Bia 25

Táv: 24,7 km

Szint: 700 m

A Mátrahegy után eléggé ki voltam tikkadva… mondhatni, brutálisan fáradt voltam. Mondtam is a fiúknak hazafelé a kocsiban: hát, nem hullatnék könnyeket, ha holnap a húgom mégsem akarna menni a Bia 25-re.

De akart. Sőt, az unokahúgom is, akinek ez volt az első 20 km feletti túrája. Utólag megjegyzem, h. jó, h. jönni akartak – a túra annyira remek volt, h. kár lett volna kihagyni.

Reggel fél 7-kor a húgomék felvettek kocsival, és matricánk nem lévén, az 1-esen indultunk Biatorbágy felé. Az odautat a GPS-sel törénő harc jellemezte. A húgom GPS-áről van szó. Még nem jött rá, hogyan kell beállítani, h. ne akarjon autópályán menni. Ezért a GPS folyton azt mondogatta, h. itt vagy ott forduljunk balra, én meg kétségbeesetten kiabáltam a hátsó ülésről: NEHOGY balra menjél, mert felmegyünk a pályára! Ily kedélyes bolondozások közepette jutottunk le Biatorbágyra, ahol először a benzinkútnál akartunk parkolni, de innen rövid úton elzavartak minket. Elhamdulillah találtunk máshol helye, ami még közelebb is volt a rajthoz. Várakozás nélkül neveztünk, és indultunk is. Hamarosan az eső is elindult. Megálltunk. Esőkabát. Unokahúgom nem volt hajlandó felvenni. Meg fogsz ázni, mondtam, nem baj, mondta ő. Ennyiben maradtunk. Elhamdulillah az eső elállt hamarosan, de a pára, köd maradt, így néhol csak annyit mondtam: innen gyönyörű lenne a kilátás, képzeljétek hozzá.

Az eső nyomán jó sárosak letten az utak, az unokahúgomnak sikerült is az első emelkedőn akkorát esni, h. azt hittem, menten visszafordul, de nem, igazi hős volt, és jött tovább:

Nagyon sok szép növi volt a túrán, idén először láttam ibolyát:

A hunyorok pedig csak úgy burjánzottak:

Sőt, volt nyiladozó odvas keltike is:

Előre felkészítettem a húgomékat, h. lesz egy NAGYON durva felfelé a túrában, de azt hitték, viccelek. Mikor kézzel-lábbal kapaszkodva kepesztettünk felfelé a csúszós agyagfalon, rájöttek, h. nem:

Az emelkedős részek után pihentető, vízszintes szakasz következett, aztán beértünk Sóskútra, ahol a frissítőpont is volt. 

Nemigen találkoztam még ilyennek túrán: nemcsak félliteres ásványvizet kaptunk (volt bugyborékos és normál is), hanem lehetett választani, h. egy csomag mézes keksz, egy csomag nápolyi, vagy egy egész tábla Boci csoki… hihetetlen.

Édességet tömögetve magunkba mentünk tovább a faluban, majd fel a Kálvária-hegyre, végig egy nagyon szép sziklaperemen,

ahol a húgomnak tériszonya volt, de a birkáknak nem:

Aztán hamarosan elértük az egész túra legjobb részét, a Nyakas-követ:

Konkrétan a kőre most nem mentünk fel, mert a húgomnak brutál tériszonya van még a sámlin is, már az is megviselte, h. a piroson fel kellett menni egy sziklaperemre:

A peremtől biztonságos távolságban leültünk táplálkozni, kicsit pihenni, mert ők már fáradtak voltak, meglepetésemre a húgom jobban, pedig ő többet jött már túrázni – vagy lehet, h. unokahúgom megfogadta tanácsomat, és némán szenvedett…

Lefelé voltak még további sziklaperemek, de nem nagyon mentünk ki rá, illetve csak én.

Még volt két ellenőrzőpont, a kápolnánál hallottuk, h. más túratársak is fáradtságra panaszkodnak, ez a húgomékat némileg megnyugtatta.

Aztán volt még egy kissé csúszós, lefelé vezető ösvény:

De innen inkább már csak séta volt, kissé saras kivitelben. Az utolsó ponton még kaptunk Boci Aero csokit, amit nagyon szeretünk, és ez feldobta a hangulatot, de még inkább az, h. már csak kb. másfél km volt hátra.

A célban nagyon szép fémjelvényt kaptunk, az oklevél is szép, mindenki elégedett volt. Fáradtan indultunk haza, de az unokahúgom azt mondta, h. megfontolás tárgyává teszi, h. máskor is eljöjjön túrázni :)