Sárga 70

Táv: 72,5 km

Szint: 2290 m

Ennek a túrának az a sajátossága, h. éjjel 11-től lehet rajtolni Esztergomból. Aztán vissza kell sétálni Budaörsre… tehát nem reggel indulsz, és a nappal után belegyalogolsz az éjszakába, hanem este indulunk, és a napkeltén keresztül átgyalogolunk a nappalba. Nagyon szeretem ezt a túrát, és idén ráadásul M. Sz. és Zoli is jöttek. Kimentünk Budaörsre, és innen Tamás, aki ezúttal nem túrázott, elfuvarozott minket Esztergomba. 12-re értünk a rajtba, és rövid pakolászás, nevezés után indultunk is.

Én nem éreztem magam annyira a topon. Nem tudtam aludni délután, este még 8 után lett vége a Korán-óránknak, fáradt is voltam, jaj, jaj, mi lesz velem, gondoltam kissé kétségbeesetten, a fiúk is itt vannak, nem fogok tudni lépést tartani velük…

Erre a problémára azt a sajátos megoldást találtam ki, h. már az elején az élre álltam, gondolván, h. ha én megyek elöl, akkor nem fogunk gyorsabban menni, mint ahogy én bírok J ez a technika amúgy be is vált, tényleg nem mentünk gyorsabban, mint ahogy én bírtam… igaz, h. rögtön az elején, még Esztergomon belül majdnem elnavigáltam a csapatot, de elhamdulillah M. Sz. jobban figyelt, mint én.

Az éjszaka nagyon szép volt, és ahogy kiértük a házak közül, csak egyre szebb lett. Egy percre megálltunk, lekapcsoltuk a lámpákat, és nézegettük a csillagokat, M. Sz. nagyon jól ismeri őket, mutogatta a csillagképeket, nahát, a Skorpió tényleg olyan, mint egy skorpió, az Orion viszont már nem látszik, de kár. Aztán mentünk tovább. A Salamon pecsétje hófehér virágai világítottak a lámpák fényében, a fiúk beszélgettek mindenféléről, én többnyire hallgattam őket, néha beleszóltam. Az első pont után majdnem rossz felé mentem, végül is csak harmadszor vagyok a túrán, a fiúk meg először, de szerencsére azért tudják ám, h. én harmadszor is képes vagyok eltévedni…

Mentünk át a réten a csillagok alatt, a fű nedves az éjszakai, lassan hajnali harmattól:

Nagyon jót tett, h. nem az elején rajtoltunk, hanem egy órával később, mert a tömeg nagyja már elment, legnagyobb részt egyedül mentünk, alig is láttunk valakit. Egy fiú nem találta az utat a sötétben, ő bevárt minket, reggelig látótávolságban mentünk, kerülgettük egymást.

Pilisszentlélekre beérve megcsapott miket az orgonaillat, hatalmas bokrok szegélyezték az utat:

Átmentünk a falun, a kutyák megugattak, megcsodáltam a zöld + jelzéseket, amiket pár hete festettünk fel, (még megvannak, szépek), de mi persze maradtunk a sárgán.

Hamar beértünk Klastrompusztára, itt szokás szerint nagyon finom szörpök voltak, mézes-szamócás és erdei vegyes. Én, biztos, ami biztos, megkóstoltam mindkettőt:

M. Sz. pedig adott szaloncukrot. Ilyen módon feltöltekezve mentünk tovább, Pilisvörösvár felé, lassan megjelentek a hajnal első fényei. 

A Vörös-hegyre való felkapaszkodás durva volt, de legalább nem hosszú, már derengtek a fények, innen Pilisvörösvárra pedig már a napkelte színpompájában mentünk be:

Már nagyon vártam, h. a vörösvári pontnak helyt adó presszóba érjünk, mert éreztem, h. meg kell innom egy kávét… Mondjuk amúgy meglepő módon nem voltam álmos vagy fáradt, nem volt holtpontom sem, nem aludtam el menet közben – szerintem amúgy ez nagyrészt a remek társaság számlájára írható, amit ez úton is köszönök.

A presszóban, ahol a 40-es táv rajtja is volt, adtak enni, bár én inkább a saját szendvicsemet ettem meg, h. ne kelljen cipelni. Ittam kávét. Indultunk tovább, bár Zoli, aki elég nyúzottnak nézett ki, kifejtette, h. még bírna maradni.

Én is maradtam volna, mert előttünk állt az Antónia-árok, amit nagyon nem szeretek. Egész úton idáig azzal ijesztgettem M. Sz-t, h. az milyen borzalmas lesz. Ő meg elhitte, mert még nem járt erre.

Itt jegyezném meg, h. nagyon furcsa helyzet volt ez. M. Sz. SOKKAL többet túrázott, mint én, és minden helyet ismer az országban, de tényleg. A Budai-hegységbe viszont nemigen szokott járni, így most, kivételesen, egyetlen egyszer én ismertem jobban az útvonalat. Már-már házigazdának éreztem magam. Remek volt.

