2013. október 21., hétfő

Írott-kő 50

Táv: 50 km
Szint: 2000 m

Ezt a túrát már elég régen kinéztem magamnak. Tavaly nem tudtam menni, mert pont ezen a napon volt a Nahát 90… no, majd idén. A szokott csapat, M. Sz. és Tamás is hajlott a menésre, annak ellenére, h. – mivel Kőszeg az ország túlsó végén van – nagyon durván hajnalban kellett kelni.
Én pl. 3-kor keltem, igen 3-kor, és igen, ez szerintem is durva… kisebb-nagyobb fennakadások után végül is sikerült 4:30-kor elindulni Budaörsről.
Elég eseménytelen út után – amelynek egy részét én végigaludtam – megérkeztünk Kőszegre, én még parkolás előtt gyorsan beszaladtam a rajtba… majd a rajtasztalnál találkoztunk a fiúkkal, pont 7 óra volt, de minket még elengedtek, innentől nem megy több ötvenes, hallottam az egyik rendezőt. Az 50-es távon 6-tól 7-ig volt rajt, a szintidő pedig 12 óra, ennek ellenére az itiner tartalmazott egy időbeosztást, h. melyik ponton mikor kell lenni, ami szerint 6-ig kellett volna célba érni… az első pontra pedig 6:25 és 7:00 között, ami elég nehézkes lett volna, lévén, h. 7:01-kor indultunk el. Ez később adott okot némi vitákra.
Rögtön a rajtban felfedeztem, h. a fényképezőgépem akkuja teljesen lemerült... a zsákomba süllyesztettem, így minden kép, amit a beszámolóban láttok, M. Sz. felvétele, köszönettel.
Az első pont az Óház-tetőn volt, ahová rögtön rengeteget kellett menni felfelé… egyelőre még nem volt gond, lenyűgözött, h. milyen szép színes az őszi erdő. 
Már fenn, a kilátónál jöttem rá, h. ja igen, én már itt jártam, életem eleddig egyetlen kőszegi-hegységbeli túráján…




A túrán rengeteg volt a gesztenye, de tényleg rengeteg. Az út mentén, de gyakran egész hegyoldalakon gesztenyefák álltak, amelyekről éppen bőségesen hullott az érett gesztenye. A helybéliek autóval, biciklivel, gyalog rohanták meg az erdőt, h. gesztenyét szedjenek. Mi sem tudtuk megállni, h. időről-időre le ne hajoljunk egy-egy szép példányért. Tamás meg egyenesen marokszámra szedte őket, mert Lompika (Lompika, az a pele, ha esetleg nem elékeznétek) igencsak szereti a gesztenyét. Én is, tehát én a sajátjaimat a zsebembe halmoztam.
A következő pontig, Velemig már jelentős mennyiségű gesztenyét sikerült összegyűjteni, ami azért jó, mert a túra hátralevő részében cipelhettük… Velemben a pont az alkotóházban volt:


Itt kaptunk vajas/zsíros kenyereket lilahagymával, illetve teát, ami eléggé jellegzetes volt, de meleg, jólesett, megittam. Mentünk tovább, tudván, h. ide még visszatérünk. Az erdei utak szépek voltak:


Mi szedegettük a gesztenyéket, beszélgettük, egyszer csak utánunk szólnak: ti a 35-ön vagytok? Nem, az 50-en, feleltük, akkor jó, mondták ők, és lefordultak balra. M. Sz. rövid vizsgálódás után kiderítette, h. bizony az 50-es táv is lefordul arra a kék+ jelzésen… sebaj, vissza, fordulás, tovább.
A bozsoki ponton felvilágosítottak minket, h. a kék háromszög helyett kék sávokat festettek fel, azon menjünk. Számomra érdekes rész felé tartottunk, a Kalapos-kőhöz, ahol viszont tényleg nem jártam még soha, de most nagyon tetszett:


A köveket elhagyva M. Sz-nek eszébe jutott, h. itt fel kellene írni valami ellenőrzőszámot, így visszamentünk. Aztán megkezdtük az emelkedést az Írott-kőre. Ez a Dunántúl legmagasabb pontja, és én igencsak meg is éreztem. Nem tudtam menni felfelé még úgy sem, ahogy egyébként szoktam. Mentem én, csak a szokottnál is lassabban. Nem tudom, h. vajon az elmúlt két hétvége hosszabb túrái, a hajnali 3 órás kelés, a hét során zajló marhavágás, vagy mindhárom együtt (ez utóbbit tartom legvalószínűbbnek) tett be nekem, de elég megfontolt tempóban haladtam felfelé. Elhamdulillah a fiúk rendesek voltak, és megvártak.
Ezen a szakaszon nekem különösen tetszett az, h. egy csomó gyönyörű légyölő galócát láttunk. Ezt a gombát különösen szeretem, no nem megenni (azt NE próbáljátok meg), hanem csak gyönyörködni benne:


Nem én szedtem le, valaki már felrúgta szegényt:



Fenn Írott-kőn felmentünk a kilátóba:



Aztán megettünk egy szendvicset, és megindultunk lefelé Velembe. Egy idő után szembe jött velünk egy pár, ez itt a piros jelzés, kérdezték. Hát persze, feleltük a legnagyobb magabiztossággal, aztán M. Sz. mégiscsak megnézte a GPS-t, és kiderült, h. nem, ez itt NEM a piros jelzés, már egy bő 500 m óta nem… a jobbra lefelé leágazó keskeny ösvényt bizony benéztük, s mentünk tovább a széles szekérúton. Ismét vissza… de legalább megelőztük, h. gyakorlatilag a teljes utánunk jövő mezőny rossz irányba menjen. Mert ez a leágazó tényleg jó nehezen észrevehető.
Velemben megint ittunk teát, féltávnál voltunk, de én iszonyat fáradtnak éreztem magam. Innen fel kellett menni a Szent-Vid kápolnához, mát fenn döbbentem rá, h. itt is jártam már azon a bizonyos túrán. A következő pontra, a Stájer-házakra, határozottan emlékeztem. Amikor megérkeztünk, a pontőr hölgy rendkívül kioktató módon közölte velünk, h. a pont már 14 órakor bezárt (mi mintegy 20 perccel később érkeztünk), és h. figyeljünk oda, mert ők „puszta szívességből” maradtak itt tovább, és különben is, nem fogunk beérni 6-ig, akkor pedig nem sikerült nekünk a túra. Elég megdöbbentett ez minket, mert ilyet még soha, egyetlen túrán sem tapasztaltunk… a kiírásban nem volt benne, h. „rajt 6-kor, saját idő terhére 7-ig”, márpedig a 7-es rajttól számított szintidőben még nagyon bőven benne voltunk. Ha tudtuk volna, h. a 7-es rajt csak saját idő terhére lehetséges, el sem jövünk. Nem azért keltünk hajnalban és autóztunk át a fél országon, h. mint az alfelen lőtt vadkan, végigrohanjunk a távon 11 óra alatt, hanem akkor már felmentünk a kilátókba, körülnéztünk, fotóztunk. A 12 órás, kiírt szintidőt így is tartottuk egyébként. Mindegy, túltettük magunkat a dolgon, a pontőr bácsi kínált minket almával, elvettünk egyet, és mentünk tovább meghódítani a Tábor-hegyet, ami nekem már nagyon nem esett jól, de azzal bíztattam magam, h. ez után már csak egy nagyobb felfelé lesz, vissza az Óház-tetőre.
A Tábor-hegyen ellenőrzőkódot kellett leírni, aztán igyekeztünk tovább a Paradicsomos nevű pontig, amiről senki nem tudta, miért is hívják Paradicsomosnak. Az utolsó szakasz le a pontig egy brutálisan meredek lejtő volt, viszont különleges élményt tartogatott. Én még soha nem láttam a természetben, vadon cikláment, csak cserépben, meg a virágárusnál. Azt tudtam, h. a Kőszegi-hegységben van, de most először találkoztam vele teljes valójában:



Sajna Tamás eddigre már lerohant a pontra a lejtőn, így nem látta a ciklámeneket, de később az árokparton találtam még egyet, így ő sem maradt ki belőlük teljesen.
A Paradicsomos ponton nagyon kedves pontőr fogadott, szó sem volt arról, h. ő már bezárna, vagy menne bárhová is, azt mondta, még 12 ember van mögöttünk, ha nem szálltak ki…
A következő pontig, a Hétforrásig elég eseménytelen út vezetett, kivéve egy brutális lejtőt, ami csak úgy a semmiben, mindenféle út nélkül vezetett le a hegyoldalban, a túra saját, fehér pötty jelzésén. Leérve utána hosszú kilométereken keresztül az enyhén emelkedő betonúton mentünk, egy idő után ez elég unalmas lett, alig vártunk már, h. a pontra érjünk. A ponton ismét megcsodáltuk a hét kifolyón kiömlő forrást, és ittunk is belőle:



A pontőrök ismét közölték, h. kicsúsztunk a szintidőből, pedig ismét nem. Ettől függetlenül nem időztünk sokáig, indultunk tovább, mert bevallom, én például eléggé zavarban voltam attól, h. ilyen nyilvánvalóan zavartunk pár embert az ottlétünkkel. Hiába mondták ők, h. mi már kicsúsztunk a szintidőből, a maradék 5 km-re még több mint másfél óránk volt ekkor… de tudtuk, h. az Óház-tetőre még felfelé kell menni. Pár száz méter sík után ez a „felfelé” két brutális emelkedőben valósult meg, de végül is könnyebb volt, mint vártam, simán felértünk elhamdulillah. A pont ismét csak bezárt már, hiába voltunk még bőven belül a szintidőn, és amikor M. Sz. az ottmaradt két kistányér hagymára és pár kenyérre mutatva megkérdezte tőlünk: „Kértek valamit?”, a pontőr gyorsan közbevágott: „Nem kenünk már semmit, már zárva vagyunk!”
Komolyan én éreztem magam zavarban, h. ennyi problémát okoztunk nekik… csak azt nem tudom, h. akkor miért nem pontosítják a kiírást, mert akkor (a) el sem jövünk, vagy (b) úgy megyünk, h. 11 óra a szintidő, és nem úgy, h. 12…
Egyébként amúgy sem kértünk volna semmit, mentünk tovább, még világosban be akartunk érni. Innen már a reggelről ismerős úton haladtunk, ez is egy nyeles túra, mondta M. Sz., az utolsó erdei szakasznál kicsit bukdácsoltunk a félhomályban, de aztán leértünk az aszfaltra, és hamarosan benn is voltunk a célban, valóban nem sokat, csak 15 percet hagyva benn a szintidőből.

Végül is a célban nem vetettük fel a pontosítás kérdését (t.i. most 11 v. 12 óra a szintidő, és ha 12, akkor a pontok miért zártak be hamarabb, ha meg 11, akkor miért nem az van a kiírásban), mert a célban olyan leírhatatlan kedvességgel fogadtak minket, mintha egy teljesen másik túrán lennénk (ugyanúgy, ahogy a velemi és a Paradicsomos pontos is nagyon kedvesek voltak). Szendviccsel, üdítővel kínáltak, nekem a szalámis zsemle helyett kentek külön csak vajasat, és még három „pucér” zsemlét is a hátizsákomba gyömtek. Tényleg annyira kedvesek és vendégszeretők voltak, h. elfeledtették a korábbiakat, ezt ez úton is nagyon köszönöm. Ezért végül is nálam jó érzésekkel zárult ez a túra, ezért, és a gyönyörű táj miatt, ahol nagyon ritkán járok. Hogy jövőre jövünk-e, abban nem vagyok biztos, mert nekünk azért ez nagyon messze volt – főleg, ha tényleg 11 óra a szintidő, azért autózni 5-6 órát, h. körülnézés nélkül rohanjunk végig, nem éri meg. Pedig ezért a tájért megérné… 

2013. október 14., hétfő

Nahát 90

Táv: 89,9 km
Szint: 3812 m

Tavaly Szamócával voltunk ezen a túrán, és bár végigmentünk, kicsúsztunk a szintidőből, amit a szervezők egyáltalán nem tettek szóvá, simán elismerték a teljesítésünket. Mi is teljesítőnek éreztük magunkat, mert ez a túra… hát… goromba. Nemcsak az, h. sok szint van benne, hanem… egy korábbi túrával kapcsolatban írtam:
„Meg is jegyeztem túratársamnak (szintén volt a Nahát 90-en): aha, emlékszem is, h. a Naháton volt valami pont, ahol nagyon felfelé kellett menni, aztán meg nagyon lefelé! Majd rövid gondolkodás után hozzátettem: mondjuk, azon a túrán a legtöbb pont olyan volt…”
Hát igen, még lefelé sem lehet pihenni vagy jobban haladni ezen a túrán, mert olyan meredek, h. pihenésről szó sem lehet.
Idén szint az utolsó pillanatban derült ki, h. Szamóca mégsem jön velem, így egyedül kell mennem. Emlékeztem arra, h. tavaly mennyit kavartunk, míg megtaláltuk pl. a zöld + jelzést, így nem nagy kedvem volt egyedül menni éjjel… még pénteken is gondolkodtam: mi lenne, ha az ötvenes távra mennék? Az is egy szép túra, nem is könnyű, viszont este itthon lennék, nem kellene éjjel kavarognom a Börzsönyben… de sehogy sem tudtam magam rászánni, nagyon készültem erre a túrára, és nagyon szeretem is, végigmegy minden helyen a Börzsönyben, amit annyira szeretek. Mintha a szívem része lenne ez az útvonal, nem voltam képes kiszakítani belőle. Hát, majd szenvedni fogok, zártam le a témát, és ha eltévedek, hát, annyira ismerem azért a Börzsönyt, h. a GPS segítségével bárhonnan lakott területre jussak pár óra alatt, olyan óriási baj nem lehet. Menjünk.
Másnap azért kissé szorongva álltam a rajtban. Á, ez ilyen formában nem igaz. Nem is tudom, utoljára mikor rettegtem ennyire túra előtt. Átadtam a Vilatihoz szánt csomagomat, az éjszakai kajával és egy doboz sajtos tésztával, amit a Vilatinál szándékoztam elfogyasztani. Otthagytam a nagy Sherpa dzsekit, tudván, h. bármilyen meleg legyen reggel, én fázni fogok. Neveztem.



Elmentem a mosdóba, mire visszajöttem, megérkezett Zoli is, együtt indultunk pontban 7:15-kor, bár sejtettem, h. nem megyünk együtt végig, hiába biztatott ő ez irányba, azért Zoli gyorsabb ám, mint én. Akkor tudunk együtt menni, ha én vagy fél órával előbb rajtolok, és a túra második felében találkozunk, amikor belőle már kicsit kifogyott a lendület.
Azért együtt vágtunk neki, olyan tempóban, amiről már akkor éreztem, h. nekem sok, de egyelőre lépést tartottam. Sikerült is 36 perc alatt elérni az első pontot, ami tekintve a mintegy 3 km-re jutó 350 m szintet, nekem nagyon jó volt. itt Zoli megállt átöltözni, és meg mentem tovább, úgyis utolér egy perc alatt, gondoltam. Egyedül mentem tovább, gyönyörködtem a csodás színes erdőben:



Ezen a szakaszon összeakadtam egy 50-es távon lévő túratárssal, kicsit beszélgettünk, szaporáztuk a lépést, aztán Zebegény előtt megálltunk gesztenyét szedni, volt egy csomó szelídgesztenye, az enyémeket is a kezébe nyomtam, én biztos nem fogom még 80 km-t cipelni…
Lefelé a sárgán kicsit kocogtunk, csak egy percre álltam meg fotózni a dunai látképet:



A Kálváriánál a ponton kínáltak almával, amit nem kértem, mert nagyon hidegnek tűnt, cipelni meg nem volt kedvem.



Zolinak még se híre, se hamva, gondoltam, megyek tovább, képezek némi időtartalékot, mert feltett szándékom volt, h. a halastónál én megeszek egy szendvicset, vagy valamit, mert már éhes voltam. Zebegényen belül utolért egy idősebb futó túratárs, csatlakoztam hozzá, mert ő éppen lassított, várta a testvérét. A tempó nekem így is gyors volt, 1-2 km után le is szakadtam, a patakátkelésekhez már egyedül érkeztem, nem sok víz volt elhamdulillah, nem volt nehéz átmenni. A második átkelés után nem találtam az utat, rossz irányba indultam, utánam vagy 6-8 ember, szerencsére valaki ránk szólt, h. nem arra… utána már a törökmezői halastó hamar meglett, kaptunk teát, amelyet egy bográcsból mertek ki, amiben titokzatos viziszörnyek úszkáltak:



Leültem megenni a szendvicset, utolért Zoli, és Tamás, akivel tavaly együtt mentünk a túra második felén. Együtt indultunk tovább, és ez ki is tartott a következő pontig. A Kis-Hanta pataknál találkoztam Zsolti rokonával – nem az utolsóval a túra során:


Beszélgetve értünk be Kóspallagra, majd fel a Kálváriához.
Tavalyról emlékeztem, h. innen majd kemény megpróbáltatás következik. A sárga + fel az Inóci-nyeregbe. Tavaly itt megszenvedtünk Szamócával, az órám, amely 2,4-es átlagtól tud sebességet mérni, itt kiakadt, és nem mért egy jó darabon. Az emelkedő előtt most megálltunk, ittunk, majd nekivágtunk. Felfelé nemcsak meredek, de jó köves is: 


Itt már sejtettem, h. Zoli nélkülem fog tovább menni, mert a durva meredek engem eléggé megfogott. Még csak 25 km körül jártunk, nagyon erőltetni sem akartam, mentem, ahogy kényelmes volt, illetve hát ez nem igaz, mert sehogy sem volt kényelmes, inkább mentem, ahogy tudtam. Próbáltam lélegezni. Néha az izzadság egy jelentéktelen hányadát kitöröltem a szememből. Tamás utolért, kicsit beszélgettünk, aztán ő is megelőzött. Papírkutya vagyok, gondoltam magamban kissé dühösen, aztán feltűnt, h. oké, h. Tamás megelőzött, de ENNYIVEL nem előzhetett, előbb még itt volt előttem. Rövid vizsgálódás kiderítette, h. a sárga 3szög jelzésen vagyok, mikor pedig HATÁROZOTTAN emlékszem tavalyról, h. a pontig végig a pluszon kell menni. Hát hurrá, akkor vissza az elágazásig… Zoli a ponton várt, saját bevallása szerint még csak 5 perce. Ismét a lelkére kötöttem, h. ne várjon rám, menjen mindenki a saját tempójában. Ettől függetlenül egy darabig bírtam vele, de amikor elértük az itiner által a „túra legdurvább emelkedőjének” nevezett szalagozott domboldalt, ismét elmaradtam mögötte, és a túra során már nem is láttam őt többé. Nem sokkal azután, h. Zoli eltűnt előttem, sikerült is ügyesen elkavarnom: volt egy elágazás, ahol én egyik irányba sem láttam szalagot, ezért elindultam a meredekebb ágon, pár száz méter után rájöttem, h. ez nem lesz jó, de akkor már nem akartam visszafordulni, a GPS szerint a 2 út egy idő múlva összefut, és így is lett. Megtaláltam hála Istennek a szalagozást. 

Hamarosan elértem egy fakitermelést, ahol a két rönkhúzó lovat vezető munkások már messziről integettek, h. arra, balra kell menni… a munkagép vezetőjét viszont annyira nem zavarta, h. a munkaterülete és az út nagyjából egybeesik, jött utánam a járművel, ezzel is gyorsabb haladásra ösztönözve…
Itt történt a túra legszomorúbb eseménye. A keréknyomos úton megláttam egy szalamandrát. Derékig a sárba volt taposva, de még élt. Felemeltem, a hátsó lábaitól végig a farka alsó részén nagy nyílt seb húzódott. Nem is próbált menekülni a kezemből. Sok jót nem jósoltam neki, de ha ottmarad, egész biztosan elpusztul. Nyilván nem fogok egy sebesült állatot otthagyni, ismerek hüllős állatorvost, már csak a saját állataim miatt is, hátha lehet még segíteni rajta. Leguggoltam, és keresgélni kezdtem a zsákomban, h. mibe tehetném a jószágot. Persze semmi doboz nem volt nálam… beért 3 túrázó, nincs egy dobozotok, kérdeztem, de nekik sem volt. Végül a bögrémbe raktam lehullott leveleket, és ebbe tettem bele szegényt. Némi időveszteség árán tovább tudtam indulni. Várt a Salgó-vár. Ahova új úton kellett felmenni, mert a piros + jelet átfestették az eddigi úttól 5-10 méterre balra, szó szerint a semmibe, az erdőbe, a fák közé a susnyába. Út nem volt. A fakitermelés gépei annyira szétjárták az eddigi utat, h. egyszerűbbnek tűnt nekik a semmi közepére felfesteni a jelzést, mint az utat rendbe hozni. Ráadásul teljesen szakszerűtlenül van felfestve a piros +, miután belemegy a piros sávba, megmarad, és párhuzamosan van a kettő felfestve, márpedig elég rövid jelzésfestői pályafutásom után is tudom, h. ilyet nem lehetne csinálni.
Itt jegyezném meg, h. felháborító, ami a Börzsönyben zajlik. Tönkretett utak, letarolt erdők, elütött, védett állatok, tönkretett élőhelyek… úgy gondolom, h. NAGYON meg fogjuk még bánni, hogy ilyen szinten pazaroljuk és tönkretesszük a természeti értékeket…
Salgóvárban kaptam egy Balaton szeletet, illetve egy kedves túratárs megfelezte velem a pogácsáját, hiába mondtam, h. nem bírok enni, muszáj, válaszolta szigorúan, egyed lassan. Megettem, és tényleg jólesett. Indultam tovább, egyszer benéztem a piros fordulóját, és majdnem lemásztam oda, ahol a fiúkkal nyáron a sas-lesen ültünk, de a pogácsás útitárs utánam kiabált.
Nagyon hosszú volt most ez a piros sáv szakasz, úgy éreztem, soha nem érek a Vilatihoz. Végül nagy nehezen elértem oda, ahol tavaly Zoli kabátját felszedtem, és már látszott a panzió. Éppen befutott valami fura kisvonat:

 Átvettem a csomagomat, és nyíltan a 2 pontőr lány elé tártam a szalamandra-helyzetet. Megeszem a sajtostésztát, kimosom a dobozt, és beleteszem a jószágot – levinnék-e a célba? Mert ha én még 50 km-n keresztül zötyögtetem a hátizsákban, azt biztosan nem éli túl. Az egyik lány nagyon lelkes volt, bevállalta a felügyeletet, a NAHÁT egyik jelképe is a szalamandra, mondta boldogan, nyugodt szívvel bíztam rá az állatot.
Megettem a sajtos tésztát, aztán bementem a panzióba venni egy kólát. Úgy néztek rám, mintha a kutya ásott volna elő a hátsókertből, és hurcolt volna be a szőnyegre, de mint kiderült, éppen esküvő készült odabent. Azért kólát tudtam venni, meg is ittam.
Közben befutott Dia és a barátnője Andi, aztán pedig István, aki iszonyat megviselten nézett ki, még nem is láttam ilyennek. Mint kiderült, tavaly itt adta fel a túrát, de most szándékában állt továbbindulni. Én kifejtettem nekik, h. innen brutálisan felfelé kell menni, és sokáig, az elkövetkező 15 km-ben van 1300 m szint…
Illetve megosztottam velük azt a kínos kérdést, ami már péntek délután sem hagyott nyugodni. Ha felérünk a Csóványosra, akkor leszünk 56,6 km-nél és 2903 szintnél. Ami egy kicsivel durvább, mint a Mátrabérc. És vajon mit feleltem volna, ha valaki a Mátrabért után azt mondja, h. ugyan sétáljak még 35 km-t?
Erre ők udvariasan, ám határozottan felszólítottak, h. fogjam be a számat, amiben teljesen igazuk is volt. Elindultunk.
A zöld négyzet felfelé meredek. Nagyon. Idén könnyebb volt, mert tavaly már kicsodálkoztam magam rajta. Aztán a zöldön is felfelé kellett menni, de az már kellemesebb volt. A pontra egy órával korábban értünk, mint tavaly, nem kellett még lámpa sem. Meglepetésemre a zöld pluszt is gond nélkül megtaláltuk, a jelzéseket felfestették, nem is értették a többiek 8akik tavaly nem voltak), h. hogyan tudtunk itt elkavarni. A lemenet az még mindig durva volt, de zökkenőmentesen lejutottunk a Tűzköves-forrásig, ahol végre feltöltöttem Kövér Testet, mert eddigre teljesen magába horpadt:



Megálltunk enni, közben utolért minket István és útitársa, Mónika, és innen már együtt is mentünk a célig. Elindultunk a Csóványos fel, és út 5,7 km-re 583 m szintet tartogatott. Közben volt még a Nagy-Mána, idén nagyon fényes félhold világított, a csillagok tavalyhoz hasonlóan gyönyörűek voltak, megálltunk egy pillanatra és lekapcsoltuk a lámpákat. Aztán indultunk tovább, ez ismét egy nehéz szakasz volt nekem, azt hittem már sosem érünk fel a Csóványosra. Azért felértünk, leültünk ettünk egy szendvicset, ami jó hír, mert tavaly itt már nem bírtam enni.
Innen meredek szalagozás vezetett le a piros háromszögre, ami hamarosan átment a rettegett kék háromszögre. A fülembe csengtek Szamóca szavai, aki tavaly, mikor az említett szakasz végére értünk, rám nézett, még a lámpafényben is láttam, h. halálosan sápadt, és azt mondta: te, Halima, én még soha életemben nem féltem ennyire.
Ezt az infót, biztos, ami biztos, meg is osztottam a többiekkel, legnagyobb örömükre. Rögtön mondták is, h. menjek csak én előre, én már ismerem az utat… mentem is, időnként hátraszóltam: ha átmásztok a fatörzsön, vigyázzatok, utána víz van, meg ilyesmiket. Jól haladtunk, ügyesen abszolváltuk a lépten-nyomon elénk kerülő vízfolyás-, patak- és fatörzsátkeléseket: 


Itt az ösvény nagyon keskeny, kifelé lejt és köves, kavicsos, erodálódott. Hivatalosan most ezen a részen ki is szürkítették a jelzéseket, a jelzett turistaút megszűnt, majd valamit valamikor kijelölnek helyette. Az ösvény állapota tavalyhoz képest is elég sokat romlott. Így történhetett, h. amikor kicsit jobban a szélére léptem, megomlott alattam, én lecsúsztam, és hirtelen már csak nyaktól felfelé tartózkodtam az ösvényen, egy fagyökérbe kapaszkodva. A mögöttem jövő István egy cseppet sem ijedt meg,(talán ennek hatására én sem), csak megkérdezte, h. visszahúzzon-e, én köszönöm nem kértem, valahogy csak visszaevickéltem magam is. Mentünk tovább. Itt gondoltam először arra, h. de jó, h. nincs itt Szamóca…
Istvánnál ott volt az itiner, mennyi van még a pontig, kérdeztem, kilométerek, válaszolta sötéten, ezért én kénytelen voltam a következő, úton keresztben lévő fatörzsnél megállni. Csúszás közben a cipőm telement kőtörmelékkel, miegymással, és nagyon nyomta a talpamat, ha azt mondja, h. közel a pont, kibírom, de így muszáj volt kiborítanom.
Az eső ezt a pillanatot választotta, h. diszkréten esni kezdjen, egy darabig tűrtük, hát, ez nem úgy néz ki, mint ami el akar állni, mondta Mónika, és megálltunk, h. felvegyük az esőkabátokat. Helyesen is tettük, mert hamarosan már dörgött-villámlott, mint nyár közepén, és szakadt az eső. Ekkor gondoltam másodszor arra, h. milyen jó, h. Szamóca nincs itt…
Az időjárási helyzet egyetlen előnye az volt, h. csomó szalamandra jött elő, és mászkált az úton, illetve ott voltak Zsolti rokonai is szép számban, végig az út során:


Szakadó záporban értünk Bányapusztára, az út felázott, nagyjában-egészében olyanná alakult, mint egy olajjal felöntött jégpálya. A kőkemény, száraz utak felső pár centije sárrá változott, alatta meg ott volt a csúszós, kemény felület. Néhol, csak a változatosság kedvéért, a puhább szerkezetű utak mintegy teljes mélységben ragadós sárrá alakultak. Hogy fogunk továbbmenni, tűnődtünk az erdészház fedett teraszán üldögélve a többi, utolért túratárssal. Én elemet cseréltem a fejlámpámban, mert már alig-alig pislákolt.
Vagy egy fél órát ücsörögtünk ott, míg az eső alább hagyott, de még esett, mikor továbbindultunk. Nem akartunk több időt vesztegetni, nekivágtunk a sárnak.
Az első pár száz méter igencsak durva volt, a kocsiút alaposan felázott, de aztán végül is nem volt olyan rossz, mint vártuk. Néhol, különösen a meredek részeken, persze csúszott, de egészében véve jól lehetett haladni. A Vasedény-kulcsosháznál megálltunk inni, én töltöttem is a nagyon finom forrásvízből. Levettük az esőkabátokat is, már teljesen elállt az eső. A fejünk felett egész közel denevérek köröztek, a lámpánk fényéből kapkodták el a rovarokat, Andi legnagyobb örömére, akinek intenzív denevér-fóbiája van. Felmentünk a rövid, de velős meredeken, és hamarosan utolértük a félálomban haladó Bubut és a társát, Sándort (ha jól emlékszem), akik előttünk indultak el Bányapusztáról. Ekkor már mindenki nagyon álmos volt. én néha elbóbiskoltam menet közben. Amikor elértük a Szent Orbán fogadót, Bubu bement megkérdezni, h. kaphatnánk-e kávét. Csak éjjeli ügyelet volt a recepción. Megjegyzem, ekkor nagyjából éjjel fél 3 lehetett, mi pedig derékig sárosak voltunk. Nem kaphattunk. Már bezárt a bár, és elment az, aki ért a kávégéphez. Én tudom azt kezelni, jegyezte meg félhangosan István, de már mind tudtuk, h. ezt a csatát elvesztettük. Mentünk tovább. Felküzdöttük magunkat a Só-hegyre. Bubu kezébe nyomtam 2 koffeintablettát meg egy csokit. Tapasztalataim szerint a koffein cukorral kombinálva sokkal jobb, mint önmagában. Hatott is, mert simán maga mögött hagyott minket. Ők 15 perccel előbb indultak, mint mi, jobban kellett sietniük.
A kóspallagi elágazásig viszonylag kényelmes szakasz vezetett, én most jobban is voltam, az álmosságom elmúlt, elöl mentem, jól haladtunk. Sok esemény nem történt, eltekintve attól, h. sikerült óriásit esnem a sáros, csúszós úton. A lábam kiment balra, én meg a jobb oldalamra zuhantam elegáns sikkantás kíséretébe. Bár a térdemen éreztem, h. nem volt jó nekem elesni, de nagyon nem ütöttem meg magam. A lelkesedésem viszont alábbhagyott, lemaradtam a sor közepére, igyekeztem óvatosan haladni. Az elágazásnál a ponton volt víz és alma, nem kértem egyiket sem, mentünk tovább. Meglepetésünkre itt is új útvonalat jelöltek ki a kék sávnak, ami jó susnyásnak tűnt, különösen az eső után nem volt kedvünk itt haladni, maradtunk a régi kéken, aztán egyszer csak valahogy nem figyeltünk, és átkerültünk az újra, ami valóban susnyás volt, valami zsombékos terület szélén vezetett a derékig érő fűben, már amennyire láttam a sötétben… és nekem hosszabbnak is tűnt, mint a régi. Különösen a halastó előtti szakasz volt most hosszú, el-elbóbiskoltam ekkor már megint, botladoztam, Mónika igyekezett szóval tartani, de én csak artikulálatlan, öhh és aha hangokkal voltam képes úgy-ahogy kommunikálni. Az tartotta bennem a lelket, h. tavaly a tónál volt kávé.
Hát, idén nem volt… tavaly is erősen gyanítottam, h. a néni a saját kávéját nyomta a kezembe rendkívül kedvesen és önfeláldozóan. Idén ittam teát, és megettem a második banánomat is. Mindenki biztosította a többieket, h. nagyon elfáradt. Én úgy éreztem, mindenem fáj egy kicsit, de Istvántól tanultam egy nagyon fontos kifejezést: „nem fáj, csak már másképp jó”.
Már láttuk, h. szorít az idő, a 6,6 km-re volt nem egészen másfél óránk, ami nem tűnhet kevésnek, de most az volt. Nekivágtunk a zöld sáv meredek emelkedőjének, benéztük a fordulót, és jelzetlen úton, hátulról érkeztünk a turistaházhoz. Végigmentünk a sötét, kihalt kalandparkon át vezető kék sávon, amit itt is eltereltek, de komolyan nem tudnám megmondani, h. hogyan, mert innen elég sötét szakasz következett számomra, minden értelemben.
A halálos álmosság uralkodott el rajtam, nem együtt mentünk, már senki nem várt senkire, hiszen perceken múlhatott a szintidő. A lámpám ismét megadta magát, nem tudom, hogy lehet, h. 5-6 órát bír ki egy garnitúra elemmel, talán a tölthető akkuk régiek már, és le kellene cserélni őket… alig adott már valami fényt, gyakorlatilag sötétben mentem. Elhamdulillah lassan már világosodott, de az erdőben még mindig töksötét volt. Ráadásul jó sáros, felázott szakasz következett, már nem is tudtam nézni, hova lépek, néhol bokáig süllyedtem a sárban. A cipőm elhamdulillah bírta a strapát, nem ázott át, és csak normális szinten csúszott. Nagyon jó cipő ez, kényelmes, 90 km-n sem nyomta meg sehol a lábam, rendesen meg van csinálva, nagyon megszerettem (bár azt még nem tudom, h. a sarat hogy fogom lebontani róla…).
Köves-mezőre felfelé a kék sáv megváltozott, erre már a BEAC-on rájöttem, de ott még a régi kéken mentem. Hát, lehet, h. most is ott kellett volna… ezen az újon utolértem Andit, innen már együtt mentünk be a célba. A jelzés hol megvolt, hol nem, hosszú puszta szakaszokon nem volt hova felfesteni, mentünk a keréknyomon. A reggeli köd megült a tájon, sokszor azt sem láttam, hol vannak előttünk a többiek:


 A régi kék igaz, h. meredek volt, de legalább hamar túljutott rajta az ember, itt meg folyamatos, idegőrlő emelkedés, mikor kijutottunk a műútra, még akkor is tovább, soha nem jött el még ilyen nehezen a parkoló. Ráadásul egyre világosabb lett, olyan "elmúlt már fél 7" érzésű világos, ami esetünkben rossz hír volt... A szalagozott meredek lefelén már igencsak kiléptünk, néha bele-belekocogva, már fél óra sem volt hátra. Még 10 perc, mondtam, mikor a főutat elértük. Egy utolsó hajrával percre pontosan 7:15-kor léptünk be a célba.
A szervezők a szokásos örömmel és gratulációval fogadtak, volt virsli, tea, alma, mindenféle, én csak teát kértem, vigyél almát az útra, sokat, mondta az egyik rendező, vittem is kettőt. A szalamandrát a dobozában berakták a két ablak közé (direkt kértem, h. ne legyen meleg, fűtött helyen, tűz mellett stb.), még élt, de nem sok jövőt láttam számára. Itt meg is jegyezném az érdeklődők kedvéért, h. sajnos kora délutánra elpusztult. Nagyon szerettem volna, ha megmarad, de nem sikerült neki.
Tamás ott volt a célban, már fél 7-re beért. Zolit viszont nem láttam.
István felajánlotta, h. elhoz minket Pestre kocsival, amit ez úton is nagyon köszönök, óriási segítség volt, h. nem kellett a vonatra várni. Nagyjából igyekeztünk magunkat szalonképes állapotba hozni, ami az éjszakai sárdagonyának köszönhetően elég mérsékelten sikerült. Megbeszéltük, h. kinek melyik testrésze dörzsölődött ki. Erre itt most nem térnék ki részletesebben. Beszálltunk István kocsijába, majd mi hárman lányok hátul az út jelentős részét végigaludtuk. A Nyugatinál rakott ki István, hazaérve zuhany után beestem az ágyba, de igazán aludni se tudtam, mert már tényleg másképp volt jó…
A túra a várakozásnak megfelelően goromba volt, nem tudok más szót mondani. Ez volt életem legszintesebb túrája. És még a kék háromszög. És még a zuhogó eső.
Ettől függetlenül nagyon élveztem (még ha minden pillanatban nem 100%, h. ezt válaszoltam volna a firtató kérdésekre…). Idén pont megvolt az időm is elhamdulillah, bár ezen még lehetne javítani, csak nem biztos, h. én már képes vagyok rá. Azt az egyet nagyon sajnáltam, h. idén egy napon volt a Less Nándor túrával, mert mind a kettő nagyon közel áll a szívemhez (és pont a kedvenc üledékes és a kedvenc vulkáni hegységemben futnak…). Insallah jövőre megint nem egy napon lesznek, és nem kényszerülök választásra.
A rendezők hozzáállása idén is példaértékű volt, bármit meg lehetett beszélni, nagyon kedvesek voltak, és érezni lehetett, h. bár ez egy nehéz túra, de valóban minden a résztvevőkről szól. Nagyon köszönjük, még egyszer. Insallah jövőre is jövünk, csak nem lehetne, h. a kék háromszögön legyen valami korlát vagy még jobb, ha mozgójárda. De azon is legyen korlát…


2013. október 7., hétfő

Pálos 70

Táv: 74 km
Szint: 2200 m

Sokat gondolkodtam, h. melyik túrára menjek ezen a hétvégén. Szívesen mentem volna valami hosszabbat, de a Pálos 70-től elriasztott az, h. az éjszaka közepén ott állok Márianosztrán, ott aludni nem akarok, és akkor hogy jöjjek haza…
Tonnakilométer felajánlotta, h. menjek velük a pázmándi túrára, és ezen komolyan el is gondolkodtam, mert már régen találkoztunk, és tartozom neki egy tárgynyereménnyel a Tamás mellett/felett látható jelenés megfejtéséért, de nagy kedvem lett volna valami hosszabb távra menni.
A fiúk a Lokomotívra mentek, ami nagyon jó túra, de már voltam rajta, és az útvonal jelentős részén épp egy hónapja jártam a Beac Maxi keretében…
Tehát végül is maradt a Pálos túra, és a következő koncepciót alakítottam ki: 23:50-ig óránként lehet átkelni a komppal Szobra. Kényelmesen, sétatempóban megyek, és az utolsó v. utolsó előtti komppal átmegyek, Nosztrán kis pihenő, aztán visszasétálok Szobra a vonathoz (kb. 8 km), és akkor az első, 4 órás vonatra nem kell sokat várnom.
Reggel 5-től lehetett rajtolni a Gellért-hegyről, a Sziklatemplomból. Jó lenne a legelején indulni, gondoltam. Ehhez viszont éjszakai járattal v. taxival kellett volna mennem… amit nem sikerült megvalósítanom, az éjszakai járathoz még korábban kellett volna kelni, és így is FÉL 4-KOR keltem, ami szerintem igencsak durva. Végül 5:15-re sikerült a rajtba érnem.


Neveztem, aztán intéztem az egyéb dolgokat: leadni a csomagszállítást (sejtettem, h. éjjel nem lesz melegem, így a nagy dzsekimet küldtem előre a célba, belső zsebében biztos, ami biztos elhelyeztem egy sajtos szendvicset is), itiner áttanulmányozása, GPS-állítgatás stb. 
Fél hatkor sikerült elindulnom.
Két dolgot vettem észre mintegy azonnal: (1) töksötét van, és a Gellért-hegyen a közvilágítás, hát, elég karcsú… (2) valami brutál hideg van… hiába indultam meg felfelé, és hiába volt rajtam „A” polár (idén először), majd megfagytam… a jelzést nemigen találtam, látni nem láttam semmit, hamarosan belevesztem a Gellért-hegy kis utacskáiba, végül előhalásztam a GPS-t, és megállapítottam, h. van ám itt zöld jelzés, csak jó messzire onnan, ahol éppen vagyok. Mások is így voltak ezzel, ezért hamarosan azon kaptam magam, h. egy kis csapat jön a GPS-em után. Meglett a zöld jelzés, de továbbra is sötét volt. nehogy már itt a városban lámpázni kelljen, gondoltam, aztán miután másodszor estem orra, megváltozott a véleményem. Lámpa elő, innentől lényegesen gyorsabban és simábban haladtam.
Ez a túra nem egyszerűen egy hagyományos teljesítménytúra volt, hanem vallási/filozofikus töltettel is rendelkezett. Azért ilyen önismereti/csapatépítő jellegű feladatok is voltak közben. Rögtön még a Gellért-hegyen volt egy pont, ahol a földre tett vásznon be kellett jelölgetni, h. milyen indokkal jött el az ember a túrára, és egyéb üzenetet is lehetett írni rá. A kedves, mosolygós pontőrök (mindegyik ilyen volt amúgy a későbbiek során is) a kezembe nyomtak egy filcet. Én nem voltam ilyen „akarsz beszélni róla?” hangulatban, de nem akartam elrontani mások lelkesedését, ezért bejelöltem a „feltöltődés” és „egészség” pontot, megköszöntem a lehetőséget, és indultam a Városmajor irányába, illetve hát reméltem, h. arra, mert a városi szakaszok különösen a gyengéim. Végül is némi kavargás után (egy eléggé döbbent arcot vágó biztonsági őrre kétszer is ráköszöntem…) odajutottam. Még itt sem volt pecsét, viszont volt egy halom kő, és a pontőrök bíztattak, h. vegyek fel egyet, és vigyem el a Normafáig. Ezek szimbolizálják azokat a terheket az életben, amiktől meg akarok szabadulni, és majd mintegy szimbolikusan megszabadulhatok tőlük a Normafánál, magyarázták készségesen.
Én nem vitatkoztam velük, pedig elmondhattam volna, h. amikor az Iszlámot felvettem szerződést kötöttem a Mindenható Allahhal: én elvégzem az istenszolgálatokat, amiket Ő előírt, Ő pedig megszabadít azoktól a terhektől, amik nyomasztanak… ez a vallás lényege, szerintem.
Mindenesetre vettem egy követ, aztán meg is feledkeztem róla, ott maradt „A” polár zsebében…
Innen a Kútvölgyi kápolnához tartottunk, ahol még sosem jártam, itt már volt pecsét, és lehetett vizet is venni a Mária-forrásból, de mivel eddig egy kortyot sem ittam még, ezt kihagytam. Mentem tovább a Normafa, az Anna-kápolna felé.
Ez, mint láthatjátok, mind városi szakasz volt, végig aszfalton, és rengeteg szinttel. TKM kifejtette a Kitörés túra során, h. a szint aszfalton nem számít, de szerintem meg igen… viszont olyan hideg volt még mindig, h. semmi késztetést nem éreztem arra, h. a polárt levegyem. Lehúztam a cipzárt, de nem azért, mert melegem volt, hanem azért, mert kissé megriadtam, h. ha napközben fázom, mi lesz éjjel…


Normafáig a lila m jelzésen jutottunk el, ez amúgy később is jellemző volt, h. szinte mindenhol a lila, kék v. sárga Mária-út jelzésen kellett menni. Emellett végig volt szalagozás is, ami nagyon alapos és jól követhető volt. Az eltévedésnek még a lehetősége sem merült fel számomra. A kápolnánál adtak teát, amit nem kértem, és le lehetett volna tenni a kavicsot, amit elfelejtettem. 


Fáztam, mentem tovább Szépjuhászné felé. Úgy vettem észre, h. a mezőny jelentős része (a teljesítménytúrázók) mintegy rutinból felmentek a piroson a János-hegyre, majd le a piroson Szépjuhásznéig. A túra viszont a sárga + - m jelzésen ment, a szalagozás is, én is ezt követtem. A kolostorromnál kínáltak almával, de én változatlanul fáztam, és a gondolatra, h. beleharapjak a nulla fokos almákba, kirázott a hideg… siettem tovább Máriaremete felé.


A következő ponton, a 20-as táv céljánál a templom előtt az időm pont 4 óra volt. Óha, gondoltam, milyen jól jövök a „kényelmes sétatempóhoz” képest. Ekkor még mindig nem volt meleg, dér borított mindent, ami nem közvetlenül a napon volt:



Mégis eldöntöttem, h. polár nélkül megyek tovább, a pontőrök szörnyülködése közepette futófelsőben mentem tovább Solymár felé. A várat eddig ismeretlen irányból közelítettük meg:


Fel kellett menni, fenn kaptunk Balaton-szeletet, amit meg is ettem rögtön, majdnem 25 km-nél jártunk itt. Át kellett menni a MÉG MINDIG teljesen felismerhetetlen állapotban lévő „vasútvonalon”, hatalmas teherautók hordták a ki tudja mit, elég kalandos rész volt ez, szerintem még a jövő évi Sárga 70-re is pótlóbusszal fogunk menni…
Aztán pedig nekivágtam a csobánkai cserkészparkig tartó 10 km-nek. Találkoztam egy-egy túratárssal, akik közül néhányan igen elmés útvonalakon rövidítettek, de láthatólag egy cseppet sem jöttek zavarba miatta. Már vártam a cserkészparkot, részint meleg tea, mosdó, 15 perces pihenő miatt, részint, mert sosem jártam még ott.
Hát, mint kiderült, most sem fogok… ugyanis a 35-ös és 70-es táv még előtte elvált egymástól, és a hosszútávosok be se mentek a parkba… ha kicsit tovább olvastam volna az itinert, hamarabb rájövök, és nem kellett volna csalódnom. Sebaj, irány a csobánkai Szentkút, a nyári kéktúrán és a Beacon is érintettük. Kicsit kiesett a túra útvonaláról, pár száz métert le kellett menni a kéken, majd ugyanott visszakapaszkodni. 


Mikor leértem, szembetalálkoztam Ottóval, aki az elején rajtolt – ez azért volt hasznos, mert átadhattam az ígért olajbogyót. Kb. féltávnál jártunk, eddig én cipeltem, innen vigye tovább ő, gondoltam. A ponton adtak meleg teát, és voltak kenyerek, de én inkább a saját sajtos kiflimet ettem meg – azt sem kell cipelni.



Vagy 20 percet biztos álltam a ponton, jólesett pihenni. Aztán indultam tovább. 12 km a következő pontig. Ez egy nagyon szép szakasz volt, az erdő gyönyörű, és az idő végre kellemes, napos, gyönyörű őszi időre váltott, már nem fáztam egyáltalán.
Pilisszántó előtt egy terepjáró, néhány ember és egy aranyos öreg boxer tűnt fel, a kutya ugrálva követelte, h. dobják el neki a faágát, már nagyon sokszor eldobtuk, mondta türelmesen az egyik ácsorgó, majd felszólítottak, h. ne rohanjak, vegyek almát. 


Az almák felett felirat hirdette: „A pilisszántói polgármester ajándéka”, kedves volt, vettem is belőle egyet, szép almák voltak, látszott, h. kertben szedett, friss.
Itt kezdtem elfáradni, úgy éreztem, sosem jön el Klastrompuszta… a Sárga 70-en jártunk erre, igaz, h. éjjel, sötétben, de egyáltalán nem volt ismerős a terep, megleptek az emelkedők, éhes is voltam, meg szomjas is.


 Nagyon megkönnyebbültem, amikor feltűnt a pont, pecsételés után leültem, ettem, ittam zöldteát meg egy Magne B6-ot, megnéztem az időmet, és ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, h. ha a 19:50-es kompot elérem, akkor haza tudok menni az utolsó vonattal. Hát, ez remek lenne, gondoltam, majd ültem tovább. Lehámoztam a lábamról a cipőt, mert pár km óta már éreztem, h. a lábamon kívül vmi más is van benne…
További jó szemlélődést, mondta egy túratárs, és elindult. Nagyon sóhajtva én is összeszedtem a holmimat, még benyomtam egy fél csomag sós kesudiót, biztos, ami biztos, aztán elindultam, de már jobb tempóban, a 19:50-es kompra gondolva… ez igen, mondta az előbbi túratárs, mikor megelőztem, én meg kifejtettem a koncepciómat: kompot elérni, utolsó vonattal hazamenni. Van benne ráció, mondta ő elgondolkodva, de sajnos azt nem ajánlotta fel, h. akkor ő is jön velem, pedig nekem könnyebb úgy menni, ha egy nálam kicsit gyorsabb ember diktálja a tempót, én meg rohanok utána. És hogy jutsz vissza Szobra, szólt még utánam, tavaly levitték a túrázókat a szervezők kisbusszal, mondtam, közben hőn reméltem, h. idén is így lesz, és nem rohanok hiába.
Itt hirtelen brutálisan felfelé kellett menni, amire szintén nem emlékeztem a Sárga 70-ról, de sebaj, azért csak nyomtam. Most már tényleg igyekeztem. Az árokban egy kalapos barátomat vettem észre, de meg sem álltam, bár egy pillanatra felrémlett előttem a másnap reggeli gombástojás képe… de csak odaköszöntem neki: „Helóka!”, és mentem is tovább. Még integettem is neki. Mindezt egy éppen utolért túratárs döbbent pillantásai kísérték – láthatólag igyekezett felfedezni, h. kicsoda is heverészik az árokban. Pedig csak kalapos barátom volt az.
Pilisszentléleken az iskolában meleg étellel várták a túrázókat, én ezt inkább kihagytam, mentem tovább a kolostorromhoz. Itt valami brutális tömeg fogadott: pont utolértem a csoportot, akik egy pap és egy szerzetes vezetésével, vezetett zarándoklatként, 3 nap alatt teljesítették a távot. Éppen most pecsételtek ők is. Beálltam a sor végére, türelmesen végigvártam, aztán futva indultam át a mezőn, h. még előttük érjek be az erdőbe, ahol a keskeny, egyszemélyes, bozóttal szegélyezett úton reménytelen lett volna előzni.
Tervem csak olyan 30%-ban sikerült, a csoport egyharmadát kb. megelőztem. Pont a pap mögé sikerült jutnom, aki útközben hitelméleti írásokat olvasott fel. Ez nekem nagyon tetszett, ha veletek megyünk kirándulni, mi is csinálhatnánk. Mondjuk ha nagyon meredeken kell felfelé menni, akkor én biztos nem tudnék felolvasni, mert olyankor lélegeznem kell.
Itt egy időre beragadtam. Ez számukra egy zarándoklat, és én teljes mértékben átérzem ennek jelentőségét, lévén, h már magam is vettem részt ilyenen. Ezért semmiképpen nem akartam zavarni a résztvevőket. Egy darabig csak baktattam a pap mögött, aztán, mikor a bozótos megritkult, és lehetett előzni, kiszaladtam a sor mellé, és amennyire tudtam, előrefutottam, majd ismét besoroltam két ember közé. Ezt folytattam egy jó darabig, naná, h. pont felfelé kellett menni, a futkosás sokat kivett belőlem, aztán, mire az elején haladó fehér ruhás szerzetest is megelőztem, megint csak jó kis emelkedő jött, itt a zarándokmenet végleg el is maradt, én jó darabig egyedül haladtam az erdőben, lassan visszanyertem a lélegzetemet, gyönyörködtem a kilátásban és a nagyon szép erdőben.

A következő pontig, ami már a komp volt Basaharcnál, kb. 15 km volt hátra. Itt ütközött ki a túra szerintem egyetlen komolyabb hibája: az itiner hiányossága. A „vezetőfüzet” nagyon szép és igényes volt, színes, részletes leírásokkal, ÁMDE szintadatokat egyáltalán nem tartalmazott, és a távolságadatokkal is igencsak mostohán bánt. A 15 km-re egyetlen részadatot sem közölt, fogalmam sem volt, h. hány km van még a révig, mennyire kellene sietnem – ezért siettem, amennyire csak tudtam.
Az erdőben egyszer csak csoportosulást pillantottam meg. Szent Jakab töltőállomás, mondta a pontőr, pecsételt, és kínálgatott a mindenféle kekszekkel. 


Köszönöm, de sietek, el akarom érni a kompot, mondtam. És nem is eszel meg iszol, kérdezték döbbentem. Belemarkoltam az egyik kekszestálba, és útközben megettem a kekszeket, amik nagyon jól estek. Közben kezdett sötétedni, a nyílt részeken még elment, de amikor beértem az erdőbe, muszáj volt a lámpát elővenni. Utolértem néhány túratársat, akik szerint kb. ¾ óra alatt a révhez lehet érni. Hamarosan elértem a 11-es utat, átkeltem rajta, és reméltem, h. már nincs messze a rév.
Többet kellet menni, mint gondoltam volna, de végül is 19:25-kor ott voltam. Nem kellett volna annyira sietni… no mindegy, kicsit leültem, megettem a második szendvicsemet is, ittam teát, és megkérdeztem, h. kaphatok-e vizet. Az sajna nem volt, illetve „egy nagy hordóban van, amiből nem tudunk kiönteni”, mondta a pontőr, de bíztatott, h. nyugodtan vigyek teát, amennyit csak akarok. A gond az, h. az ivózsákba nem tudok forró teát önteni… ezért ittam 2 pohárral, és úgy döntöttem, h. a maradék 7-8 km menni fog víz nélkül is.
Megérkezett a komp, átkeltünk a Dunán. A túlsó parton rendezők vártak, fiatal lányok, akik elkísérték azokat, akik Szobon aludtak, és csak reggel fejezték be a távot. Egyiküket megkérdeztem a Szobra való visszajutás lehetőségéről, megkérdezi, mondta, és valóban küldött is SMS-t, h. egész éjjel jár igény szerint a kisbusz vissza Szobra, ez úton is köszönöm.
A hátralévő út eléggé eseménytelen volt. három fiatal fiú elhúzott az elején, én utánuk, aztán a többiek. Pont úgy mentem köztük, h. nem láttam senkit egész úton.
A Sukola-keresztnél az utolsó pontot kőből kirakott felirat jelezte:



Kaptunk pecsétet, illetve egy mécsest, h. a végén majd gyújtsuk meg, nekem azonban ez kimaradt, mert nem realizálódott bennem, h. hol kellene a mécsest meggyújtani…
Innen még 4,5 km, mondta a pontőr. Lassan elértem Márianosztra határát, itt ért utol egy fiú, akivel a célba már együtt mentünk be. Pont szembe jött velünk a szervezők kisbusza, egy adag túrázót vitt Szobra. Ha kicsit gyorsabb vagyok, az utolsó előtti vonatot is elértem volna… viszont akkor ki kellett volna hagynom a célban a borsólevest, ami nagy kár lett volna…
Beértünk a templom udvarára, túratársam ment volna tovább egyenesen, állj, az a börtön, mondtam, és úgy is volt… jobbra mentünk a templomba, a szervezők örömmel fogadtak, kaptunk kitűzőt, oklevelet, és ki lehetett tölteni egy véleményező kérdőívet a túráról.
Átmentünk az iskolába, ahol enni adtak, és ahol a csomagok voltak. Átvettem a dzsekimet, lementem az alagsori ebédlőbe. Négyszemélyes asztalok voltak, leültem, a kedves néni elém tett egy tál borsólevest, h. szedjek magamnak, meg egy kancsó teát. Hamarosan megérkezett még 3 lány, akik nagyon le voltak amortizálva. Ők nem túrázók, inkább vallásos töltettel teljesítették a 40-es távot, reggel indultak, most értek be, és nagyon-nagyon megviseltek voltak. Nem tudom felfogni, hogy lehet 70 km-t gyalogolni, mondta egyikük friss tapasztalatainak fényében.
Szerintem az ő teljesítményük viszont sokkal, de sokkal komolyabb és tiszteletre méltóbb volt, még ha ők ezzel nem is értettek egyet. Aki minden hétvégén túrázik, annak szerintem könnyebb megtenni egy 74 km-es távot, mint annak, aki teljesen újoncként és gyakorlat nélkül (főleg, h. amúgy sem sportol semmit) nekivág csak úgy 40 km-nek. Le a kalappal előttük.
10:30-ig vártunk, hátha még befut valaki, de nem futott. Elindultunk a kisbusszal Szobra, és nagyon kényelmesen elértük az utolsó vonatot elhamdulillah. ¾ 1-re itthon voltam.

Én nagyon jól éreztem magam a túrán. Érződött, h. ez nem egy hagyományos teljesítménytúra, ez kisebb dolgokban ki is jött, pl. az itiner hiányosságai, de ezek nagyon könnyen orvosolhatók insallah. De nagyon jó hangulatú túra volt, lelkes szervezőkkel, akiken érezni lehetett, h. tényleg fontos nekik ez a túra. Komolyan kívánom nekik, h. a jövőben is hasonló és még nagyobb sikereket érjenek el a szervezésben. 

2013. október 2., szerda

Negyednyolcas

Táv: 49,3 km
Szint: 1880 m

Sokáig gondolkodtam, h. hova menjek ezen a szombaton túrára. Ez a szentendrei túra tetszett, csak hát… igen, a szörnyűség… KÉT busszal kellett menni, és az átszállás számomra komoly horrort jelent. Aztán mégis összeszedtem magam, és próbáltam elfogadni, h. emberek százezrei szállnak át napi szinten egyik távolsági buszról a másikra, egyik vonatról a másikra, vonatról buszra, buszról vonatra, stb.
Félelmeim csaknem beigazolódtak: 5 perc volt az átszállásra, s a rendkívül kedvetlen és halálosan sértődött sofőr közölte, h. ő ugyan nem ad jegyet, vegyünk a pénztárban vagy az automatából. A pénztár zárva volt, az automata pedig nem fogadott el bankjegyet. Apróm nem volt. Elhamdulillah egy túratárs kisegített, majd a nevezés után visszaadtam neki.
A nevezés gyorsan ment a reggeli fényben:


Belekukkantottam az itinerbe, valami sárga pluszról volt szó. Ami hamarosan meg is lett, pár száz métert kellett csak menni odáig. Egy túratárs nyomában le is kanyarodtam balra – elhamdulillah hamar rájöttünk, h. az útirányt jelző nyilak SZEMBE mutatnak. Erre kell majd bejönni. Igen, sárga plusz, de, mint az itiner is írta, majd a skanzen után… beszélgetve mentünk tovább, aztán a túratárs az emelkedőn lemaradt. Merthogy fel kellett ugye menni a Vörös-kőre. Fel. Meredeken. Sokáig. Csaknem másfél óra alatt értem oda. 5,5 km, mondta az itiner, de ezt persze nem hittük el neki, 3 GPS eredménye alapján is kicsit több mint 8 km volt. ettől eltekintve az itiner remek volt, a továbbiakban egyszer sem tévedtem el.
A túra során festői rétek mellett haladtunk el, ahol annyi, de annyi őszi kikerics volt, mintha csak direkt termesztették volna őket:


Ezen kívül a túrán rengeteg volt a gomba. De tényleg rengeteg. Csomóan szedtek is belőle („Mintha mindenkit 3 kg gombával rajtoltattak volna”, mondta később Zoli). Én a túra első felében nem szedtem, mert nem akartam cipelni meg összenyomni, de a második felében igen. Gomba-túra volt ez igazából.
Lassan olyan tájra értünk, amit nemrég érintettünk a BEAC Maxin, visszaemlékeztem, ahogy a Moli-pihenőnél megálltunk, lekapcsoltuk a lámpákat, és gyönyörködtünk a rengeteg csillagban, h. aztán a fájdalmasan rövidnek érzett pihenő után tovább küszködhessek. Most a kilátás egészen más volt:


A Telgráthy-réten kaptunk csokit, én megettem egy szendvicset is, rámköszönt egy általam nem ismert túratárs, aki viszont ismert engem innen, legalább így IRL is megismerkedtünk.
Út közben az út közepén megpillantottam Zsolti egy rokonát, amint a hűvös időben belassulva mászott át a túlsó oldalra. Persze azonnal felkaptam, megfognád, míg lefotózom, kérdeztem a mögöttem jövőt, aki megrendülten bámult rám, és közölte, h. szó sem lehet róla. Zsoltit leraktam az úttól biztonságos távolságba, és azért lefotóztam persze:


Innen következett a túra talán legszebb szakasza, a Spartacus-ösvény. Néhol kissé rázós, volt, aki szó szerint négykézláb küzdötte le, de végig gyönyörű volt:


Kifejezetten sajnáltam, mikor vége lett, és lassan beértünk Pilisszentlászlóra. Tényleg lassan, mert ebből az irányból ez a falu valami brutálisan hosszúra nyúlik. Viszont a ponton, a presszóban az újonnan megismert túratárs meghívott egy kólára, amit ez úton is köszönök…
Innen meg kellett indulni fel Dobogókőre, a BEAC Maxiról ismerős piros háromszögön, ami azóta sem lett kevésbé meredek. Menet közben összeakadtam Ottóval és Zsolttal, valamint egy csomó ilyesmivel:


Szia, guriga, mondtam neki kedvesen, és azon mód le is szedtem. A túra második felében vagyunk, ezért alacsony intenzitású gombászásba kezdtem. Ez azt jelenti, h. nem mentem le az útról, csak nézelődtem, és ha láttam valami ehetőt, leszedtem. Ne menjetek sehova, rikoltottam rá az aljnövényzetben rejtőző 2 nagy őzlábra, amit Ottó rendkívül viccesnek talált. Én meg emeltem kalapjukat.
Éppen egy újabb szépséget zsákmányoltam:


amikor szembe jött egy család: anyuka, apuka, 8-9 év körüli kisfiú. Elnézést, kérdezte apuka, kérdezhetek valamit? Igen, válaszoltam, és már fel voltam készülve, h. most jön az, h. maga-a-kullancsok-miatt-van-kendőben…
Ez milyen gomba, kérdezte legnagyobb meglepetésemre. Ez az őzláb, feleltem.
És ez ehető, kérdezett tovább. Igen, és szándékomban áll el is fogyasztani, mondtam, még mielőtt megkérdezte volna, h. neki adom-e.
A kisfiú alánézett a gombának, fehér, apa, fehér az alja, újságolta lelkesen (t.i. a lemezei).
Igen, kisfiam, mondta apuka oktató hangon, fehér az alja, ez ehető gomba!
Azzal megköszönte, h. megnézhették a gombámat, és mentek is tovább.
Basszus, gondoltam továbbhaladtamban, azért remélem, h. PUSZTÁN ezzel az infóval felszerelkezve nem fognak családi gombászásba, merth. pl. a gyilkos galócának IS fehér az „alja”…
(Ismét hangsúlyoznám, h. NE szedjünk le semmit, amiről nem tudjuk, h. mi az… illetve vigyük el bevizsgáltatni.)
Dobogókőn a pontőr nem volt a helyén, addig is leültünk enni, hamarosan megérkezett, és a pecsét mellé adott csokit meg almát is. Ettünk, és indultunk tovább, mert a többiek, akik majd fél órával előttem indultak, elég rosszul álltak az idővel. Ezért Ottóval mi kocogásba fogtunk, aminek többi túratársunk nem örült, de azért tartották a tempót.
Nekem ez a szakasz volt a legnehezebb. Már fáradt voltam eléggé, és a Lajos-forrás olyan nehezen jött el… kb. 10 km volt a táv, de úgy éreztem, soha nem érünk oda. Útközben meg-megálltam, leszedni a gurigákat és emelni a kalapokat, aztán egy idő után már úgy ítéltem, h. ennél több gombát a legnagyobb jóindulattal sem leszek képes megenni, és nem szedtem többet. Pedig még egy csomó gyönyörű, friss őzláb volt utána is, de a nem, az nem.
Lajos-forrás, végre! Kaptunk ásványvizet, meg csokit megint, és egyszer csak utolért Zoli és a barátja, akik pár perccel utánam indultak. Előrelódultunk, korábbi társaim lemaradtak, mi tervezgettük a további túrákat, beszélgettünk, és én kifejtettem, h. nincs kedvem felmászni a Kő-hegyre. Zoli furán nézet,, aztán közölte, h. mindjárt ott vagyunk, és nem kell felfelé menni… persze, mert én még csak Pomáz felől voltam, onnan viszont igen, és valahogy ez maradt meg a fejemben. Lajos-forrás felől tényleg nem kell.
Az utolsó pecsét begyűjtése után egy percet gyönyörködtünk a panorámában:


Aztán innen már hamar beértünk, azon az úton, amerre majdnem elindultunk reggel. A célban terülj-terülj asztalkám várt, brutál finom nápolyi is volt, a szervezők nagyon kedvesek voltak, kínálgattak mindenfélével. Közben beérkezett Zsolt, aki elhozott engem a Hősök teréig kocsival, amit nagyon köszönök, mert ez a buszról-buszra nem esett volna olyan jól. Így már 8 körül itthon voltam, és nekiállhattam a kalapok kirántásának :)

Nagyon tetszett a túra, remek útvonal, érezni, h. nem csak úgy összedobták, hanem átgondolták rendesen. A szervezők nagyon kedvesek, az ellátás bőséges, a társaság kellemes volt – insallah jövőre is itt leszek.