Bika-tó minimaraton

Táv: 10,8 km

Szint: 160 m

Egyszer régen, mikor még beszélgettünk Szamócával, én kifejtettem, h. nekem nem jönnek be az olyan túrák, ahol valami körül körbe-körbe kell menni.

-          Honnan tudod, h. nem jönnek be, még nem is voltál ilyenen! – mondta ő, elég racionálisan.

-          ÉRZEM, h. nem jönne be – mondtam én, magamhoz méltóan kevésbé racionálisan.

Nem tudtam érvelni, egyszerűen éreztem, h. ez nekem nem tetszene. Ennek ellenére valahol igazat adtam neki, ki kellene próbálni, gondoltam magamban többször is. És most eljött az ideje…

Miután előző nap a Galga 50-en felmértem a terepet, és a szervezők biztosítottak, h. a nagyon durván meredek és sáros partszakasz helyett, ahol én sem 100%-os nyugalommal keltem át, kiszalagoznak egy biztonságos utat fel a domboldalba, úgy döntöttem, h. igen, akkor eljövünk a húgomékkal.

Reggel 10-től lehetett rajtolni, mi nagyjából a rajtidő elejére itt is voltunk, addigra a hosszabb távokra nevezettek már nagyban rótták a köröket a tó körül.

Itt jegyezném meg, h. egy kör, az nagyjából 2,7 km, tehát egy maratoni távhoz kellett menni vagy… hát… asszem 15 kört. ANNYIRA jó, h. nem maratonra neveztünk…

Mert meg kell vallanom, h. bár a tó és környéke tényleg szép:

, de igazából én már előző nap egyszer láttam. Az első kör, az még hagyján volt, mert kalauzoltam a húgomékat, és elszórakoztatott a reakciójuk az olyan apróságokra, h. na, most jön az emelkedő, nézzétek, vadászles, most itt lemegyünk, balra nézz, ott az ökofalu!

Valamint megtekinthettük azt a rémisztő fahidat, amin már szombaton is átkeltünk:

A második körben szívem mélyén éreztem, h. már kimerítettem minden lehetőséget, amit a Bika-tó adhatott. Nem vágytam már további körökre.

A harmadik kör volt a legrosszabb. Igazából 2 dolog tartotta bennem a lelket: (1) mintegy félúton jártunk, mikor megláttam, h. az egyik horgász fogott valamit, megvártam a fárasztás végét, egy nagyon szép, 4-5 kg körüli tükörponty került a szákba, addigra a húgomék már messze jártak, kocoghattam utánuk, és (2) ha nagyon untam a dolgot, arra gondoltam, h. MENNYIRE jó, h. nem a félmaratonra neveztünk, sőt, van maraton, és szupermaraton is, tehát a helyzet nem is annyira vészes…

A negyedik kör aztán már megint jó volt, mert arra gondoltam, h. ez az utolsó J

Egyébként a túrával tényleg semmi gond nem volt. minden kör végén lehetett enni-inni, hátizsák nélkül végig lehetett volna csinálni, csak én nem mertem a cuccomat a kocsiban hagyni. A tó túlsó végén lévő ellenőrzőponton nagyon aranyos gyerekek pecsételtek, akik nápolyival is kínáltak, ha esetleg nem bírnánk ki táplálkozás nélkül azt a mintegy 1 kilométert, ami a rajt-célig hátra volt…

Egyszóval a rendezők tényleg kitettek magukért, csak hát… beigazolódott az elméletem, és nekem TÉNYLEG nem annyira jönnek be az ilyen túrák, ahol valami körül körbe-körbe kell menni. Mondjuk ez a négy kör még elment, de h. a félmaratonon sírva fakadtam volna, az biztos – a többi távról nem is beszélve.

A húgomnak és az unokahúgomnak nálam azért jobban tetszett a túra, de ők sem akartak már versenyen kívül még egy tiszteletkört tenni. Arra sem hajlottak, h. menjünk fel a tegnapi túráról ismerős Szent András dombra… így hát hazafelé vettük az irányt, útközben megálltunk egy hévízgyörki cukrászdában, ahol brutális finom sütik voltak…

Ez a könnyű kis túra számomra érdekes tapasztalatszerzés volt. Nem éreztem magam rosszul, sőt, kevés túrán nevettem ennyit, mint ezen. De azért nem hinném, h. a jövőben átállnék a körbe-körbe túrákra… De azért így egyszer aranyos volt. Örülök, h. ezt is kipróbáltam, köszönöm a lehetőséget.

Ja, és Szamóca, nekem azért hiányzol ám…