Táv: 54 km
Szint: 1600
m
Már 2x voltam ezen a túrán, és mind a kétszer nagyon jól
éreztem magam. Minden tetszett: az útvonal (az én Börzsönyöm, nyilván, az
útvonal jó lesz), a társaság (első alkalommal TKM, másodszor itt ismertem meg Imrét, a Professzort, aki a „szippancs” kifejezéssel gyarapította amúgy sem
szegényes szókincsemet), a szervezők (idősebb korosztály, de iszonyat
kedvesek), az, h. nincs túlbonyolítva (menjél a kéken, menjél a piroson, menjél
a kéken, beértél), az, h. az ellátás egyszerű, de nagyon szívesen adják, és
BRUTÁL finom alma van az egyik szervező kertjéből, és hogy az egyik legolcsóbb
túra, 700 HUF az ötvenes táv… szóval egyik kedvenc túrám ez, idén sem akartam
kihagyni.
Pénteken itt aludt nálam Erzsi, aki az Iszkiri túrára ment,
szombaton mindketten 4-kor keltünk, ő, hogy elérje az 5:20-as vonatot, én, hogy
indulás előtt még megírjam az aktuális híreket.
Ezúttal M. Sz. és Tamás is jött, sőt, Kata is
becsatlakozott. Én nagyon örülök, ha ő jön, mert akkor nem rohanunk annyira, mint
általában. Reggel már 7 előtt megérkeztünk Nagymarosra, ahol a város népe ritka
mértékű bunkósággal fogadott minket, először is ránk ripakodtak, h. egy
bizonyos helyre meg ne próbáljunk odalépni, mert „ott az önkormányzat már ÉVEK
ÓTA próbálkozik a füvesítéssel attól még, h. nincs kiírva” – amúgy valószínűleg
azért, mert ez brutál nagy és terebélyes gesztenyefák alatti terület volt, ahol
a fű márpedig NEM FOG megmaradni fény híján, így az önkormányzat füvesítő
kommandója 2 dolgot tehet: (1) felhagy a füvesítési kísérletekkel, és
megszemléli az erdőt, amiből látni fogja, h. zárt lombkorona alatt sok fű
nemigen van, (2) kivágja a gesztenyefákat, és akkor majd lesz gyep. Ezután még
próbálták megmagyarázni, h. ahova álltunk, oda ne álljunk, mert az „fizetős parkoló”,
annak ellenére, h. a tábla egyértelműen tudatta, h. nem az. Miután M. Sz.
megosztotta velük azt az apró, ám lényeges információt, h. tudunk ám olvasni, s
ezt a tudásunkat a gyakorlatban is ügyesen alkalmazzuk, akkor módosították: ne
álljunk oda, mert oda az árusok akarnak majd parkolni. Nem vitáztunk. M. Sz.
arrébb állt Ülésfűtéssel, legyenek boldogok.
A rajtban kicsit sorba kellett állni,
aztán 7:20 körül el is
indulhattunk, rögtön neki a Szent Mihály hegynek, jó meredeken, csak, h. ne
unatkozzunk. Már útközben megcsodálhattuk a rengeteg tavaszi virágot, és mire a
nyeregbe felértünk, már nem fázott egyikünk sem, neki is álltunk vetkőződni,
aztán mentünk tovább, felfelé a kilátóhoz. Itt megkaptuk az első pecsétünket,
és örömmel állapítottuk meg, h. egy jelentős részt letudtunk a túra
szintemelkedéséből. Idáig fel és innen le odvaskeltike-tengerben haladtunk, ami
a kedvenc tavaszi virágom, és az egész erdőt betöltötte felülmúlhatatlan
illata. Remek volt.
Izgatottan vártam az új kéken történő haladást. Már mentem
rajta, a Nahát 90-en de akkor hajnal felé, először töksötétben, aztán meg sűrű,
hajnali ködben, és amúgy is, hát, kissé le voltam már amortizálódva (85 km környékén, haha), és
annyira nem érdekelt, h. hoppácska, milyen szellemes új útvonalat találtak ki
itten. Most viszont nézelődtem ezerrel.
A turistaháznál kaptunk megint pecsétet, a pontőröknek egy
nagyon édes macska asszisztált, jól meg is simogattam, ő meg jól dorombolt:
Én megettem egy banánt, szokás szerint benéztük, h. hol megy
el a kék balra, de aztán visszataláltunk a jelzésre, és megindultunk meredeken
lefelé.
