2014. december 21., vasárnap

Vulkán


Táv: 43,6 km
Szint: 2216 m

Az egyik kedvenc túrám. Mindig megosztott első helyen végez nálam az év teljesítménytúrái között. Mikor elkezdtem túrázni, ez volt az egyik vágyam, h. hú, erre én menni akarok. Egyszer sem csalódtam benne, mindig más, de mindig remek élmény.
Idén kétséges volt a túra sorsa: az ónos eső okozta károk miatt nem tudtuk biztosan, h. lesz-e vagy sem. M. Sz-szel naponta nézegettük a híreket, nem nyugodva meg, amíg meg nem jelent a kiírás, h. „biztosan megrendezik!”
Ez úton is köszönet a szervezők munkájáért, amellyel az útvonalat megtisztították, illetve a megtisztíthatatlan részekről elterelték. Nélkülük nem éreztük volna ilyen jól magunkat, túra híján…
Háromszor voltam már ezen a túrán, most, a negyedik alkalommal először nem a rajtidő elejére mentünk Királyrétre. Mindenki fáradt volt az év végi hajtásban, nem volt kedvünk korán kelni, illetve még ennél is sokkal korábban. Én reggel még dolgoztam, így jól jött, h. 1 órával tovább alhatok.
A különbség annyi volt, h. eddig úgy mentünk, h. sötétben > világosban > sötétben, most meg úgy, h. világosban > sötétben.
A rajt idén pont szemben volt a tavalyival, nekem ez sokkal jobban tetszik, mert több a hely. Négyen érkeztünk a rajtba, mert Zoli is becsatlakozott hozzánk, plusz ugye M. Sz. Tamás és én. Egyszerre indultunk el, ennek ellenére Zoli mázlista módon 7:10-es rajtidőt kapott, mi többiek meg 7:00-sat. A Zolié volt inkább reális, mert 7:05-kor néztem az órámra, akkor még benn álltunk a szállóban, és utána kinn még a GPS-eket is be kellett izzítani.
Nekiindultunk az első pont, a Nagy-Hideg-hegy felé. Nem volt túl hideg, látszott, h. napsütés is lesz. Az eleje eseménytelenül telt, felfelé mentünk, de nem túlzottan, Tamásnak elege lett a tempónkból, elfutott, nem is láttuk többet, mintegy 3 órával előttünk ért be.
Az első döbbenet ott ért, ahol régen az első pont volt, és van egy ki patakmederféle. Ami most nem mederféle volt, hanem konkrétan egy száguldó patak. Rajta egy féloldalas, lefagyott, foghíjas híd. Mivel Zoli nekiindult, én is. Ő a közepén közölte, h. „le van fagyva és baromira csúszik”, majd a hátralévő távot négykézláb tette meg. én is éreztem, h. a fatörzseket jégréteg borítja, plusz még mozog is alattam, én is négykézlábra vágtam magam, és visszaiszkoltam – a kiindulási oldalra… inkább a híd alatt keltem át a köveken, bár pont előttem egy futólány lecsúszott az egyikről, s féllábszárig megmártózhatott a ránézésre pár fokos vízben. Legalább én már tudtam, h. oda ne lépjek.
Mivel a piros sáv járhatatlan volt, le kellett menni (majd fel) a kék pluszon, még 2 patakátkelést és némi plusz szintet beletéve a távba. Én nem örültem, főleg a patakátkeléseknek, lévén, h. mind lépésbiztonságom, mind egyensúlyérzékem vetekszik egy háromlábú, alaposan bedrogozott tevéével. Ennek ellenére megúsztam épségben.
Itt már látszott, h. a fák bizony megsínylették az ónos esőt:


És hamarosan az is látszott, ami engem teljesen megdöbbentett, mégpedig, h. van hó, és nem is kevés. Ez főként majd a NHH és Csóványos közötti szakaszon volt hangsúlyos.
A NHH-i ponton ittunk teát, aztán mentünk tovább. A nap gyönyörűen sütött, én le voltam nyűgözve attól, h. van hó, nahát, van hó, de jó, van hó:


A fiúk egy idő után lehagytak, a Csóványosra előttem értek, felmentek az új kilátóba. Én is megindultam utánuk, de a nagy felszaladásban úgy elszédültem, h. meg kellett állnom. Kimentem az oldalerkélyre, és elgyönyörködtem az ötletesen megoldott hernyóbemutató tábla betűiben:


Mire összeszedtem magam, lejöttek a fiúk, mentünk is tovább, továbbra is hóban:


A magosfai pont után láttuk lenn a völgyben, h. mennyi fa kidőlt:


A természetvédelmi őr szerint azokat a részeket érintette súlyosan a jég, ahol az erdőt kivágták, és utána csupa azonos méretű/korú fa nőtt. Ott, ahol sok évtizede (évszázada?) nem bolygatott erdő volt, ott csak a koronák tetejéből tört le, az erdő nem igazán károsodott.
Hamarosan elérkezett kedvenc szakaszom, ahol brutál meredeken le kellett ereszkedni a zöld négyzeten a Vilatihoz: 


Annak ellenére, h. sár is volt, meg víz is, a szokásosnál könnyebben lejutottam. Ekkor jött a feketeleves. A mittudoménmilyen patak a Vilatinál alaposan meg volt duzzadva. Itt volt régebben egy híd, mondta csodálkozva M. Sz. Valóban volt, de a Naháton már nem volt meg, csak akkor a patakban alig volt víz, s. könnyedén át lehetett kelni rajta. Most azonban a víz rohant, magas volt, a villanyoszlop, amin át lehetett volna menni, még magasabb. Tipródtam is, h. melyiket válasszam:


 Végül maradtam a villanyoszlopnál, de egyedi megoldásként ülve jutottam át rajta (ülj előrébb a lovon, kislányom, mondták oly sokszor nekem, hát most előrébb ültem, folyamatosan J). Erről amúgy a mindig oly figyelmes M. Sz. videót is készített, külön kérés (és megfelelő juttatások) esetén ez nálam megtekinthető.
A Vilatiban a szokottnál tovább elidőztünk, meleg volt, tea volt, ettünk, nem akaródzott nekivágni a piros sáv emelkedőjének… aztán csak nekiindultunk, az elején eléggé besűrűsödtünk, aztán kicsit szétoszlott a mezőny. Már alig vártam, h. elérjük a szép kilátásos részeket, és nem is kellett csalódnom. Holló-kőn kicsit leültünk, gyönyörködni a kilátásban:



A kis zöld mohás kövek nagyon szépek voltak errefelé szokás szerint, bár az út nem volt könnyen járható, csúszott is. M. Sz. ügyesen lekapta azt a pillanatot, amikor még éppen nem estem hasra:


A Salgó-vár aljában taktikai megbeszélést tartottunk. Ez abból állt, h. mondtam a fiúknak, h. várjanak meg a tetején. Meg is vártak a ponton, megállapítottuk, h. rosszul állunk idővel, és kissé nagyobb sebességre kapcsolva megindultunk a Magyar-völgy felé. Nagyrészt lefele mentünk, nyilván a Magyar-hegy oldalába fel kellett mászni, de az eddigiekhez (és eztán következőkhöz) viszonyítva nem volt ez durva. A ponton ittunk teát, aztán indultunk.
Én ekkor már elfáradtam. A fiúk az emelkedőkön mindig megelőztek, aztán a vízszintesen meg a lefelén loholtam utánuk. A második NHH felmenés előtt megálltunk egy farakásnál. Kiosztottam a nálam lévő Lindt csokigolyókat – Tamás részét annak a túratársnak, akit utolértünk, s ő elmesélte, h. egy rossz fordulónak köszönhetően másodszor is visszament Salgó-várra, és ezért szerinte már nem fog szintidőben beérni. Bíztattuk, h. nem lehetetlen az, csak nagyon, nagyon kell akarni. Annyira már nem akarta.
Innen felfelé a piros+ valami iszonyat sáros volt, nem is értem, h. egy ilyen meredek rész hogy lehet ilyen sáros. Az útról letérve balra ráléptem egy alaposan kijárt részre, ügyesen el is estem, hurrá. Ekkor már eléggé a tartalékaimat merítettem ki, de azért csak felértünk. Másodszor is betértünk a turistaházba, és elég sokáig elüldögéltünk odabenn. Megállapítottuk, h. sietnünk kell. Már a lámpa is kellett, csuma sötét lett időközben. Mentünk lefelé, nekem elemet kellett cserélnem a lámpámban, a kék + helyett elmentünk a dózerúton, aztán csak visszataláltunk a pirosra, ahol reggel jöttünk felfelé. Nagyon kiléptünk, mert láttuk, h. nem sok van már a szintidőből. Fussak, vagy beérünk, fordultam hátra M. Sz-hez. Mondjuk nem annyira hiszem, h. oly komoly sebességgel tudtam volna futni, így reménykedtem a nemleges válaszban. Beérünk, mondta M. Sz.
És így is lett, sőt, még maradt is a szintidőből, no, mondjuk nem sok, kb. fél óra, nem néztem az órámat, de majd az illetékes time keeper kijavít. A célban rengetegen álltak sorba, de azért megkaptuk egy idő után az oklevelet meg a kitűzőt, aztán irány az étterem. Én ittam egy kólát, aztán elindultunk hazafelé.
Annak ellenére, h. még soha nem mente ilyen sokáig ezen a túrán, azt hiszem, az eddigi 4 Vulkánból ezen éreztem magam a legjobban. Az idő gyönyörű volt, a kilátások nagyon szépek, hó is volt, a társaság is remek volt. insallah jövőre is itt leszünk.


2014. november 16., vasárnap

Hegedűs Róbert emléktúra


Táv: 26,96 km
Szint: 1143 m

Szerintem ezen a túrán voltam a legtöbbször életemben. Először 2010-ben, csupán 2 hónappal azután, h. egyáltalán elkezdtem túrázni. Ebből is látszik, h. már 4 éve túrázom…
Ebben a túrában sosem kellet csalódnom. Nem hosszú, de Budai-hegységhez képest igen jelentős szintek vannak benne. Jól el lehet rajta fáradni a rövid táv ellenére…
Eredetileg arról beszéltünk, h. a húgommal kettesben vágunk neki, de aztán ő mégis ellene döntött, mert ez a táv neki már sok, és tavaly is elég rosszkedvűre sikerült a vége. Én előneveztem, és mikor kiderült, h. mégiscsak egyedül megyek, úgy is nekivágtam természetesen.
Reggel felkeltem dolgozni, majd reggeli után irány a rajt. Nem sikerült a legelején elrajtolni, de jobb is volt így, mert a tömeget elkerültem. Nagyon kellemesen szellős mezőnyben mentem végig, volt, h. hosszú ideig senkit sem láttam.
Reggel még hűvös volt, borongós idő, alig akartam a rajtban levenni a kabátot, aztán nagy nehezen mégiscsak elbúcsúztam tőle, és polárban vágtam neki a Hárs-hegy oldalának. A kis bemelegítő kaptatók után már nem is fáztam annyira…
Azzal együtt, h. már ötödször voltam a túrán, néha el kellett gondolkodnom azon, h. ide vagy oda hogy is fogunk kerülni… Elhamdulillah a szalagozás jó volt, ennek ellenére kétszer is visszakiabáltam rossz irányba menő túratársakat… Akik ezt jól fogadták, és nem küldtek el sehova, mondván, h. nehogy már én mondjam meg, h. ők merre menjenek, hanem inkább megköszönték.
A túra elején, mint említettem, az idő borongós volt:



Még a sárga sávon, a patak völgyében sem sütött a nap, de a kis hidaknak így nagyon különleges hangulatuk volt a borús időben:

Itt találkoztam egy halom vizslával, lehetett vagy 6-7 darab, pontosan nem tudom megmondani, mert rohangáltak, és hát egyik vizsla olyan, mint a másik így messziről… de nagyon érdekes volt ennyi egyforma kutyát látni egy rakáson.
A sok emelkedőnek köszönhetően nem fáztam, sőt, néha melegem volt, de közben meg azért az volt az érzésem, h. ha levenném a polárt, akkor fáznék… ez a dilemma alaposan és hosszú időre lekötött, olyannyira, h. alig vettem észre az idő múlását.
Közben még a nap is kisütött, és az addig is szép erdő még szebb lett:


Igen, tudom, mostanában minden egyes beszámolóban elmondom, h. gyönyörű volt az erdő, de hát mit csináljak, amikor tényleg az… nagyon-nagyon szép ez az ősz elhamdulillah:



A Hármashatár-hegyről lefelé indulva majdnem rossz irányba mentem egy csapat tapasztalt túrázóval beszélgetve, de elhamdulillah rám szóltak, és így nem kellett jelentős kitérővel eljutnom az Árpád-kilátóhoz. Pont itt éreztem úgy, h. kisétáltam magam mára, de nem is volt más sok a célig. Nem mondom, h. innen már végig lefelé, mert még azért elég sok emelkedő volt, sőt, az utolsó pillanatig felfelé kell menni ezen a túrán.
A célban szokás szerint kedvesen fogadtak, megkaptam a jelvényt (minden teljesítésre más színű, természetesen), oklevelet, kitűzőt, és elindultam a tea irányába. Az összes túra közül ezen a legfinomabb a tea – mikor először voltam, akkor a banánnal együtt még a Hármashatár-hegyen adták, ahol különösen jólesett a hidegben. Azóta már a célban van, aminek az az előnye, h. többet lehet inni belőle J HA az ember hoz poharat. Én pedig ügyesen otthon felejtettem az előre kikészített túrabögrémet, ami most igazán mélyen érintett, mert már kb. 10 kilométer óta a teára spóroltam. De mondjuk feltaláltam magam, mert úgyis szükségét éreztem egy kávénak, bementem a büfébe, majd a műanyag kávéspoharat elmosva ittam 3 pohár teát is J. Aztán hazaindultam dolgozni.
Nagyon szeretem ezt a túrát, bár kicsit mindig szomorú leszek tőle, mert arra kell gondolnom, h. mi most voltaképpen azért túrázunk, mert valaki – egy fiatal, lelkes, szintén túrázó ember – meghalt…


„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul...”

2014. november 14., péntek

Fehér-Vár-Palota


Táv: 41,3 km
Szint: 875 m

Zoli már nagyon régen mondta, h. menjünk erre a túrára, mert ez milyen jó. Oké, menjünk, mondtam én. Az utolsó pillanatban még felmerült, h. menjünk mégiscsak a Mecsekbe, mert 1. idén ott még nem voltam, 2. oda igazán ritkán megyünk…
Aztán az időjárás-előrejelzés azt mondta, h. szakadni fog az eső mindenhol, de KIVÁLTKÉPP a Mecsekben. Így mecseki sofőrünk inkább nem pártolta a projektet. Mi Zolival elhatároztuk, h. ha cigánygyerekek potyognak, mi akkor is megyünk, mert ő már régen túrázott, én meg menni akartam J. Tetszett a koncepció, h. gyalogoljunk át Székesfehérvárról Várpalotára. Szeretem az ilyen „valahonnan-valahová” túrákat. Valahogy igazibb így a távolság, mikor valahonnan valahová jutunk el, mint amikor megyünk egy 40 km-es kört x-ből x-be…
A Moszkva téren találkoztunk reggel, én előtte még megcsináltam a híreket, megittam a kávémat, aztán hajrá. Némi tűnődés után az 1-esen mentünk, pályamatricánk nem lévén. Hát, az út hosszú volt és sokáig tartott. De azért időben leértünk, leparkoltunk, és mihelyt kiszálltunk a kocsiból, természetesen esni kezdett az eső… De mire elindultunk, el is állt, és a nap hátralevő részében igazán remek idő volt. A gyors nevezés után 7.30-kor el is rajtoltunk a fehérvári Országalmától:



A túrához hihetetlen jó minőségű, keménypapíros színes térképet adtak, saját térkép akkor sem kellett volna, ha (a) nem lett volna velem Zoli, (b) tudnám használni. Itt volt azonban Zoli, a(z egyik) sztárnavigátor, aki ráadásul még kis mozgó telekkönyvi hivatalként sorolta minden hegycsúcson a környező települések, más hegycsúcsok, tájegységek, dűlők stb. nevét, helyrajzi számát, művelési ágának besorolását stb., így én az itinert már rögtön az elején rábíztam, cipelje ő, mert neki még térképtartója is van…Nekiindultunk, h. átvágjunk Székesfehérváron.Virágóra:


Az első ellenőrzőpont, a Savanyúvíz névre hallgató forrás, alig 1 km után meglett. A helybeliek töltögették kis műanyag palackjaikat az állott szódavízre emlékeztető, ráadásul még vasas nedűből, mi is ittunk belőle, nekem ízlett. 

Aztán mentünk tovább. A következő pont Mohán volt. ez az első 10 km, be kell valljam, nem volt annyira izgalmas. Ki a városból, város szélén, patakparton a nádasban a ködben, a csaknem 11 km-ben összesen 10 m szinttel. Mondjuk az erdő meg a táj szép volt, szóval ne valami ipartelepeken keresztüli vándorlást képzeljetek el azért:

Viszont Mohán, a közösségi házban nagyon nagy vendégszeretettel fogadtak, forró teával, jóreggelt-kekszekkel. Mintegy 10 perces pihenőt tartottunk reggelizés és mosdólátogatás céljából, majd mentünk is tovább. Az iszkaszentgyörgyi kastélyig még mindig nem volt sok szint, felkapaszkodtunk a felírós ponthoz a kápolna dombjára, itt kicsit kiléptünk, h. magunk mögött hagyjunk néhány kamaszkorú túrázót, akiket láthatólag stresszelt a természet csendje, mert a mobiltelefonjukról bömböltetett, általuk valószínűleg zenei élménynek gondolt ricsajjal próbálták feldobni ezt a rettenetesen unalmas túrázást. Pár perc múlva már nem hallottuk őket elhamdulillah.
Amúgy azt vettem észre, h. ahogy öregszem, egyre jobban értékelem a csendet. Különösen túrán, az erdőben nem szeretem mások hangos zenéjét hallgatni. Komolyan, nem azért járunk szerintem túrázni… ha erre vágynék, kimennék sétálni ide a körútra inkább.
Az iszkaszentgyörgyi kastély nagyon tetszett, érdemes lenne szépen felújítani az épületet és környékét:


Itt kezdődött a túra igazán érdekes része.


Emelkedni kezdtünk, és megcsodálhattuk több oldalról is a Szenes-horog sziklafalát, ami remek látvány volt:



Még sosem jártam erre, és eddig párszor elgondolkodtam, h. miért is lelkesedett Zoli annyira ezért a túráért, de innen már én is lelkesedtem, mert nagyon szép tájakon jártunk.
A csóri művházban igazi terült-terülj asztalkám fogadott minket. Ismét volt forró tea is. Kicsit megpihentünk, elbeszélgettünk a túratársakkal, aztán indultunk is tovább, fel a Kilátó-hegyre, ahol, bármely meglepő is, volt egy kilátó. Előtte azonban a Kőasztal nevű helyen volt még egy – nem hinnétek el – kőasztal:



Megcsodáltuk a kőasztalt, amin egy kiránduló család kislányának fókája ábrándozott a jégtáblákról, amelyeken népének tagjai kőasztalok helyett pihennek, aztán mentünk fel a kilátóhoz.
Nem volt egy túl magas kilátó, el is határoztuk, h. nem teszünk miatta kitérőt, de az út pont alatta ment el, így hát felmásztunk, és megállapítottuk, h. ha egy vagy két emelettel magasabbra építik, remek lenne a kilátás… így is szép látvány nyílt a környező erdőre, de messzebbre nem lehetett látni:



Innen felkapaszkodtunk a Meredélyfőre, ami végül is nevével ellentétben nem volt olyan rettenetes magasságban, de a kilátás, az ismét valami hihetetlen volt:


Majd megkezdtük utunkat túránk legmagasabb pontja, a Baglyas felé.
Azt most nem akarom még egyszer elmondani, h. milyen szép volt az erdő, de hát tényleg nagyon szép volt. elhamdulillah gyönyörű ősz az idei, szép idővel, színes levelekkel, csodás kilátásokkal, remek túrákkal. Mondjuk lehetne egy kicsit több eső, mert kalapos barátaim örülnének neki… de ez az ősz tényleg hihetetlen: 


Még a Baglyas előtt volt az ellenőrzőpont, ez egy korábbi hegy előtt is megtörtént: az előttem haladók egyszer csak megálltak az út közepén, én próbáltam kikerülni őket – aztán kiderült, h. pecsételni álltak meg, mert a pont átminősítette magát „mozgó ponttá”, és lemozgott a hegyesebb vidékről, ahol igencsak fújt a szél. Most is még a hegy előtt megkaptuk a pecsétet és a csokit.
Felfelé a Baglyasra érdemes volt visszanézni, mert a kilátás az acélszínű ég alatt gyönyörű volt:



Túránk legmagasabb pontján nem időztünk sokat, mert igencsak fújt a szél. Meg hát szerettünk volna világosban beérni…
Innen még nagyon szép helyeken, remek kilátások között haladtunk egy darabig. Aztán bementünk Inota központjába, a vendéglőben a pecsét mellé ismét adtak forró teát, majd a falus szélén, alig párszáz méterre a következő ponton banánt is. A pont a víztározó partján volt, a pontőrök a szél elől behúzódtak valami romos épület maradványaiba:



Innen felkapaszkodtunk a kápolna dombjára, és megkezdtük hosszas fel-le utunkat a következő dombokon:


A műúthoz kiérve jobbra szalagozás vezetett, amin kötelességtudóan el is indultunk, hiszen a szalagozás eddig is kiváló volt. most azonban éppen arrafelé vezetett, amerről jöttünk, ráadásul felfelé a dombokra, és Zoli eléggé határozottan le is szögezte, h. ő már nem szeretne sehová felfelé menni. Ezzel teljes mértékben egyet is értettem, hozzátéve, h. a víztározótól már csak 3 km van a célig, és ha most itt visszafordulunk, és teszünk még egy kört, az lényegesen több lesz annál… előszedtük az itinert, és megállapítottuk, h. egyértelműen közli, h. mi menjünk be a városba jobbra a műúton. Ez a szalagozás valamelyik másik távnak szólt, de kíváncsi vagyok, h. hányan nézték be a többiek közül…
Innen már hamar beértünk, a buszmegállónál megkérdeztem egy helyi lakost, h. hol a művház, ő kicsit furcsa arckifejezéssel mutatott a szemben lévő épületre… besétáltunk, a kitűző és emléklap mellett nagyon dekoratív szendvicsek fogadtak:


Minden elismerésem a szervezőké, akik végig nagyon kedvesen és vendégszeretőek voltak, és még itt az utolsó ponton is maradt energia és kedv, h. ne csak egyszerű kenyerekkel, hanem ilyen mosolyra derítő, kedves figyelmességgel fogadjanak minket. Ez a szellem végig áthatotta a túrát, és ez nekem mindig nagyon sokat jelent, köszönjük szépen ez úton is.
Innen busszal mentünk vissza Fehérvárra, az autóhoz, hamarosan jött is a buszunk, ami nem is állt meg máshol, hamar átértünk, és ezúttal a 7-esen jöttünk vissza Pestre, ami nekem rövidebbnek tűnt.

Nagyon jól éreztük magunkat ezen a túrán, szép tájak, remek idő, jó szervezés, nagyon kedves és vendégszerető szervezők. Insallah jövőre is jövünk J

2014. november 6., csütörtök

Vasárnapi kirándulás

Nagyon szép az őszi erdő, színesek a levelek, stb.
Ezért november 9-én, vasárnap insallah kirándulni megyünk a Pilisbe:

Időpont: 2014. november 9.
Útvonal:  Pilisszentkereszt – Pilisszántó – Csévi-nyereg – Iluska-forrás – (Sas-szikla, feltételesen) – Kopár-csárda
Táv: 13,5 km
Szintkülönbség: 450 m
Találkozó: reggel ¾ 8-kor a villamosmegállóban, a Margit-híd budai hídfőnél
Visszaérkezés: délután az Árpád-hídhoz
Terep: kellemesen dimbes-dombos, némi zsírégető emelkedővel fűszerezve. Nem nehéz túra, kezdők is jöhetnek.
Gyerekkompatibilis-e? Gyerekek részvételét 7-8 éves kor alatt nem javaslom, és még úgy is csak akkor, ha voltak már hosszabb sétán/kiránduláson. Az útvonal egyes részei NEM járhatók babakocsival/kismotorral/háromkerekű biciklivel/rollerrel/görkorcsolyával/dömperrel/más nem jut eszembe. 
Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Esőkabát! Kaját lehet hozni, innivaló mindenképp legyen elegendő mennyiségben, mert útközben venni nem lehet. Meg legyen ennivaló, persze. Esetleg még valami ennivaló.
Költségek:  odafelé: HÉV jegy 370, busz 370; visszafelé: busz 465 (ezek a teljes árú jegyek)
Figyelem!
Jelenleg az időjárás-előrejelzés szombatra esőt mond, vasárnapra nem. De, mint azt tapasztalhattuk, ezek az előrejelzések, főleg 3 napra lőre nagyjából a madárbél-jóslás kategóriájába sorolhatók. Így, ha ESETLEG esne az eső, akkor persze nem megyünk. Bármi kétség esetén hívjatok fel vasárnap reggel insallah.


2014. november 5., szerda

Piros


Vagy egy hónappal előre neveztem a Piros 85-re, idén létszámkorlát van, nem akartam lemaradni, ez a túra a kedvenceim között van. mondjuk készülni nem nagyon tudtam, rengeteg munkám jött össze, igyekeztem úgy beosztani, h. a péntek délután legalább szabad legyen, de erre még délelőtt 11-kor bejött még egy munka, így végül majdnem este fél tíz volt, mire úgy-ahogy végeztem.
Közben a héten megbeszéltem 2 túratárssal, h. itt alszanak a túra előtt, és reggel együtt megyünk a rajtba. Ők megérkeztek, körbemutattam nekik a szállást, majd visszaültem dolgozni… szerencsére ők nem igényeltek társaságot J
Reggel felkeltem 4-kor még kicsit dolgozni, aztán fél 6-ra jött a taxi, h. a rajtba szállítson minket. Nekem valami hihetetlen módon nem volt kedvem menni. Álmos voltam, hideg volt, fáztam, legszívesebben visszabújtam volna a 2 takaró alá. Mostanában úgyis egyfolytában fázom, még éjjel 2 takaró alatt is. Ha a túratársak nem lettek volna, valószínűleg el sem indulok. Így viszont, h. már megbeszéltük, és még taxit is rendeltem, meg már minden holmim össze volt pakolva, elindultunk. Majd megjön a menőkedvem útközben, biztattam magam.

A rajtban a hivatalos rajtidő előtt jó 10 perccel már jókora sor állt. Álltunk a ködben, hidegben, és fáztunk. Lassan megindult a sor, illetve minden sor gyorsan indult meg, KIVÉVE a 85-ös előnevezettek. Időnként kijött a rajtnak helyt adó iskolából egy szervező, és megkérdezte, h. 85-ös helyszíni nevező nincs? Mert az a sor üres… no tessék, kellett nekem előnevezni, már úton lehetnék. Mindegy, kivártuk a sorunkat, és végül is 6:15-kor el tudtam indulni a tejszerű ködben és hidegben.


 Mivel fáztam igyekeztem kilépni. Rajtam volt egy 100-as polár, de még a Kevélyre felfelé menő elég kemény emelkedőkön is fáztam… szaporáztam hát a lépést, nem akartam megfagyni, elég jól fel is értem a Kevélyre, ahol, akárcsak tavaly, semmi kilátás nem volt, sűrű köd gomolygott alattunk:


Kicsit elgondolkodtam, h. felveszem a széldzsekimet is, de mivel más nem volt nálam, nem mertem, mert mi lesz, ha még jobban fogok fázni… A Kevélyről lefelé állítólag rövidebb időszakokra kisütött a Nap, én ezt nem vettem észre, nem tudom, lehet, h. éppen pislogtam.
Ekkor rendkívül kellemetlen mozzanat történt, utolért két futó, nem a „rendes” (vagyis terepfutó versenyre nevezett) futók közül, hanem csak futottak a túrán. Ettől függetlenül és jobbra oldalra kiléptem előlük, h. elengedjem őket, és az ösvény melletti avarban ráléptem valamire, és sikerült hatalmasat esnem. Még a futók is megálltak, h. túléltem-e. Mondtam, h. minden oké, menjenek tovább. Hát a térdemre estem persze, hová máshová, ami ez után kisebb-nagyobb intenzitással végigfájta a túrát, de annyira azért nem, h. ne tudjak menni tőle.
Utolértek az elszállásolt túratársak, kicsit mentünk együtt, egészen az etetőpontig. Közben elmesélték, h. egyikük a rajtban hagyta az itinerjét, mert azt hitte, h. a másikuknál van. végül az itinerből kiszedett középső lappal megoldották a dolgot.
Az etetőpont kínálata a szokásos bőséges terülj-terülj asztalkám volt. én pl. soha, sehol máshol nem ettem aszalt koktélparadicsomot, és megvallom, nem is szeretnék, mert annyira FURCSA, h. kicsit édes, de azért érezni, h. ez paradicsom akar lenni, és nem is tudom, h. akkor ez most jó vagy sem, de a túrán nagyon jól esik mindig. Azt, h. túrán kívül megenném-e, no, azt nem tudom.
Némi táplálkozás után mentünk tovább. A túratársak lehagytak. Nekem nem jött meg a menőkedvem cseppet sem. Folyamatosan hajtani kellett magamat előre, mikor súroltuk Csobánka szélét, azon gondolkodtam, h. egy éles balkanyarral megkeresem az első buszmegállót. Na ne már, győzködtem magam, tovább kell menni.
A következő pont, a Tölgyikrek, az valami iszonyat nehezen jött el. Egyszerűen untam a menést, fáztam, és inkább aludtam volna. Közben M. Sz. rámüzent, h. kb. 10 perccel utánam rajtolt, kíváncsi voltam, hol fog utolérni, vagy h. utolér-e egyáltalán, mert bennem lassan megfogalmazódott a terv, h. hazamegyek Dömösről. Onnan biztos elég jó a közlekedés Pestre, mentem 30 km-t, kisétáltam magam, szép volt, jó volt, elég volt, viszontlátásra.
Lassan beértek közben az első futók, aztán egészen az elején Gábor is, akinek nagyon drukkoltam. Időről időre hátranéztem, h. jön-e futó, h. el tudjam engedni, így pillantottam meg M. Sz-t, aki nem örült, mert meg akart lepni. Én örültem, és együtt mentünk a patakátkelések és futók között Dömösig, nagyon jól elbeszélgetve, és igazából itt jött meg a menőkedvem is. Kezdtem élvezni a túrát, legnagyobb megdöbbenésemre J.

Dömösön a ponton volt egy valami hihetetlen aranyos 3 hónapos tacskó kiskutya, egészen feldobott:


Ettünk, ittunk, aztán megindultunk a Dobogókőre vezető durva emelkedőknek. Itt én egy idő után elmaradtam M. Sz-től, és már nem is láttam viszont őt a túrán. Még Dömös előtt mondtam neki, h. én hazamegyek, na ne hülyéskedj, mondta. No jó, akkor talán még felmegyek Dobogókőre, de ott vége, adtam hangok igencsak intenzív érzéseimnek. Most a Szakó-nyeregben a ponton a pontőrök átadták M. Sz. igazán szívhezszóló üzenetét, h. ne adjam fel, menjek el Nagykovácsiig legalább. Megjegyzem, az a 65-ös táv célja, a 66,1 km és 2475 m szint ebben a pillanatban nem látszott lehetségesnek.
Dobogókőre felérve fájt a gyomrom, egy túratárs nagyon kedvesen adott egy fájdalomcsillapítót, ez úton is köszönöm, tovább tudtam menni. Rávettem a parkolóőrt, h. nyissa ki nekem a mosdót, és vettem egy kólát, amiből csak egy decit tudtam meginni, de nagyon jólesett. Úgy döntöttem, h. nekirugaszkodok az 55-ös távnak, nem szállok ki, irány a Kopár-csárda.
Ekkor ért fel a parkolóba 2 kocsival egy kutyás társaság. Az ebek között volt egy stafford (ez szerencsére pórázon), 2 keverék és 2 cane corso. Természetesen póráz nélkül. Már most elmondanám, h. ezek olyan 50 kg körüli fekete kutyák, és az egyik végük tele van hegyes fogakkal. Ráadásul irántam különös érdeklődést mutattak. Mikor végre nagy nehezen megelőztem az utat teljes szélességben elfoglaló gazdáikat (az egyik visszarántotta a pórázon lévő staffordot), talán a lényegesen gyorsabb tempóm érdekelte a kutyákat, mert a 2 cane corso elkezdett rohanni utánam.
Szerencsére a gazdák legalább ezen remekül szórakoztak. „Hahaha, nézd már, hogy kergetik! Hogy kergetik! Azt hiszik, velük játszik!” Hátranéztem, rohan utánam eltátott szájjal két batár nagy fekete kutya, hát hirtelen nem tudtam, mit csináljak, jobban belehúztam, de a kutyák is, no, erre futni kezdtem, de nyilván ők a gyorsabbak, és megálltam, szembefordultam a gazdákkal, hívja már vissza a kutyáit legyen szíves, mondtam emelt hangon, közben biztos, ami biztos, a kutyák felé tartottam a túrabotok hegyét… hádecsakjáccik mondta a sértődött gazdi, hádeénmeg le… szaladt ki a számon. Végül a „gazdi” megragadta a kutyák nyakörvét, majd miután én továbbindultam, ők vonszolták magukkal, de így gazdival lesúlyozva azért lassabbak voltak nálam. Később mondta egy túratárs, h. őt is inzultálták a jószágok. Nem egészen értem, h. ha valakinek van 2 db 50 kilós kutyája (amiknek ugye az egyik végén hegyes fogak vannak), és még csak behívni se tudja őket, annak (1) minek kutya, (2) ha már, akkor miért nem tartja pórázon. Na mindegy, megúsztam a kalandot elhamdulillah.
A Csévi-nyereg pont megint nagyon lassan jött el. Előtte volt még egy etetőpont, hiába, ezen a túrán legendásan kiváló az ellátás. Mire végre elértem a Csévi-nyeregbe, már alkonyodott. A pontőrök is megjegyezték, h. kb. egy órán át van már csak világos. És szeretek szürkületben menni, kedvenc időszakom. Ennek ellenére a Fehér-hegyre felmenő igen durva emelkedő közepén már azt sem láttam, h. hova lépek, így megálltam, elővettem a lámpát és ittam kólát.
Igazából nem voltam fáradt, elég jól tudtam még menni, és az 55-ös táv céljához közeledve elgondolkodtam azon, h. elég-e nekem az 54 km, vagy legyen 66. Igazából az előbbi megoldás felé húztam volna. Vasárnap muszáj volt dolgoznom, és sokat segített volna, ha időben le tudok feküdni, mert reggel muszáj dolgoznom, és az a lehetőség, h. alvás nélkül tegyem, nemigen tartozott a lehetőségek birodalmába… De hát a Kopár-csárdától már csak 12 km Nagykovácsi. Igaz, h. közben fel kell menni végig a Hosszú-árkon, ami gyilkos… no mindegy, csak elmegyek addig, döntöttem el magamban.
Most először sikerült nem letévednem a Kopár-csárdához vezető piros jelzésről. A kis hídnál már tudtam, h. gyakorlatilag megérkeztem a pontra. A híd minőségromlására praktikus felirat hívta fel a figyelmet:


A ponton ittam nagyon finom limonádét, megettem a szendvicsemet, és kis pihenés után el is indultam fel a brutál meredek Kakukk-hegyre. Ezt leküzdve már könnyebb, változatos rész következett. A Hosszú-árok ellenőrzőpont szokás szerint gyönyörű volt: a be- és kivezető úrszakasz végig gyertyákkal kirakva, mint egy leszállópálya a sötétben. Ki is fejtettem a pontőröknek, h. CSAK azért nem a terepfutóra nevezek, és futom le 10 óra alatt az egészet, mert akkor itt még világosban lennék, és nem látnám ezt a gyönyörű díszkivilágítást. Komolyan bólogattak, majd adtak kókuszrudat, ami nagyon bölcs dolog volt.
Innen kezdődik a nagyon nemszeretem szakasz, kb. 3 km-ben majdnem 300 szint, és ugye itt már 60 km körül vagyunk, annyira nem esik jól. Azért csak meglett, sőt, szerintem könnyebben mint tavaly, mert mindig azt vártam, h. mikor jön már a nagyon meredek szakasz, aztán egyszer csak fenn voltam J A hős pontőrök a brutál hidegben ácsorogtak, utolért 3 ember, nem is időztünk sokat, fáztunk. Az egyik fiúval beszélgetve mentünk le Nagykovácsiba, innen az első emelkedő után tényleg már csak lefelé, a kellemetlenül meredek, sziklás lejtő nem a kedvencem, örültem, mikor leértünk a műútra. Innen még jó darabot kell menni Nagykovácsin belül. A temetőben számtalan mécses, halottak napja van, jutott eszembe. Aztán már percek alatt beértünk.
Igazából még mindig nem voltam iszonyat fáradt, és még mindig nagyon jól éreztem magam a túrán, ahogy egyfolytában azóta, h. összeakadtam M. Sz-kel. Maradjunk is ennyiben, döntöttem el, és közöltem, h. jó lesz nekem a 65-ös kitűző is. Olyan még úgysem volt J
Nem mondom, h. nem tudtam volna végigmenni, ha pl. itt találkoztam volna M. Sz-kel, akkor biztos, h. végigmegyek vele (ez úton szeretném kérni, h. jövőre egy órával később legyen szíves rajtolni). Hasonlóképpen, ha Zolival vagy más ismerőssel akadok össze, de így egyedül, a hidegben, ködben, hisztis voltam és motiválatlan. Szép volt, jó volt, elég volt, mondtam újra, de most legalább teljes szívvel tudtam mondani, nem úgy, mint Dömös előtt. Így viszont felszálltam a buszra. 10-re otthon voltam a lakásban, és másnap ugyan nem 100% kipihenten, de azért munkához láttam.

Én nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. Insallah itt leszek jövőre is – de arra azért kíváncsi lennék, h. volt-e olyan helyszíni nevező, aki már nem indulhatott el a létszámkorlát miatt. Mert ha nem, akkor lehet, h. jövőre inkább a helyszínen nevezek J.

2014. október 14., kedd

Nahát


Nahát, leírom, h. mi történt, mert annyian kérdezik, h. egyszerűbb, mint külön-külön elmondani.
Nagyon szeretem ezt a túrát, végigmegy az egész Börzsönyön, nagyon szép helyeken. Igaz, h. a nagyobbik részén csuma sötétben, de annyi baj legyen, az ember elgondolkodhat rajta, h. milyen szép is lenne, ha látna bármit is a fejlámpa lába előtt villódzó körén kívül.
Idén is megegyeztünk Zolival, h. együtt kezdünk bele, aztán ő majd úgyis megelőz, aztán meg majd lesz valahogy. Most M. Sz. is gondolkodott azon, h. jöjjön, de aztán nem érezte magát 100%-osan, és mégsem jött. Kicsit én is náthás voltam, de majd elmúlik út közben, gondoltam.
Azt hiszem, talán szerdán vagy csütörtökön ért a váratlan erősségű sokk: észrevettem a kiírásban, h. a túra idén FORDÍTVA megy… pont az ellenkező irányba, mint eddig. Hát, ez nekem nagyon nem tetszett. Ha nem veszem észre, és ott, a helyszínen derül ki, szerintem az első vonattal hazajövök. Még így is igencsak gondolkodtam az induláson…
Eddig, ha az ember feljutott a Csóványosra, akkor a maradék kb. 35-40 km már nem volt egy nehéz menet, 7-800 méter szinttel, igazából csak menni kellett, a Kopasz-hegy és Köves-mező volt még a két emelkedő, de az utóbbi már annyira a végén, h. akkor már minden mindegy. Most viszont a utolsó 40-esre maradt még vagy 1700 m szint, ami önmagában is egy jó nehéz túra lenne, nemhogy még 50-valahány km után. Arról nem is szólva, h. a 2 teljesítés során nagyjából sikerült az útvonalat memorizálni, ami most ugye felborult, az Aklok-rétje második érintésénél a szalagos rész, ahol tavaly világosban is ügyesen elkavartam (nemcsak én J) most meg sötétben lesz… no mindegy, vágjunk neki, valami majd csak lesz.
Este, a túra előtt még dolgoztam éjszakába nyúlóan, majd reggel is felkeltem, h. még dolgozzak egy kicsit, aztán irány a vonat.
 


A rajtban szokatlanul sokan voltak, nem álltunk be a sorba, csak amikor már kicsit elfogyott, így 7:15-kor rajtoltunk el, és meg is indultunk felfelé Kövesmezőnek. Szerintem nem azon az úton, ahol eddig lejöttünk, Zoli szerint meg igen, erről kicsit győzködtük egymást, miközben igazán jó tempóban haladtunk felfelé.
Amúgy óriási köd volt, nem mondom, h. az orrunkig se láttunk, de hangsúlyosan ködös idő volt:


 Az első pont, a törökmezői halastó eddig 15 km-nél volt, és pont jól jött az ott kínált ellátás, mert eddigre pont megéhezett az ember. Most 7 km-nél még nem, egy teát azért ittam, és mentünk tovább. A kóspallagi útelágazásig szinte csak egy kényelmes séta volt a jól ismert, sokszor bejárt útvonalon. Az erdő nagyon szép volt, színesedtek a levelek.

A pont után a távok elváltak egymástól, amit az 50-esek közül sokan nem vettek figyelembe, egy részét mi küldtük vissza a szalagozásról, 2 fiú meg magától rájött, és már szembe jöttek velünk. A Kopasz-hegyre felfelé jó kis emelkedő vezetett, de érdekes volt felismerni, h. nahát, tényleg itt jöttünk lefelé sötétben… illetve számomra még érdekesebb volt, h. felfelé az ösvényen fogtam egy EGÉSZEN kicsi kis lábatlan gyíkot, az egész nem volt 10 centi, kis cérnaszál, ahogy ott tekergőzött az ösvényen. Zoli, fuss, rohanj, kiabáltam hátra Zolinak, aki visszakérdezett nem túl lelkesen, h. muszáj-e, aztán megérkezve lefotózta az apró jószágot:


Portfóliója elkészülte után a lábatlant visszabocsájtottuk az ösvény melletti susnyásba, ahova eredetileg is igyekezett, és felmásztunk az emelkedő utolsó, igazán meredek részén. A pecsételés után elgyönyörködtünk a kilátásban – olyan nagyon azért nem, mert a levegő még mindig párás volt:


 Aztán elindultunk lefelé, majd felfelé, majd lefelé stb, mert Bányapusztáig változatos majdnem 10 km vezetett.
Felfele a hegyre éreztem először, h. fáj a gyomrom, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, mert nagyobb és meredek emelkedőkön ez meg szokott esni. A pihentetősebb részeken nem éreztem semmit. Mentünk tovább. Ha így megyünk, 18-19 óra alatt beérünk, mondta Zoli olyan 20 km környékén. Ekkor még 5-ös átlag felett voltunk. Mondjuk gyorsan meg is beszéltük, h. ettől a veszélytől azért nem nagyon tartunk…
Nagyirtáspuszta és Kisirtáspuszta rendben meglett, 

bár hallottam, h. itt sokan elkavartak, mi rövid tétovázás után elhamdulillah a helyes utat választottuk. 


Tetszett ez a rész, bár az út jó köves volt, de nem nehéz. Már eddig is én innen is kalapos barátaim tömkelegét láttuk:


Nem fotóztam le, de most először láttam hatalmas boszorkánykört sárga gévagombából, ami pillanatnyilag a kedvenc gombám (khm… ha M. Sz. olvassa ezt: vajon olyan, h. mostani kedvenc, aztán ez egy idő múlva megváltozik?), még a vargányát is veri nálam jelenleg. Leszedtem egyet, beszívtam az illatát, de sajna elhozni nem tudtam őket, objektív okok miatt.
Az erdőben egy kis pumiféle, hátsó lábára sántító sovány kutya csatlakozott hozzánk, hiába próbáltuk elzavarni, nem szakadt le rólunk. Nem örültem neki, mert szinte végig mögöttem jött, én meg nem szeretem az ilyet, nem bízok az idegen kutyákban, főleg, ha nem tudom rajtuk tartani a szemem…
A János-forrásnál megálltunk inni, én vizet is töltöttem, mert a nálam lévő 1 liter már csaknem elfogyott. A gyomrom nem volt jó, éhes sem voltam, de úgy gondoltam, valamit muszáj enni, így lenyomtam egy banánt, ami nem esett jól. De eddig a kb. 25 km-en egy müzliszeletet sikerült ennem, ami ugye nem sok.
A forrástól hamar beértünk Bányapusztára. Itt adtak főtt virslit, amit Zoli kért, én nem (kutya-kísérőnk is kért volna, majdnem kikapott egyet a bográcsból, de a pontőr gyorsabb volt). A gyomrom még mindig nem volt jó, ettem a szendvicsemből, de nem esett jól, eltettem, elővettem a másik banánt, sokkal jobb az se volt, de valamivel azért igen. Ezeket a dolgokat később még viszontláttam. Nem örültem a viszontlátásnak.
Igazából innentől kezdve semmi nem maradt meg bennem, még a Vilatinál Zolitól kapott kóla sem. Ennek elemzését az okosabbakra bízom: (1) nagyon megnyomtuk az elejét, nem kellett volna annyira, (2) előbb kellett volna enni, (3) később kellett volna enni, (4) egyáltalán nem kellett volna enni, (5) amúgy is lett volna valami bajom, erre a túra csak rátett. Én mindegyiket lehetségesnek látom, mindenesetre a sorsom igazából már itt megpecsételődött.
Rövid pihenő után mentünk tovább, a hírhedt „banános emelkedőn” fel az Aklok Rétjéhez, ekkor érintettük először, illetve én utoljára is. Innen az út brutál sáros volt, a cipőm telement mindenfélével, többek között szederlevelekkel és ágacskákkal, mikor a sarat próbáltam a susnyában kikerülni. Ennek eredményeképpen a lábujjaimban még mindig van pár szedertüske, ami elég mélyre ékelődött ahhoz, h. házi eszközökkel ne legyen elérhető, de komolyan mondom, ezt a túrán nem is érzékeltem.
Innen kezdődött a durva kék háromszög fel a Csóványosra. Az első fele a hegyoldalban vezető, kifelé lejtő, erősen erodálódott csúszós izé, amelyet az egyszerűség kedvéért „út”, illetve „ösvény” néven illetünk. 


Ennek pozitív része egyedül az volt, h. ismét igazolódott elméletem, mely szerint a kék 3szögön MINDIG van szalamandra: 


És elég sok szürke tölcsérgombát is találtam, de csak köszöntem nekik, ők is emelték kalapjukat, és békében váltunk el egymástól.
A kék 3szög második fele meg brutál meredek. Nagyon szép út egyébként:


De ahogy Zolinak mondtam, a Csóványos egyik oldalról sem adja könnyen magát, szerinte meg pont erről a legnehezebben. Mondtam is neki, (Zolinak, nem a  Csóványosnak), h. menjen, ne várjon, mert itt már az erős meredek engem nagyon megfogott. Azért mentem, gyönyörködtem a tájban, felfelé még jobban fájt a gyomrom, erről most nem szeretnék részleteket közölni. Elég annyi, h. bár eldöntöttem, h. fenn megeszem a megkezdett szendvicsemet, itt már úgy gondoltam, h. ez nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába, sőt, lehet, h. soha többé nem eszek semmit.
Természetesen rosszul emlékeztem az útvonalra, úgy rémlett, h. a csúcsról szalagozás visz le a kék 3 szögre, de hát nem, a piros 3szögre visz le. Mindegy, a kéken is fel lehet menni, hosszabb, de kevésbé meredek. Így pont szembetalálkoztam Zolival, ismét mondtam. h ne várjon rám, a csúcson tettem pár kört, mire megtaláltam a pontőrt, aki logikusan úgy ült, h. a helyes irányból érkezőket lássa (én meg ugye nem onnan jöttem), aztán indultam is lefelé. Gondoltam, muszáj lenne valamit enni, a lehetőségek tárházából egy marcipánszeletet választottam, rövid időre élveztük is egymás társaságát.
A Nagy-Mána gyönyörű volt:

Az onnan levezető meredek kevésbé, ha nincs nálam bot, óriásit estem volna, így sikerült megfogni magam elhamdulillah. Semmi energiám nem volt, de a gravitációnak köszönhetően lefelé azért mentem. A Tűzköves-forrásnál utol is értem Zolit, kissé mérgesen mondtam neki, h. MONDTAM, h. ne várj rám, ő meg mondta, h. nem várt, 4 perce van ott. Megbeszéltük, h. ő úgy is előbb ér majd a Vilatihoz, de 19:15-nél ne várjon rám tovább. Akkor még az utolsó kb. 43 km-re marad 12 óránk.
Innen fel kellett menni a Szívfájó-bércre, amiről tudtam, h. kemény lesz, de azt nem, h. ennyire. Zolit elég hamar szem elől vesztettem. Igazából nem az volt a durva, h. fel kellett menni a zöld pluszon (na jó, az is), hanem az, h. utána a zöld sáv is elég megviselő volt: fel-le, utána egy ismét a változatosság kedvéért kifelé lejtő hegyoldalban. Ráadásul valamiért úgy emlékeztem, h. a ponttól kb. 3 km a Vilati, de hát nem, hanem majdnem 5. Ez inkább a hozzáállásomat törte le. Itt már töksötétben mentem, elő kellett vennem a lámpát. Ennek ellenére ügyesen benéztem a zöld négyzet leágazást, és amikor rájöttem, h. bizony ez az elágazás itt előttem az már a kék sáv, és eddig végig lefele jöttem, no, akkor ment el a kedvem igazán az egésztől. Nem mertem kavarogni a sötétben, mert a GPS a mittudomén milyen időközönként átfestett zöld sáv miatt eddig sem tudta, h. milyen úton jövök, így szépen visszamásztam, és mikor meglett a zöld négyzet, akkor leereszkedtem a félelmetesen meredek lejtőn.
19:40 volt, mikor a Vilatihoz értem, Zoli még itt volt, aminek nem örültem, mert ekkor már tudtam, h. ezt a menetet nem együtt fogjuk befejezni. Ezt megosztottam a pontőrökkel is, akik viszont közölték, h. nem tudnak levinni, mert a kocsiban nincs már hely. Menjek be Kemencére, javasolták többen. Ezt én nem akartam, mert mit csináljak Kemencén reggelig? Inkább megyek tovább, döntöttem, nem törődök a szintidővel, lassú tempóban még csak elmegyek Kisinócig, vagy akár Zebegényig is, aztán majd az első adandó alkalommal felszállok valamire. Megittam a Zolitól kapott kólát, összeszedtem magam, és indultam.
A Salgóvár innen 6,6 km és 544 méter szint. Na, ezt nekem sikerült pontosan 3 óra alatt megtennem. Ebből levonhatjátok a következtetést sebességemre és energiaszintemre vonatkozólag. Amúgy teljesen jól voltam, nem fájt semmim. Az a szokásos érzés, ami jogosan jön elő 60 km és 2700 m szint tájékán, h. nehezedik a lábam, ég a vádlim, fáj a combom stb., no, az messze elkerült. Semmim nem fájt, és az izmaimat sem éreztem fáradtnak (a túra után sem), csak egyszerűen nem tudtam menni. Illetve tudtam, csak nagyon lassan. Soha nem éreztem még ilyesmit.
A piros sáv egyedül, éjjel félelmetes volt. Nem láttam a köves talajon, h. konkrétan hol megy az út, kétszer is a szikla szélén találtam magam, előttem a ki tudja, milyen mélység, hopphó, curukk, vissza megkeresni az utat. Több ismerős is elhagyott, én próbáltam felvenni a tempójukat, de még pár méter erejéig sem sikerült, hát ez van, mentem, ahogy tudtam.
„Úgy jössz fel, mintha a Mount Everestre mennél”, mondta a pontőr, mikor nagy nehezen sikerült felkapaszkodnom Salgóvárba. Nem siettem vele megosztani azt az értékes információt, h. ha kettes átlaggal fel tudnék menni a Mount Everestre, akkor a nagyon-nagyon király hegymászók közé tartoznék, mivel épp úgy éreztem magam, ahogy elmondta. Közölte, h. már csak rám várt, mert zár a pont. Én nagyon megköszöntem, de mondtam, h. nem kell rám várni, én itt és most kiszállok, és szintidőn kívül lesétálok Kisinócra. Igen ám, mondta ő, de ő most el fog indulni, és lebontja a szalagozást, és akkor sötétben, szalag nélkül vajon én hogy megyek le Kisinócra?
Hát, én is rájöttem, h. ez így nem lesz jó. Erre az apróságra, h. pontzárások, meg pályalebontás, nem is gondoltam korábban (ha eszembe jutott volna, nem jövök tovább a Vilatitól, de ez eszembe se jutott, nem szokott gondom lenni ilyesmivel). Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, h. lemegyek Perőcsénybe a piros pluszon, ez tűnt a legegyszerűbben és legkevésbé eltévedés-veszélyesnek. Ezt a pontőr is helyeselte.
Visszaereszkedtem a meredeken, aztán megindultam balra a piros pluszon. Kilométerekre sehol senki nem volt az erdőben. Hatalmas, narancssárga hold kelt fel a hegyek felett. A túra eddig is nagyon szép volt, de innen meg egy különleges, varázslatos hangulatot öltött.
Rengeteg állat volt az erdőben. Ennek egyes esetekben nagyon örültem, pl. mikor Zsolti rokonai szökkentek a lábam elé:

Más esetekben nem annyira. Egy kisebb kanyarulat után egyszer csak szembetaláltam magam az út szélén ki tudja mit eszegető vaddisznókkal. Annyira közel voltak, h. komolyan megijedtem, ha felém kezdenek menekülni, esélyem sincs kitérni az útjukból… elhamdulillah a másik irányba futottak el mindahányan.
Egy holdfényben úszó kisebb rét nyílt meg előttem a hegyoldalban. Az órámra nézve láttam, h. rengeteg idő van az első buszig (4:39), így lekapcsoltam a lámpát, és leültem a rét mellet az erdőben a sűrű tölgyfák közé. Lassan teljesen elnyugodott az erdő. Először néhány egérféle kezdett futkározni körülöttem, a holdfény megnyújtotta árnyékukat az avaron, apró termetükhöz képest hangosan zörögtek a levelek között. Hangosabb ágroppanások figyelmeztettek arra, h. valami nagyobb jószág közeleg, a rét szélén őzek vonultak át, mint a bronzszobrok a holdfényben. Fél órás csend, csak távolabbról hallatszottak a vadak, aztán a túloldalon újabb vaddisznók, szerencsére nem felém jöttek. Utána valami iszonyat hangosan zörgött az árokban, aminek a szélén ücsörögtem, ezt már nem bírtam idegekkel, meg fázni is kezdtem már, felkapcsoltam a lámpát, a sün meg összegömbölyödött első ijedtségében. Nem kéne neked már aludni ilyenkor, kérdeztem kissé felháborodva, majd inkább mentem tovább mielőtt még egy farkasfalka is megjelenik, és tényleg csak a csontjaimat találják meg jövő tavasszal.
Kényelmesen besétáltam Perőcsénybe, a kutyák hangosan megugattak, hiába próbáltam csendben és az úttest közepén menni. Sajna nagyon hamar elértem a buszmegállót, fél 2 volt. Megállapítottam, h. ülhetek 3 órát az esőbeállóban, és mivel egy vékony polár van csak nálam, valószínűleg nagyon fogok fázni. Így is lett. Aludni nemigen tudtam a hideg miatt, mire megérkezett a busz, úgy reszkettem, h. alig tudtam jegyet kérni a sofőrtől. A buszon sem volt sok fűtés, de azért lényegesen jobb volt, mint az éjszakai buszváró… Szobon 10 perc volt a vonatig, gyorsan vettem jegyet, aztán aludtam Pestig.
Hazafelé még beugrottam szavazni, aztán zuhany, és lefeküdtem, de aludni igazán nem tudtam. Fáradtnak nem éreztem magam, csak nagyon gyengének. Változatlanul nem fájt semmim, bár enni még most sem tudtam. Az egész túrán elfogyott egy müzliszelet, egyharmad szendvics, 2 banán és egy kóla. Bennem csak a müzliszelet maradt meg.
Sokat gondolkodtam azon, h. miért alakult így, mi történt pontosan, de még most sem tudom megmondani. Egyszerűen nem ment, ez van, vannak ilyen napok. Ettől függetlenül a túra nagyon szép volt, jól éreztem magam, mentem kb. 70 km-t 2800 m szinttel, ami nem kevés, de mégsem a Nahát. Ez most nem ment. Előfordult már, h. nem mentem végig egy túrán, vagy leneveztem kisebb távra, de utólag ezeket mindig nagyon megbántam, mert rájöttem, h. csak a türelmemet vesztettem el, és ha igazán akarom, végig tudtam volna menni. Most nem így volt, bármennyire akartam volna, nem tudtam volna végigmenni, ezért nem is bánt a dolog. Úgy érzem, én megtettem, ami tőlem telt.
Illetve arra is gondolnom kell, h. nem lehet minden egyszerre csinálni. Három ember munkáját végzem már egy ideje, nem tudom magam kipihenni rendesen, múlt héten marhát is vágtunk, ami szintén éjszakába nyúló munkákat és hajnalig tartó takarításokat jelentett. Kicsit vissza kell venni valamiből, mert ez így egyszerre nekem sok. Levontam a tanulságot, meg a következtetést, meg a minden mást is J.

Ettől függetlenül nem bánom, h. ott voltam így ezen a csonka Naháton, mert így is nagyon szép volt, köszönöm Zolinak a társaságot és a segítőkészséget mindazoknak, akik segítőkészek voltak. Az utolsó pár km, egyedül az erdőben, az pedig egészen különleges, megismételhetetlen élmény volt.