2012. december 31., hétfő

Fóti Somlyó


Táv: 30 km
Szint: 600 m

Az év (számomra) utolsó teljesítménytúrájára a decemberi szeminárium utáni napon került sor – ezért egy cseppet sem éreztem magam kipihentnek, és a ¾ 5-ös felkelés is megviselt kissé. Ennek ellenére elhamdulillah sikerült elérnem a hévet, amelynek utazóközönsége szinte 100%-ban a túrázókból tevődött össze. Így legalább nem tévesztettem el, h. hol kell leszállni, és a többieket követve megtaláltam a rajt/célnak helyt adó közösségi házat is. Valamint még a héven többen is elmesélték nekem, h. a karácsonyi Dolinán milyen durva sár volt. Tééééééééényleg, nem mondjátok? – csodálkoztam rá illendő módon a beszámolókra.
Most, a hévről leszállva megállapíthattuk, h. itt ez a veszély nem fenyeget. Hideg volt, és ez így is maradt egész nap elhamdulillah, így a talaj nem engedett ki, ami azért is volt nagyon hasznos, mert különben számos szakaszon eléggé szenvedtünk volna:

7 után 10 perccel sikerült elindulnom, egyedül, bár előttem és mögöttem is mentek. Bal oldalunkon kelt fel a Nap, jobb oldalon még fenn volt a Hold. Mint említettem, hideg is volt.
Az első pont egy Mária-kép volt, mögötte a felkelő Nap:

Ez egy nagyon szép hely lenne, nagy kár, h. körülötte rengeteg szemét, elhanyagolt faluszéli környezet található. Talán nem lenne felesleges erőfeszítés mozgósítani egy csapatot, akik rendet tennének és tartanának itt, mégiscsak egy vallási kegyhelyről van szó…
Nem tudtam nem észrevenni, h. alighanem egy másik rendezvény is futott velünk párhuzamosan, ugyanis a mi piros-fehér szalagjainkon kívül voltak szép kékek is, amelyek egy ideig zavarba ejtő módon a mi útvonalunkkal estek egybe. Hamarosan az egyik bal oldalra nyíló elágazásban futott is visszafelé egy futó – ő saját kárán kísérletezte ki, h. NEM a kék szalagok a mieink…
Egy idő után elmaradoztak tőlem a kisebb-nagyobb csapatok, a futóktól meg én maradoztam el, csaknem egyedül találtam magam – mindössze az a 2-3 ember maradt előttem, akiket számos túráról ismertem már, nem is néztem az itinert, csak mentem utánuk. Aztán egyszer csak az útnak mintegy vége lett, egy pár méteres meredély szélén álltunk, alattunk villanypásztoros karám. Hoppácska. A tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. a követendő zöld+, az bizony lassan egy kilométerrel ezelőtt elágazott balra. Remek. Vissza. Én tudok egy rövidebb utat is, javasoltam a GPS-t nézegetve, de a többiek 3/1 arányban inkább úgy döntöttek, h. visszamennek azon az úton, amerről jöttünk (járt utat…). Ketten indultunk a GPS-ről beazonosított útvonalon, s örömmel jelenthetem, h. előbb értünk a benézett elágazáshoz, mint a többiek J.
Közben (immár másodszor is) beértem az előttem rajtolt ismerős csapatot, Feri (aki egy azok közül, akiknek fontos szerep jut majd egy héttel később) csinált rólam egy képet. Igen, tudom, van járda is:

Innen olyan útvonalon mentünk, ahol én még nem jártam, beértünk Mogyoródra, majd ki is mentünk, majd Fótra:

Eddig nem volt emberes ellenőrzőpont, hanem az itiner furfangos kérdéseire kellett válaszolni. Keresztülvágtunk Fóton, úton a présház felé, útközben megsimogattam egy pihe-puha macskát:

Elgondolkodtam rajta, h. vajon megfelelne-e Adrienn „cuki, szőrös állat” pályázatára, aztán elvetettem, háziállatok sajna nem nevezhetnek.
A présháznál a kocsiban ölő pontőrtől kaptam egy nagyon szép almát, de olyan hideg volt, h. inkább a zsákomba süllyesztettem, későbbi elfogyasztás céljából.
Innen következett a túra nekem legszebb szakasza, a Somlyó csúcsának meghódítása. Kiléptem felfelé, előttem a frissen megismert Laci haladt, majd hagyta el 2 db müzliszeletét. Felkaptam őket, és a gazdájuk után szaladtam, aki kedvesen nekem is adta az egyiket, a megtalálónak járó jutalomként.
Fenn a csúcson (1) megettem a szeletet, (2) leírtam a választ a furfangos kérdésre, amin mások is sokat gondolkodtak:

Még lefotóztam a szőrös faágakat:

Aztán indultam tovább egy különösen szép szakaszon keresztül:

Ismét beértünk Mogyoródra, a cukrászdában a már jól ismert csokis kocka és emberes adag forró tea fogadott.
Eddigre már összecsapódtunk Lacival (akinek szintén fontos szerep jut majd nem is olyan sokára, kérjük a kedves olvasókat, maradjanak velünk addig is), „a szél is összefújja a szemetet”, mondta kedvesen egy túratárs. Én már indultam volna tovább, ő bevárta volna Ferit, h. a jövő heti túrát megbeszéljék. Mintegy mellékesen megkérdezte, h. én nem akarok-e menni. Nagyon is akartam, csak egyedül nem mertem… no, ezt még megbeszéljük, döntöttük el. Aztán mondtam, h. én indulok, mert fázom, ő csak várjon nyugodtan, de végül is jött ő is, és innen már a túra végéig együtt mentünk.
Innen a Gyertyános kilátóhoz mentünk, amit nagyon szeretek:

Innen nem arra mentünk le, amerre tavaly, amit nem bántam, mert ez egy igencsak csúszós, meredek lefelé volt, most meg egy jó kis kényelmes úton mentünk. Illetve rohantunk, a tempó nekem kicsit több volt, mint kényelmes, de bölcsen befogtam a számat, és tartottam a lépést. Hamar meg is lett az utolsó előtti pont, aztán száguldottunk tovább. Beszélgettünk, illetve inkább Laci beszélt, én igyekeztem lélegezni, több-kevesebb sikerrel. Egyedül felfelé jutottam némi előnyhöz, akkor inkább én beszéltem, és Laci lélegzett.
Egy idő után feltűnt, hogy egy ideje (1) nincs senki sem előttünk, sem mögöttünk, (2) nincsenek jelzések, (3) nincsenek szalagok sem… állj, nyögtem ki. Rövid, ám szisztematikus vizsgálódás megállapította, h. halvány elképzelésünk sincs róla, h. hol vagyunk, illetve ehhez viszonyítva hol kellene lennünk. CSODÁLATOS! A „valódi eltévedés” tökéletes definíciójával találtuk szembe magunkat, mondhatnám, tankönyvi példáját sikerült produkálunk. A GPS segítségével megállapítottuk, h. nagyjából merre is van a legutóbb követett jelzés (sárgaΔ), és megindultunk kb. abba az irányba, mindenféle susnyán, tökön-dinnyén keresztül. Aztán elhamdulillah megláttunk a levéltelen ágak elégtelen takarásában egy futót kocogni az úton, és hamarosan ott voltunk mi is.
Az idő- és távveszteség dacára jól álltunk, és kicsit még belehúzva be is értünk a célba. Megkaptam a 3. teljesítésért járó kitűzőt, és Laci nagyon kedvesen behozott a Határ útig. 2-re már itthon is voltam a lakásban.
Kellemes túra volt, nagyon jó, igazi téli időben – ha még hó is esik, egyszerűen tökéletes lett volna J. Az előző évekhez képest külön jó volt, h. egybeesett a rajt/cél, így ott tudtam hagyni a nagy dzsekimet, h. ne fázzam hazafelé. Insallah jövőre is jövünk. 

2012. december 30., vasárnap

Karácsonyi Dolina - no, söprés!



Táv: 33.5 km
Szint: 406 m

Régen vártam már annyira túrát, mint ezt a kis karácsonyi kiruccanást. Nem azért, h. olyan nehéz lett volna, vagy olyan fantasztikus látnivalókat sorakoztat fel… hanem mert a főszervező Tonnakilométer bizalmat szavazott nekem, és megkérdezte, h. nem lennék-e SEPRŰ…
Ez esetben természetesen nem a háztartási eszközről van szó. Ez a seprű az a seprű, aki a mezőny után végigmegy az útvonalon, leszedi a szalagokat, táblákat, felszedi a szemetet, és ha talál eltévedt túrázót, bekíséri a célba. Mindig is irigyeltem a seprűket, h. milyen jó nekik (meg a pontőröknek, de azoknak azért nem annyira, mert nem túráznak… a seprűk viszont igen).
Természetesen engem, aki sem gyors nem vagyok, sem navigálni nem tudok, soha, senki nem kért még fel seprűnek – bevallom, TKM ajánlatát is inkább barátságunk bizonyítékának, mintsem racionális döntésnek értelmeztem, de nagyon örültem neki. Egy darabig úgy tűnt, h. Szamóca is jön velem seprűnek, de aztán családi elfoglaltságok miatt lemondta. Sebaj, gondoltam, én leszek a Magányosan Seprő Hősies Seprű. És majd igyekszem nem elkavarni ott, ahol tavaly elkavartam (egyik helyen sem). Rögtön kezdtem azzal, h. szokásommal ellentétben letöltöttem a túra honlapjáról a GPS-trekket. Nem vagyok a trekkalapú navigálás híve – ez nem is illenék hazánk, sőt, a nemzetközi mezőny vezető eltévedéskutatójához – de most úgy voltam vele, h. talán mégse a seprűt kelljen keresni az éjszaka közepén… Aztán, a túra előestéjén kiderült, h. Szamóca programja megüresedett, és mégis el tud jönni. Remek, elhamdulillah. Reggel a Nyugatiban találkoztunk, és alig 5 perccel a hivatalos rajtidő vége után le is szálltunk a vonatról Albertirsán. Megjegyzem, a vonatról leszállva azonnal sikerült PONT ellenkező irányba elindulnom, mint ahol a strand van (a rajt/cél), még jó, h. egy helybéli megkérdezte, h. hova is igyekszünk pontosan... Láttam Szamócán, h. komoly kétségei kezdenek támadni a projektet illetően...
A szervezők már útjára bocsájtották a mezőny túlnyomó részét:

Minket pedig igazi luxuskajával, lazacos falatkákkal vártak:

Rövid stratégiai megbeszélés után nekivágtunk a távnak, tekintetünkkel már a szalagokat keresve az út menti fákon:

Hát, ez a szalagszedés nagyon izgalmasnak bizonyult – eleinte. Szinte összevesztünk Szamócával azon, h. ki szedje le az éppen soron következőt. Igyekeztünk igazságosan, nagyjából felváltva leszedni a szalagokat, egész pontosan levágni, ugyanis mindketten késsel felszerelkezve érkeztünk.
Előttünk rajtolt még egy pár, már a rajtidő után, és nem is nagyon siettek, beálltunk mögéjük 20-50 méterre, h. ne előzzük meg őket. 

Mondjuk szívem szerint kicsit gyorsabban mentem volna, kiváltképp a szalagmentes szakaszokon, de hát ez van. Közben észrevettem, h. figyelnek minket:

Ahol a legkisebb (11 km) táv leválik a többiről, két jelentős esemény is történt: (1) a pár elkanyarodott a mi útvonalunkról, és (2) sor került az első útjelző tábla eltávolítására. Hát, ez még izgalmasabb volt, mint a szalagszedés – azért elhamdulillah nem vesztünk össze:

A szép kis laminált lapot gondosan a hátizsákomba rejtettem, később ide kerültek a pontokat jelző lapok is, a bélyegzőket pedig Szamóca zsákolta be – ez nehezebb feladat volt, mert kívül-belül zöldek voltak, mint hamarosan a gyűjtögető Szamóca is.

Az utak mentén rengeteg nagyon finom kökény volt, meg-megálltunk szemezgetni, de azért igyekeztünk, mert ekkor már láttam, h. ez a szalagszedegetés nem lesz olyan egyszerű, mint vártam. Röviden, ez egy rendkívül időigényes feladat. Az elején a minden teremtmény iránti túlcsorduló szeretet vezérelt minket: ó, ne lépjünk a kisvirágra, le ne törjük a kis ágacskát, meg ne sértsük a kis rügyecskéket… aztán, a vége felé, már a szakadó havasesőben meg törd le azt a sz…-t úgy, ahogy van! Illetve: nem látom a szalagokat a sötétben, de éppen le is… nem érdekel!
Egyelőre itt még nem tartottunk, de a szalagszedés akkor is lassan ment. Amikor épp nem szedtünk, akkor alaposan kiléptünk, néha bele is kocogva, a mozgó átlagunk 5,5 körül járt – a teljes meg 4,1 körül, mint mondottam, sok volt a szalag. Ráadásul néhol – ki tudja, milyen megfontolásból – a kedves szalagozó kollégák OLYAN magasra kötötték, h. nem is tudom, hogy értek fel odáig. Daruskocsival szalagoztak ezek, sziszegtem a fogam között, ahogy a vastag ág aljába csimpaszkodva próbáltam lejjebb húzni, miközben Szamóca egy zergebakot is megszégyenítő szökkenésekkel próbálta megragadni a szalag alját. Persze még a szél is fújt, naná, játékosan odébb-odébblebbentve a már-már megragadott szalagot. Aztán a következő alpesi szalagozásnál szerepet cseréltünk, Szamóca rángatta lefelé az ágat, én meg ugráltam. Nem is tudom, mi lett volna, ha egyedül megyek.
A táj, ahogy tavalyról emlékszem, kellemes – most egyrészt a szalagokat figyeltem, másrészt elég köd is volt. Milyen szép ez a völgy, mondtam Szamócának, pont olyan, mint az előző volt, felelte ő lakonikusan. Nekem akkor is tetszett, nyugodt vidék, és mióta a pár elfordult a kistávon, egy lélekkel sem találkoztunk, kivéve őzekkel – de azokkal kétszer is. Néhol volt egy kis sár, de a későbbiekhez képest ezt igazából porszáraznak értékelném. A szántókon sikerült megmutatni Szamócának, h. milyen a repce, és találtunk ilyen felemás részt is:

Szerintem most jönnek az Editék, mondta Szamóca a ki tudja, hányadik pont után, én pedig egyetértettem vele, és alig vártam, mert a rendező csokis parányt ígért a pontra… ha a többiek már úgyis elmentek, akár mindet megehetjük, fejtegettem Szamócának, aki helyeselt.
A ponton égett a tűz, kaptunk teát, ami nagyon finom volt és nagyon jólesett, annál is inkább, mert pont a pont előtt kezdett cseperegni az eső. Itt megálltunk kb. 10 percre, teázni, beszélgetni és csokis parányt enni, valamint azt is eldöntöttük, h. ez az eső nem úgy néz ki, mint aki el akar állni, ezért felvettük az esőkabátokat, amelyek rajtunk is maradtak a túra végéig – bár egy idő után igazából sok értelme már nem volt, alulról feláztunk derékig…

Mindenesetre kellőképpen beöltözve indultunk neki a fennmaradó távnak. Megtudtuk, h. kb. 15 perccel előttünk ment el az utolsó ember, talán utolérjük, gondoltam. Nem értük. A teszkós bevásárlást idéző méretűre duzzadt nejlonszatyrokba további szalagok kerültek – még soha nem túráztam szatyorral és késsel a kezemben… 

Az eső esett, egyre jobban. Az a jelentéktelen mennyiség, ami nem talált valahogyan utat a nadrágszárunkon keresztül felfelé, az akkor szivárgott végig a karunkon, amikor a csurom víz ágakról a csurom víz szalagokat szedegettük. Elhamdulillah a jókedvünk töretlen volt, nagyon élveztük az egészet.
Már sötétedett, amikor az utolsó előtti pontra értünk, pontosabban bekocogtunk. Ez volt a kajapont, ahol az időben ideérő és húsevő túratársak szalonnát, húst, kolbászt stb. süthettek nyárson. Mi sem maradtunk éhen, kaptunk füstölt sajtos szendvicset, házi savanyúkáposztát és teát. Pecsételtünk magunknak, lebontottuk a pontot, a laminált lapot TKM kezébe nyomtam. Hol van a többi, kérdezte ő. Ööö… a szemétben… kidobtam, baj, kérdeztem vissza. Miért, az kellett volna, kontrázott Szamóca is. Csak azt sajnáltam, h. nem volt a kezemben a fényképezőgépem, mert TKM arckifejezése LEÍRHATATLAN („hát ezt nem hiszem el, h. ezek a nők KIDOBTÁK a jó kis laminált lapjaimat… ááááááááá…”), de nagyon úriemberhez méltóan kezelte a helyzetet: á, nem baj, lehet csinálni másikat, mondta, de ekkor már nem bírtuk tovább, elnevettük magunkat, és TKM kezébe nyomtam a gondosan összegyűjtött lamináltakat. TKM nem haragudott meg, és a maradék (kb. 1 kg) csokis parányt elcsomagolta nekünk a vonatra. Aztán a lámpák elővétele indultunk is tovább, mert már töksötét volt.
Az eső lassan valami havasesőszerű szmötyire váltott. Elérkeztünk a SZINTHEZ, ami a túra legkomolyabb emelkedője (na jó, az egyetlen igazából), egy löszös lejtő, ami most olyan szinten sáros és csúszós volt, h. komoly kétségeim támadtak, h. feljutunk-e a tetejére. Nem igaz, h. az egyetlen szint pont akkor van a túrában, amikor már bokáig ér a sár, fakadt ki Szamóca. én igyekeztem némán vigyorogni.
A következő, utolsó pontig még elég normálisan haladtunk. Mondjuk a GPS végig a kezemben volt, h. lássam, merre is kell menni, mert a sötétben, a nagy határ semmi közepén nemigen tudtuk, hol is van az út… A pontot lebontani nem volt egyszerű, fel kellett lépni az út mellett egy kis magaslatra, ami már igencsak csúszott, az eső esett, köd volt, nem láttunk semmit. Elhamdulillah, h. van GPS és trekk. Mentem elöl, kezemben a készülék, mögöttem Szamóca, körülöttünk a sötétség. Egyszer csak a GPS csippan egyet. Megtorpanok, no, csak nem elemet kell cserélni, bekapcsolom a képernyővilágítást, közben Szamóca megelőz, mi történt, néz vissza. Basszus, basszus, basszus! Kiáltok fel kétségbeesetten, mi van, kérdezi ismét. Nenene, visítok ismét, a GPS ugyanis kedvesen megkérdezi: Kíván újabb célt választani? És a trekk eltűnt a kijelzőről, itt állnunk a semmi közepén, töksötétben, egy szatyor vizes szalaggal, hurrá. Baj van a navigációval, nyögöm ki, nem látom, de ÉRZEM, h. Szamóca elsápad. Nincs meg a vége, gondolom magamban, de azért még egyszer betöltetem vele az egészet, és elhamdulillah, megvan végig, mehetünk tovább. SOHA nem csinált még ilyet, h. mi történhetett, máig sem tudom. Lehet, h. véletlenül megnyomtam valamit, és megszakítottam a navigációját nekije. Mondjuk az ujjaim ekkorra már jéggé fagytak a csuromvizes kesztyűben, tehát ez a lehetőség nagyon is fennáll. (MONDOM én, h. nem nekem kellene navigálnom a holnapi BHTCS-n…)
Itt jött a legdurvábban sáros rész, egyszerűen leírhatatlan volt, később megtudtam, h. a mezőny második fele inkább már bement a susnyásba, h. elkerülje a bokán felül érő sarat, ám mi (1) a töksötétben nem láttuk, h. be is lehetne menni a susnyásba, (2) továbbra is hősiesen szedegettük a szalagokat, bár biztos vagyok benne, h. itt azért kimaradt jó pár darab, lévén, h. egymást se láttuk igazából a lámpafény, köd, szakadó havaseső hármas fátyolán át. Érzékeltem, h. seprűtársamat itt kissé kezdi elhagyni a humorérzéke, így inkább bölcsen befogtam a számat.
Nagy megkönnyebbüléssel értünk ki a Háromszorosan Áldott Műútra. Hamarosan kereszteztük a 4-es utat, itt egy kicsit álldogáltunk, mire át tudtunk menni, és innen pedig már tényleg percek alatt a célban voltunk. A rajt/cél személyzete, Gábor hősiesen várt minket, sőt, mivel mintegy 10 perc volt a vonatig, ki is vitt minket az állomásra – ez annál is inkább hősies volt, mert végignéztem magamon, és objektíve megállapítottam: ha lenne disznóm, a disznóólba sem engedném be saját magamat…
Az állomáson kiderült, h. a vonat 10 percet késik elhamdulillah, így megkaptuk az oklevelet és a díjazást, amit a helybéli óvodások egyike készített:

Aztán a vonaton hazafelé megettük az ÖSSZES csokis parányt J.
Nagyon remek túra volt ez, és én nagyon élveztem söprűnek lenni, nagyon szórakoztató volt. Ez úton is köszönet a szervezőknek, pontőröknek és seprűtársamnak is. 

2012. december 24., hétfő

Mátra, 3 hegy


Táv: 27 km
Szint: 1400 m

Ezen a héten a Tortúrára szerettem volna menni. Azonban ez volt az a túra, amelynek nem mertem és nem is tudtam volna egyedül nekivágni. Valahol ott kell aludni mindenképp, vagy brutál korán kell indulni, de akkor is, a rajt és a cél tök máshol van (Miskolc-Eger), valakinek utánunk kell hozni a kocsit… Először több jelöltem is volt, aztán a potenciális túratársak a túra nehézségére és/vagy bonyolult logisztikájára hivatkozva lemondták a részvételt. Magamra maradtam. Le kellett mondanom a Tortúráról.
Éppen el voltam már szomorodva, amikor péntek este megjött Megbízott Szakértőnk SMS-e: „Esetleg egy saját kistúra a Mátrában?” NANÁ!
Megbeszéltük, h. 6:30 – 6:50 között jönnek értem, inkább 6:50 lesz az, üzente még M. Sz.
Ennek megfelelően 5:40-re állítottam az ébresztőt, így van időm kényelmesen reggelizni, kávézni, és ha esetleg késnek, majd olvasgatok addig, gondoltam.
Reggel éppen hogy letántorogtam a galériáról, amikor, 5:43-kor megkaptam az SMS-t: elindultunk!
Hoppá. Reggeli sztornó, kávé szintén, villámgyors öltözés, ilyenkor legalább bebizonyítom magamnak, h. ha nagyon kell, igenis el tudok készülni 15 perc alatt…
Kissé ziláltan értem le az autóhoz, a folyosóról még visszamentem a túrabotokért. A kocsiban beszélgetés közben szörnyű felfedezés kezdte belopni magát az agyamba. M. Sz. azt hittem, h. kicsit késtek. Pedig VALÓJÁBAN 50 perccel korábban érkeztek, mint kellett volna… rövid egyeztetés után kiderült, h. elszámolta magát… ezen remekül szórakoztunk egészen kb. Gödöllőig, ahol egy benzinkútnál bepótoltuk a reggeli kávét. A kocsiból kiszállva körvonalazódott bennem a szörnyű felfedezés, h. a kesztyűmet, azt bizony otthon felejtettem… márpedig hideg volt, és ahogy felértünk a Mátrába, egyre hidegebb lett. Mátrakeresztesen -10 fok volt, mikor kiszálltunk a kocsiból. No, legalább megtudom, milyen -10 fokban kesztyű nélkül túrázni, gondoltam. Előrebocsájthatom: rossz.
A sárga csík jelzésen hagytuk el a falut, egyenesen neki egy havas, lefagyott, csúszós domboldalnak:

A környező hegyeken látszott, h. odafenn süt a nap, de idelenn ez még nem realizálódott. 

Ettől függetlenül nekem tetszett, h. ennyi hó van, zúzmarás fenyők, igazi téli hangulat:

A hóra érdekes kristályok fagytak rá, szőrös hó, nevettünk Tamással:

Az erdő amúgy teljesen üres volt, az első és egész utunk során egyetlen embert a hidegkúti turistaháznál láttuk: egy pillanatra kijött, majd vissza is ment – talán rájött, h. hideg van:

Nekem ekkor már brutálisan fázott a kezem, a könnyebben járható szakaszokon a hónom alá csaptam a túrabotot, és zsebre tettem a kezem… M. Sz. ezt hamarosan ki is szúrta, s megkérdezte, h. ugyan hol a kesztyűm. Otthon, a szekrényben, válaszoltam az igazságnak megfelelően, bevallva, h. a reggeli kapkodásban bizony otthon felejtettem. M. Sz. rendkívül áldozatkészen nekem adta saját kesztyűjét, ő pedig tartalék zokniját húzta a kezére, és így jött végig a túrán:

Ez egyrészt szinte könnyekig meghatott, másrészt a vidámság kiapadhatatlan forrásául szolgált egész úton. Valamint felvetett egy igencsak lényeges logisztikai problémát is. Mint ezt tapasztalhatta bárki, aki télen gyalog messzebbre jutott az Oktogonnál, hidegben az embernek, hát, khm… folyik az orra. Nomármost, a zsebkendőt folyton előszedni, az nem túl szórakoztató dolog. Ráadásul a nap közben sem engedő kemény fagy hatására még a zsebemben is megfagyott a zsebkendőmben aaa… hát… a tartalma. Szóval, be kell vallanom, nem mondhatom azt, h. ha kesztyű van rajtam, akkor nem fordul elő, h. izé, közvetlen az arcom előtt vízszintes irányban végighúzom a kezemet. Most azonban gyökeresen más volt a helyzet. Hát mégsem törölhetem meg az orrom M. Sz. kesztyűjébe! Ezért a szokásosnál gyakrabban kellett megállnom, majd igyekeztem a fiúk után.
Út közben azzal szórakoztunk, h. a túrabottal lukasztgattuk a befagyott pocsolyákat. Egészen addig, amíg meg nem láttuk ezt, ezt ne lukasszuk ki, olyan szép, kértem M. Sz-t, és nem is bántottuk:

A túrán három hegyre terveztünk felmenni. Az első, a Havas hamarosan itt is volt előttünk. Még elválasztott tőle egy patakátkelés, át a vadul tomboló, félig befagyott, dühöngő áradaton:

Aztán pedig fel egy annyira durva emelkedőn, h. azt nem is tudom, hogyan GONDOLTÁK, h. a turistaút majd itt fog felmenni. Ha csak kicsit is sáros vagy csúszós lett volna, nem jutunk fel. Én elég határozottan adtam hangot ezirányú véleményemnek, amit mindenki rendkívül szórakoztatónak talált. Végül megállapítottam, h. az utat alighanem még a pleisztocén korban jelölték ki, amikor a hegyláncok még nem emelkedtek ki. Arra is gondoltam, h. egyszerűen a térképen egy vonalzó segítségével összekötötték a hegy lábát és tetejét, ám ez nem lehetséges, mert valahogy fel is kellett festeni a jelzéseket… marad a pleisztocén.
Remélem, tényleg világos lesz, és fenn sütni fog a nap, mondta M. Sz. Én meg reméltem, h. fenn megállunk enni, mert ekkor már igencsak éhes voltam. Gyorsan fogyott az energia, mert változatlanul nagyon hideg volt, még a gombák is fáztak, hiába húzódtak be a faodúba:

Mindenkinek teljesültek a vágyai elhamdulillah: fenn sütött a nap, és ettünk is, ráadásul Tamás hozott forró vizet termoszban, meg zacskós leveseket, és én is kaptam egy paradicsomlevest, ami nagyon jólesett a szendvicsemhez:

Valamint a szikrázó napsütésben igazi kokakóla fílinget is sikerült produkálnom:

Táplálkozás után indultunk tovább a következő hegy, a Világos felé. A Havas, az világos és havas is volt, reméltem, a Világos is havas meg világos lesz J. Így is lett, ez amúgy minden hegyre jellemző volt: a hegy lábáig ködben, borúban jutottunk el, felmentünk, ragyogó napsütés fogadott, majd perceken belül utolért minket a köd.
A Világosra nagyon szép sziklás rész vezetett fel, bár meg kellett küzdeni vele:

Felfelé találtam egy eltájolódott boglárkafélét, aki azt hitte, h. most kell virágozni – szegény, hamar rá fog jönni, h. nem:

Odafenn kicsit mászkáltunk, nézelődtünk, fotóztunk:

Aztán a köd utolért minket, mi meg indultunk, egyrészt, mert az ácsorgásban kezdtünk már fázni, másrészt megfogalmazódott bennünk a gondolat, h. nem lenne rossz világosban visszaérni a kocsihoz.
Az utolsó hegy, a Tót-hegyes a hosszú, egyenletes emelkedő után remek kilátást tartogatott számunkra. Álltunk a felhők felett, a távolban a felhők tengeréből kikandikált a Kékes:

Félelmetes volt, ahogy percek alatt annyit emelkedett a köd, h. a Kékes és az egész kilátás eltűnt. Szó szerint láttuk, ahogy a fák között száll fel utánunk a köd. Jön utánunk, pedig nem is adtunk neki semmit, mondta Tamás. Megindultunk lefelé. Szokás szerint nekem lefelé nehezebb volt, mint fel, elég nagy volt itt a hó – általában 5-600 m felett mindenhol – csúszott is. Nyomok sem nagyon voltak, illetve egyáltalán nem, a fák között nem is láttuk, merre vezet az ösvény, ahol nem volt jelzés, többször le is tértünk róla, és a GPS-t kellett segítségül hívni, h. a tökegyforma havas tájon vajon hol rejtőzik az út. Elértük a zöld+ jelzést, elindultunk rajta, mint párszáz méter után kiderült, pont a rossz irányba. Hátraarc – persze pont a legmeredekebb részen kellett visszamászni, elhamdulillah tényleg nem sokat. Aztán beértünk egy fenyvesbe, ami az egyik legszebb rész volt, a keskeny nyiladékon vezető behavazott utat mindkét oldalról hólepte fenyők szegélyezték:

Egyenletesen lefelé mentünk, vissza a ködbe, a fehér törzsű fák alig látszottak a fehér tejszerű ködben:

A műutat elérve már nem volt sok hátra, beértünk Mátrakeresztesre, meglett az autó is. Hazafelé meg beugrottunk hozzám bablevest és gesztenyés tiramisut enni.
Nagyon jó kis túra volt, a Mátra télen a legszebb, és remek volt az is, h. ilyen csend és nyugalom vett minket körül. Egyre jobban szeretem a Mátrát, de komolyan. 

Rideg Sándor emléktúra 56 – Lapostúra :)


Táv: 51,83 km
Szint: 100m

Többször kifejtettem már, h. nem szeretem az olyan túrákat, ahol sokáig kell egyenesen menni. Honnan tudod, h. nem szereted, kérdezte Tonnakilométer, még nem is voltál ilyen túrán. Érzem, h. nem szeretném, mondtam, de végül is az érvelés elgondolkodtató volt. Így hát, mikor TKM felajánlotta, h. menjünk erre a túrára, rövid gondolkodás után elfogadtam a meghívást.
Előre féltem, annyi rémhírt hallottam már az ilyen lapostúrákról – h. sokkal nehezebb, mint egy jó szintes túra, mert mindig csak ugyanazokat az izmokat terheli az ember, le fogsz ülni az útszélen és sírva fakadsz, nem fogod bírni a monotonitást, stb. Kissé szorongva vártam a túrát.
Előre kell bocsájtanom, h. NEM nehezebb egy lapostúra egy szintestúránál. Sőt, lényegesen könnyebb. Fizikailag. Mentálisan, hát… éreztem, ahogy elborítanak az unalom egyre mélyebb, ólomszínű hullámai, és már-már hisztérikus örömmel és lelkesedéssel reagáltam egy-egy villanyoszlop, transzformátorház vagy kilométerkő feltűnésére. Igazából nem is emlékszem pontosan, h. a túra egyes részei milyen sorrendben következtek, ezért az esetleges időviharokért elnézést kérek…
Fél hetes rajtot terveztünk, ehhez nekem az 5:35-ös hév kellett, ahhoz meg 4:40-kor el kellett indulnom itthonról. Szóval fél négykor keltem, ami még túrázási szemszögből nézve is igencsak durva. Félálomban szálltam le a hévről 6:18-kor Szigethalmon, és 2 másik túrázóval együtt eredtünk a mintegy 5-600 méterre lévő rajt helyszíne felé. Elég lendületesen fordultunk be egy körbekerített lakópart parkjába, elhamdulillah nem lőttek ránk, és a dobermannok is be voltak zárva. Hátraarc, a következő kapu a rajt. TKM már itt volt, TERMÉSZETSEN – még egyszer sem sikerült megelőznöm. Zsombor fiával éppen a nevezési lapokat töltögették. Még kávéztunk egyet az automatából, aztán neki is vágtunk a festői Szigethalom utcáinak:

A falu szélén szintén festői szemétkupacok között vágtunk be a tököli parkerdőbe:

A túrának ez a része kb. olyan fíling volt, mint mikor gyerekkoromban a kutyámmal csavarogtunk a városszéli kiserdőben. Csak ahhoz nem kellett feltétlenül fél 4-kor kelni.
Itt előkerült A SZINT is:

Ennél sokkal több nem is volt az egész túrában. A kiírásban szereplő 100 métert erős túlzásnak érzem. Hamarosan elértük az első pontot, aztán mentünk tovább. Brutális köd volt, azzal vigasztaltam magam, h. ÚGY SINCS semmi látnivaló, tök mindegy, h. van-e köd, vagy sem. És valóban, ezt a szakaszt, mint amúgy a túra szinte teljes egészét, a köd és a sár szétszakíthatatlan egysége jellemezte:

Még jó, h. TKM GPS-én volt trekk, mert jelzések, azok nemigen voltak, szalagozás se ezen a részen, nem si tudom, honnan kellett volna tudnom, h. erre kell jönni.
Kiértünk Tököl házai közé, egy cseppet sem volt érdekesebb, mint Szigethalom, sőt, itt még a főúton is mentünk. Elértük a Maléter-kopjafát, a második pontot, ahol a pontőrök látható örömmel fogadtak minket és a többi túrázót:

Itt szeretném kiemelni a túra legjobb tulajdonságát: azt, h. a szervezők tényleg a szívüket is kitették értünk. Remek ellátás, kedvesség, vendégszeretet volt jellemző végig. Ez azért nagyon jó, mert így nekem végig jó kedvem volt a túrán, meg sem fordult a fejemben a „minek is jöttem ide” gondolat, inkább a humorosabb oldaláról fogtam fel a dolgot, és remekül szórakoztam azon, h. ez milyen durva, már megint 10 km-t megyünk a tökegyenes töltésen…
Ez innen el is kezdődött, köd előttünk:

köd utánunk:

És egyáltalán semmi nem történt a következő pontig, olyannyira, h. közöltem is az előttem menő TKM-rel: most 3 km-en keresztül a hátizsákodat fogom nézni, mert már kell egy kis változatosság… Oké, mondta ő, aztán majd én nézem a te hátizsákodat…
Időközben történtek persze nagyon izgalmas dolgok is. Gyártelep mellett haladtunk el, a töltés magasságából kényelmesen beláttunk, nézd, TKM, milyen furcsa tartályos izé, mondtam lelkesen. Mivel a köd megmaradt, a tartályos izéből ennyi látszott:

A túra látványosságai között azonban ez is kiemelkedőnek számított. És akkor mit mondhatok arra, amivel később találkoztunk? Te, TKM, az mi, az valami állat, kérdeztem előttem haladó túratársamat, egyszerűen nem hittem el, h. mit látok a töltésen:

Ez valóban egy ló volt, egy rendkívül kövér, ám pónihoz méltóan kíváncsi és önérzetes lovacska.  
Ezzel aztán kilométereken keresztül elvoltam, h. milyen kis kövér, szőrös lovacskát láttunk.
A szigetújfalui strandon az ellátás részeként hotdogot (!) kaptunk, az enyém felajánlottam túratársaimnak, én magam a saját szendvicsemet fogyasztottam. Innen indultunk a rendkívül izgalmasan hangzó „Szigetcsép-hévállomás” nevű ponthoz. A tökegyenes töltés helyett most a hévsínek melletti tökegyenes földúton mentünk a változatlan ködben:

Azt hiszem, valahol itt jegyezte meg az addig sem túláradóan lelkes TKM: hát, ez a túra rosszabb, mint gondoltam volna… Hát, valóban nem volt egy vadregényes, romantikus, lélegzetelállító látványokat tartogató útvonal… több mint a fele aszfalton, töltésen, főúton – de hát, ez a vidék ilyen. Tényleg azt tudom mondani, h. számomra a szervezők részéről tapasztalt szíveslátás volt az, ami ha nem is az év top túrájává, de olyan hát, megvolt, de jövőre nem olyan biztos, h. jövök típusú élménnyé emelte a dolgot. Ez úton is köszönet nekik.
Közben megfogalmazódott bennünk egy új túramozgalom ötlete: a „Csepel-sziget százas csúcsai” nevet viselné, bízom benne, h. a Gombatelep-maratonhoz hasonlóan népszerű lesz a túrázók körében.
Itt a ponton kaptunk teát. Valamint elkezdett esni az eső. Egész izgatott lettem, ugyanis most volt rajtam először az új softshell dzsekim, és kíváncsi voltam, h. vajon tényleg vízlepergető-e. az eső azonban egy perc múlva el is állt. Még ő is érezte, h. mindennek tetejébe az eső, no, az már tényleg nem lenne fair…
Amúgy a túrán legalább kiderült, h. az új dzseki tök jó, kényelmes, nem fáztam benne, pedig csak egy vékony technikai felsőt vettem alá. Nézd, TKM, mutattam lelkendezve, ennek van ilyen cipzáras hónaljszellőzője is. Úristen, sápadt el halálosan TKM, azt le ne húzd, azt le ne húzd! Kedvesen megköszöntem a bizalmat, aztán később mégiscsak lehúztam, de a világvége nem jött el.
Mentünk tovább, a részletekre már nemigen emlékszem, a Kis-Duna partja és nyaralók következtek, majd a pont, ahol kaptunk egy komplett mikuláscsomagot, nem is akárhogy: kicsike szőke kislány szaladt elénk már messziről, ti túrázók vagytok, kérdezte, majd igenlő válaszunkra a kezünkbe nyomta a csomagokat. Később még egyet próbált ránk tukmálni,  de azt már nem fogadtuk el J
Lassan visszakanyarodtunk a már megismert tököli parkerdőbe:

 ahol a ponton rendkívül finom teát kaptunk, jól is esett, forró is volt, kicsit megvidámodva mentünk tovább, ismételten a számtalan izgalmat tartogató, pezsgő elevenségű metropolisz, Szigethalom utcáin. Elhamdulillah már nem sokat, hamarosan meglett a cél, oklevél, kitűző, hagymás vajas kenyér, ami nagyon jól esett. TKM elvitt kocsival a hévig, és az időzítés tökéletes volt, 6 perc múlva jött a Pestre tartó szerelvény. Az élményektől zúgó fejjel, kavargó emlékek hadával értem haza J
Összességében azt mondhatom, h. a túra könnyű volt. Nem fáradtam el fele annyira sem, mint egy „normális” ötvenes túrán. Az „ugyanazokat az izmokat terheled, ki fogsz purcanni, nem lehet kibírni” elméletek tévesnek bizonyultak. Az is igaz, amit TKM mondott: tiszta, napos időben, amikor nem korlátozza a köd 20 méterre a látótávolságot, a túra valószínűleg sokkal élvezetesebb lett volna. (Bár, szerintem, az, h. 20 méter vagy 200 méter széles szántót látsz be, illetve 20 méterrel vagy 200 méterrel előre látod a tökegyenes aszfaltot, éppenséggel tökmindegy). Ennek ellenére nekem pozitív élmény volt ez a túra, részben a szervezők, részben a remek társaság miatt, mindkettőért köszönet. De azt, h. jövőre is itt leszek – hát, azt nem tudom megígérni J

2012. december 10., hétfő

Forrástúra a Pilisben


Táv: 22 km
Szint: 880m

A Vulkán után jó kis levezetésnek tűnt ez a túra. Nem túl hosszú, de egy kellemes séta azért a havas Pilisben. Ráadásul a magasszárú cipőm jó sáros lett a Bakonyi Mikulás túrán, és a hóban mászkálás remek cipőtisztító. Ugyan M. Sz. szerint a 25 km gyaloglás nem a polgárilag legelfogadottabb módja a cipőtisztításnak, de azért eredményes.
Szamóca kocsival várt minket a pilisvörösvári állomáson, innen mentünk át Pilisszentkeresztre, ahol a rajt/cél volt. Én annyira fáztam, h. felvettem az esőkabátomat, aztán az első ponton meg le is, mert nem akartam aláizzadni. Indulás előtt ittam egy kávét, mert nem igazán sikerült kialudni magam… egyszóval nyűglődtem, na. Azért csak nekivágtunk.
Az első pont a Szentkút volt, sokat jártam idén erre, de hóban még nem.

Itt vettem le a dzsekimet, mert eddig is felfelé jöttünk, de innen meg még inkább:

Nekem tetszett ez a szakasz, még pihe-puha mohapárna is volt:

A következő ponton a pontőr srácot alaposan kifaggattam a softshell kabátjáról, aztán nekivágtunk Dobogókőnek. A kilátóról a Pilis nagyon szép volt:

Szeretném külön kiemelni a dobogókői pontőröket, akik egyszerűen HŐSÖK voltak – a brutál hidegben és metsző szélben kenték a szendvicseket. Beleharaptam egy vajaskenyérbe, és konkrétan meg volt fagyva.

Elszaladtam a büfébe almáspitéért, és megittuk a teámat is, ami nagyon jól esett a hidegben. Én már indultam volna, mert iszonyúan fáztam,  kiváltképp a kezem. Mire végre elindultunk, kellet vagy 2 km, mire nem fáztam olyan kegyetlenül.

Út közben megláttam az ösvénytől pár tucat méterre egy remek huplit, s rögtön fel is vetettem, h. mi lenne, ha felmásznánk rá. így is tettünk:

Fenn kellemes hegytető, sziklák, napsütés fogadott minket aztán lejönni persze SOKKAL gázosabb volt, mint felmenni...

A Szakó-nyereg környéki meredek lejtő elég félelmetes volt, de végül is megúsztuk esés nélkül. A Hoffman-kunyhóig elég sima utunk volt, ez ismerős volt a Pilisi trappról, de innen a zöld négyzet jelzés már nem, kicsit bizonytalankodtunk is, mire megtaláltuk. Érdemes volt megtalálni, mert az út nagyon szép volt:

Rögtön az elején egy izgalmas patakátkelés tarkította:

Az innentől következő szakaszt egyáltalán nem ismertem, a Bund-forrásnál még sosem jártam, de nem volt nehéz követni az itinert és a jelzéseket ITT MÉG, a forrásnál megint megálltunk enni valamit, én szívem szerint mentem volna, mert hideg is volt, meg elég érdekesnek találtam, h. 13,5 km-re kellett eddig mintegy 5 óra… komolyan azon kezdtem aggódni, h. (1) kicsúszunk a szintidőből, (2) jéggé fagyunk, (3) utolérnek a seprűk, akik ekkor már a pontőr szerint a Szakó-nyeregben jártak. Meghallgattuk a továbbhaladásra vonatkozó instrukciókat (tovább az úton, aztán a Peugeot-nál balra), és indultunk.
Az út nagyon szép volt, a nap sütött, mi meg mentünk, bele a napba:

A Klastrom-kútnál volt némi probléma… mégpedig a háromfelé tartó zöld jelzés. Jöttünk a zöldön, és mentünk tovább a zöldön… a szánkózó helybéliek küldtek vissza az elágazáshoz, és kiderült, h. jobbra IS zöld jelzés van… valami régi meg új zöld lehet ez. Némi kavargás és időveszteség árán meglett a kódos pont, felírtuk a számot, és szomorúan néztük a közelben Pilisszentkeresztet és a célt – nekünk ugyanis pont az ellenkező irányba kellett elindulni… az utolsó ponthoz, a Trézsi-forráshoz. 

Itt megint csak nem volt könnyű eligazodni a zöld jelzésen – mi nem is a „hivatalos” úton, hanem a zöld kör jelzésen értünk be a pontra, elhamdulillah a pontőrök ezt nem firtatták.
Visszafelé hamarosan rátértünk a piros jelzésre, itt jöttünk fel a Piros85 túrán, de nem ismertem volna meg az utat egész addig, míg leértünk a temető mellé – ott már azért ismerős volt.
Az órámra nézve láttam, h. a következő vonatot mintegy 5-10 perccel fogjuk lekésni… és valóban így is értünk be a célba, ahol megkaptuk a nagyon szép jelvényt és az emléklapot. Megint ittam egy kávét, és a pultos hölgy alaposan elszomorított, amikor a mosdót firtató kérdésemre közölte, h. „nem jó, és nem jöttek megcsinálni”… magamban tettem hozzá, h. vagy csak sokat kellene takarítani a túrázók után…
Egy darabig még üldögéltünk, aztán elindultunk vissza Pilisvörösvárra, ahol kényelmesen elértük a következő vonatot hazafelé.
Nagyon kellemes túra volt, jól összerakott útvonallal, egyes részeken még soha nem jártam, ismét szeretném hangsúlyozni a pontőrök hősiességét – embert próbáló feladat hosszú órákon át a hóban, szélben, hidegben állni, és így is kivétel nélkül nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, köszönjük szépen.