2014. március 24., hétfő

Julianus 50

Táv: 54 km
Szint: 1600 m

Már 2x voltam ezen a túrán, és mind a kétszer nagyon jól éreztem magam. Minden tetszett: az útvonal (az én Börzsönyöm, nyilván, az útvonal jó lesz), a társaság (első alkalommal TKM, másodszor itt ismertem meg Imrét, a Professzort, aki a „szippancs” kifejezéssel gyarapította amúgy sem szegényes szókincsemet), a szervezők (idősebb korosztály, de iszonyat kedvesek), az, h. nincs túlbonyolítva (menjél a kéken, menjél a piroson, menjél a kéken, beértél), az, h. az ellátás egyszerű, de nagyon szívesen adják, és BRUTÁL finom alma van az egyik szervező kertjéből, és hogy az egyik legolcsóbb túra, 700 HUF az ötvenes táv… szóval egyik kedvenc túrám ez, idén sem akartam kihagyni.
Pénteken itt aludt nálam Erzsi, aki az Iszkiri túrára ment, szombaton mindketten 4-kor keltünk, ő, hogy elérje az 5:20-as vonatot, én, hogy indulás előtt még megírjam az aktuális híreket.
Ezúttal M. Sz. és Tamás is jött, sőt, Kata is becsatlakozott. Én nagyon örülök, ha ő jön, mert akkor nem rohanunk annyira, mint általában. Reggel már 7 előtt megérkeztünk Nagymarosra, ahol a város népe ritka mértékű bunkósággal fogadott minket, először is ránk ripakodtak, h. egy bizonyos helyre meg ne próbáljunk odalépni, mert „ott az önkormányzat már ÉVEK ÓTA próbálkozik a füvesítéssel attól még, h. nincs kiírva” – amúgy valószínűleg azért, mert ez brutál nagy és terebélyes gesztenyefák alatti terület volt, ahol a fű márpedig NEM FOG megmaradni fény híján, így az önkormányzat füvesítő kommandója 2 dolgot tehet: (1) felhagy a füvesítési kísérletekkel, és megszemléli az erdőt, amiből látni fogja, h. zárt lombkorona alatt sok fű nemigen van, (2) kivágja a gesztenyefákat, és akkor majd lesz gyep. Ezután még próbálták megmagyarázni, h. ahova álltunk, oda ne álljunk, mert az „fizetős parkoló”, annak ellenére, h. a tábla egyértelműen tudatta, h. nem az. Miután M. Sz. megosztotta velük azt az apró, ám lényeges információt, h. tudunk ám olvasni, s ezt a tudásunkat a gyakorlatban is ügyesen alkalmazzuk, akkor módosították: ne álljunk oda, mert oda az árusok akarnak majd parkolni. Nem vitáztunk. M. Sz. arrébb állt Ülésfűtéssel, legyenek boldogok.
A rajtban kicsit sorba kellett állni, 


aztán 7:20 körül el is indulhattunk, rögtön neki a Szent Mihály hegynek, jó meredeken, csak, h. ne unatkozzunk. Már útközben megcsodálhattuk a rengeteg tavaszi virágot, és mire a nyeregbe felértünk, már nem fázott egyikünk sem, neki is álltunk vetkőződni, aztán mentünk tovább, felfelé a kilátóhoz. Itt megkaptuk az első pecsétünket, és örömmel állapítottuk meg, h. egy jelentős részt letudtunk a túra szintemelkedéséből. Idáig fel és innen le odvaskeltike-tengerben haladtunk, ami a kedvenc tavaszi virágom, és az egész erdőt betöltötte felülmúlhatatlan illata. Remek volt.


Izgatottan vártam az új kéken történő haladást. Már mentem rajta, a Nahát 90-en de akkor hajnal felé, először töksötétben, aztán meg sűrű, hajnali ködben, és amúgy is, hát, kissé le voltam már amortizálódva (85 km környékén, haha), és annyira nem érdekelt, h. hoppácska, milyen szellemes új útvonalat találtak ki itten. Most viszont nézelődtem ezerrel.
A turistaháznál kaptunk megint pecsétet, a pontőröknek egy nagyon édes macska asszisztált, jól meg is simogattam, ő meg jól dorombolt:


Én megettem egy banánt, szokás szerint benéztük, h. hol megy el a kék balra, de aztán visszataláltunk a jelzésre, és megindultunk meredeken lefelé.
A fiúknak mondtam, h. a kóspallagi elágazás ponton lesz dió, hitték is, meg nem is. Egyelőre még azzal voltunk elfoglalva, h. az új jelzésen, amely a fák között ment, mintegy 2-3 méterre a régi, széles, kijárt úttól, ne nagyon sokat essünk hasra. Ugyanis az ú.n. „ösvény” kialakításakor annyit tettek, h. kb. 10 centi magasságban kivágtak egy sávot a susnyásból. A földből kiálló maradványokban lehetett botladozni…
Az elágazáshoz leérve valóban volt dió, bár a néni-bácsi párosból most csak a bácsi volt jelen, és nem győzte olyan tempóban törni a diót, ahogy a túrázók fogyasztották… csak egy negyedet vettem el, a hagyomány miatt, és mentünk is tovább.


Itt jegyezném meg, h. a túra előtt ATOMJAIRA szedtem Kövér Testet. Ivózsákom ugyanis már csaknem használhatatlanná vált, de legalábbis erősen nem túl gusztusossá. Mondhatnám, h. az elmúlt mintegy 3 év során már kifejlődött benne egy teljesen új civilizáció… néha már attól féltem, h. képviselői átveszik a hatalmat a hátizsákom felett. Most azonban M. Sz. tanácsait követve alaposan kimostam az ivótartályt, és így ismét használhatóvá vált elhamdulillah. Bele is húztam időnként menet közben, amikor a lélegzés ezt éppen lehetővé tette, ugyanis szokatlanul meleg volt, bőven 20 fok felett, erre azért nem számítottunk.

Hamarosan beértünk Márianosztrára, ahol a 20-as táv célja volt. kaptunk zsíros vagy vajas kenyeret hagymával, és a megszokott nagyon finom almát, az egyik szervező termése, és amikor megkérdeztem, h. ugyan már vettem, de vehetek-e még egyet, nagyon szívesen kínálták: amennyit csak akarok.
Innen a következő pontig, Nagybörzsönyig, ami a 30-as táv célja is, csaknem 12 km volt. közben azonban több figyelemre méltó esemény is történt:
  1. Fel kellett mászni a Koppány-nyeregbe. Ami magasan van. És felfelé kell menni. Sokáig.
  2. Fel kellett mászni a Gömbölyű-kőre, ami lásd mint 1. pont, de nagyon szép a kilátás. Megéri felmenni. Ilyen:

  1. Már Nagybörzsöny határában, a horgásztónál Tamás egyszer csak izgatottan kezdett kiabálni: Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj! Na már most, tudni kell, h. ha én kiabálok így Tamásnak, akkor találtam valami érdekes növényt (ami kevéssé valószínű, h. el fog szaladni onnan), viszont ha Tamás kiabál így nekem, akkor viszont ő valami lényt talált, ami viszonylag hamar el fog távozni onnan. A kiabálás intenzitásából ki lehet következtetni, h. milyen hamar fog a felfedezett alany a helyszínről távozni, abból pedig, h. milyen lény az. Gyakorlati példa: „nézd má, mi van itten” = csiga, illetve esetleg valami, ami már megboldogult, „Hű, ezt nézd, gyorsan!” = rovar, V~1,94444 m/s, „Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj!” = gyík vagy rovar, V~3,61111 m/s, „azta, ez meg mi volt?” = kígyó vagy F-16 vadászgép. Most tehát rohantam, bár annyira nem kellett volna, de lelkes „Zsoltiiiiiiiii” kiáltással vetettem magam a jószágra, majd az arra járó túratársak mély borzadályával kísérve fel is emeltem fotózás céljából:


Ilyen módon egészen fellelkesülve értünk be Nagybörzsönybe, ahol elbúcsúztunk a 30-as távon lévőktől, illetve ismét ettünk kenyereket és almát. A pontnak helyt adó ház előtt pont volt egy közkút, itt feltöltöttem az eddigre teljesen magába horpadt Kövér Testet, ugyan a ponton is volt víz, de oda is a kútról vitték, és csak nem kívánhatom, hogy az idős hölgyek cipeljék a kannákat. Így is nagyon kedvesen kétszer is megtöltötték a poharamat – egyszer vízzel, egyszer az éppen elkészült limonádéval – még azt sem engedve, h. én felkeljek a helyemről.
Rövid pihenés után indultunk tovább, mert tudtuk, h. még vissza kell mászni a Koppány-nyeregbe, csak most a másik irányból. Az addig vezető aszfaltút nekem a túra legunalmasabb része volt, de jól elbeszélgettünk M. Sz-kel. A nyeregbe vezető kaptató aljában a beszélgetésnek vége szakadt, küzdöttünk felfelé. A ponton összevártuk egymást, pontőr nem volt, csak pár üveg innivalót hagytak ott. Sebaj, M. Sz. szignálta az itinereket nekünk (és magának is).
Itt jegyezném meg a túra (számomra) egyetlen hiányosságát. Jó lett volna jelezni, h. a nagybörzsönyi pont után ne számítson senki arra, h. a pontokon lesz folyadék. Voltak útközben források, és működtek is, és közel is voltak az úthoz, de aki nem figyelt, az könnyen lehet, h. nem vette észre őket. Mondjuk mi készültünk, és volt nálunk elegendő folyadék, de el tudom képzelni, h. ha valaki fél liter vízzel vágott neki ennek az utolsó szakasznak, az a szokatlan melegben szomjas lett a végére. Nekem elhamdulillah még a célban is volt a másfél literből, amivel Nagybörzsönyből elindultam.
A nyeregben leültünk egy percre, Kata adott csokit mindenkinek, már nem lesz több emelkedő, biztattam, kell felfele menni, de ilyen keményen már nem. Mint kiderült, tévedtem, méghozzá alaposan…
A börzsönyi kék teljesen új útvonalon megy. SOHA nem jártam még ezeken az utakon, mondjuk nekem tetszett, mert sokkal szebb, mint a régi erdészeti utas. Mikor azonban egyszer csak jobbra fordultunk, és egy brutál meredek hegyoldalnak felfele kellett megindulni, őszinte döbbenettel fordultam Katához: hát bocsi, tavaly itt TÉNYLEG nem kellett feljönni…

És hamarosan megismétlődött ugyanez, mert bizony még egy huplin át kellett mászni, el is neveztem őket Szippancs I. és Szippancs II. hegyeknek. A harmadik, a legnagyobb, amire a leghosszabb emelkedő vezetett fel, M. Sz. GPS-e szerint a Széles-hegyre jutottunk fel, én inkább a Magas-hegy elnevezést tartanám megfelelőnek… (499m csak, amúgy, de ott többnek éreztük már így a végén).
Innen lejutva kezdhettünk felkapaszkodni a Nagy-Galla oldalába, majd onnan le a Misa-rétre, az utolsó ellenőrzőpontra. Itt már megnyugodtam, addig elég bizonytalan érzés volt, h. a táv is csak nőtt, nőtt az új úton, meg ismeretlen szintek bukkantak fel a semmiből, de innen már tudtam, h. 5 km van hátra, minimális szinttel. Kata lehuppant a fűbe egy kicsit, én előhalásztam a fehérjeszeletemet, mert úgy éreztem, éhen halok. Nincs már sok bíztattuk egymást, egy óra sem.
-          Lekocogjuk? – nézett M. Sz. Katára.
-          Felsegítesz? – kérdezett vissza ő.
A pontőrök ezen remekül elkacarásztak, s azt is megállapították, h. ez egyértelműen eldöntötte a kocogás kérdését.
Valóban nem kocogtunk, de jól kiléptünk azért. Kiváltképp a túra végét jelentő régi nosztrai úton, amit sosem szerettem, köves, kellemetlen, unalmas szakasz, de hát valahogy csak be kell jutni Szobra… végül szinte pontosan 11 órás menetidővel estünk be a vasútállomásra: 

Némi várakozás és sorban állás után megkaptuk az akkurátus gonddal megírt okleveleket, és pár perc múlva indult a vonat is, amivel visszajutottunk Nagymarosra, az autóhoz.
Még feljöttünk hozzánk enni egy gulyást, de nem húztuk a dolgot sokáig, mert mindenki fáradt volt. én is gyorsan lefeküdtem, mert a húgommal megbeszéltünk, h. másnap még teszünk egy rövid kiruccanást a Budai-hegységbe is…




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése