Hegedűs Róbert emléktúra

Táv: 26,96 km

Szint: 1143 m

Szerintem ezen a túrán voltam a legtöbbször életemben. Először 2010-ben, csupán 2 hónappal azután, h. egyáltalán elkezdtem túrázni. Ebből is látszik, h. már 4 éve túrázom…

Ebben a túrában sosem kellet csalódnom. Nem hosszú, de Budai-hegységhez képest igen jelentős szintek vannak benne. Jól el lehet rajta fáradni a rövid táv ellenére…

Eredetileg arról beszéltünk, h. a húgommal kettesben vágunk neki, de aztán ő mégis ellene döntött, mert ez a táv neki már sok, és tavaly is elég rosszkedvűre sikerült a vége. Én előneveztem, és mikor kiderült, h. mégiscsak egyedül megyek, úgy is nekivágtam természetesen.

Reggel felkeltem dolgozni, majd reggeli után irány a rajt. Nem sikerült a legelején elrajtolni, de jobb is volt így, mert a tömeget elkerültem. Nagyon kellemesen szellős mezőnyben mentem végig, volt, h. hosszú ideig senkit sem láttam.

Reggel még hűvös volt, borongós idő, alig akartam a rajtban levenni a kabátot, aztán nagy nehezen mégiscsak elbúcsúztam tőle, és polárban vágtam neki a Hárs-hegy oldalának. A kis bemelegítő kaptatók után már nem is fáztam annyira…

Azzal együtt, h. már ötödször voltam a túrán, néha el kellett gondolkodnom azon, h. ide vagy oda hogy is fogunk kerülni… Elhamdulillah a szalagozás jó volt, ennek ellenére kétszer is visszakiabáltam rossz irányba menő túratársakat… Akik ezt jól fogadták, és nem küldtek el sehova, mondván, h. nehogy már én mondjam meg, h. ők merre menjenek, hanem inkább megköszönték.

A túra elején, mint említettem, az idő borongós volt:

Még a sárga sávon, a patak völgyében sem sütött a nap, de a kis hidaknak így nagyon különleges hangulatuk volt a borús időben:

Itt találkoztam egy halom vizslával, lehetett vagy 6-7 darab, pontosan nem tudom megmondani, mert rohangáltak, és hát egyik vizsla olyan, mint a másik így messziről… de nagyon érdekes volt ennyi egyforma kutyát látni egy rakáson.

A sok emelkedőnek köszönhetően nem fáztam, sőt, néha melegem volt, de közben meg azért az volt az érzésem, h. ha levenném a polárt, akkor fáznék… ez a dilemma alaposan és hosszú időre lekötött, olyannyira, h. alig vettem észre az idő múlását.

Közben még a nap is kisütött, és az addig is szép erdő még szebb lett:

Igen, tudom, mostanában minden egyes beszámolóban elmondom, h. gyönyörű volt az erdő, de hát mit csináljak, amikor tényleg az… nagyon-nagyon szép ez az ősz elhamdulillah:

A Hármashatár-hegyről lefelé indulva majdnem rossz irányba mentem egy csapat tapasztalt túrázóval beszélgetve, de elhamdulillah rám szóltak, és így nem kellett jelentős kitérővel eljutnom az Árpád-kilátóhoz. Pont itt éreztem úgy, h. kisétáltam magam mára, de nem is volt más sok a célig. Nem mondom, h. innen már végig lefelé, mert még azért elég sok emelkedő volt, sőt, az utolsó pillanatig felfelé kell menni ezen a túrán.

A célban szokás szerint kedvesen fogadtak, megkaptam a jelvényt (minden teljesítésre más színű, természetesen), oklevelet, kitűzőt, és elindultam a tea irányába. Az összes túra közül ezen a legfinomabb a tea – mikor először voltam, akkor a banánnal együtt még a Hármashatár-hegyen adták, ahol különösen jólesett a hidegben. Azóta már a célban van, aminek az az előnye, h. többet lehet inni belőle J HA az ember hoz poharat. Én pedig ügyesen otthon felejtettem az előre kikészített túrabögrémet, ami most igazán mélyen érintett, mert már kb. 10 kilométer óta a teára spóroltam. De mondjuk feltaláltam magam, mert úgyis szükségét éreztem egy kávénak, bementem a büfébe, majd a műanyag kávéspoharat elmosva ittam 3 pohár teát is J. Aztán hazaindultam dolgozni.

Nagyon szeretem ezt a túrát, bár kicsit mindig szomorú leszek tőle, mert arra kell gondolnom, h. mi most voltaképpen azért túrázunk, mert valaki – egy fiatal, lelkes, szintén túrázó ember – meghalt…

„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul...”