Fóti Somlyó

Táv: 30 km

Szint: 600 m

Az év (számomra) utolsó teljesítménytúrájára a decemberi szeminárium utáni napon került sor – ezért egy cseppet sem éreztem magam kipihentnek, és a ¾ 5-ös felkelés is megviselt kissé. Ennek ellenére elhamdulillah sikerült elérnem a hévet, amelynek utazóközönsége szinte 100%-ban a túrázókból tevődött össze. Így legalább nem tévesztettem el, h. hol kell leszállni, és a többieket követve megtaláltam a rajt/célnak helyt adó közösségi házat is. Valamint még a héven többen is elmesélték nekem, h. a karácsonyi Dolinán milyen durva sár volt. Tééééééééényleg, nem mondjátok? – csodálkoztam rá illendő módon a beszámolókra.

Most, a hévről leszállva megállapíthattuk, h. itt ez a veszély nem fenyeget. Hideg volt, és ez így is maradt egész nap elhamdulillah, így a talaj nem engedett ki, ami azért is volt nagyon hasznos, mert különben számos szakaszon eléggé szenvedtünk volna:

7 után 10 perccel sikerült elindulnom, egyedül, bár előttem és mögöttem is mentek. Bal oldalunkon kelt fel a Nap, jobb oldalon még fenn volt a Hold. Mint említettem, hideg is volt.

Az első pont egy Mária-kép volt, mögötte a felkelő Nap:

Ez egy nagyon szép hely lenne, nagy kár, h. körülötte rengeteg szemét, elhanyagolt faluszéli környezet található. Talán nem lenne felesleges erőfeszítés mozgósítani egy csapatot, akik rendet tennének és tartanának itt, mégiscsak egy vallási kegyhelyről van szó…

Nem tudtam nem észrevenni, h. alighanem egy másik rendezvény is futott velünk párhuzamosan, ugyanis a mi piros-fehér szalagjainkon kívül voltak szép kékek is, amelyek egy ideig zavarba ejtő módon a mi útvonalunkkal estek egybe. Hamarosan az egyik bal oldalra nyíló elágazásban futott is visszafelé egy futó – ő saját kárán kísérletezte ki, h. NEM a kék szalagok a mieink…

Egy idő után elmaradoztak tőlem a kisebb-nagyobb csapatok, a futóktól meg én maradoztam el, csaknem egyedül találtam magam – mindössze az a 2-3 ember maradt előttem, akiket számos túráról ismertem már, nem is néztem az itinert, csak mentem utánuk. Aztán egyszer csak az útnak mintegy vége lett, egy pár méteres meredély szélén álltunk, alattunk villanypásztoros karám. Hoppácska. A tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. a követendő zöld+, az bizony lassan egy kilométerrel ezelőtt elágazott balra. Remek. Vissza. Én tudok egy rövidebb utat is, javasoltam a GPS-t nézegetve, de a többiek 3/1 arányban inkább úgy döntöttek, h. visszamennek azon az úton, amerről jöttünk (járt utat…). Ketten indultunk a GPS-ről beazonosított útvonalon, s örömmel jelenthetem, h. előbb értünk a benézett elágazáshoz, mint a többiek J.

Közben (immár másodszor is) beértem az előttem rajtolt ismerős csapatot, Feri (aki egy azok közül, akiknek fontos szerep jut majd egy héttel később) csinált rólam egy képet. Igen, tudom, van járda is:

Innen olyan útvonalon mentünk, ahol én még nem jártam, beértünk Mogyoródra, majd ki is mentünk, majd Fótra:

Eddig nem volt emberes ellenőrzőpont, hanem az itiner furfangos kérdéseire kellett válaszolni. Keresztülvágtunk Fóton, úton a présház felé, útközben megsimogattam egy pihe-puha macskát:

Elgondolkodtam rajta, h. vajon megfelelne-e Adrienn „cuki, szőrös állat” pályázatára, aztán elvetettem, háziállatok sajna nem nevezhetnek.

