Karancs-Medves 50

Táv: 50,5 km

Szint: 2121 m

Erre a túrára már 2 évvel ezelőtt is szerettem volna menni, de akkor nem jött össze – most azt kell mondanom, h. elhamdulillah, EGY darab ötvenes túrával a hátam mögött, ott haltam volna meg, az biztos…

Most úgy voltam vele, h. alapból terveztem a Buda bércein túrát, nem 100%-os lelkesedéssel, mert ugye a Budai-hegységbe azért megyek ám eleget, aztán már megint Solymár, meg megint Nagykovácsi… a Karancs-Medves vidékén meg még nem voltam soha.

Pénteken (már beletörődve a bércekbe) kaptam az üzenetet Megbízott Szakértőnktől: no, úgy tűnik, megyünk. Helyes. M. Sz., Tamás és én – a régi csapat, velük kezdtem túrázni, hát, ez remek lesz.

Reggel ¾ 6-ra itt voltak értem, és a hosszú távon elég késői, fél 8-as rajtidővel el is indultunk. A reggel friss volt, Tamás kicsit fázott (de ez nem mérvadó, mert később 29 fokban is kicsit fázott…), de a Kálváriához felvezető lépcsősor mintegy kellő bemelegítést adott:

Aztán bevágtunk az erdőbe, szép tájon mentünk, utolértünk egy öregnénit (mint később kiderült, 75 éves, de nagyon fitten nyomta a 20-as távot masallah, nagyon tetszenek az ilyen nénik-bácsik), aki körbemutogatta nekünk a tájképet, és magyarázta, h. ott a Hidegér, meg még pár dolgot a környékről:

Ez amúgy végig jellemző volt, a nagyrészt az idősebb korosztályhoz tartozó szervezők-pontőrök nagyon kedvesek és tájékozottak voltak. Az első ponton a két néni cukorkával és kis étcsoki-kockákkal kínált minket, elmagyarázták, h. a régihez képest az útvonal változott, mentünk tovább, remélem, oda fel kell menni, böktem a szemben magasodó hegyre, fel, fel, nyugtattak meg mosolyogva.

Mivel én még sosem jártam erre, pillantgattam ide-oda, tetszett a táj, az erdő a nagy fákkal, és mindenféle érdekes növény is volt, pl. találtunk egy kosbor-félét is:

Elértük a Lepény-kői keresztet, ahol lepénykövet ugyan nem találtunk, de ez kiváló alkalom volt arra, h. innentől minden egyes nagyobb kőre ráfogjuk, h. az a Lepény-kő (még 30 km-rel arrébb is, persze).

Egyre melegebb lett, én ezt nem tudom értelmezni, 2 hete még 30 cm hóban mentünk a Mátrabércen, most meg hirtelen 30 fok van, különösebb átmenet nélkül… azt hiszem, ez nekem sok. Mindenesetre örültem, mikor hamarosan elértünk egy forrást, ahol a víz egy kivájt fatörzsben folyt nemtudomhonnan, és jó vasas volt, a fatörzset is élénk narancsszínűre színezte, meg a környező köveket is, meg a cipőmet is, mikor ügyesen bokáig beleléptem az avarréteg alatt bujkáló vízbe. Annyira hideg sem volt, meg finom se, de azért ittam belőle bőven, kímélendő saját vízkészleteimet.

Elindultunk felfelé a következő ponthoz, a Szent Margit-kápolnához, felfelé, sőt, néhol elég brutálisan felfelé. Amúgy a túrára jellemző volt, h. amellett, h. elég sok szint volt benne, ez ráadásul eléggé koncentrálódott, mert közben voltak jó hosszú vízszintes, vagy alig-alig emelkedő szakaszok. (lsd. Medves-fennsík).

A kápolnánál újabb pecsétet és cukrot kaptunk:

Az előző ponton nem kértem cukorkát, amit most megbántam, mert nagyon finom volt, pedig nem vagyok ám egy cukorka-rajongó típus.

A túrán volt egy csomó kerékpáros is, bár a kiírásban nem láttam, h. lenne kerékpáros táv, de ezek szerint volt. Nem irigyeltem őket, mert ezeken a brutális lejtőkön-emelkedőkön nem lehetett egyszerű, láttam, ahogy tolták felfelé a biciklit, meg biztos volt, ahol vitték is… most a kápolnától lefelé megelőzött minket egy kerékpáros, az ösvény keskeny volt, meredek, jól átszőtték a fagyökerek, azokat meg jól beborította a száraz avar. Valami ilyesféle gyökeret találhatott meg szegény biciklista, ugyanis egyszer csak a bicikli megállt, majd oldalára dőlt. A sofőr ekkor már nem tartózkodott rajta, ugyanis a hirtelen megálláskor a kormányon át távozott a bokrok közé… elhamdulillah (1) épp nem volt meredek hegyoldal az út mellett, (2) nem lett látható baja, felkelt, és visszaszállt a biciklire, mire odaértünk, már nyoma sem volt. ismét megértettem, h. én miért gyalogosan túrázom inkább :).

Mentünk fel a Karancs-csúcsra, 729 m, szóval elég komoly hegy, nem is gondoltam, h. ilyen magas. Először romantikus antenna-erdőbe értünk, M. Sz. elmagyarázta nekem már korábban, h. majd felmegyünk a kilátóba, most az egyik antenna csúcsára mutatott: oda mászunk fel, a piroshoz, mondta, én meg egy pillanatig el is hittem, hát én ugyan nem, jelentettem ki határozottan, aztán megpillantottam a tényleges kilátót:

Ide persze felmásztunk, mert még a Bükk is látszott, és ezt kár lett volna kihagyni. Fenn megettem az egyik szendvicsemet, meg egy csokit, de ne áruljátok el senkinek.

Innen egy szakaszon olyan érdekesen haladtunk tovább, hogy az ösvény egyik oldala Magyarország volt, a másik Szlovákia:

Ez mondjuk nem lett volna gond, az már sokkal inkább, h. lefelé az út valami brutál meredek volt, és hát én ugye nem szeretek lefelé menni… meg is szenvedtem vele, a combizmaim folyamatosan jelezték, h. ezt a projektet inkább próbáljam meg nélkülük megoldani, ha van rá mód. Nem volt. Mire leértünk, remegő lábakkal álltam az aszfalton, a beígért kisbolt után nézelődve. Itt vettünk vizet, én kettőt is (az egyik most itt van bontatlanul…), meg egy dobozos kólát. Ez nagyon jól jött, és szükségem is volt rá, mert elindultunk a Salgóvár felé. Ez NEM az a Salgóvár, ahol veletek is voltunk a Börzsönyben, mert az szép, egészségesen hosszú túra lett volna innen, hanem ez egy másik Salgóvár. Jellegzetessége, h. egy függőleges kőoszlopon fogalal helyet, oda kell majd felmászni, hurrá:

Amúgy nem volt olyan durva, mint elsőre gondoltam volna, elég hosszasan mentünk, néha egy kicsit befelhősödött, néha visszasütött a nap, de elhamdulillah nem folyamatosan. Maga a vár egy nagy szikla tetején található:

Pecsételés után felmentünk egészen a toronyba, ahonnan szemben láttuk a romantikus antennaerdőt a Karancs tetején, onnan jöttünk, lelkendeztünk.

A pont, felülről:

Innen lesétáltunk a Dornyay turistaházhoz, ahol készültek a szalonnazsíros kenyerek:

Ebből én persze nem kértem, de ettem egy banánt, és leültünk kicsit a forrásnál, ittunk forrásvizet, aztán indultunk tovább. Előttünk a műúton két idős néni igyekezett túrabotokkal, erről jut eszembe, hol vannak a botjaid, kérdeztem M. Sz-t, aki rövid, tömör összefoglaló után meg is indult vissza a forráshoz a botokért. Addig én beverekedtem magam a bokrok közé, h. megnézzem az ott növő virágokat. Ezek után mindketten megvidámodva indultunk tovább.

A távolban már látszott a következő pont, a Somoskői vár:

Pecsételés után, a faluból kiérve elindultunk a Medves-fennsík felé, amiről a professzor Imre már a Julianus túrán beszélt nekem, h. milyen szép. Tényleg szép volt, mondjuk annak örültünk, h. pont nem tűzött annyira a Nap, mert ott pusztultunk volna, az biztos. Így kis szellő lengedezett, 29 fok volt, Tamás kissé fázott. Mi nem. A rónabányai ponton kaptunk édességet, én megettem a második szendvicsemet is. Vizet is kaptunk. Szinte minden ponton volt ásványvíz, ami nagyon jól jött, mert tényleg meleg volt.

A pont után a távolban láttam egy fura formájú magaslatot, ami nagyon megtetszett, M. Sz. szerint az a Sombrero-hegy, de ezt én erősen kételltem.

Hamarosan találtunk az úton 2 szervezőt, akik mintegy testükkel akadályozták meg, h. a túrázók egyenesen menjenek tovább, és eltévedjenek. Emellett verbálisan is tudtunkra adták, h. (1) forduljunk balra, (2) a fura formájú magaslat a Szilváskő. Ez úton is köszönjük a tájékoztatást.

A további útszakaszon az a kellemes meglepetés ért minket, h. a turistaút vagy egy km hosszan így nézett ki:

Gondosan az útra döntögették a fákat, majd ott is hagyták. Lehet, h. ez egy leszoktató-technika, amellyel a túrázókat szeretnék távol tartani az erdőtől? Gondolván, h. a kis szemét túrázók bejelentettek ide egy túrát x hónappal előre, akkor gyoooooooorsan csináljunk nekik egy teljesen járhatatlan akadálypályát, hátha leszoknak arról, h. kijárjanak az erdőbe. Én egy idő után feladtam a cavalettizést, és bementem a bokrok közé inkább, mert rajtam hosszúnadrág volt, és nem kellett tartanom a kökények véres karmolásaitól. A fiúk anyáztak.

Már nagyon vártam a Szőröspuszta nevű ellenőrzőpontot, tetszett, h. így hívják a helyet. Egy kicsi kislány volt a ponton, és két hölgy is. Kaptunk vizet, és az egyik néni nagyon aggódva kérdezgette, h. én is az 50-esen vagyok-e TÉNYLEG (ide csak az 50é-es táv jött el), és h. bírom-e, és minden rendben van-e velem. Komolyan, már annyira zavarba jöttem, h. inkább egy kicsit odébb mentem, és az út melletti mocsarat vizsgálgattam intenzíven. Amikor továbbindultunk, a hölgy utánunk szólt: jó utat, és kitartást, főleg a Zsuzsának!

Basszus, most őszintén, tényleg ennyire zselének nézek ki? Majdnem nem hagytak a Mátrabércre nevezni, most meg kis híján megásták a síromat – velem lehet valami gond, azt hiszem…

No mindegy, innen fel kellett menni a Kota nevű hegyre, ami valóban igencsak húzós volt. a jelzett út le volt zárva, illetve mondhatnám, h. megszűnt, mert a területet – gondolom, vadgazdálkodási okokból – lekerítették, így négyzetesen, végig a kerítések mentén kellett haladni:

Ez hol nagyon merek volt felfelé, hol nagyon lejtett lefelé. Egyszóval szippancs volt, h. nagy kortársamat idézzem… Meg is szenvedtünk vele, és egyfolytában emlegettük a „kerámia magaslatot”.*

Azért persze felértünk, itt is volt ásványvíz, én megettem a maradék banánomat, és mentünk tovább a Somlya nevű hegyre, ami szintén nem volt könnyű falat…

Út közben elhagytunk egy-két, fának támaszkodva lélegezni próbáló túratársat, titokban irigyelve őket, de mi csak mentünk… eléggé meg voltunk viselve már a tetején:

Innen már csak egy pont volt hátra, a Pécskő, ami basszus megint magasan van, de ez már tényleg nem volt annyira durva, mint amilyennek a fiúk beharangozták. Hivatalosan nem kellett volna, de mi kimentünk azért az aktuális Pécskőre, ami nagyon is megérte, mert bár olyan helyeken kellett felmászni, amit Anna határozottan veszélyesnek minősített volna:

a kilátás az gyönyörű volt:

A sziklában találtunk valami érdekes dolgot, ami így külön bele volt ágyazódva, aki esetleg tudja, h. ez mi lehetett, az ne habozzon megosztani velem:

Innen már alig 3 km volt hátra, az is inkább lefelé, és az elejétől eltekintve elhamdulillah elég lankásan. Gyakorlatilag már csak besétáltunk a célba.

A fiúk ettek gulyást, én meg – természetesen – rántott sajtot, aztán indultunk haza. Én nagyon fáradt voltam, a fiúk is hasonlóképpen nyilatkoztak. 10-kor már aludtam…

Ez egy olyan ritka eset volt, amikor a túra LÉNYEGESEN nehezebb volt, mint vártam. Olyan, mint a Teleki, nyilatkozta TKM korábban, de nekem sokkal nehezebb volt. lehet, h. azért, mert ez volt az év első igazán meleg túrája, ami mindig egy kicsit megüt. Ettől függetlenül nagyon tetszett, jól éreztem magam, és insallah jövőre is jövünk, csak akkor már úgy fogok készülni, h. hát, ez azért szippancs lesz :)

(*: Aki megfejti, h. mely kifejezés eufemizmusa is a "kerámia magaslat", s a megfejtést elsőként küldi el nekem, értékes tárgynyereményben részesül!)