-es idővel érkeztünk, legnagyobb meglepetésemre még M. Sz-kel együtt. Hatmarosan Zoli is befutott, együtt indultunk lefelé, én már brutál éhes voltam, hallhatóan korgott a gyomrom, mire a csikóvári elágazáshoz értünk, ahol a frissítőpont volt. Szokásos mindenféle aszalt gyümölcs, csoki, frutti – bár én nagyon hiányoltam a tavalyi aszalt koktélparadicsomot, mangót s tejkaramellát, de nyilván így is akadt egy csomó dolog, még nekem is, aki köztudottan csak enni járok a túrákra. Rövid táplálkozás és szörp után indultunk tovább a Tölgyikrek felé. Ez egy nagyon kellemes szakasz, szép részekkel, tölgyesekkel, volt egy csomó gomba, néha mutogattam a fiúknak, h. ez itt az émelyítő pereszke, ez meg a karcsú őzláb, és milyen cuki ez a kis párducgalóca, de mivel gombán kívül szint is van a szakaszban, inkább lélegeztem.
Az erdő igazán gyönyörű volt, még Zoli sem panaszkodott, aki egy ideje már azon problémázik túrákon, h. nem elég színesek a fák. Hát most ilyen gond nem volt:

A fák gyönyörűek, az idő ideális volt, a talaj is nagyon jó, néhol volt sár, de nem sok, és ki lehetett kerülni.
Egy perc pihenő után mentünk tovább, Dömösig ez egy viszonylag könnyű szakasz. Kicsit aggódtam a patakátkelések miatt, az elmúlt napok esőzései miatt, de nem volt vészes, könnyen át lehetett menni.
Közben már utolért minket a terepfutó mezőny, az élen haladók nagyon nyomták, de sajnos Gábor nem volt itt, pedig mindig igencsak lelkesen drukkoltam neki az eddigi években. Ahol lehetett, félreálltunk a futóknak, de hát volt olyan, h. választani kellett az életem és a félreállás között, s ilyenkor, hogy, hogy nem, az életemet választottam.
Közben Zoli kicsit lemaradt, mint mentünk M. Sz. társaságában, beszélgetve, egyszer csak előttünk egy szegény futó akkorát esett, h. azt hittem, nem kel fel, de elhamdulillah megúszta, és hamarosan újra leelőzött minket. Ez volt az egyetlen gond a talajjal, h. az avartakaró miatt sokszor nem látszottak a kövek vagy fatuskók. Ilyenkor az ember botlik, s ha nincs nála bot, el is esik.
Közben, mikor Zoli beért minket, elmeséltem neki a fantasztikus tervet, amit kieszeltünk: Dömösről a piros sáv piros háromszög elágazástól felugrunk a Vadálló-kövekre. A szintidőbe belefér, mondtam Zolinak, aki nem nagyon lelkesedett. (amúgy én sem gondoltam 100% komolyan)


Inkább bekocogtunk Dömösre, ahol az első komolyabb pihenőt tartottuk: dugókáztunk, majd ittunk kólát, ettünk is, sőt, leültünk vagy 10 percre. Aztán pedig nekivágtunk a túra (talán) legnehezebb szakaszának: fel Dobogókőre. Itt kb. 6 km-ben van kb. 600 m szint, szóval nem egyszerű. Tavaly itt maradtam el M. Sz-től. Idén, legnagyobb megdöbbenésemre, nem így történt… Inkább Zoli maradt le másokkal beszélgetve, nekem kicsit lelkifurdalásom volt, h. én hívtam el a túrára, aztán a Kopár-csárdáig nem is igen láttam. Mondjuk nélkülem is tök jól feltalálja magát, nem kell ám őt félteni.
Szóval, mentünk felfelé, számomra kicsit túlzott tempóban, de kivételesen jól esett. Aranyos történeteket mesélgettem a békésen hallgató M. Sz-nek, többek között TKM-mel való közös túránkról. A Rezső-kilátónál kimentünk fotózni, aztán már ott is voltunk a dobogókői ponton. 36,2 km, 1600 m szint, hurrá.
Amúgy ezen a túrán mindig úgy vagyok, h. felérek Dobogókőre, s úgy érzem, h. kisétáltam magam. Ha itt lenne a cél, akkor sem hullatnék könnyeket. Az idei év volt az első kivétel: volt kedvem tovább menni, úgy sétálnék még, gondoltam.
Hosszas keresgélés után megtaláltam a mosdót, addig. M. Sz. kért egy kólát nekem a büfében, bevártuk Zolit, ettünk, ittunk, mentünk tovább. Innen nagyrészt lefelé, kellemes pihentető szakasz, az erdő változatlanul gyönyörű. Mentünk M. Sz-szel, hol beszélgettünk, hol nem, és reméltük, h. beérünk a Kopár-csárdához lámpa nélkül. Hát nem sikerült. A Fehér-(vagy Vörös-?)hegy brutális, de szerencsére nem hosszú emelkedőjén még felkapaszkodtunk, utána a fenyvesben is elmentünk lámpa nélkül, de amikor a végén befordultunk az erdőbe, akkor már kellett. Mint eddig mindig, most is lámpával értem a Kopár-csárdához. 53,7 km, 2063 m szint.
Dugóka. M. Sz. kért gulyáslevest. Én átvettem a rajtban feladott csomagomat. Megettem egy szendvicset, bár nagyon-nagyon nem kívántam, de éreztem, h. muszáj. Megittam a dobozos kólámat, ami viszont nagyon jólesett. M. Sz. hozott nekem egy kis marék aszalt koktélparadicsomot, ami szintén nagyon jól esett. Befutott Zoli. Kért gulyást. Közben én elkezdtem fázni, de nem akartam felvenni a mellényt, mert tudtam, h. ha megindulunk, melegem lesz. Ismét csak a történelmi hűség kedvéért: a mellény egy másodpercig sem volt rajtam. Még jó, h. elhoztam...
Amúgy itt már fáradt voltam. Eddig azért lényegesen gyorsabban jöttem, mint ahogy egyedül jöttem volna, s ki is fejtettem a fiúknak, h. ezt a tempót én nem fogom bírni végig, de menjenek csak, ahogy tudnak, nem kell rám várni, egyedül is betalálok a célba, satöbbi.
Amúgy nagyon rendesek voltak, és végig megvártak, sőt, de erről majd később.
Végre sikerült elindulni, s bár eleinte menet közben is fáztam, a Kakukk-hegyre felvezető meredek emelkedő megoldotta a problémát. Innen ismét könnyebb szakasz következett a Hosszú-árok aljáig, két gond volt csak: időnként valami félelmetes hideghullámok értek el minket, illetve nekem egyre rosszabb volt a gyomrom, egy idő után brutális hányingerem lett, pedig nem is felfelé mentünk. Mondtam is a fiúknak, h. majd a ponton bevárom őket, mert nekem muszáj egy magnézium meg egy pohár kóla. Magnéziumom volt, kólát a pontőröktől reméltem kapni. Így is lett elhamdulillah, mikor beszáguldottam a pontra, Egonék igen kedvesen előhalásztak valahonnan egy üveg kólát, s kaptam egy pohárral. Bevettem vele a magnéziumot. Csokit nem tudtam enni, de biztattak, h. hozzam el az útra, el is hoztam, azóta is ott van a hátizsákomban.
No, innen kezdődött a szenvedés. Fel a Hosszú-árkon a Nagy-szénásra. Közben folyamatos hányinger, energiaszint alulról közelíti a nullát. A fiúk rendesek voltak, és bevártak a ponton, ahová elég megviselten értem fel. Meglett, de ez a szakasz nehezebben, mint tavaly. Tavaly szinte észre se vettem, egyszer csak fenn voltam. Idén az „észre se vettem” kitétel még csak véletlenül sem merült fel…
Innen még kicsit felfelé kellett menni, eztán meg csak lekocogtunk Nagykovácsiba. Zoli megint eltűnt valahogy. A temetőnél becsületesen végigmentünk a piros jelzésen, nem vágtunk le a sikátoron, s hamarosan benn voltunk az ellenőrzőponton, ahol meleg, kávé, kaja s kedves emberek vártak. Ettem házi kőrözöttes kenyeret, ami fantasztikusan finom volt, meg csokit, ami szintén. Azt nem mondom, h. jól is esett, mert nem annyira, mert a gyomrom továbbra sem volt jó, de éreztem, h. ha nem eszek valamit, nem megyek végig. Kicsit elüldögéltünk, aztán mentünk tovább, vissza a főúton a piros jelzésig, amiről letértünk, mikor az EP felé fordultunk.
Nagykovácsiból egy brutál meredek út vezet ki az erdőbe, s bár tanult kollégám megmondta, h. „aszfalton nem számít a szint”, most nekem igenis nagyon számított. Hihetetlen hideg volt, deresek az autók, majd megfagytam. A meredek úton megálltam, igazából csak alibiből (lélegezni), végignéztem a kezemen, majd nyúltam a zsebembe, ám (még az eddiginél is jobban) megfagyott bennem a vér.
Fiúk! Baj van.” - torpantam meg az út közepén. Micsoda, érdeklődtek ők.
Elhagytam azt a KRETÉN dugókát.
Nézd meg a zsebeidet, hangzott az instrukció. Megtettem, de ettől a dugóka nem nőtt vissza oda.
Elhagytam, véglegesen és visszavonhatatlanul.
Ezzel nemcsak a 10 K HUF letét vész oda, hanem a teljesítésem is, hiába megyek végig.
Menjünk vissza, és keressük meg, mondták azonnal a fiúk. Én tiltakoztam, hagyjuk a fenébe, nem érdekel, ha már elindultunk, menjünk, én nem megyek vissza sehova.
Ők azonban ellentmondást nem tűrően kijelentették, h. visszamegyünk, a szintidőbe bőven beleférünk. Én meg nem tiltakoztam tovább, bár iszonyú rosszul éreztem magam a saját hülyeségem meg amiatt, h. miattam lesz rosszabb az ő idejük is.
Az volt a baj, h. nem mertem zsebre tenni Dugókát, nehogy pl. a zsebkendővel kirántsam onnan, ezért az ujjamra húztam. Ez úgy megy, h. van rajta ilyen gumis pánt, amivel az ember az ujjára tudja húzni. Így néz ki:


Amíg nem volt hideg napközben, nem is volt gond, éreztem, h. Dugóka ott van az ujjamon. Ám Nagykovácsiból indulva felvettem a kesztyűt, s arra húztam rá Dugókát, s így nem éreztem, mikor lecsúszott az ujjamról…
Tanulság: előbb Dugóka, aztán a kesztyű, ez a helyes öltözködési sorrend.
Mindegy, mentünk visszafele, csatárláncban, lefelé bámulva, fejlámpáink fényében vizslatva az aszfaltot. A szembejövőket is kérdeztük, h. nem találtak-e egy dugókát. Végre valaki mondta, h. valaki talált egyet, s bevitte az ellenőrzőpontra. Nem örültem. Egész odáig vissza kell menni…
A ponton M. Sz. kinnmaradt, mi Zolival bementünk, érdeklődtem, s kiderült, h. KÉT dugókát is bevittek: az egyik még ott van, a másikat továbbvitték. No, ha az enyémet vitték tovább, nagyon ideges leszek, gondoltam. Hol az itt lévő dugóka, kérdeztük, kiderült, h. a megtaláló a mosdóban van, miként a dugóka is vele. Pár perces várakozás után egyre zaklatottabb lettem, mire Zoli bement a mosdóba érdeklődni – lévén a megtaláló fiú…
A dugóka elő is került – igen ám, de honnan lehetne tudni, h. az enyém-e ez? Minden dugókának van száma, ami egy indulóhoz van rendelve – ahhoz azonban, h. ezt megtudjuk, fel kellett hívni a szervezőket, h. ugyan nézzék már meg a központi nyilvántartásban…
Boldogan jelenthetem, h. a 347709 számú dugóka az én Dugókám volt! Indulhattunk tovább, alig fél óra veszteséggel, ami azóta is nyomja lelkemet… Fiúk, majd meghívlak titeket egy gombapörköltre, jó?
Innen van még pár hupli a hátra lévő kb. 24 km-ben: a Vörös-pocsolyás hát, Fekete-fej, Hárs-hegy, János-hegy, Budaörsi-hegy. A Fekete-fejig nem volt gond, remekül ment, nem kellett rám várni, simán tartottam a lépést M. sz-kel. No, utána viszont beütött a krach…
Már a Hárs-hegy oldalába is alig bírtam felmászni. Után a János-hegy még rosszabb volt, a hányingerem nem múlt el, sőt, erősödött. A János-hegyi ponton a pontőr aludt a kocsiban, dugókáztunk (féltve őrzött Dugókámról lehúztam a kesztyűt, csippantottam, kesztyű vissza), én elvettem egy csomag ropit, s lefele a felét magamba erőltettem, ettől kicsit jobb lett.
Itt jött viszont az álmosság. Makkosmária felé nem nehéz a terep, nem is emelkedik (csak a végén), de le-lemaradtam a fiúk mögött, mert egyszerűen bealudtam menet közben. Még álmodtam is. Éppen brutál hideg volt, s én menet közben azt álmodtam, h. otthon vagyok, lefeküdtem a kanapéra, s talpamat a cserépkályhának nyomom, de a lábfejemen kívül mindenem fázik. Naná, mert a téli bakancsom volt rajtam, a lábam tényleg nem fázott, de azon kívül tényleg mindenem… meg még valamit álmodtam, amit el is meséltem azon melegében a fiúknak, de azóta már elfelejtettem. Bevártak, ahogy félálomban közeledtem feléjük, aztán M. Sz. a török politikai helyzetről kérdezgetett, de szerintem inkább azért, h. ébren tartson, mint különösebb mély érdeklődésből. Vagy azt is csak álmodtam? Komolyan nem tudom...
Makkosmáriára érve Zoli megint elmaradt valahol. Nem időztünk sokáig, mert tényleg hideg volt, a vizes füvön átvágva tértünk vissza a piros jelzésre, Zoli legnagyobb örömére, aki balett-topánkára hajazó nyári futócipőben érkezett, velünk ellentétben, akik bakancsban…
Itt viszont rövid pihentető szakasz után jött a Végvári-sziklától felfelé vezető emelkedő, ami egyébként sem lankás, de 80 km felett meg már pláne nem az. Azt hittem, sosem érünk fel. Legalábbis én nem…
Viszont ezt leküzdve valahogy visszatért az erőm és az életkedvem is, ismét tudtam menni, még a Budaörsi-hegy leküzdése sem okozott különösebb nehézséget, s innentől a célig megint jól voltam, jó tempót tudtam menni a Fekete-fej Végvári-szikla közötti mintegy 10 km szenvedést követően. No, enni azt továbbra sem tudtam, viszont a hideg víz az ivózsákból nagyon jólesett.
Zolit már elég régen riogattam azzal, h. milyen SZÖRNYŰ a piros végén lemenni Budaörsre azon az úton, amely egy 10-es FOSvályú skálán mérve simán ad egy 7-9 közötti értéket, időjárási viszonyoktól függően.
Most elhamdulillah éjszaka nem volt köd. Személyes elméletem szerint a köd is fázott, s nem mert előjönni. Ezért nem volt csúszós az út, a köveken nem ült vastag nyálkaréteg, s az az érték inkább 7-es volt, de így sem volt kellemes lemenni. Azért persze csak leértünk, s az aszfalton már hamar benn voltunk a célban.
A harmadik teljesítésért járó jelvény igen szép, s én nagyon örültem neki:

A célban elmondtam, h. a továbbiakban nem kívánok olyan túrákon részt venni, amelyekben 300 méternél több szint van. Távról nem nyilatkoztam. És ezt az elképzelésemet azóta egyébként már revidiáltam.
Ittam teát, kicsit beszélgettünk, majd hívtam egy taxit, és 3 után már otthon is voltam. Ez azért volt remek, mert másnap kelhettem 6-kor, h. menjek a terepgyakorlatra. Nem mondhatnám, h. 2 órányi alvás és 87 km séta után őszinte mosollyal rohangásztam fel a hegyoldalba a különböző Tricholoma és Clitocybe fajokért…

A túra remek volt, bár néhány szakaszával igencsak megszenvedtem. Ez úton is köszönöm túratársaimnak a társaságot, mert nélkülük nem biztos, h. végigmentem volna, illetve az 100%, h. nem megyek vissza Dugókáért… Insallah jövőre már tudni fogom, h. előbb a dugóka, aztán a kesztyű. 

2015. október 19., hétfő

Galgamente 50



Táv: 52,8 km
Szint: 1212 m

Igazából Zoli tehet mindenről. Ő mondta pár héttel korábban, h. mehetnénk a Galgamentére.
Amúgy ez a hétvége a Nagy Szakrális Nahát Megmérettetés Kiemelt Hétvégéje. Amiből, be kell vallanom, kicsit már elegem volt. Az elmúlt 3 év arról szólt, h. megyünk a Nahátra, végigmegyünk a Naháton, nem megyünk végig a Naháton, satöbbi. Idén máshova vágytam. Ezért nem kellett sok rábeszélés a Galgamentére. Tavaly voltam ezen a túrán, s tetszett is. Zoli meg még sosem járt ezen a vidéken. Mikor megtudtam, h. a szervezők keresnek seprőt, fel is vetettem Zoinak, h. nem vállaljuk-e el. Tavaly több túráján is jártam ennek a szervezőcsapatnak, s mindig is nagyon kedvesnek, szimpatikusnak mutatkoztak, remek túrákkal, gondoltam, miért ne. Pozitívan fogadta az ötletet. Ezt követően aztán az összes túrán olyan történtetekkel szórakoztatott, h. amikor ő x túrán seprő volt, akkor hogyan tévedtek el a csuma sötétben. Hurrá. Történetei mintha csak előképei lettek volna a velünk történteknek…
Seprőnek lenni azért jó, mert nem kell korán kelni. Nekünk az 50-es és 40-es táv jutott, ami egy kurflitól eltekintve ugyanaz. Így hát csak az utolsó 40-es rajtoló után, a 40-es rajtidő végét követően indulhattunk, már majdnem 8 órakor. Még biztos, ami biztos, megettük a rajtban a rendezők tojásrántottáját, aztán elindultunk. Fura külsejű kisvonattal búcsúztatott az aszódi állomás:

Az elején mentünk tejes sebességgel, csak 1-1 pillanatra álltam meg, h. tanulmányozás s részletes leírás (szegény Zoli…) céljából felvegyek kalapos barátaim közül 1-2 példányt, ugyanis RENGETEG gomba volt a legelőn a Hosszú-völgyben, főként csiperkék s pöfetegek. Hamarosan utolértük a 30-as mezőny végét. A mezőn történő hosszas, kényelmes, vízszintes andalgás végén azzal szórakoztattam Zolit, h. milyen rettenetes emelkedő következik majd, ha egyszer csak betérünk az erdőbe. Szerintem csak félig-meddig hihette el, pedig a 4. ellenőrzőpont környéki emelkedő valóban durva, mintha nem is a Gödöllői-dombságban lennénk… Azért nyilván leküzdöttük, s megindultunk az erdőben Ecskend felé, amely 322 méteres tengerszint feletti magasságával igencsak kiemelkedőnek számít ezen a környéken.
Innentől kezdődött a túra igazán szép része. Olyan kiterjedésű erdőben megy, h. csak néztünk. Nagyon hosszú időn át ki se láttunk az erdőből. Mondjuk nem is nagyon néztünk, mert a terep az elég megviselő volt: mintha a hullámvasúton gyalogoltunk volna, fel-le, néhol jó meredek, bár rövid szinteket, néhol jó csúszós volt az út, merth. ugye előtte esett az eső.
Még Ecskend előtt utolértük a 40-es mezőny végét is, így együtt mentünk be a pontra, ahol a társaság érdeklődő tagjait jelentős mennyiségű kolbászzsíros kenyér fogadta. Én a kínált szódát használtam ki, ami túrán nekem mindig sokkal jobban esik, mint a sima víz. Időztünk egy kicsit, bár én már mentem volna, részint fáztam, részint meg innen már el kellett kezdenünk leszedni a szalagokat, mert itt volt a 30-as táv fordítója, innentől csak a 40-es és 50-es ment tovább.
Hát én emlékeztem tavalyról, h. sok szalag volt a túrán, na de hogy ENNYI… az eddigi 5,2 körüli átlagunk elég rohamosan esett vissza, miközben minden egyes szalag leszedésénél több liternyi vizet zúdítottunk magunkra az esőáztatta fákról. Egy biztos: a többi résztvevő egy másodpercig sem panaszkodhatott, h. az útvonal-kijelölés nem volt megfelelő…
Mi szorgosan szedtük a szalagokat, igyekezvén nem túl nagy természetkárosítást elkövetni közben. Néha csodálkoztunk azon, h. vajon daruskocsiról szalagoztak-e a rendezők, mert némelyik szalag olyan magasan volt, h. másként nem kerülhetett oda. Biztos ketten voltak, magyarázta Zoli, az egyik lehúzta az ágat, a másik kötötte a szalagot. Ja, mondtam én, ketten voltak: az egyik vezette a daruskocsit, a másik szalagozott :)
Érdemes még megjegyezni a szalagozók rendkívül körültekintő s figyelmes fajválasztását. Ahol csak lehetett, vadrózsára vagy kökényre kötötték a szalagokat. Ahol ez nem állt rendelkezésre, ott csalánra. Ennek kettős haszna is volt: (1) e viszonylag értéktelen növényfajok esetében akkor sem okoztunk számottevő természetkárosítást, ha kissé hevesebben vagy türelmetlenebbül távolítottuk el a szalagokat (mikor már elértünk a „tépd már le azt a ...-t ágastul, kit érdekel” elnevezésű fázisba), s ezáltal később nem kellett álmatlanul, lelkiismeret-furdalástól kínozva hánykolódnunk nyoszolyánkon. Illetve köztudott, h. a nagy csalán (Urtica dioica) hatóanyagai elősegítik a húgysav kiürülését a szervezetből, vagyis a csaláncsípés egészséges… gyakorta egymáshoz is fordultunk Zoli kollégámmal, h. mindeme gondoskodást a távolból megemlékezve megköszönjük, bárkitől származott is...
Amúgy három tüskét már sikeresen kiműtöttem a kezemből, a negyedik túl mélyen van.
Amúgy néhol valóban kissé túl volt tolva a szalagozás, 10 méteren 5 darab is volt. Viszont ez volt a túra legszebb része, az Ecskend-Rózsakút közötti szakasz, gyönyörű erdővel, érdekes fákkal, rétekkel:



Azért csak elértük a Rózsa-kút ellenőrzőpontot, a 40-es mezőny vége után pár perccel, szóval szalagszedés ellenére is haladtunk. Már rengeteg szalagunk volt, de mivel a pontőrök is gyalog mentek innen Acsára, elvittük mi. Én útközben felvettem még az Acsa irányába mutató irányítótáblát, s ezzel sétáltam be Acsára. Ez azért volt jó, mert így mindig tudtuk merre kell menni – amerre a tábla mutat…
Mikor a falu határába elértünk, visszanéztünk a gyönyörű rétekre, dombokra, ez megér egy fotót, mondta Zoli:

Az acsai pontra sikerült rossz irányból bemenni. Arra, ahol ki kellett volna jönni. De én komolyan úgy emlékszem, h. tavaly is a műúton mentünk be (ezek szerint akkor is rosszul). Mindegy, a pont meglett, érdekességképpen elmondanám, h. a főutca egy csomó japán körtefával volt beültetve, roskadoztak a terméstől…
A ponton kissé szomorúan megváltam útjelző táblámtól. Zoli többször felajánlotta, h. hozza őt, de mondtam neki, h. csak akkor, ha NAGYON ragaszkodik hozzá, mert nekem nagyon tetszik, h. viszem. Rámhagyta.
A ponton volt még 2 szelet lekvároskenyér, amit nem kértünk, mire a pontőr közölte, h. oké, akkor ő kidobja. Jaj, csak azt ne, riadtam meg, inkább az egyiket megeszem. Megettem, s annyira finom volt, h. sajnáltam volna, ha kidobja a másikat, így megettem azt is… nem is nagyon nyúltam a túrán saját kajához amúgy.
Mentünk tovább, megszabadulva hatalmasra duzzadt szalagkészletünktől, s hűséges útjelző táblámtól. Bár meg kell mondjam, h. a pontőrök kissé döbbenten néztek ránk: „Ezt MI vigyük be a célba?” Á, nem mondtam kedélyesen, majd mi cipeljük még 25 kilométert :) Ezt persze ők sem gondolták komolyan, s inkább elkezdtek vele legózni, h. hogy fog beférni az autóba. A kérdés végül is megoldódott, mi meg indultunk tovább.
Kifele a faluból végre eltaláltuk a helyes (bevezető) utat. Ezt csak az tette kalandossá, h. egy helybéli idős bácsi pont az útra kötötte ki lovait:

A szalag pedig jóval a lovak által elért területen belül volt. Zoli rögtön mondta, h. nekem van lovas múltam, szedjem le én a szalagot, de nem is ártott óvatosnak lenni, mert a szürke előbb kicsit kapált a mellső lábával, majd rám is fordult farral, de szerencsére a szalagig nem ért el, csak a sárga, az meg sokkal barátságosabb volt: odajött fújtatva, megszaglászta a kezemet, megsimogattam a fehér csillagot a homlokán, aztán leszedtem a szalagot, a sárga nem szólt semmit, mentünk tovább.
Acsa határában nagyon szép fenyőerdős van:

Itt is sűrű volt a szalagozás, alig győztük szedni. Találkoztunk egy helybéli öreg nénivel, aki jó mennyiségű gyönyörű rizikét szedett műanyag vödrébe, megcsodáltuk őket, kedvet is kaptam a rizikézéshez (el is mentünk vasárnap, szedtünk is). Haladtunk tovább viszonylag jó tempóban, még a szalagokkal együtt is.
A horror akkor kezdődött, mikor kiértünk az erdő szélére. Ez a látvány fogadott:

A jó gazdálkodók természetesen beszántották az utat is a földhöz, nehogy már akár csak egyetlen méter is a közlekedés áldozatává essen… Az elmúlt idők esőzéseinek köszönhetően itt kellett menni:

Még csak vissza se vághattunk az erdőbe, mert akkor ugye maradnak a szalagok a szántó szélén… szóval mentünk a bokáig vagy azon felül érő sárban, szedtük a szalagot. Volt, h. megálltam leszedni egyet, éreztem, h. süllyedek lefelé, s már elképzeltem, amint utolsó erőmmel a botot keresztülfektetem a sáron, s miután mellkasig süllyedtem benne, rákönyökölve várom meg, h. valaki megmentsen…
A legjobb az volt, mikor a szántó alsó végén, ahova az esővíz összefolyt, szó szerint a pocsolyában álló trágyalén kellett átgázolni. Hát igen, a szántóföldnek fontos a szervesanyag-utánpótlás… mondjuk a bakancsomnak és a nadrágomnak ANNYIRA nem lett volna fontos, de hát így jártak.
Viszont itt a kerítés mellett találtam ezt az apró gombicseket:

Mentünk visszafele a Rózsa-kúthoz, de azt láttuk, h. nem lesz gyors menet, mert a szalagoknál is sokkal jobban hátráltattak a talajviszonyok. Sebaj, már az előző ponton mondtuk, h. a pontőrök ne várjanak be minket, ha más már nincs kinn az útvonalon, mi egyedül is végigmegyünk. Ehhez hozzátartozik az is, h. a szervezők által adott track tökéletes volt, 100%-ban tudtunk hagyatkozni rá, több nehéz helyzetben megmentett minket.
A szalagjaink egyre gyűltek. A Rózsa-kútnál megálltunk, s stratégiailag átpozicionáltuk őket a hátizsákba, h. legyen hova szedni a többit. Aztán mentünk tovább, mert Ecskendig még volt 5 km. Szalagban pedig itt sem volt hiány. Szerintem ezen a túrán senki nem tévedt el (csak mi később, a csuma sötétben).
Ecskenden két igencsak aggódó pontőr fogadott minket: a szervezők n+1 alkalommal hívtak már, de nem értek el. Zoli telefonja lemerült szinte azonnal reggel, az enyém pedig elvesztette a teret, s legközelebb már csak az autópályán találta meg… Mindegy, biztosítottunk mindenkit, h. nem fogunk elveszni, s miután kiderült, h. az 50-es távon leghátul haladó 2 ember nem sokkal korábban feladta a túrát, megismételtük, h. vonják ki a pontőröket, ne várjanak ránk :) Így is lett elhamdulillah, ami nekem nagyon jólesett, mert igencsak frusztrál, ha bárhol, bármi okból rám kell várni.
A pontőrök kedvesen készítettek nekünk pirított gombát a saját szedésű (!) gombákból, s bár egy pillanatra elkapott a kétség, Zoli megjegyezte, h. egész úton nem láttunk egy darab gyilkos galócát sem… Így igaz, bár láttam egy szép csoportnyi citromgalócát, amit már nagyon rég nem láttam, de az (1) elég messze volt innen, (2) kevésbé hal meg tőle az ember, mint a gyilkostól…
Így hát meg is ettük a gombákokat, nagyon finomak voltak, ez úton is köszönjük. Leadtuk az összegyűlt mintegy másfél-két köbméter szalagot, s indultunk tovább, hamarosan már lámpát kapcsolva, mert amint a műútról betértünk az erdőbe, már nem sok semmit láttunk.
Innen még volt hátra olyan 13-14 km, de teljesen elvesztettük a távolságérzékünket. Látni nem láttunk, pontok nem voltak, az eső néha esni kezdett, néha elállt. Én már felvettem a softshell dzsekit, mert fáztam. Brutál meredeken kellett néhol lemenni, csúszott a sáros, agyagos út, szedtük a szalagokat – néhol a földről, a sárból. Én már fáradtam, nem is annyira a táv vagy a szint miatt, hanem egyszerűen sokáig voltunk kinn. Az ember jó esetben 11 órán belül végigmegy egy ilyen távon, most meg 13-nál is többet mentünk. Álmos voltam, elegem volt a sárból. A táj, nem tagadom, világosban lenyűgöző, most viszont semmit nem láttunk belőle. Néha történtek izgalmas dolgok, pl. elértünk a villanypásztorhoz, amivel kapcsolatban nyomatékosan megkértek minket, h. ha átmásztunk rajta, kacsoljuk vissza… NAGYON reméltük, h. ezt előttünk nem tette meg senki, azért a biztonság kedvéért a felső szálat leakasztottam, átmásztunk. Te Zoli, vissza ne kapcsold, amíg át nem érek, mondtam kissé kétségbeesetten, de Zoli közölte, h. ő ugyan hozzá nem nyúl, nekem van lovas múltam, kapcsoljam vissza én… amúgy nekünk a villanypásztorhoz nem volt ilyen kis külön kapcsoló. Ez a kerítéssel szemben volt a fán, egy kis fekete gombfélét elfordítottam az „Off” állásból az „On” állásba, s reméltük a legjobbakat. Azért nem próbáltam ki, h. csíp-e, mentünk tovább.
Kiértünk valami műútra, amire én totál nem emlékeztem, sebaj, a műúttal nem volt gond, de amikor pár boldog méter után letértünk róla, rémálomba illő szakasz következett. Felfele kellett volna menni, de olyan sárban, h. én csak támaszkodtam a két botra, s mint a rajzfilmekben, pörgött a lábam, de nem haladtam sehova. Ez volt talán a mélypont, Zoli sem volt boldog, kiváltképp, mikor megkérdezte, h. mennyit kell még menni, s én olyan 6 kilométerre pozicionáltam a célt (mint kiderült, kb. igazam is volt). Azt mondta, kedvesebb számra számított. Nem tudom, mi baj a hatossal. Elég kedves szám az. Joviális pocakja van, mely fölé peckes sipkaként hajlik felső szára. Kedves szám az szerintem. Kivéve, ha azt jelenti, h. ennyit kell még gyalogolni a csuma sötétben s nyakig érő sárban, egy agyagos szántó közepén, VÉLHETŐLEG a megfelelő irányba…
Itt jött ki a sűrű szalagozás nagy előnye. Zoli hamarosan közölte, h. nincs szalag. GPS elő. Valóban nincs szalag, mert nem erre kell jönni… Ehamdulillah talán 50 métert ha vissza kellett menni az elágazásig. Lévén töksötét, nem is érzékeltük, h. ott elágazás van…
A track nélkül eléggé meg lettünk volna lőve a sötétben, de így nem volt gond, gyakran elővettem a GPS-t, és azonnal korrigáltunk, ha valami gond volt. Szedegettük tovább a szalagokat, cuppogtunk a sárban, s időnként megkérdeztük, h. mennyit megyünk még, mennyi időnk van a szintidőből, s vajon beérünk-e annyi alatt. Az a helyzet, h. sokat tenni az ügyben akkor sem tudtunk volna, ha méterre pontosan tudjuk a hátralevő távot, mert gyorsabban menni nemigen tudtunk volna a szalagok meg a sár miatt, lassabban meg nem akartunk a hideg meg a szintidő miatt. Bár a csapatból amúgy csak én fáztam, más nem. Az viszont jelentősen feldobta a hangulatomat, h. az utolsó (most már kivont személyzetű) ellenőrzőpont felé mutató „Paskom” feliratú útjelző táblát is megtaláltuk, s ismét vihettem magammal. Zoli nagyon kedvesen lemondott arról, h. nála is legyen egy kicsit. Így hát én vittem, s mikor érzésem szerint már elhagytuk a pont helyét, gondosan megfordítottam, h. a nyíl a megfelelő irányba mutasson, s úgy vittem tovább...
Időnként megkértem Zolit, h. ellenőrizze, h. a táblán a nyíl megfelelő irányba (t. i. most már hátrafele) mutat-e, de úgy éreztem, h. nem hozzám hasonló mértékben érzi át ennek jelentőségét. Inkább megnéztem néha én magam.
Amikor elértük a tavalyról ismerős kőkeresztet, akkor már biztosra tudtam mondani, h. kb. másfél kilométer van hátra a célig. Ránk is fért a biztatás, hamarosan elértük a műutat, nagyon örülve neki, s újult erővel felgyorsulva törtettünk a cél felé. Itt lesz rögtön jobbra, mondtam, mikor, kérdezte Zoli, hát itt, mutattam a bójára, és már benn is voltunk. Hát tényleg több mint 13 órát mentünk, ez DURVA. Mindenesetre köszönjük, h. a rendezők megvártak a célban. Kaptunk enni, leadtuk a szalagokat, fájó szívvel megváltam útjelző táblámtól, majd átvettük a díjazást, plusz még én a tavalyi Galga-kupát. Aztán indultunk is hazafelé, mert mindketten úgy éreztük, h. tudnánk zuhanyozni is meg aludni is. Én meg ugye vasárnap még mentem rizikézni…
Remekül éreztük magunkat, de tényleg, kérdezzétek meg csak Zolit, ő szívesen beszél erről bővebben is. A túra nagyon szép volt, szerintem amit ki lehet hozni ebből a tájegységből, az mind benne van: hatalmas mezők, hosszú erdei utak, szinte nincs is civilizáció közben, nem az a faluból ki – faluba be, végig a HÉV mellett, át a gyártelepen túra, amit az ember tipikusan a Gödöllői-dombság környékéhez társít gondolatban, szerintem mindenképp érdemes eljönni és megnézni ezt a nagyon szép vidéket. Köszönjük a rendezést.  

2015. szeptember 6., vasárnap

Eger Csillaga 50


táv: 48,9 km
Szint: 1717 m
Az Eger Csillaga 25 volt egykor a leges-legelső teljesítménytúrám… Akkor még, nevéhez méltón, Egerben volt a rajt-cél.
Ezen a hétvégén 3 túrajelölt is versengett egymással: én nagyon szívesen mentem volna a Balaton-felvidéken szervezett forrástúrára. M. Sz. és Tamás az Eger Csillagára szavazott, ami amúgy nekem sem volt ellenemre. Illetve, mivel Erzsi bejelentkezett, h. itt aludna a BEAC Maxi előtt, még eljátszottam a rövid táv, a börzsönyi 50 km-es szakasz gondolatával is.
Kisebb problémaként merült fel, h. szombatra RENGETEG esőt jósolt a meteorológia, de a térképeket nézegetve kiderült, h. a Bükkre csak 0,1 mm esőt mondanak, azt is csak délutánra. Remek, akkor menjünk a Bükkbe. Megbeszéltünk egy reggel 6 körüli indulást tőlünk, ez szegény Erzsi helyzetét annyiban nehezítette, h. ő igazából ráért volna fél 7-kor is kimenni a vonatához, ez úton is elnézést kérek.
Nekem reggel még volt egy pár perces munkám, ¾ 5-kor terveztem kelni. Ennek ellenére ¾ 4-kor felébredtem arra, h. szakad az eső. Hurrá. Erzsi sem volt túl lelkes, találgattuk, vajon mennyi fog esni, s meddig. Közben M. Sz. üzent, h. Tamás nem jön az esőben, de ő tántoríthatatlan. Én is. Remek. 5:57-kor jött is az üzenet, h. menjek le. Lementünk, Erzsi a Nyugati felé távozott a reménytelenül zuhogó esőben, mi meg becéloztuk az autópályát.
Az eső nem tudott arról, h. északkeleten neki nem kellene esnie. Sőt. Ahogy közeledtünk Eger felé, egyre jobban esett. Idén, a túra nevével ellentétben, Felsőtárkányban volt a rajt-cél, a tóhoz megyünk, ugye, kérdezte M. Sz. Bevallom, nem tudtam, de az internetről hamarosan kiderült, h. nem, a főúton volt egy kis klubhelyiség-féle, kb. 100 méterre találtunk parkolót, aztán szedtük a lábunkat az esőben. Ami továbbra is esett. Ugyan az időjárás-előrejelzés szerint erre a régióra délelőttre napsütés várható, de később rájöttem, h. végül is igazuk volt: várhattuk a napsütést (amennyit csak akartuk). A szervezők ennek ellenére lelkesen fogadtak, pedig nagyon kevés nevező volt. Még mi is tipródtunk kicsit a rajtban, h. a 25 v. az 50-es távon induljunk. A két táv teljesen más irányba indul, átnevezésről szó sem lehet. Végül is elvettük az 50-es nevezési lapokat, egy életünk, egy halálunk…
Szöveges útleírás nem volt, csak térképvázlat, nekem meg helyismeretem nincs errefelé, így a navigálást 100%-ban rábíztam M. Sz-re, aki végül is mégiscsak bükki gyerek. Rögtön az elején sikerült is rossz irányba indulni, s nem egészen a szervezők által elgondolt útvonalon kijutni Felsőtárkányból… már a falun kívül ismét csak benéztünk egy elágazást (és még nem utoljára), s vagy 500 métert vissza kellett menni… sebaj, a rajtban úgy is közölték, h. a kék sávon folyó rendezkedés miatt majd a kék pluszon kell menni, s ez kb. 2 km-rel csökkenti a hosszú táv útvonalát. Végül sikerült az elméletben helyes irányba tartanunk, s meg kellett állapítanom, h. ez bizony egyre inkább felfelé történik. Az első kilométerek teljesen lapos útvonala emelkedésbe fogott. Az első ellenőrzőpont a Peskő ház volt, ahol kaptunk csokit és vizet. A pontőrök a kinti tűzrakó helyen főzték a gulyást, s azon gondolkodtak, h. bevigyék-e a mégis a benti tűzhelyre. Merth. esett az eső, folyamatosan. Még bíztatólag közölték velünk, h. most jön a túra legmeredekebb része. Így is lett. Innen csak 2,5 km volt a következő pontig, az Őrkő-házig, ahol én még soha nem jártam, s azt hiszem, rendben is volt ez így. Ugyanis a házhoz a piros sáv egy olyan durván emelkedő szakasza vezetett, h. megálltam a hegyoldalban, s hátraszóltam M. Sz-nek, h. szerintem rossz felé jövünk, mert itt nincs út, és még jó, h. nincs, mert nem is lehetne felmenni. Ő széles vigyorral közölte, h. de igen, s a Bükki Kilátások Hard terepfutói is itt futnak fel. Hát jó, akkor menjünk. Végül is felértünk a ponthoz, a kis ház teraszán leültünk egy percre, megettünk egy szendvicset, és kaptunk meleg teát, ami nagyon jól esett, mert az eső, a változatosság kedvéért, még mindig esett.
Innen, miután felkapaszkodtunk a rövid, ám velős meredeken (ahol imént le is jöttünk) az Őrkő alatti rétig, ugyanazon az útvonalon mentünk elég sokáig, amin a Bükki Kilátások is, Cserepes-kő alatt, az Őserdőnél, s le a következő pontig a Stimecz-házhoz.
Mentünk az ismerős tájon, nekem nagyon tetszett, h. nohát, mikor legutóbb jártam erre, néhol még hó volt, most meg nahát, már nincs. Az erdő zöld volt, de olyan sok hullott avar borította a földet, mintha legalábbis október vége lenne. Nagy örömömre viszont elég sok gombát is láttunk, az ehetők közül RENGETEG nyári laskát, hatalmas pisztricgombákat, s egy nagyon szép királytinórut, de sajna a cél még túl messze volt ahhoz, h. leszedjem őket.
Időközben valahol, olyan fél 1 magasságában*** elállt az eső, a pára s az alacsonyan úszó felhők még sejtelmes ködbe burkolták a hegyeket:


Az Őserdő mellett egész életemre kiható, meghatározó élményben volt részem. M. Sz. ment épp elöl, itt egy szalamandra, mondta, és narancssárga. De ezt olyan közömbös hangon mondta, h. azt hittem viccel. Hát nem viccelt:


Egyszer a Börzsönyben azt mondta egy természetvédelmi őr, h. 80-90 példányból egy van, amelyik nem citrom-, hanem narancssárga mintás. Végre láttunk egyet! Később láttunk egy „simát” is, de ez is gyönyörű volt, rengeteg sárga színnel a mintázatában:


Amikor a kék sávról kiértünk a kék pluszra, ismét sikerült rossz irányba indulni… elhamdulillah hamar korrigáltunk, pár 100 méter plusszal megúsztuk. A ponton, a Stimecz-háznál megcsodáltuk a pontőr nyugisan alvó kutyáját, kaptunk egy csokit, és megettük az én turisztikai célú csokis kekszeim jelentős hányadát. Alig 2,3 km volt a következő EP, a Samassa menedékház, amit én következetesen ómassának tituláltam, bár M. Sz. megjegyezte, h. azzal elég rosszul járnánk, mert igencsak messze van… A Samassáig vezető út sima volt s szintben ment, jól kiléptünk hát, időtartalék képzése címén. A ponton kaptunk nagyon finom barackot. A pontőr előtt az asztalon rozsdasárga tölcsérgomba hevert, megbeszéltük, h. nem ez a rókagomba, s h. inkább ne egyék meg. Továbbindulván hosszasan (s az emelkedő miatt erőteljesen lihegve) magyaráztam M. Sz-nek a különbséget a rókagomba s a különböző tölcsérgombák között. Rókagombát sajna nem találtunk, h. gyakorlati bemutatót is tarthattam volna…
Hát innen a Tamáskúti turistaházhoz elég sokat kellett felfelé menni. Ki is derült, h. a kiírásban szereplő 1300 m szint, az nemigen lesz reális a túrára, pedig akkor még nem is tudtuk a MEGLEPETÉST…
Azért örültünk, mikor felértünk a pontig, mert én már (megint) éhes voltam, s ettem volna egy szendvicset. Szokás szerint itt voltak a különleges mentők a háznál, bár nem különösebben kellett minket menteni, meg voltak zsíros kenyerek is, de csak vizet kértünk. Én megettem a saját szenyámat, M. Sz. pedig közben a további útvonalról beszélgetett a pontőrrel. Innen elméletben a kék – piros sáv kombináción kellett volna menni, de a rendezkedések miatt a pazsagi erdészház után a kék pluszra kellett átmenni. Itt ért mindkettőnket a MEGLEPETÉS, sőt, megdöbbenés: hát még fel kell menni az Ódorvárba. Basszus, az Ódorvárba. Hátulról. Ugyan a pontőr biztatott minket, h. menjünk a kiírás szerinti útvonal helyett a zöldön a Völgyfő-házig, mert akkor kimarad Ódorvár, s az út jó egyharmadát meg vagy 300-400 m szintet is megspórolunk. Mi persze nem azért neveztünk az 50-es távra, h. 40-es túrát menjünk, kis hülyék vagyunk, betartjuk az útvonalat. A kék pluszon ezt némileg meg is bántunk.
A kéken távoztunk Tamás kútjától, ami mindjárt olyan erőteljes emelkedésbe fogott, h. csak néztem. Kezdtem fáradni, ez az emelkedő nagyon nem esett jól. M. Sz. közben felvilágosított, h. a Tortúra is itt megy tovább a pontról. Hát, nem ez lesz a kedvenc szakaszom, ha egyszer valaha is eljutok a túrára.
Azt viszont jól megjegyeztük, h. ettől a kék plusztól, amire át kellett menni, a jövőben gondosan tartsuk távol magunkat. Kezdjük ott, h. már az elején valamit benéztünk, mert ez az út inkább csak elméletben van kijelezve. Megint vissza vagy 500 métert. Aztán pedig egy olyan rettentően rossz minőségű, sáros, dzsindzsás, vízmosásos, fatönkös úton mentünk, h. már alig vártuk, h. kiérjünk a pirosra.
Megjegyzés: utólag kiderítettük, h. ugyanezen a kék pluszon mentünk a Bükki kilátásokon is... most azonban a derékig érő susnya, felnövések, csalános stb. miatt (1) fel sem ismertük, h. ez konkrétan ugyanaz az út, (2) SOKKAL nehezebben járható volt, ám látványossága egy 5-ös skálán továbbra is alulról közelítette a 0 értéket, kiváltképp, h. ha csak egy millisecundum időtartamra is nem a lábunk alá néztünk, annak bizony tragikus következményei lettek.
Mikor sikerült, balra fordulva elindultunk a hidacska, s a kék rom jel eléágazása felé, ahonnan majd éles balkanyarral megkezdhetjük az emelkedést, fel Ódorvárba. Mondtam M. Sz-nek, h. ha felér, nyugodtan menjen fel a hegytetőre, fotózzon, és majd találkozzunk az esőháznál.
A kék rom első, lankásabb szakaszán találtam egy nagyon szép vargányát. Kicsit megrágták már a csigák, de azért én gondosan zsebre vágtam, M. Sz. legnagyobb megdöbbenésére („De hát azt már megrágták! Nyálkás, meg minden!”) Hátha lesznek még barátai, mondtam.
Így is lett. M. Sz., aki elöl ment, hamarosan hátraszólt, h. „Itt van gomba! Meg itt is!”
És volt is, mégpedig vargányák! Az itinert kihámoztam a rajtban kapott, vízhatlanítást szolgáló celofánzscsiból, s csak úgy menet közben összekapkodtam bő egy kiló vargányát, csak azt, amiért nem kellett lemenni az útról:

Egy sávban voltak csak, de ott elég sok, érdemes lenne azt a sávot átnézni… mondjuk ezeket is elég volt cipelni. Igyekeztem felfelé, nehogy a gombáim miatt kelljen rám várni, s nem is maradtam le rettenetesen, mikor felértem az esőház előtt a dózerútra, M. Sz. 100 méterrel sem volt előttem. Ő kiment a csúcsra fotózni:

én leültem a padra, kiborítottam, átnéztem és megtisztítottam kalapos barátaimat, legnagyobb örömömre még az idősebbek sem voltak kukacosak.
M. Sz. lejött a hegyről, ettünk kekszet, s indultunk tovább, le a Völgyfő-házhoz – felfelé. Az Ódorvár utó-csúcsa (O2) jóval magasabban van, felfelé kell menni. Út közben találkoztunk egy túratárssal, aki nemigen tudta, merre kellene továbbmenni: ahogy a romjelzés kimegy a hegyoldalba, a szó szerint nyakig érő gazos susnyába, nincs hova felfesteni a jelzést, nem lehet tudni, h. arra megy az út.
Együtt mentünk a pontig, ahol volt szénsavas ásványvíz, legnagyobb örömömre, mert ekkor már órák óta arra gondoltam, h. de innék valami szénsavasat. Illetve volt valami brutál finom kókuszos-csokis nápolyi is.
Innen nem a megszokott úton, a zöldön kellett lemenni, hanem a piros plusz – sárga kombináción. Az imént megismert túratárs s barátja rögtön közölte, h. ők már eleget kavarogtak a – valóban nem túl részletgazdag – itinernek köszönhetően, s ők köszönettel lemennek a zöldön, mert azt legalább ismerik. Mi útvonalkövetve az itinerben leírt útvonalon mentünk, aminek az a hatalmas hátránya, h. pont ellenkező végén éri el a falut, mint ahol a cél van, s vagy 2 km-t kell menni a főúton, ami nem is volt izgalmas, meg nem is volt kényelmes. Mindegy, kibírtuk.
Az előnye viszont az volt, h. a sárga faluba bevezető szakaszán, a műút mellett egy egészen fantasztikus sziklafalat tekinthettünk meg:

A célban kedvesen fogadtak minket, volt tea és ásványvíz, át lehetett öltözni, ez pillanatnyilag elég is volt. Elmondtuk, h. nagyon jól éreztük magunkat, s h. végül is örülünk, h. az 50-es távot választottuk, mert mintegy 4-5 órán át zuhogott az eső – ha a 25-re megyünk, akkor végig esőben túráztunk volna, így meg csak féltávig…
Azt is elmondtuk, h. a kiírásban szereplő 1300 m szint, az IRL 1800 inkább, ami azért nem mindegy egészen. Mondjuk mindkettőnknek gyanús is volt, h. nézd már, ide is fel kell menni, meg oda is, hogy lehet ebben csak 1300 szint? Pedig akkor még nem is tudtunk az Ódorvárról, ami így konkrétan nincs benne a kiírásban, meg a térképvázlatra sincs ráírva, csak akkor esett le, h. nahát ODA kell menni, basszus, tényleg… Az is vicces, h. harmadszor vagyok ezen a túrán, bár más-más útvonalon, s egyszer sem sikerült még végigmenni eltévedés nélkül, s minden alkalommal olyanokkal találkoztam az úton, akik hasonló tapasztalatokról számoltak be. Azt, h. az útvonal tervezője szerint a túra elején pontosan hogyan is kellett volna kijutni Felsőtárkányból, még mindig nem tudjuk pontosan :):):)
ettől függetlenül ez egy nagyon jó túra volt, és mind a ketten nagyon jól éreztük magunkat. Az útvonal gyönyörű (talán a susnyás kék pluszt leszámítva, de ha a rendezkedés végeztével visszakerül a kék sávra, ez megoldódik), a táj nagyon szép volt, az eső esett, de nem volt zavaró. Jó nehéz túra is volt egyben a nyári lötyögés után, mint a kettőnknek nagyon jólesett, ez úton is köszönjük.
Ja, és láttam narancssárga szalamandrát, és szedtem egy csomó vargányát. Kell ennél több?

***= M. Sz. utólagos kérésére pontosítanék: 12:28-kor. Másodpercet nem tudok.