A présháznál a kocsiban ölő pontőrtől kaptam egy nagyon szép almát, de olyan hideg volt, h. inkább a zsákomba süllyesztettem, későbbi elfogyasztás céljából.

Innen következett a túra nekem legszebb szakasza, a Somlyó csúcsának meghódítása. Kiléptem felfelé, előttem a frissen megismert Laci haladt, majd hagyta el 2 db müzliszeletét. Felkaptam őket, és a gazdájuk után szaladtam, aki kedvesen nekem is adta az egyiket, a megtalálónak járó jutalomként.

Fenn a csúcson (1) megettem a szeletet, (2) leírtam a választ a furfangos kérdésre, amin mások is sokat gondolkodtak:

Még lefotóztam a szőrös faágakat:

Aztán indultam tovább egy különösen szép szakaszon keresztül:

Ismét beértünk Mogyoródra, a cukrászdában a már jól ismert csokis kocka és emberes adag forró tea fogadott.

Eddigre már összecsapódtunk Lacival (akinek szintén fontos szerep jut majd nem is olyan sokára, kérjük a kedves olvasókat, maradjanak velünk addig is), „a szél is összefújja a szemetet”, mondta kedvesen egy túratárs. Én már indultam volna tovább, ő bevárta volna Ferit, h. a jövő heti túrát megbeszéljék. Mintegy mellékesen megkérdezte, h. én nem akarok-e menni. Nagyon is akartam, csak egyedül nem mertem… no, ezt még megbeszéljük, döntöttük el. Aztán mondtam, h. én indulok, mert fázom, ő csak várjon nyugodtan, de végül is jött ő is, és innen már a túra végéig együtt mentünk.

Innen a Gyertyános kilátóhoz mentünk, amit nagyon szeretek:

Innen nem arra mentünk le, amerre tavaly, amit nem bántam, mert ez egy igencsak csúszós, meredek lefelé volt, most meg egy jó kis kényelmes úton mentünk. Illetve rohantunk, a tempó nekem kicsit több volt, mint kényelmes, de bölcsen befogtam a számat, és tartottam a lépést. Hamar meg is lett az utolsó előtti pont, aztán száguldottunk tovább. Beszélgettünk, illetve inkább Laci beszélt, én igyekeztem lélegezni, több-kevesebb sikerrel. Egyedül felfelé jutottam némi előnyhöz, akkor inkább én beszéltem, és Laci lélegzett.

Egy idő után feltűnt, hogy egy ideje (1) nincs senki sem előttünk, sem mögöttünk, (2) nincsenek jelzések, (3) nincsenek szalagok sem… állj, nyögtem ki. Rövid, ám szisztematikus vizsgálódás megállapította, h. halvány elképzelésünk sincs róla, h. hol vagyunk, illetve ehhez viszonyítva hol kellene lennünk. CSODÁLATOS! A „valódi eltévedés” tökéletes definíciójával találtuk szembe magunkat, mondhatnám, tankönyvi példáját sikerült produkálunk. A GPS segítségével megállapítottuk, h. nagyjából merre is van a legutóbb követett jelzés (sárgaΔ), és megindultunk kb. abba az irányba, mindenféle susnyán, tökön-dinnyén keresztül. Aztán elhamdulillah megláttunk a levéltelen ágak elégtelen takarásában egy futót kocogni az úton, és hamarosan ott voltunk mi is.

Az idő- és távveszteség dacára jól álltunk, és kicsit még belehúzva be is értünk a célba. Megkaptam a 3. teljesítésért járó kitűzőt, és Laci nagyon kedvesen behozott a Határ útig. 2-re már itthon is voltam a lakásban.

Kellemes túra volt, nagyon jó, igazi téli időben – ha még hó is esik, egyszerűen tökéletes lett volna J. Az előző évekhez képest külön jó volt, h. egybeesett a rajt/cél, így ott tudtam hagyni a nagy dzsekimet, h. ne fázzam hazafelé. Insallah jövőre is jövünk.