2013. január 28., hétfő

Téli Mátra XL


Táv: 40,5 km
Szint: 1599 m

Tavaly nem jutottam el erre a túrára, mert éppen esküvőre voltam hivatalos. Tavalyelőtt voltam, de így 2 év távlatából igazából két dologra emlékeztem: h. valami BRUTÁL sokan voltak (és egy részük sajna igencsak bunkó), és h, bár akkor eggyel kisebb távra mentem, nekem nagyon kemény túra volt.
Akárcsak 2 éve, most is négyen indultunk el: Megbízott Szakértőnk, Tamás, (a futó) Gábor és én. Amikor megérkeztünk Mátrafüredre, egészen megdöbbentünk, h. milyen tömeg van már 7 előtt pár perccel. Az, h. a rajt/cél iskola udvarán, parkolójában vagy közelében nem tudtunk parkolni, egy dolog – de még az utcájában sem… két utcával arrébb a helyi polgárőrök vezényletével beálltunk egy ház elé. M. Sz. és Tamás igencsak felhúzták magukat a helyzeten („Idén jöttünk utoljára!”), Gábor csak mosolygott a (nem létező) bajsza alatt, én bölcsen befogtam a számat. A fiúk az árok szélén, bokáig érő hóban öltözködtek, illetve, Gábor esetében, vetkőzködtek, mert a futócuccra elég volt csak ránézni, h. fázni kezdjek. Szemügyre vettem nagyjából színházi retikül méretű kis futóhátizsákját, hát, te nem pakoltad túl magad, jegyeztem meg, és el is indultunk az iskola felé. Illetve, én pont az ellenkező irányba, de Tamás még idejében rám szólt, h. úgy azért kicsit hosszabb lesz ám a túra.
A rajtban a rajtoltatás gyorsabban zajlott, mint gondoltam volna, de 2 év óta nem javult az a súlyos logisztikai probléma, amit a cca. 2700 induló – két darab női vécé által érzékeltetett helyzetben rejlő feloldhatatlan ellentmondás képezett. Nem álltam be a sorba. Elindultunk.
Nem volt olyan hideg, mint amire számítottam, ám az út le volt fagyva. Később, amikor beértünk az erdőbe, szembesültünk azzal, h. RENGETEG hó van.

Olyan hideg nem volt, de annyira meleg sem, h. a hó megroskadjon, kásásodjon, vagy az olvadás bárminemű jelét mutassa. Ezért végig a porhóban mentünk, ami nagyon fárasztó volt, ráadásul alatta igen sok esetben jég rejtőzött. Valamint most is sokan voltak, bár nem volt olyan zsúfolt, mint 2 éve – talán azért, mert egy jó fél órával előbb rajtoltunk. A résztvevők nagyságrendekkel normálisabbak voltak, mint 2 éve – vagy a nem annyira normálisak később rajtoltak. Nem voltak összeszólakozások a futók és a gyalogosok között, illetve nekünk sem szólt be senki, ha előzni akartunk, sőt, amennyire tudtak, még félre is álltak. Természetesen én senkitől nem várom el, h. miattam lépjen bele a szűzhóba, amely néhol csaknem térdig ért. Én sem ugrom bele a hóba a futók miatt, bár ahol és amennyire lehet, mindig lehúzódom előlük. Mondtam is M. Sz-nek: „Te, én azért kicsit sajnálom szegény futókat, azokban a semmi kis futócipőkben ki kell futniuk abba a mély hóba… viszont magamat meg még jobban sajnálom, szóval így jártak…”. Ettől függetlenül, amikor a hazai terepfutás nagyjai szóltak hátulról, pl. h. „A jobb oldalatokon fogok elfutni”, és pár másodperces töprengés után (amíg beazonosítottam, h. melyik a jobb oldal, illetve, h. neki ugyanaz-e a jobb, mint nekem) lehúzódtam, ők megköszönték, ennyi. Mondjuk, volt olyan érdekes eset is, amikor egy eléggé elpilledt, kihagyó lélegzettel küzdő túrázót a mély hóba kifutva megelőztünk – ő egész pontosan 0 %-nyit húzódott le, de nem is kértük, nem is vártuk ezt tőle – ő utolsó erejét beleadva, sípoló lélegzettel, makacsul előremeredő tekintettel, mint egy sebzett, vágtató elefántbika, visszaelőzött minket, majd ettől végképp kimerülve még az előzőnél is lassabb tempóra váltott. M. Sz. hátrafordult, az arcán ott volt MINDEN, ne mondj semmit, mondtam, látom az arcodról, h. ugyanarra gondolunk…
Hamarosan elszáguldott mellettünk pár futó, te, az nem a Gábor volt, kérdezte M. Sz., én a rövid időre felvillanó jelenésben felismertem Gábor hátizsákját, de igen, feleltem, majd biztos, ami biztos, utánuk kiabáltam: Fuss, Gábor, fuss! Mert gondoltam, h. (1) amekkora sebességgel távolodnak, már úgyse hallja, (2) ha mégis, attól nem tartok, h. ő megverne :), ami pl. TKM szerint igencsak reális lehetőség, ha ilyeneket mondok a futóknak. Pedig én tényleg jóindulatú lelkesedésből mondom ezt, nagyon tetszik, h. ilyen ügyesek.
Az első pontot Lajosházán viszonylag gyorsan elértük, a patak most nem volt annyira befagyva, mint két éve, viszont határozottan büdös volt:

Innen Mátraszentimréig elég kemény szakasz következett, felfelé mentünk, egyre több hó lett, viszont az erdő is nagyon szép volt:

A ponton elméletileg adtak volna teát, gyakorlatilag az egyetlen teaosztogató asztalnál akkora sor állt ( v.ö. „1 db asztal” kontra „2700 nevező”), h. inkább a saját teánkat ittuk, azt sem kell cipelni felkiáltással, és egy szendvicset is ettünk. Illetve én egy banánt. És a kávés csokit, de csak azért, nehogy megbántsam Tamást, aki oly kedvesen kínálta. Aztán mentünk tovább Galyatetőre. Kedvenc mátrai hegyem (illetve, mióta voltam a Világoson, asszem lehet, h. konkurense támadt), főleg ebből az irányból szeretek felmenni. Nem akarom ismételni, h. rengeteg hó volt, de hát ha egyszer tényleg:

Az odavezető úton valaki nyitott egy kis büféféleséget: csokit, zsíros kenyeret, ilyesmiket árult… és… legnagyobb meglepetésemre minden túrázónak INGYEN járt nála egy pohár tea. Ez nagyon kedves gesztus volt, már sajnálom, h. nem jutott eszembe, h. egy Balaton szeletet vagy bármit vegyek nála. A szervezőktől ugyanis SEMMIT nem kaptunk, a célban sem volt kaja, útközben sem – a Pisztrángosnál volt zsír, kenyér, hagyma, de ott is ki volt írva, h. ez XY túratárs ajándéka. A szervezők adtak útközben 3 pohár teát (ha hozzáfértünk), és a célban is teát, és annyi.
Felértünk Galyatetőre. Az ellenőrzőpontra meg sem kíséreltünk bemenni, Tamás bevitte a lapjainkat, és pecsételt. Elég hamar fázni kezdtünk, úgyh. mentünk is tovább. Fel kellett mászni a Csór-hegy oldalába, nem egészen a legtetejére, de elég volt így is. Aki 14:20-ig nem érte el ezt a pontot, azt tovább sem engedték az XL távon. Elhamdulillah mi 12:40-kor itt voltunk, legalábbis a pontőr ezt mondta, mikor rákérdeztem, h. mennyi az idő. Akkor még mehetünk tovább, jegyeztem meg, aha, szóval remélted, h. nem kell végigcsinálni, csapott le azonnal M. Sz., ezen mindenki jót nevetett. Aztán indultunk tovább, az elágazáshoz leérve elgondolkodtunk, h. bemenjünk-e a Vörösmarty turistaházig az erőlevesért, aztán egy túratárs felvilágosított, h. teát adnak, az meg nálunk is volt, így legalább megspórolunk 10 percet. Így inkább a Pisztrángos-tó felé vettük az irányt. Út közben a távolban már látszott a „célobjektum”:

A Pisztrángoshoz vezető út mentén a jellegzetes kövek most csak fehér, hóval borított huplik voltak:

A ponton nagy tüzet raktak, aminél remekül lehetett melegedni:

Valamint volt (fagyott) zsír, kenyér és hagyma, én a saját banánomat ettem. Tamás lecserélte a cipőjét a bakancsára – ugyanis egy kis balett-topánkára hajazó futócipő-szerűségben tapicskolt eddig a hóban, s mind a topán, mind a zoknija csurom víz lett eddigre. Utána kifejtette, h. ebben a cipőjében nem tud gyorsan menni. Én rögtön közöltem, h. nekem mindegyik cipőm olyan, amiben nem tudok gyorsan menni…
Viccet félretéve, kezdtünk fázni, így nekivágtunk a Kékesre felvezető szakasznak. Ezt 3 részre osztottam magamban: Pisztrángos – Gabi halála: ez egy kellemes szakasz, pont olyan felfelé, amit szeretek. Gabi halála – Sötét-lápa nyereg: szívás, de azért szeretem, a vége felé már azért jó, mert egyszerűen nem lehet elhinni, h. ez tényleg igazi. Sötét-lápa nyereg – Kékes: nagyon szép, szeretem, bár szívás…
Az utolsó szakasz kezdetére beértünk a napfénybe, ami egy idő múlva elmúlt, de az a kis idő nagyon szép volt, bár a legtöbb túratárs akkor és ott ezt nemigen értékelte…
A Kékesen, a síházban adtak teát, ami borzalmas volt. Illetve, nem mondanám, h. borzalmas, mert igazából semmi íze nem volt. Meleg volt legalább. Fogyasztása közben azon tanakodtunk, h. mennyi van még hátra a túrából. Még 12 km, mondta valaki. Az nem lehet, mondtam, most vagyunk 32-nél, és negyven egész öt a túra. Erre a közelünkben álló, kissé megviselt túratárs hölgy felkapta a fejét, majd a következő beszélgetés zajlott le köztünk:
Ő: Mennyi? Ez nem lehet!
Én: de, negyven egész öt.
Ő: nem negyven és fél?
Én: mondom, negyven egész öt
Ő: hát én azt hittem, negyven és fél…
Én: igen, negyven egész öt, és az szerintem negyven és fél, de lehet, h. nem, végül is én bölcsész vagyok…
Ő: Jaaa, én meg rendőr…
És nem viccelt :). Milyen jó vicc is lenne ez: A bölcsész és a rendőr beszélgetnek a Kékesen…
Elindultunk lefelé, először egy kellemes, lejtős, (a változatosság kedvéért) mély hóval borított szakaszon, kezdtem érezni, h. a bakancsom kezdi unni a havat, de már nem érdekelt, lesz, ami lesz, amúgy ekkorra már ilyen cuki kis jégfityegők fagytak rá:

Aztán elértük azt a szakaszt, amit az itiner „jeges, gyakran igen veszélyes” jelzőkkel illetett. Mi pedig, frappáns jogi szakkifejezéssel a „köteles rész” elnevezést használtuk. Két éve is volt köteles rész, akkor saját magam számára is megdöbbentő módon mindenféle gond nélkül abszolváltam, sőt, még tetszett is. Ennek megfelelően most is kellő önbizalommal léptem a kifeszített kötélhez.
Most már belátom, az lehetett a gond, h. csak úgy kecsesen reáhelyeztem a kis kezemet a kötélre. Nagyjából a „bálterem felső szintjéről a grófnő estélyi ruhájában lelibeg az alsó szintre, közben kimért nyugalommal fogadja rajongói pillantásait” stílust képzeljetek el. No, ez az első lépésig rendben is volt. Akkor csúszott ki alólam a lábam. Mivel jobbra tőlem volt egy 8-10 m mély vízmosás, alján patakkal, oda nem szándékoztam bekukkantani, így első ijedtemben két kézzel rámarkoltam a kötélre, ám a lendület miatt csúsztam tovább, így az történt, h. a kötél fenti végén sorukra várakozó túratársak döbbent tekintetétől kísérve függőleges tengelyem körül 180 fokban megperdültem, majd a szó szoros értelmében arccal a keményre fagyott jégbe csapódtam.
Pár pillanat után úgy éreztem, h. a fejemet talán képes leszek felemelni. Megállapítottam, h. felfelé nézek, előttem a fent összetorlódott sor, akikbe mintegy belefagyott a lélegzet. Valamint, néhány másodperc alatt alaposan meg is szaporodtak – én legalábbis mindegyikből kettőt láttam…  Ööö… a szádat ugye nagyon megütötted, kérdezte némi kínos némaság után az egyikük. Jaja, mondtam. És fáj is, ugye, szólt a következő kérdés. Hát, kicsit, mondtam. Csak mert vérzik, közölte vidoran a túratárs, de akkor már éreztem, h. az orromból is elindul a vér, hurrá, gondoltam, és némi elégtétellel szemléltem, ahogy fenn a leereszkedésre várók egy emberként lépnek egy lépést hátrébb. Büszke voltam magamra, h. ily módon sikerült hozzájárulnom túratársaim lelki moráljának megerősítéséhez. Valahogy lejutottam a lejtőn, lenn felmértem a károkat, nem fájt különösebben semmim (na ja, az adrenalin, az csodákra képes ám!). Reméltem, h. a szám/orrom/általában az arcom nem fog túlzottan feldagadni, mert azért egy bucifejű kendős muszlim nő, az nem lenne túl jó PR… (Így utólag elmondhatom, h. az orrom, az némileg bedagadt, és még most, hétfőn is fáj, és, bár akkor észre sem vettem, a térdem is szép lila). A következő lejtőn is sikerült elcsúszni, de ha már úgyis a szélesebb felemen ültem, így legalább gyorsabban leértem:

A lejtő aljában utolért minket egy ismerős túratárs, véres az arcod, mondta rosszallóan, te már a Mátrabércen is csupa vér voltál. Hát igen, feleltem, ezt hozza ki belőlem a Mátra…
A következő kötelesen részen már M. Sz. is úgy döntött, h. inkább kihagyja a köteles ereszkedést, így odébb mentünk pár méterre, és a letaposatlan hóban a fától-fáig módszert alkalmazva jutottunk le. Elhamdulillah épségben elértük az utolsó pontot a Gyökeres-forrásnál. Innen már csak 4 km volt hátra. Eredetileg azt a jelszót adtuk ki, h. érjünk be 9 órán belül, aztán oké, legyen 9 és fél, végül pedig a „ne kelljen lámpázni” megoldást tűztük ki. Ez utóbbi be is jött, elhamdulillah világosban beértünk.
A korábban mellettünk fényjelenségként elvillanó Gábor már persze szétunta az agyát a célban – 4:30 alatt beért, hát, így jár, aki szaladgál, aztán majd unatkozhat a célban… A kékesi tapasztalatból okulva kihagytam a célban kínált teát, és rövid öltözködés után indultunk hazafelé.
A fiúkat meghívtam hozzánk babgulyást enni. Sajna Gábor nem tudott jönni, mert másnap kora reggel programja volt, ezért sajnos a „Klasszikus magyar terepfutók vendéglátása” elnevezésű beszámoló-sorozatot nem tudtam elkezdeni. Majd legközelebb insallah.
A túra nagyon tetszett, sokkal jobban, mint 2 éve. A statisztikákban láttam, h. rengeteg nevező volt, de mégsem volt olyan zavaró a tömeg, mint 2 éve. A túratársak is nagyon kedvesek voltak. Az ellátással kapcsolatban megjegyezném, h. nem volt :). Mondjuk nem is azért megyünk egy túrára, de ártani sem árt. Nyilván, ha keveslem, és drágállom a túrát, akkor nem fogok elmenni rá, tehát akkor meg ne panaszkodjak. Oké, abba is hagyom. Ami a lényeg, a Mátra nagyon szép volt, az erdő havas, az idő remek – jól éreztem magam elhamdulillah.


2013. január 21., hétfő

Cseh Tamás emléktúra


Táv: 14,1 km
Szint: 350 m

A húgomék még sohasem voltak igazán havas, téli időben túrázni (kivéve a 7 km-es múlt heti sétát, ahová a sógorom nem jött). Sőt, sohasem voltak még a Pilisben túrázni. Itt volt az alkalom, h. a két elsőt összekössük egymással, és részt vegyünk ezen a kellemes, rövid túrán, ahol már tavaly is jártam. A sógorom a lelkemre kötötte, h. NEHOGY latyak legyen, mert azt ő nem bírja, és akkor elég hisztis lesz. Insallah nem lesz, gondoltam, és reggel 8 előtt pár perccel beszálltam az autójukba lenn a ház előtt.
Gond nélkül Pomázra értünk, itt a rajt megtalálásával már akadt némi gondom, de végül is csak 2 kört tettünk Pomáz belterületén, és meglett a művelődési ház. Neveztünk, és rövid pakolászás után el is indultunk.
A túra első (és utolsó) kb. 2 kilométere Pomáz területén vezet, ami nem lett volna akkora gond, viszont az aszfalt végig úgy le volt fagyva, h. komolyan aggódni kezdtem. Rólam köztudott, h. kb. egy háromlábú vízilótehén* egyensúlyértékével rendelkezem, no, tudni kell, h. a húgom még rosszabb, már ha ezt el tudjátok képzelni. Számos esetben a sógorom segítségére szorult, h. egy-egy útszakaszt le tudjon küzdeni. Megkönnyebbülve tértünk be az erdőbe, bár őket elég megdöbbenésként érte (a) a hóhelyzet (t.i. sok volt belőle), (b) az, h. hóban SOKKAL nehezebb menni. Ráadásul a Lajos-forrásig egy-két kivételtől eltekintve folyamatosan felfelé kell menni – nem vészesen meredek, de főként így, a mély hóban bizony fárasztó volt. Húgomtól ez a szakasz hamarosan kiérdemelte az „erdei taposógép” elnevezést, de sógorom is kifejtette, h. hazatérvén nem gondolkodik ma már komolyabb lábedzésben.

A Janda Vilmos kulcsosháznál ettünk egy-egy banánt, és teát is ittunk. A pont, amely tavaly itt volt, lejjebb költözött az elágazáshoz, ahol tavaly sokan rossz irányba mentek. Ott már pecsételtünk, itt nem kellett. Mentünk tovább a Lajos-forráshoz, változatlanul hóban. Latyak, az elhamdulillah nem volt. Viszont a köd egyre sűrűsödött, a fiataloson átvágva alig látszottak a fák a távolban:

A forrásnál ittam a hideg vízből. A húgom gyanakodva nézett, te már ittál ebből korábban is, kérdezte, minden alkalommal, ha erre járok, feleltem. Megkóstolta, közölte, h. ásványvíz íze van, és különben is nagyon hideg. Amúgy is kezdtünk fázni, tehát elindultunk lefelé.

Lefelé az út lényegesen nehezebben járható volt, jeges, köves, ráadásul egy lovascsapat is elment mellettünk, kétszer is. A zöld- elágazásig még elment a helyzet, ott pecsételtünk a hidegben hősiesen kitartó pontőrnél:

Aztán a további lefelé vezető szakaszon kisebb sikkantásokkal, de azért túljutottunk. Az aszfaltra leérve ismét megállapítottuk, h. NAGYON csúszik, de azért elhamdulillah épségben beóvatoskodtunk a célba.
Nagyon kellemes túra volt, a húgoméknak tetszett a téli erdő, insallah jönnek legközelebb is.

* Megbízott Szakértőnk felhívta figyelmemet, h. a hárompontos a LEGSZILÁRDABB alátámasztás, ezért hozzátenném: olyan háromlábú vízilótehén, amelynek lábai NEM egy egyenlő oldalú háromszög csúcsaiban helyezkednek el. 

Kerecsen 20


Táv: 22,6 km
Szint: 658 m

Ennek a túrának tavaly voltam a 45-ös téli távján, és a 75-ös nyárin, tehát az útvonal olyan sok újdonságot nem tartogatott… viszont ezen a napon volt az unokahúgom szalagavatója, így legkésőbb délután fél kettőre haza kellett érnem. Hogy azért valahova mégis menjek, ezt a rövid túrát választottam. Amúgy is nagyon jók szoktak lenni ezek a Turul túrák, kedves szervezők, remek ellátás… Szamócával megbeszéltük, h. menjünk együtt.
A rajthelyszínül szolgáló büfé előtt más számos túrázó összegyűlt:

Én ¾ 7-kor már a rajtban voltam, kis várakozás után befutott Szamóca és Imi, és még nem volt egészen 7 óra, amikor (az 1. és 2. rajtszám birtokában) elindultunk a Turul-szobor felé. Ennek annyira örültünk, h. benéztük a legelső fordulót, és az ellenőrzőpontot alternatív (az eredetinél sajna lényegesen hosszabb) útvonalon közelítettük meg:

Már a városban is szépen volt hó, elég hideg is volt, elhamdulillah az elején felfelé kell menni, így volt alkalmunk bemelegedni. Még égtek az utcai lámpák:

Aztán, alighogy ezt a fotót elkattintottam, kialudtak, és lassan kivilágosodott. Elértük a Széchényi-emlékhez vezető hosszú lépcsősort:

Egyre több volt a hó, olyannyira, h. a szemetet sem volt egyszerű kidobni…

Normafánál szokás szerint kaptunk csokit, aztán bevágtunk az erdőbe, ami egészen elvarázsoltan szép volt:

Mondjuk a friss hóban menni nem annyira egyszerű, pedig itt még nem is volt olyan mély, mint majd később. Ráadásul sajna a fényképezőgépemben lemerült az akku, és innentől foggva hosszas melengetés után 1-1 fotóra volt csak hajlandó bekapcsolni, így az ezután következő képek nagyrészt Szamóca és Imi képei, ez úton is köszönet érte.
Lefelé mentünk, kiléptünk, hamarosan Makkosmárián voltunk, ahol a forró tea mellett rendkívül finom házi sütemények fogadtak minket:

A piroson mentünk tovább, aztán a sárgán, az útvonal tényleg nem sok újat tartogatott, de a behavazott erdőben nem győztünk gyönyörködni. Nekem közben elkezdett brutálisan fájni a gyomrom, ami némileg visszavett a túraélményből, de a téli táj szépsége kárpótolt érte. Kedvenc határkövem is mély hóban állt:

Ahogy közeledtünk Nagykovácsihoz, a hó is mélyült. A Petneházy-réti ellenőrzőponton kaptunk nápolyiszeletet, és befordultunk a bokrok mellett:

Innen következett a legnehezebb szakasz, a hó mély volt, előttünk nem sokan mentek még, viszont legalább a nap kisütött, és az egész táj szikrázott a friss, mély hóval:

Kellemesen hullámzott az út, és hamarosan benn is voltunk a nagykovácsi célban. Nekem elmúlt a gyomorfájásom elhamdulillah, a célban pedig szokás szerint a világ egyik legjobb meggyesrétesét adták. Biztos, ami biztos, ettem egyet a szendvicseimből is. Aztán indultam a buszhoz, pont benn állt, fussunk javasoltam a mögöttem baktató ismeretlen túratársnak, és egy villámgyors sprinttel el is értük a buszt – az utánuk jövő túrázót már nem várta meg…
1 órakor mér otthon voltam, így nem késtem le unokahúgom szalagavatóját…

2013. január 14., hétfő

Téli Gyermekvasút


Táv: 6,7 km
Szint: 70 m

Ezen a napon ünnepeltük az unokahúgom születésnapját. Ő még soha nem volt télen, hóban kirándulni, most pedig szeretett volna. ANNYIRA azonban nem, h. bevállalja a 18 km-es hosszabbik távot, így hát megegyeztünk, h. menjünk a rövidkére – legalább megnézi ő is a havas erdőt, és ha tetszik neki, legközelebb hosszabbra is mehetünk.
Az idő remekül alakult, végig esett a hó, és az erdőt is vastag hótakaró borította, nagyon szép volt. 
A rajtba a rajtidő kezdetére érkeztünk. Már kinn, a kerítésen várt minket az egyszemélyes fogadóbizottság:

Nagy tömegre számítottam, ennek ellenére se az indulásnál, se az érkezésnél egyetlen percet sem kellett várnunk. Út közben se volt tömeg, a Normafáig elég zsúfoltan mentünk, aztán ez megszűnt, ugyanis azok közül, akikkel egyszerre rajtoltunk, rajtunk kívül 1 (egy) túratárs jött az előírt útvonalon, az Anna-kápolnához…

A többiek a műúton és/vagy a mellette vezető erdei ösvényen szivárogtak át a János-hegyre, az Anna-kápolnát nemes egyszerűséggel kihagyták, pedig kár volt, nagyon szép volt a környék:

A hó rendületlenül esett, köd is volt, már lentről sem láttuk a kilátót a János-hegyen:

Azért, miután felértünk, felmentünk a legtetejére, mert a húgom és a lánya még nem voltak itt, és jól megnéztük a ködbe burkolózó fákat. Lemászva elindultunk visszafelé a kék kör jelzésen, ahol szintén nem sokan tartottak velünk, a többség megint csak fentebb részletezett megoldást vette igénybe. De így legalább most sem volt tömeg.
Viszont láttunk útközben két sífutót is, ami nekem nagyon tetszett. Nagyon szívesen kipróbálnám  a sífutást, a lesiklás nem tetszik különösebben, de ez olyan igazi mindent beleadós sportnak tűnik, a két srác nagyon ügyesen és dinamikusan csinálta. Ha esetleg valakinek van valami ötlete, h. hogyan lehet ehhez valami edzőt találni, vagy iskolát, vagy mittudomén, ahol ki lehet próbálni, az feltétlenül ossza meg vele. Kéretik figyelembe venni, h. elég béna vagyok J, nem biztos, h. 100%-ban sikerülni fog úgy intézni, h. a lécek legyenek alul, én meg felül J.
A Normafánál az újabb pecsét után mindenkit meghívtam egy rétesre, elgyönyörködtünk a kiszőrösödött faágakban,

aztán pedig besétáltunk a célba. A reggeli fogadóbizottság a nevezők kutyáinak hatására egy szinttel feljebb költözött, de figyelme így sem lankadt:

Pont 2 óra alatt értünk végig, a rajt/célban még neveztek az akkor indulók, most lényegesen hosszabb sor állt, mint reggel, de az érkezésnél nem volt előttünk senki. Az ellátásról nem tudok nyilatkozni, mert igyekeztünk haza az ünnepi ebédre, amit még el is kellett készíteni, így hát az ellátást nem vettük igénybe.
Ez volt életem legrövidebb túrája, kellemes erdei séta volt, és remélem, az unokahúgomat legközelebb hosszabb távra is el lehet majd csalni. 

Wass Albert 44 emléktúra


Táv: 43,3  km
Szint: 1364m

2 évvel ezelőtt ez a túra volt életem első negyvenese. Akkor nagyon tetszett, tavaly is voltam, idén is készültem rá, főleg, h. kiderült, h. új útvonalon megy. Csak nem kikerüli a sarat, tűnődött Megbízott Szakértőnk…
Szombaton az 5:40-es vonattal terveztem menni, igen, tudom, elég durván hangzik, de hát ez van, szinte minden börzsönyi túrára ezzel a vonattal megyek. Sikeresen fel is keltem reggel, kávé, pakolászás, előkerestem az órámat (túrán kívül nem hordok karórát), pár perc múlva rápillantottam, és megdöbbenten láttam, h. 31 van. Le fogom késni a vonatot, néztem végig magamon, ahogy még zokniban ácsorogtam a galérián, de aztán egy 90 sec-os villámöltözést mutattam be, lendületből kivágódtam az ajtón, és olimpiai középtávfutó rekordot felállítva vettem be a Nyugati pályaudvart. Ismét az órámra pillantottam – 31 van… afenne… ráadásul, jobban megnézve, 1:31. Az óra megállt. Be is gyömtem a sporttáskába a nap hátralevő részére.
Ugyanis, bár vonattal mentem a túrára, NAGYON reméltem, h. M. Sz. is ott lesz, kocsival, és majd a túra után, amikor fázom és fáradt vagyok, hazahoz engem is :)… ezért vittem cserecipőt, h. ne sárosan kelljen beülnöm a kocsiba.
Az óra meghibásodásának köszönhetően KILENC PERCCEL a vonatindulás előtt a pályaudvaron voltam – ilyen nemigen szokott előfordulni. Felszálltam, megállapítottam, h. a szokottnál kevesebb a túrázó, majd a célállomásig Koránt olvastam, majdnem egy dzsuzt, elhamdulillah, ami nagyon is ráfért a közös magyar projektünkben elért lemaradásom miatt. Még sötétben szálltam le a vonatról, rögtön megállapítottam, h. jég borít mindent, és azért vannak más túrázók is – így legalább tudtam, h. merre kell menni a rajtba.
A rajtban elég nagy tömeg volt:

Azt hiszem, mégiscsak van némi egész halvány remény arra, h. fejlődőképes vagyok: előbb elmentem a mosdóba, kabátot cseréltem, elpakoltam, és csak utána kértem rajtidőt… de azért van még tere a további fejlődésnek is, mert a kamáslik felvételére csak ez után került sor, márpedig ez nálam több (sok) perces mutatvány, bonyolultságát tekintve felér egy közepes teljesítményű atomerőmű megtervezésével, kivitelezésével és beüzemelésével. Azért negyed 8 után 5 perccel sikerült útra kelnem. Az ismerősök, akikkel a rajtban találkoztam, hamar lemaradtak, páran mentek előttem, én inkább balra mennék, szóltam utána az egyiküknek, aki jobbra ment, de régebben erre kellett menni, mondta ő, az itiner szerint viszont tényleg a bal volt most jobb, hamarosan ki is értünk a piros jelzésre. Az út nagyon jeges volt, óvatosan kellett menni, és mintegy kezdtem már sejteni, h. nem sok sárral találkozunk majd a nap során.
A túra útvonala az utolsó pillanatban változott, egy szalagozott szakasz kimaradt, maradtunk a jelzett úton, amit sajnáltam, mert az eredeti útvonalon még nem jártam. Az első pontig, és még utána is eléggé vízszintesen kellett menni:

Jól kiléptem, h. ne fázzak a vízszintesen, jó reggelt, jó megfagyást, köszöntöttem a pontőrt, aki közölte, h. nem fázik. Én kicsit fáztam, de ez aztán hamarosan elmúlt elhamdulillah. Aztán egy keskeny ösvényen beszorultam két csapat mögé, nem is tudtam kifutni a hóba mellettük, meg bunkó sem akartam lenni a tolakodással. Lassan mentünk, megint elkezdtem fázni. A leghátsó túrázó közölte, h. szívesen elenged, de előtte még volt 6-7 ember, sokat nem ért volna. Aztán beért minket pár futó, akik nem lacafacáztak, és amikor elfutottak, én gyorsan beálltam mögéjük, aztán visszaváltottam lépésbe, de végre jó tempóban tudtam menni és nem fáztam. A táj is nagyon szép volt, egyre többet álltam meg fotózni. Meglepően nagy hó volt, mondjuk számítottam rá, h. lesz, nagyon szép volt a környező vidék, egy hegyoldalban haladtunk a félig befagyott patak felett:

Beértünk Szokolya állomásra, pont az ellenkező irányból, mint ahonnan legutóbb, az állomásépület mögött a hegyek már napfényben úsztak:

Aztán az úton már mi is beértük a napfényt:

Gyönyörű idő lett. Hideg volt, fagyott, de sütött a nap, a hó és a vastag zúzmara kötelességtudóan szikrázott mindenhol. Nem is tudom, voltam-e már ennyire szép téli túrán. Igaz, h. a vizem szokás szerint befagyott, de a tea a termoszban kitartott. A hegyek annyira szépek voltak, h. úgysem tudom leírni, inkább megmutatom:

Szokolya volt a következő pont, bent a szokásos kocsmában pecsételtek, gyorsan kimentem, h. ne melegedjen rám a kabát, kinn a kőfalra pakoltam le, ettem egy banánt, mert már korgott a gyomrom, meg teát is ittam. A falun áthaladva sikerült összetalálkoznom a rendkívül fura külsejű kisvonattal:

A falu végén egy hatalmas mezőt megkerülve vágtunk be az erdőbe:

Természetesen a szemfüles (értsd: csaló) túrázók jó része levágta ezt a kanyart, amit a jelzett út megtett, és bevágott még előttünk az erdőbe, ami azért volt jó, mert utána vissza kellett előzgetni őket. De az erdő annyira szép volt, h. nem bántam semmit:

Ekkor az erdőbe érve megkezdtük a felmászást a Tar Péter hegyre. Ez az egyik kedvenc hegyem a Börzsönyben, bár erről az oldalról még nem jöttem fel. Meg kell állapítanom, h. a másik oldalról jobb: rövidebb, durva emelkedő, ám ha leküzdötte az ember, kellemes, hosszú, enyhe lejtő következik. Így meg rengeteg ideig kapaszkodtunk felfelé, ami még elment volna, de utána a lejtő, az igencsak durva volt, főként, h. nem szeretek lefelé menni, főleg ilyen meredeken nem, mondjuk, az igazi meredek, az csak sokkal később jött, de ezt akkor még nem tudtam.
A lejtő aljától már hamar beértünk Kóspallagra, a Börzsöny Szíve vendéglőbe, itt újabb pecsét következett. Nem időztem itt sem, mentem tovább az Érsek-tisztás felé. Útközben beszélgetni kezdtünk egy túratárssal, ami egy-két elejtett szóból komoly párbeszéddé fejlődött, és a túra hátralevő részét már gyakorlatilag együtt tettük meg, egy-két kisebb szétválástól eltekintve. Nekem ez jól jött, mert vele gyorsabban mentem, mint egyedül mentem volna – ha egyedül megyek, mindig kicsit belassulok, nincs kihez viszonyítanom, és észre se veszem, h. lassabban megyek.
Az Érsek-tisztáson lévő ponton kaptunk csokit, újdonsült túratársam jó érzékkel nekem adta az övét is, ezzel mintegy belopta magát a szívembe :), viccet félretéve, tényleg jól esett a 2 Vitorlás szelet. Teát is kaptunk, ami jó forró volt, bele is dobtam pár marék havat, erősen remélve, h. az erdő széles faji változatosságot képviselő lakóinak minél kisebb hányada használta előzőleg toalettként… 

Túratársam a pontőrökkel beszélgetett, én indultam tovább, nem akartam sem megzavarni, sem ráakaszkodni, de amikor megálltam fotózni, beért, és ismét együtt mentünk tovább. 

Mint láthatjátok, rengeteg hó volt, itt Pesten nem is gondolná az ember. Nehéz volt menni benne, sokat kivett az erőnkből. Ráadásul, h. még érdekesebb legyen, a legtöbb helyen a korábbi olvadásnak köszönhetően az utat gyakorlatilag összefüggő jég borította, és erre esett rá az újabb hó. még a botokat sem lehetett leszúrni.
Hamarosan emelkedni kezdtünk, és itt következett a túra legszebb része, fel a Só-hegyre, majd onnan le. Már jártam itt a Nahát 90-en, de akkor éppen töksötét volt. Meg is jegyeztem túratársamnak (szintén volt a Nahát 90-en): aha, emlékszem is, h. a Naháton volt valami pont, ahol nagyon felfelé kellett menni, aztán meg nagyon lefelé! Majd rövid gondolkodás után hozzátettem: mondjuk, azon a túrán a legtöbb pont olyan volt… Ezzel ő is egyetértett, jól véve ezt az akadályt, pedig még igazán nem szokhatott hozzá sajátos kifejezésmódomhoz, amihez régebbi túratársaim, mint M. Sz., Tonnakilométer stb. már hozzászoktak (pl. „valahol vagyunk”).
Először egy teljesen lenyűgöző alagutas részen kellett áthaladni:

A környező fák egészen mesebeliek voltak:

Aztán igencsak durva emelkedő után felértünk a még mindig mesebeli tetőre:

Ahonnan a kilátás egészen fantasztikus volt:

A lefelé menő lejtő, no, az már a Naháton sem tetszett, pedig akkor nem is volt sem havas, sem jeges, most meg mindkettő. Itt belassítottam, elengedtem a bátrabbakat, alkalmi túratársamat is úgy elvesztettem, h. hiába szaporáztam meg utána a lépteimet, nem tudtam utolérni… mindegy, az előttem lévő csapat elég zajos volt, kicsit lemaradva baktattam Márianosztra felé. Aztán hamarosan beért a túratárs – mint kiderült, nem előttem volt, hanem mögöttem… A márianosztrai ponton, a presszóban ittam egy kávét ott, ahol TKM-rel is kávéztunk, ettem egy túrórudit, aztán mentünk tovább. Ismét Kóspallagra tartottunk, megfűszerezve pár patakátkeléssel, ami azért volt a szokásosnál nehezebb, mert a víz csak félig volt befagyva, a benne heverő ágak-törzsek viszont jó jegesek voltak, ezért elég csúszós volt az egész, de azért sikerült leküzdeni, túratársam elnéző jóindulattal figyelte bénázásomat. Kemény erőfeszítések árán visszajutottunk Kóspallagra, hamar el is hagytuk, és a Száraz-fák nevű ponthoz tartottunk, amiről fogalmam sem volt, h. mi az és hol lehet. Út közben azonban még volt egy kalandunk: megállítottak minket, mert hajtóvadászat folyt… A két szervezővel beszélgettünk vagy 10 percet, ecsetelve nekik a teljesítménytúrázás mibenlétét és szépségeit. „Szóval, elindultak Verőcéről, és oda is mennek, csak közben tesznek egy k… nagy kört?”- kérdezte az idősebb. „Jaja, 44 km-est” – mondtam én. „44 km? Bele is… a … ott az út szélén” – nyílt tágra az ifjabbik szeme, és ő sokkal pontosabban megmondta, h. melyik testrészével mit is tenne ott az út szélén. Amikor meghallotta, h. 90 km-t is mentünk itt a Börzsönyben, már nem kellett tovább jellemezni elmeállapotunkat, mert teljesen tisztába jött vele. Közben beérkezett pár hajtó, egyikük vezetéken hozta a hajtókutyákat, mind foxi volt, egy sima szőrű is volt köztük, és közölték, h. vége a hajtásnak, mehetünk bátran. Hamarosan pár véres disznótetembe botlottunk, a lábukra hurkolt kötéllel vonszolták a kis süldőcskéket, végig vérnyomot hagyva a hóban. Igazán nagy állat nem volt a terítékre kerültek között, csak ilyen malacok.
Egy helyen sikeresen benéztük a jelzést, az egyik hajtó felfelé mutatott, ott megy a jelzés, hurrá, visszakapaszkodhattunk.
Kiértünk egy nagy, nyílt területre, ahol már bárhol lehetett a pont:

Ez már a Száraz-fák nevű hely, egy nagy tisztás volt, egyik sarkában az ellenőrzőpont:

Innen már csak kb. 8 km volt hátra, de egy szörnyű gyanú kezdett bennem kibontakozni. Még 2011-ben egy magányos szerdai túrámon jól kinéztem a térképen, h. hol fogok a Fehér-forrásoktól lemenni Kismarosra. No, a térképen nem látszott, h. az út NAGYON durva, nem azt mondom, h. függőleges lejtő, de majdnem, és akkor ugye még hó sem volt. NAGYON remélem, h. nem arra megyünk le Kismarosra, amerre én gondolom, osztottam meg aggodalmamat túratársammal, aki válaszul szintén megosztotta velem, h. ő is attól tart, h. mégiscsak ez a szakasz lesz az…
Azért előtte még sikeresen benéztük egy helyen a zöld jelzést, de a GPS ügyes volt, és visszanavigáltunk. A lejtő, no, az sokkal rosszabb volt, mint számítottam rá. Előttünk már elmentek itt jó páran – a rövidtáv is erre jött le – a lejtő ki volt csúszkálva, jó jeges volt, ahol lehetett, inkább bementem a susnyásba, bár vadrózsás, szedres stb. volt, ahol nem lehetett, ott próbáltam a fától-fáig módszert alkalmazni, amikor másodszor sikerült a szélesebbik felemre esni, vagy 4-5 métert csúsztam, mire megállítottam magam, aztán a hátralevő lejtő egy részét is csak hasonlóképpen sikerült leküzdeni… De amikor leértünk, a Csattogó-völgy már nem tartogatott sok kihívást, hamarosan arra mentünk, ahol reggel jöttünk, a templom előtti emelkedő is meglett, nem a lépcsőn mentünk le, inkább a kerülő úton, féltünk, h. nagyon jeges lesz (amúgy nem volt az). A cél utcájában azzal fordultam túratársamhoz, h. mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak… Meg is tettük Zolival, aztán befordultunk a célba. Amikor elindultam, azt gondoltam, h. jó lenne lámpa nélkül, világosban beérni, ami elhamdulillah nagyon bőven meglett. Ez persze jó részt Zolinak köszönhető, aki a jó tempójával húzott magával, ez úton is köszönöm.
Azt is felajánlotta, h. elhoz az Árpád-hídig, amit nagy örömmel el is fogadtam volna, ha… az ajtóval szemben üldögélve egyszer csak hangos „TAMÁS!” kiáltással fel nem pattanok. Ekkor futott be ugyanis az elég megviselt külsejű Tamás, aki közölte, h. hamarosan jön majd M. Sz. is, és így is lett. Mivel M. Sz. felajánlotta, h. gyakorlatilag hazáig hoz (Oktogon), megköszöntem az Árpád hidas ajánlatot, és papírkutya módon a kényelmesebbet választottam. Hamarosan indultunk is, és 6-kor már itthon voltam a lakásban.
A túra nagyon tetszett, az útvonal szerintem jobb így, 2 dolgot hiányoltam csak, (1) a szalagozott részt az elején, amit kihagytunk, de hát így alakult, insallah jövőre az is benne lesz, (2) a királyréti pontot, ahol jó volt leülni és inni egy forró teát (illetve, akit illet, azoknak megenni a gulyáslevest). Így viszont a királyréti ücsörgés nélkül hamarabb beértem. A táj gyönyörű volt, az idő jobb nem is lehetett volna, max. ha még kicsit esik a hó közben (mondjuk akkor a kilátás nem lett volna olyan szép). Egyszóval, én remekül éreztem magam, ez úton is köszönet minden szervezőnek és a hideget derekasan viselő pontőröknek.
Az meg nem lenne rossz, ha a vadászok átszoknának arra, h. hét közben foglalják el az erdőt maguknak…

2013. január 7., hétfő

A Budai Hegység Távoli Csúcsai (BHTCS)


Táv: kb. 42 km (nekünk :))
Szint: 1300 m körül (nekünk)

Ezt a túrát már régen nézegettem. NAGYON félelmetesnek tűnt, a kiírásban ez állt:
Extrém teljesítménytúra, csak tájékozódásban gyakorlottaknak, térképet és tájolót jól ismerőknek! Az egyedüli indulást csak többéves gyakorlattal javasoljuk, a többiek legalább ketten-hárman induljanak útnak!”
Röviden tapogatóztam, h. a hazai navigáció élmezőnyéből akadna-e bárki, aki szeretne jönni, de nem akadt… no, akkor hagyjuk is, gondoltam.
Aztán a Fóti Somlyó túrán megismert Laci felvetette, h. nem akarok-e menni velük – ketten már vannak, sőt, talán hárman is. Igent mondtam, nagy izgalommal várva a túrát.
Pénteken a tornyosuló munka dacára gyakorlatilag egy percet sem dolgoztam. Elektronikus és papírtérképeket tanulmányoztam, igyekeztem valami koncepciót kidolgozni. Ugyanis a túra úgy zajlik, h. meg van adva 9+1 hegycsúcs neve, és ezeket tetszőleges sorrendben és útvonalon kell felkeresni. Már ezek között is volt olyan hegy, amelyre a leírás „névtelen csúcs” megnevezéssel hivatkozott… mindegy, próbáltam kiagyalni valami koncepciót, felvettem útpontnak azokat a helyeket, amelyeket sikerült legalább a térképen beazonosítanom, plusz még olyan helyeket, amelyek esetleg jól jöhetnek a navigálásnál, meg végül is összeraktam egy trekket is, no persze a csapat többi tagjának is meglesznek majd az elképzelései, de majd a rajtban egyeztetünk. És persze nem szabad elfelejteni, h. a rajtban megadnak még egy meglepetés-pontot, amit akkor és ott kell majd beillesztenünk az útvonalba.
Ja, és azt nem is mondtam még, h. ez egy ÉJSZAKAI túra, tehát mindezt a navigálást töksötétben kell véghezvinni. A túra során még saját túratársaimból is ennyit láttam kb.:

 Reggel még elmentem a BUÉK-ra, aztán haza, mindenféle lelkifurdalás nélkül benyomtam egy nagy tányér túróstésztát, és próbáltam aludni egy órát, ami nemigen sikerült sajna. Fél 5-kor elindultam otthonról.
A Moszkva téri találkozónál kis híján elkerültük egymást, de aztán Hűvösvölgyben azért összeakadtunk. Csapatunk végül is 3 fős volt: Feri, Laci és én. A rajt Nagykovácsiban volt, itt megtudtuk a meglepetés-csúcs nevét is, illetve azt nem, mert az nincs neki, de mivel Adyliget és Julianna-major között nagyjából félúton van, a rendezők vicces kedvükben „Ady Julianna” hegynek nevezték el, és a megközelítésére azt a jó tanácsot adták, h. „a piros jelzésről alkalmas helyen letérve, toronyiránt (konkrét út nem vezet rá!)” vegyük be. Remek. Rövid egyeztetést tartottunk. Nekem 2 koncepcióm is volt, az egyik, h. kezdjünk a Meszes-heggyel, a másik, h. a Nagy-Kopasszal. A fiúk az elsővel értettek egyet – ez volt a legtávolabbi pont, ezzel legalább azt tudatot kapjuk, h. a legmesszebbi már megvan.
Elindultunk, aztán én vissza is mentem, mert szembetaláltam magam a táblával:

Nem volt, de aztán lett. A sárga- jelzésen indultunk, jó tempóban, illetve nekem kicsit túl jó tempóban, de erről bölcsen hallgattam, bár azon eltűnődtem, h. hogy fogom ezt végig bírni. Mint kiderült, sehogy, de elhamdulillah más sem – a végére azért lényegesen lassabban mentünk.
Mindhármunknál volt GPS, és mindhárom szerint máshol kellett letérni az útról :). De ezt még simán megtaláltuk, később, amikor eljött a csúcstámadás ideje, akkor jött a probléma is. Felmentünk valahova, ami ugyan hegy volt, de HATÁROZOTTAN nem a Meszes-hegy, Feri és az én GPS-em is tiltakozott az ilyen irányú feltételezés ellen. Lemásztunk. Aztán némi keresgélés után messziről láttuk a pontot jelölő piros biciklilámpát, meglett a hegy, viszont elveszett Laci. A ponton kaptunk csokit, és bevártuk őt a pontőrök társaságában:

Adta magát a következő pont, az Ilona lak, ahova szintén nem vezetett „konkrét út”, ezért az eltévedéstudomány kedvelt módszerét, az NHO-módszert (neki a hegyoldalnak) alkalmaztuk, aztán már találtunk egy kis kitaposott csapást, ami egyenesen a lakhoz vezetett. Itt nagyon megdicsértem hűséges GPS-emet, ugyanis abban a pillanatban csippant, amikor beléptem a lak ajtaján a pecsétért… 

kaptunk teát, de nem időztünk sokáig. Indultunk a Nagy-Kopasz felé.
Időnként összeakadtunk más csapatokkal, futókkal, gyalogosokkal is. Kicsit Bükk 900-as csúcsai fíling volt: mindenki jött-ment minden irányba… nyilván a saját sorrendje meg útiterve szerint. Csapatunk egyik tagja meg is jegyezte: te, mindenki arra megy, csak mi jövünk erre. Mire a másik: igen, de honnan tudod, h. ők honnan jönnek és hova mennek? Egyszóval, mentünk a saját fejünk után. Amúgy nagyjából pontonként egy elkavarással számolhattunk, de ebből csak 2 volt jelentékenyebb: az első, Meszes-hegyes, és még egy, amire majd hamarosan rátérek. Egy pedig a „jelentékenyebb” kategórián is teljesen kívül eső, egész pontosan a „halálosan veszélyes” kategóriába sorolható. Naná, h. erre is ki fogok térni.
A Nagy-Kopasz egy kis benézés után elég könnyen meglett, a ponton ettünk, mert már mindenki éhen akart halni, ittunk, h. azt se kelljen cipelni, és kaptunk valami brutál finom frutit a pontőrtől. Én bevallom, másodszor is vettem, utána meg harmadszor is, mert amikor már vagy 100 méterre távolodtunk a ponttól, a földön megpillantottam még egy frutit, amit az egyik túrázó elejtett – én meg persze felvettem, csak nem hagyom ott ebek harmincadjára, egyedül a sötét erdőben…
Mikor a pontról távoztunk, a pontőr éppen kezdett berendezkedni a hosszú éjszakára:

Mi megindultunk a Tarnai-pihenő felé. Ez volt a ráadás-csúcs: nem volt kötelező érinteni, de a felkereséséért járt plusz 1 óra szintidő, tehát megérte. Itt nem volt pontőr, csak egy kék ledekkel feldíszített doboz:

Amely így nézett ki kinyitva:

Innen indultunk tovább a „névtelen csúcshoz”, amely a Fekete-hegy nevet kapta, és a Szarvas-árok felett volt található. Itt sikerült abszolválni a túra legnagyobb elkavarását, még nem néztem meg, mennyit tettünk hozzá a távhoz egy rossz irányba történt fordulóval, de hogy a valódi eltévedés kategóriába esik, az egészen biztos. Amúgy hideg volt – fagyott, a brutál sáros úton a sár teteje megfagyott, alatta ki tudja, milyen mély ragadós sár, néhol pocsolyák. Egy idő után Laci reklamált: muszáj ezen az úton menni, nekem nincs vízi jártasságim, mondta kissé kétségbeesetten. A szél fújt. Nagyon. Itt fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, h. mi a fenét is keresek én itt, a nagy büdös semmi közepén, a nagy büdös sötétben, nem is tudom pontosan, hol, olyan helyeket kajtatva, amik még a térképen sincsenek rajta – ahelyett, h. otthon aludnék a paplan alatt. Aztán mikor sikerült korrigálni az irányt, végül is feltaláltunk a névtelen csúcsra, ahol a brutál szél elől sátorba húzódó pontőröktől finom sütit és némi biztatást kaptunk:

Innen irány a meglepetés Ady Julianna csúcs. Tudjátok, a „konkrét út nem vezet fel rá”. Addig viszont kellemes, hűvös szellőben, kellemes, lefagyott úton mehettünk. Feri sikeresen esett is a jégen egy akkorát, h. azt hittem, nem kel fel többet. Elhamdulillah felkelt, némi véráldozat árán. Kicsit tétováztunk, h. vajon a leírás által emlegetett „alkalmas hely”, ahol a pirosról le kellene térni, az hol is lehet, aztán ismét az NHO módszer alkalmazásával bevettük a csúcsot.
Innen a hátralévő pontok már viszonylag egymáshoz közel, a kék- jelzés mentén valahol voltak találhatók. Indultunk a Remete-hegy felé. Az ide felvezető durva emelkedő még világosban sem egyszerű, kicsit aggódtam is. Útközben még biztos, ami biztos, megálltunk elemet cserélni. Túratársaim:

A Remete-szurdokban átkeltünk a patakmedren, és megindultunk felfelé a meredeken. Ami SOKKAL meredekebb és nehezebben járható volt, mint emlékeztem. Ugye azt tudjátok, h. ez NEM a kék-, kérdeztem, nem baj, itt is fel lehet menni, jött a válasz. Ekkor már kézzel kellett a sziklába és a fagyökerekbe kapaszkodni, h. feljebb jussunk. Hát jó, mondtam én, igazából csak 2 kérésem lenne, mondtam: tartsatok egy embernyi távolságot, és ne erre jöjjünk lefelé. Persze, tartsunk mindenképp, és nem erre megyünk, hanem a másik oldalon. Remek. Azonban egy idő után az elöl haladó Feri közölte, h. hát… izé… nem lehet tovább menni. Bejöttünk a csőbe. Felettünk hatalmas sziklák magasodtak. Ide kötél kéne, meg csákány, magyarázta ez irányban is tapasztaltabb túratársam. Én itt nem akarok visszamászni, jött a válasz az alattam a sziklákba kétségbeesetten kapaszkodó másik túratárstól. Én meg nem TUDOK, fakadtam ki, és itt bizony bekövetkezett az a pillanat, ami eddigi túrázó pályafutásomban még csak egyszer fordult elő: elvesztettem a humorérzékemet… Valóban elképzelésem sem volt, h. mi lesz most. Hogy fogunk most itt szerinted visszamenni, törtem ki igazán dühösen, amire így utólag nem vagyok büszke, de hát tényleg elég sötéten láttam a helyzetet, és nemcsak azért, mert ugye az éjszaka közepe volt. Lassan, és óvatosan, ha egy órát megyünk, akkor annyit megyünk, csak vigyázva, jött a válasz.
Hát jó. Más választás nem lévén, megindultam. Vártam, amíg Laci elég alaposan eltávolodik (mégse sodorjam le őt is), aztán „lassan, óvatosan” megindultam. Szinte azonnal sikerült s@ggr@ is esnem… jó darabot csúsztam lefelé, mire megállítottam magam. Viszont mintegy azonnal feltűnt a módszer hatékonysága. Szégyen a nadrágfék, de hasznos, gondoltam, és a lefelé vezető út mintegy felét ezen a módon tettem meg. Szóval végül is sokkal egyszerűbben lejutottam, mint gondoltam, nem estem el, nem nyársaltam fel magam a botokra stb. de azért ez elég rázós volt ám. Eléggé remegett a lábam még akkor is, amikor már a kényelmes, vízszintes, biztonságos kéken álltunk. Megkerestük a megfelelő fordulót, és felmentünk a ponthoz – a máskor kihívást jelentő emelkedő most közel sem tartogatott annyi izgalmat. A ponton még elemet cseréltem én is a lámpámban, és mentünk a Kálvária-dombra. Már otthon kinéztem, h. ide ugyan nem vezet út, de ha a kék- és kék+ elágazásánál elindulunk egyenesen északnak, akkor pont oda jutunk. Így is lett, a pecsét után visszanavigáltunk a kék+ jelzésre, onnan a kékre, már csak 2 pont volt hátra, időnk meg bőségesen… hmmm, lehet, h. sikerülni fog, gondolkodtam el magamban.
A Zsíros-hegyre elég könnyen eltaláltunk, a pont azonban az Alsó-Zsíros-hegyen volt – errefelé ládáztunk TKM-rel a Zöld45-ön, tehát ismerős volt, a térképről meg tudtam, h. a kékΔ jelzést kell keresni. Meg is lett, a pontról szerintem pazar kilátás lehet világosban, most viszont iszonyat szél volt, a pontőrök egy kifeszített ponyva viszonylagos szélárnyékában kuporogtak. Amúgy MINDEN pontőrnek a legmélyebb elismerésem, h. sátrak, hálózsákok, ponyvák, több szekrénynyi ruha stb. bevetésével kibírták ezt a fagyos, szeles éjszakát, és ilyen remek élményt szereztek nekünk, túrázóknak, ez úton is köszönjük.
A Nagy-Szénás felé vettük utunkat, már nincs sok hátra, mondogattuk, és el is döntöttük, h. a Szénáson megeszünk és megiszunk mindent, ami még a hátizsákban van. Amúgy én a szokásosnál lényegesen kevesebb ellátmánnyal indultam neki, mondván, h. éjszaka úgysem tudok enni… hát, most tudtam volna, a 2 banán, a müzliszelet meg a marcipánszelet azért annyira nem volt rengeteg… persze nem haltam azért éhen.
A Nagy-Szénásra a kéken terveztünk felmenni, persze benéztünk egy fordulót a sötétben, rátévedtünk egy jelzetlen útra, erről kinavigáltunk a pirosra, ezért bónuszként kétszer mászhattuk meg a Szénást (az emlékfalnál volt a pont) – egyszer odafelé, aztán meg vissza, Nagykovácsi felé. A pecsét után röviden ettünk-ittunk, de tényleg csak röviden, mert a szél igencsak metsző volt.

Itt emelném ki az új kabátomat, amely remekül bevált eddig: a Mátrában -10 fokban is jó volt, és most, bár nem volt olyan hideg, de az erős szél miatt talán még hidegebbnek érződött. Már csak arra lennék kíváncsi, h. mit szólna ha esne a hó vagy szemerkélne az eső (azt világosan megmondták, h. ez NEM egy esőkabát, hanem egy softshell dzseki, ami a szemerkélő esőt állja elméletileg, de a rendes, áztató esőt mát nem).
Tehát indultunk az utolsó kb. 2 km-re, még egy nagy lendület, az utolsó emelkedő fel a Szénásra a piroson, aztán sokáig lefelé. Egy ideig nem vettem észre, h. kikötődött a cipőfűzőm. Aztán, amikor szép ívvel sikerült orra esnem benne, mintegy azonnal érzékeltem, h. sérült lábbelim strukturális integritása, és megálltam cipőt kötni. A fiúknak már csak a lámpáját láttam a távolban, de már a műúton, kocogásra váltottam, h. beérjem őket, közben az „Udvaromon hármat fordult a kocsi” kezdetű népdalt dalolásztam magamban.
A túra vége még azt a különleges élményt tartogatta, h. átvágtunk azon a kis közön, amelyen a Piros túrákon még sohasem vágtam át, meg általában más túrákon sem, félve az esetleges feltételes ellenőrzőponttól… most, kötött útvonal nem lévén, mintegy legálisan vághattuk le ezt a kis kunkort.
A végén még belehúztunk, és 9:25-ös idővel estünk be a célba. Nagyon kedvesen fogadtak minket, az oklevél és kitűző mellé forró zacskós levest készítettek nekünk, ami nagyon jól esett. Mintegy 40 percünk volt a buszig, leültünk, ettünk. Rám ekkor tört az álmosság, harcoltam ellene, el ne aludjak, aztán, mikor kimentünk a buszhoz, az arcomba csapó szél rögtön felébresztett.
A Moszkva téren köszöntük el egymástól túratársaimmal. 5-re itthon voltam, és fél 6-kor le is feküdtem aludni.
Előtte még küldtem üzenetet M. Sz-nek és a húgomnak: „nagyon durva volt. Asszem jövőre kihagyom :)”.
Mondanom sem kell, h. délután, a Budapest Kupa kiosztóján az első szavam az volt Szamócához: „Te! Jövőre nem jössz velünk a BHTCS-re?”