Aztán persze kiderült, h. az Antónia-árok korántsem olyan borzalmas ám. Egész gyorsan meg kényelmesen felértünk. Szép egyébként ez a rész, mindenkinek tetszett: 

A Zsíros-hegyre felérvén, találkoztunk ezzel a kedves barátommal:

Majd a Muflon-itatótól újabb pecsét után lezúdultunk az Alsó-Jegenye-völgybe, ahol M. Sz. még nem járt, és nem is nagyon hitte, h. tényleg van itt IGAZI vízesés. Arról, h. mi a vízesés, és mi nem, elég sokat vitázunk, mert ami szerintem már vízesés, az szerinte max. egy kis csobogó. Na, ez szerinte is valódi vízesés volt: 

A Rózsika-forrásnál lévő ponton megálltunk pihenni és enni. Fáradtak is voltunk, meg éhesek is. Kértek sütit? 

Közben én felhívtam a húgomat, aki be akart csatlakozni hozzánk a 18-as távra, h. kb. 2 óra múlva Hűvösvölgyben leszünk. Ő közölte, h. már úton van a rajtba. Mondtam, h. akkor ne várjon ránk egy órát, hagyja a pontőröknél a nekem szánt kólát és kókuszgolyót, és menjen bátran. Nem is találkoztunk egyébként. találkoztunk viszont kosborokkal:

Innen pedig lassan meg kellett indulni felfelé, mert még meg kellett mászni az Újlaki-hegyet. Nem mondom, h. minden pillanatát élveztük, de azért csak leküzdöttük. Én inkább azon voltam felháborodva, h. mikor a Határ-nyeregből elindultunk le Hűvös-völgybe, hát, akkor megint felfelé kellett lemenni… mert közben van még két hupli, amiken át kell mászni a völgyig.

Hűvösvölgyben adtak a ponton pizzaszeletet, ami persze nekem nem volt jó (húsos), de a pontőröknél ott volt a kólám meg a golyóbisaim, és a csapnál feltöltöttem az eddigre teljesen magába horpadt Kövér Testet is. Zoli felesége már várt minket, ő is a 18-as távra jött. Indultunk tovább.

Rögtön fel is kellett mászni a Hárs-hegyre, melegebb is lett közben, M. Sz. kissé aggódva kérdezte, h. adnak-e még vizet valahol, mert ő nem töltött, és nem lesz elég a célig. Emlékeim szerint Nagy-Szénás-zugban adnak, mondtam, és mint később kiderült, így is lett.

A Hárs-hegy és a Csacsi-rét közötti hullámzós, fel-le szakasz már annyira nem esett jól nekem. Kezdtem fáradni. Azzal bíztattam magam, h. ha ez megvan, már csak a Törökugrató marad.

Itt kicsit besűrűsödtünk, a rövidebb távokon többen is voltak, egy helyen, még a Sorrento előtt be is szorultunk egy menetoszlop mögé, de annyira nem mentek lassan, h. zavaró lett volna.

Aztán jött a Sorrento – 24 ökrös-hegy jutalomkör, amit annyira szeretek. Mintha haza jöttem volna. A pont után a sárga meredek lejtőjén lesétálva, beértünk a házak közé, és számomra vége is volt a túrának – de az itiner szerint nem, fel kellett még menni a Törökugratóra, hát menjünk, sóhajtottam, és felmentünk. Fenn előszedtem a fél fogsort formázó török gumicukromat, és megettük csaknem az egész zacskót. Nagyon jólesett. Utána a bányaudvaron át lesétáltunk, és a házak között indultunk a célnak helyt adó gimnázium felé.

Itt kapott el minket a zápor, ami nem tartott sokáig, és igencsak lokalizált volt (Budaörs másik felén nem is esett), de ahhoz elegendő, h. ronggyá ázzunk így a végén. Mire beértünk az iskolába, el is állt.

Átvettük a kitűzőt, emléklapot, és megláttam, h. milyen aranyos jelvény jár az 5. teljesítésért. Nem vagyok egy jelvény-fan, de ez annyira megtetszett, h. el is döntöttem, nekem ilyen kell. Már csak 2x kell eljönnöm J

Megköszöntem a szervezőknek, aztán indultunk haza. Zoliék elhoztak a Moszkva térig, ami nagyon jól jött. Fél 6 volt majdnem, mikor hazaértem, és 6-tól előadásunk volt… 10 után kerültem ágyba, de akkor már úgy éreztem, h. ha még egy percig ébren kell maradnom, elsírom magam.

Nagyon jól éreztem magam a túrán, akárcsak tavaly és tavalyelőtt. Egyetlen negatívumot vagy zavaró dolgot sem tudok említeni. Semmit. Nekem ez a túra, az útvonal, a szervezők, a belegyaloglás a napkeltébe, a kedvenc útvonalam a végén, és idén a túratársak is etalon. Insallah jövőre is jövünk!

(Megjegyzés: a beszámolóban a sajátjaim mellett szép számban felhasználtam M. Sz. fotóit is, amiket ez úton is köszönök)