A fiúknak mondtam, h. a kóspallagi elágazás ponton lesz dió,
hitték is, meg nem is. Egyelőre még azzal voltunk elfoglalva, h. az új jelzésen,
amely a fák között ment, mintegy 2-3 méterre a régi, széles, kijárt úttól, ne
nagyon sokat essünk hasra. Ugyanis az ú.n. „ösvény” kialakításakor annyit
tettek, h. kb. 10 centi magasságban kivágtak egy sávot a susnyásból. A földből
kiálló maradványokban lehetett botladozni…
Az elágazáshoz leérve valóban volt dió, bár a néni-bácsi
párosból most csak a bácsi volt jelen, és nem győzte olyan tempóban törni a
diót, ahogy a túrázók fogyasztották… csak egy negyedet vettem el, a hagyomány
miatt, és mentünk is tovább.
Itt jegyezném meg, h. a túra előtt ATOMJAIRA szedtem Kövér
Testet. Ivózsákom ugyanis már csaknem használhatatlanná vált, de legalábbis
erősen nem túl gusztusossá. Mondhatnám, h. az elmúlt mintegy 3 év során már
kifejlődött benne egy teljesen új civilizáció… néha már attól féltem, h.
képviselői átveszik a hatalmat a hátizsákom felett. Most azonban M. Sz.
tanácsait követve alaposan kimostam az ivótartályt, és így ismét használhatóvá
vált elhamdulillah. Bele is húztam időnként menet közben, amikor a lélegzés ezt
éppen lehetővé tette, ugyanis szokatlanul meleg volt, bőven 20 fok felett, erre
azért nem számítottunk.
Hamarosan beértünk Márianosztrára, ahol a 20-as táv célja
volt. kaptunk zsíros vagy vajas kenyeret hagymával, és a megszokott nagyon
finom almát, az egyik szervező termése, és amikor megkérdeztem, h. ugyan már
vettem, de vehetek-e még egyet, nagyon szívesen kínálták: amennyit csak akarok.
Innen a következő pontig, Nagybörzsönyig, ami a 30-as táv
célja is, csaknem 12 km
volt. közben azonban több figyelemre méltó esemény is történt:
- Fel kellett mászni a Koppány-nyeregbe. Ami magasan van. És felfelé kell menni. Sokáig.
- Fel kellett mászni a Gömbölyű-kőre, ami lásd mint 1. pont, de nagyon szép a kilátás. Megéri felmenni. Ilyen:
- Már Nagybörzsöny határában, a horgásztónál Tamás egyszer csak izgatottan kezdett kiabálni: Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj! Na már most, tudni kell, h. ha én kiabálok így Tamásnak, akkor találtam valami érdekes növényt (ami kevéssé valószínű, h. el fog szaladni onnan), viszont ha Tamás kiabál így nekem, akkor viszont ő valami lényt talált, ami viszonylag hamar el fog távozni onnan. A kiabálás intenzitásából ki lehet következtetni, h. milyen hamar fog a felfedezett alany a helyszínről távozni, abból pedig, h. milyen lény az. Gyakorlati példa: „nézd má, mi van itten” = csiga, illetve esetleg valami, ami már megboldogult, „Hű, ezt nézd, gyorsan!” = rovar, V~1,94444 m/s, „Gyere, gyorsan! Fuss! Rohanj!” = gyík vagy rovar, V~3,61111 m/s, „azta, ez meg mi volt?” = kígyó vagy F-16 vadászgép. Most tehát rohantam, bár annyira nem kellett volna, de lelkes „Zsoltiiiiiiiii” kiáltással vetettem magam a jószágra, majd az arra járó túratársak mély borzadályával kísérve fel is emeltem fotózás céljából:
Ilyen módon egészen fellelkesülve értünk be Nagybörzsönybe,
ahol elbúcsúztunk a 30-as távon lévőktől, illetve ismét ettünk kenyereket és
almát. A pontnak helyt adó ház előtt pont volt egy közkút, itt feltöltöttem az
eddigre teljesen magába horpadt Kövér Testet, ugyan a ponton is volt víz, de
oda is a kútról vitték, és csak nem kívánhatom, hogy az idős hölgyek cipeljék a
kannákat. Így is nagyon kedvesen kétszer is megtöltötték a poharamat – egyszer
vízzel, egyszer az éppen elkészült limonádéval – még azt sem engedve, h. én
felkeljek a helyemről.
Rövid pihenés után indultunk tovább, mert tudtuk, h. még
vissza kell mászni a Koppány-nyeregbe, csak most a másik irányból. Az addig
vezető aszfaltút nekem a túra legunalmasabb része volt, de jól elbeszélgettünk
M. Sz-kel. A nyeregbe vezető kaptató aljában a beszélgetésnek vége szakadt,
küzdöttünk felfelé. A ponton összevártuk egymást, pontőr nem volt, csak pár
üveg innivalót hagytak ott. Sebaj, M. Sz. szignálta az itinereket nekünk (és
magának is).
Itt jegyezném meg a túra (számomra) egyetlen hiányosságát.
Jó lett volna jelezni, h. a nagybörzsönyi pont után ne számítson senki arra, h.
a pontokon lesz folyadék. Voltak útközben források, és működtek is, és közel is
voltak az úthoz, de aki nem figyelt, az könnyen lehet, h. nem vette észre őket.
Mondjuk mi készültünk, és volt nálunk elegendő folyadék, de el tudom képzelni,
h. ha valaki fél liter vízzel vágott neki ennek az utolsó szakasznak, az a
szokatlan melegben szomjas lett a végére. Nekem elhamdulillah még a célban is
volt a másfél literből, amivel Nagybörzsönyből elindultam.
A nyeregben leültünk egy percre, Kata adott csokit
mindenkinek, már nem lesz több emelkedő, biztattam, kell felfele menni, de
ilyen keményen már nem. Mint kiderült, tévedtem, méghozzá alaposan…
A börzsönyi kék teljesen új útvonalon megy. SOHA nem jártam
még ezeken az utakon, mondjuk nekem tetszett, mert sokkal szebb, mint a régi
erdészeti utas. Mikor azonban egyszer csak jobbra fordultunk, és egy brutál
meredek hegyoldalnak felfele kellett megindulni, őszinte döbbenettel fordultam
Katához: hát bocsi, tavaly itt TÉNYLEG nem kellett feljönni…
És hamarosan megismétlődött ugyanez, mert bizony még egy
huplin át kellett mászni, el is neveztem őket Szippancs I. és Szippancs II.
hegyeknek. A harmadik, a legnagyobb, amire a leghosszabb emelkedő vezetett fel,
M. Sz. GPS-e szerint a Széles-hegyre jutottunk fel, én inkább a Magas-hegy
elnevezést tartanám megfelelőnek… (499m csak, amúgy, de ott többnek éreztük már
így a végén).
Innen lejutva kezdhettünk felkapaszkodni a Nagy-Galla oldalába, majd onnan le a Misa-rétre, az utolsó ellenőrzőpontra. Itt már
megnyugodtam, addig elég bizonytalan érzés volt, h. a táv is csak nőtt, nőtt az
új úton, meg ismeretlen szintek bukkantak fel a semmiből, de innen már tudtam,
h. 5 km
van hátra, minimális szinttel. Kata lehuppant a fűbe egy kicsit, én
előhalásztam a fehérjeszeletemet, mert úgy éreztem, éhen halok. Nincs már sok
bíztattuk egymást, egy óra sem.
-
Lekocogjuk? – nézett M. Sz. Katára.
-
Felsegítesz? – kérdezett vissza ő.
A pontőrök ezen remekül elkacarásztak, s azt is
megállapították, h. ez egyértelműen eldöntötte a kocogás kérdését.
Valóban nem kocogtunk, de jól kiléptünk azért. Kiváltképp a
túra végét jelentő régi nosztrai úton, amit sosem szerettem, köves,
kellemetlen, unalmas szakasz, de hát valahogy csak be kell jutni Szobra… végül
szinte pontosan 11 órás menetidővel estünk be a vasútállomásra:
Némi várakozás és sorban állás után megkaptuk az akkurátus
gonddal megírt okleveleket, és pár perc múlva indult a vonat is, amivel
visszajutottunk Nagymarosra, az autóhoz.
Még feljöttünk hozzánk enni egy gulyást, de nem húztuk a
dolgot sokáig, mert mindenki fáradt volt. én is gyorsan lefeküdtem, mert a húgommal
megbeszéltünk, h. másnap még teszünk egy rövid kiruccanást a Budai-hegységbe
is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése