2012. november 26., hétfő

Gercse 35


Táv: 33,1 km
Szint: 985 m

Ez a túra komoly dilemma elé állított. Pont erre a szombati napra esett Asúra napja, ezért pénteken és szombaton böjtöltünk. Ami nálunk ugye azt jelenti, h. hajnalhasadástól napnyugtáig se evés, se ivás. Az evés még oké, na de nem inni egy túrán, hát, az elég durvának hangzott elsőre. Gondoltam is, h. inkább a 15-ös távra megyek, ha a húgomék jöttek volna, a kérdés el is dől, ámde nem tudtak jönni. Többeket is megkérdeztem, a válaszok a hülyevagytenemennyésehova és az inkábba15 skála ezen végpontjai között oszlottak meg. Azt senki nem mondta, h. menjek csak nyugodtan a 35-re, jó lesz, majd meglátom, élvezni fogom. Én mindenesetre összepakoltam a – jelentősen megcsappant – holmimat a túrára. Így, h. nem kell sem étel, sem ital, azért sokkal könnyebb lett a zsákom… 4-kor már napnyugta, mivel nem tudok sietni, számítottam rá, h. esetleg még úton leszek, így azért eltettem egy üveg vizet meg egy fehérjeturmixot, h. legyen mivel megtörni a böjtöt.
8 előtt pár perccel már a rajtban voltam, de már ekkor elég hosszú sor állt. Még a sorban is gondolkodtam, h. melyik távra menjek, aztán arra gondoltam, h. Mohammed Próféta (s.a.w.) Társai sokszor egész nap gyalogoltak a sivatagban úgy, h. nem volt más ennivalójuk, mint egyetlen szem datolya… nekem is ki kell bírnom ezt a pár órát insallah. Meg mit tagadjam, itt már elkapott a túrák szokásos hangulata, az idő is jó volt, mehetnékem volt. Ha tovább kell várni, lehet, h. lebeszélem magam a hosszabb távról. Nem kellett azonban sokat várni, a szervezők profi módon intézték a nevezést és rajtoltatást. Én már kevésbé – természetesen szokásom szerint a rajtidő megkapása után kezdtem érdeklődni, h. itt hagyhatom-e a dzsekimet, és hol a mosdó… no mindegy, remélem, h. nem ezen a 10 percen fog múlni, gondoltam, a szintidő végül is bőséges, 9 óra. A rajtban még láttam Szamócát, köszöntünk, kicsit beszéltünk, de most nem vártam, nem lévén biztos saját menetsebességemben az adott körülmények között.
A szalagozás, akárcsak tavaly, idén is remek volt:

Rövid városi kanyargás után mehettünk felfelé az Apáthy-sziklához vezető FOSlépcsőn, közben én rájöttem, h. még „B” polárral is túl vagyok öltözve, kimentem a sziklára, és levettem, meg ha már ott voltam, lefotóztam a ködbe vesző budai hegyeket:

Amúgy az idő egész nap elég ködös volt, de kellemesen, mondhatnám tavasziasan enyhe, végig a futófelsőben mentem, és még hazafelé is kicsit túlzásnak találtam a nagy serpa dzsekit, pedig túra után mindig fázom, meg ha böjtölök, akkor is fázom a vége felé, szóval DUPLÁN fáznom kellett volna…
Az első pont a Tábor-hegyen volt, számomra kellemes élményt nyújtott, h. azon a zöld+ jelzésen mentünk, amit Valikával és Leventével festettünk, ez nagyon jó érzés volt, nézegettem is, h. nahát, milyen szép frissek még a zöld+aink, csak úgy világítanak még a ködben is:

Az első ponton adtak VOLNA nápolyit, ami, mint tudjátok, sajna a kedvenc édességem (a telített zsír és cukor veszélyes elegye…), bármikor a nápolyit választanám a csoki helyett… most azonban a böjttől függetlenül is épp diétázom, tehát hősiesen ellenálltam a futó gondolatnak, h. a pontőr nagyon is élénk unszolására („vegyetek minél többet!”) vegyek egy, két, esetleg több nápolyit (nápiót, ahogy gyerekkoromban mondtuk), és majd a böjt után megegyem. Mentem tovább. Egyébként ekkor már az eddigi 5 km-ben található mintegy 340 m szintnek és az 1 órás menetidőmnek köszönhetően olyan szomjas voltam, h. nem éreztem, milyen éhes vagyok…)
Itt következett a túra egyetlen negatív vonása, de erről sem a szervezők tehetnek, hanem a „kedves” túratársak. Ez az útszakasz kedvelt futóútvonal: könnyen futható, kellemes, széles út LENNE… az előttem menő 2 túratárs, plusz túrabotok teljes szélességében elfoglalták az utat, és válogatottan ocsmány káromkodásokkal fűszerezett ú.n. „beszélgetésük” messzire hallatszott. Leginkább arról volt szó, h. ők milyen kemény gyerekek, mekkora túrákat mentek, és csak nem KÉPZELIK ezek a … futók, h. ők majd egymás mögött fognak menni, amikor egymás mellett akarnak… Egy csomó gyerek is futott arra, később láttam az edzőjüket, ahogy magyarázott nekik valamit, és az egyikük mindenféle bántó él nélkül megkérdezte, h. nem tudnának-e egymás mögött menni. Még percek múlva is azt hallgattam, h. mit képzel a kis …, h. majd ő fogja megmondani a felnőtteknek, h. hogyan menjenek? No, ekkor inkább lelassítottam, majd egy kicsit inkább meg is álltam, h. biztonságos távolba kerüljenek tőlem. Nagyon sajnáltam, h. nincs ott egy bizonyos túratársam, aki nálamnál sokkal bátrabban meg szokta mondani a véleményét, bár lehet, h. tettlegességre került volna sor abban az esetben… mindegy, azért nekem nagyon rosszul esett a dolog. Sokat segített, h. közben átértünk a sárga- jelzésre, és egyrészt kellemes emlékeket hozott vissza a Sárga70-ről, másrészt két kedves és udvarias túrázócsapattal is találkoztam, az egyiket előre is engedtem a lefelé csúszós meredeken, ami, mint tudjuk, nem az erősségem. A sárga- elején fotóztam ezt a nagyon érdekes gomba-dolgot, majd megkérdezem a Tamást, h. mi ez, ő insallah tudni fogja:

A következő pontig, az Alsó-Jegenye-völgyig hamar elment az idő. Nagyon szép volt az erdő, egészen érdekes színkombinációt mutattak a levelek:

És az is lenyűgöző volt, ahogy a múlt héten ennek még jelét sem adó kőrisek egyszer csak eldobták leveleiket, amelyek zöld szőnyegként borították a földet:

A pont után haladtunk a patak mellett, nagyon szép, tiszta volt a vize, kellemesen csörgedezett, a vízesés kellemesen vízesett, a víz hangjára még szomjasabb lettem. Elnézegettem a bokrok közt átsejlő vízesést, és arra gondoltam, milyen jó is lenne inni belőle:

De nem szenvedtem ám annyira, mint vártam. Inkább nagyon érdekes érzés volt, SOKKAL jobban tudatában voltam annak, h. én most böjtölök, mintha otthon ültem volna a gép előtt. Így sokkal valóságosabb volt a böjt, bár mit tagadjam, nehezebb is.
Ilyen gondolatok közt értem el a Kerek-hegyi pontra, ahol a kezembe nyomtak egy banánt, amit elsüllyesztettem a hátizsákomba, és kínáltak szörppel, mogyoróval, ropival, szőlőcukorral… ezeket köszönettel nem kértem, mentem tovább. Innen fel kellett jutni a Remete-hegyre, de pont ellenkező irányból, mint a múlt heti túrán. Ez nem is lett volna gond, de így logikusan arra kellett lemenni, amerre a múltkor feljöttünk – és ezt a szakaszt, bármily sokszor is jártam már erre, valahogy nem tudom lefelé megszeretni… amúgy azok a túratársak, akikkel itt összetorlódtunk, hasonlóan gondolták. Volt esés, kelés, csúszás, gatyaféken történő ereszkedés… nekem most viszonylag jól ment, el is léptem tőlük, és a Remete-szurdok már a szokásos könnyen járható, nyugalmat árasztó útjaival várt. Meglett a pont, de nem időztem, pedig ekkor már éreztem, h. fáradt vagyok. Szívesen leültem volna, de gondoltam, majd a túra nevét adó Gercse templomnál. Az innen még jó 5 km-re volt. Hamarosan ismét városi szakasz következett, itt kicsit megint több túrázó gyűlt össze, de elhamdulillah kivétel nélkül a kifogástalan modorú és kellemes fajtából. Pár szót beszélgettünk, de senki nem erőltette. Egy fiatalember kifejtette, h. a templomot könnyű lesz megtalálni, csak toronyiránt kell menni. Ennek nincs tornya, mondtam nevetve, és valóban, ez a templom egy kis épület, egy egykori falu egyetlen megmaradt hírmondója a puszta közepén:

Belülről pedig ilyen:

Itt a ponton lehetett nagyon finom ZÖLD teát kapni, ami sosincs túrákon… hát most volt, és a többiek áradoztak is, h. milyen jó. Hát, ezt én bebuktam. Azért leültem egy 8-10 percre, ekkor éreztem talán a legfáradtabbnak magam. Tudtam, h. még fel kell jutni az Újlaki-hegyre, elhamdulillah erről az oldalról könnyebb, mint a másikról. Mentem is tovább, a pusztán átvezető út példásan ki volt szalagozva:

Egy helyen mégis benéztem, túratársak szóltak utánam, majd párszáz méter múlva meg én szóltam utánuk, mikor ők nézték be. Az Újlaki-hegy megint csak nehezebb volt lefelé, mint felfelé, de mikor megvolt, tudtam, h. komolyabb dolog a túrában már nem lesz. Alig vártam, h. elérjünk az utolsó pontig, a libanoni cédrushoz, mert ezt a fát nagyon szeretem, bár több lenne belőle, igazán gyönyörű:

Az utolsó pecsét megszerzése után már csak 3 km volt hátra, ami hamar meg is lett. Megkaptam az oklevelet és a kitűzőt, mindkettő szép, beszereztem az utolsó, 27. pecsétet a Budapest-kupához, leadtam a kupafüzetet, indultam haza. A böjt megtörése már a 6-os villamoson ért.
Nagyon jó volt ez a túra, a gyönyörű ősz, a jó útvonal, a minden igényt kielégítő szervezés és a böjtölés együttesen adta meg az értékét. És hogy milyen böjtölve túrázni? Nem könnyű, és nyáron, amikor meleg van, nem is vállalnám be, illetve az évi 1-2 alkalomnál gyakrabban sem vállalnám be, illetve hosszabb táv vagy nagyobb szint esetén sem vállalnám be. De így, egy viszonylag könnyebb túrán, nagy élmény volt, sokkal tudatosabb voltam, sokkal inkább éreztem azt is, hogy túrázom, és azt is, hogy böjtölök. De azért meg kell mondanom, h. nem sokszor fogok ilyet csinálni…

2012. november 23., péntek

Vasárnapi találkozó


A vasárnapi kirándulásra 25-én reggel, 7:45-kor találkozunk a 6-os villamos megállójában a Margit híd budai hídfőjénél.
Kérlek, ne késsetek, mert a jegyet még meg kell venni a hévre.
A visszaérkezés (a menetsebességtől függően) insallah 14 és 15 óra között várható.
Mindenkit szeretettel várunk!

2012. november 22., csütörtök

100 :)

Ja, el is felejtettem mondani, hogy a Cserhát 40 volt a századik teljesítménytúrám.

2012. november 21., szerda

Cserhát 40


Táv: 43,5 km
Szint: 1300 m

Eredetileg erre a túrára nem készültem, mert a logisztikája enyhén szólva bonyolult volt. Óvatosan tapogatóztam M. Sz. irányába, aki közölte, h. ők nem mennek. Valamint, h. ő már volt a Cserhátban, és brutális sár volt. Én meg még nem voltam soha a Cserhátban, így hát nagyon megörültem, mikor Tonnakilométer felajánlotta, h. ha elmegyek Gödöllőig, akkor elvisz, majd a túra után vissza is visz Gödöllőre. Remek. Mondjuk elég brutálisan korán kellett kelni, de hát a túrázás, az már csak ilyen.
Reggel 6:30-kor találkoztunk a gödöllői állomáson, és mintegy 60 perc múlva már a rajtban, Nagylócon voltunk. Nagyjából ekkor kezdett esni az eső, a rajtot jelző papír csendesen, lemondóan ázott:

Ittunk egy kávét, neveztünk, és 7:55-ös rajtidővel ki is léptünk a rajtpresszóból. Esett. Ez amúgy jellemző volt a nap során, elkezdett néha cseperészni, aztán elhamdulillah el is állt, ami igazán remek ötlet volt tőle, lévén, h. esőkabát, az nem volt nálam.
Az első ellenőrzőpontig nagyjából síkban kellett menni, különösebben nem volt semmi érdekes, a szántók között, a földúton mentünk, ami a GPS szerint nem is létezett egyáltalán… így értünk be Rimócra, ahol a pont a palóc főkötők múzeumában van, ezt egyszer veletek is meg kellene nézni… Sajna az egész kiállítás mindössze 2 szobából áll, de nagyon érdekes, és vannak olyan kendők, amiket én is simán hordanék, pl. ez kifejezetten tetszett:

A ponton kaptunk nápolyit, akkor még nem diétáztam olyan keményen, mint pl. most, ezért meg is ettem, illetve TKM kapott némi folyékony gyorsítót. Mentünk tovább, kissé már sárosabbá váló, de még mindig jól járható földúton. Itt jegyezném meg, h. ismét az új cipőm volt rajtam, és EKKOR MÉG újnak is látszott…
A fogadalmi kápolnánál kódot kellett felírni:

 és innen végre egy kicsit felfelé is mentünk. Néhány futó elhagyott minket, és TKM is megerősítette M. Sz. azon nézetét, h. ha lelkesen utánuk kiabálok, h. Fuss!, Fuss!, akkor előbb-utóbb meg fognak verni.
Végre feljutottunk pár dombra, és a távolban megpillantottuk a nem iszonyat magas, ám misztikus párába burkolózó hegyeket, amelyeken át majd vissza fogunk jönni:

Közben én aktiváltam a gombakereső algoritmusomat, először még a faluban találtam egy érdekes példányt:

De később, út közben meg kellett állapítanom, h. vannak ám nyami gombák is – természetesen akkor kerülnek utamba, amikor még több mint 30 km van hátra:

A következő pont a Tabi-tónál volt, nagyon szép helyre érkeztünk, ha már itt voltunk, ittunk egy teát, és egy kicsit elgyönyörködtünk a tóban:

És a fákban:

Utána az erdőn át indultunk el, megkerültük a tavat, és hamarosan rájöttem, mire célzott M. Sz.:

Elhamdulillah ki lehetett nagy nehezen kerülni, ha nem lehet, én szerintem visszafordultam volna, mert h. EBBE bele nem lépek, az biztos – az alján már simán kifejlődhetett egy ellenséges civilizáció. Mindenestre, mire túljutottunk a kérdéses részen, a cipőm MÁR nem nézett ki újnak…
Kellemes, dimbes-dombos a cserháti táj, semmi kiemelkedő nem volt, de szép erdők, kellemes utak. Fel sem tűnt, h. mennyit mentünk, és egyszer csak elértünk Nógrádmarcalba, ahol a következő pont volt.
A falu fő (nem sok másik volt…) utcáján egy öreg néni lépegetett, pórázon vezetve kedvencét, nézd, mekkora blöki, mondta TKM, azonban határozottan nem blöki volt:

Remélem, Adrienn szemében ez kimeríti a „cuki, szőrös állat” fogalmát. A néni pórázon vezette ki az árokpartra legelni, nem mintha a kecske nem tudott volna egyedül legelni, de ez láthatólag program volt a néninek, közben elbeszélgetett az arra járókkal, és legalább közelebbről is megszemlélhette a fura idegeneket, akik a templomnál felállított ellenőrzőponthoz igyekeztek.
Az ezt megelőző mintegy egy órában többször megemlítettem TKM-nek, h. én bizony éhes vagyok, így megálltunk pár percre. Kaptunk nagyon finom almát, én biztos, ami biztos ettem egy fél zsemlét és egy banánt is. Teáztam is, ugyanis nagyon kényelmes pohártartót sikerült találnom:

 Így indultunk tovább a következő pont, Nógrádsipek felé. A ponton, a presszóban kaptunk vajas kenyeret hagymával, igaz, h. mintegy 11 kilométerrel korábban ettünk, de ez nem akadályozott meg abban, h. ismét egyek, és egy kávét is igyak a presszóban. Elég vicces volt, h. a 2 kávé, egyik ráadásul tejszínhabbal, és a 3 dl kóla ÖSSZESEN 350 forintba került…
A faluból kifelé haladva ismét találtam cuki, szőrös állatokat Adriennek:

Belátom, h. ezek a jószágok NEM vadállatok, ezért mintegy előre érzem, h. nem fognak akkora sikert aratni, amekkorát én szeretném, h. arassanak, ezért biztos, ami biztos, egy pihe-puha mohapárnás ülőkét is fotóztam Adriennek:

A faluból kiérve ismét brutális sár volt, de úgy voltam vele, h. a cipőmnek már igazán mindegy. Amúgy a cipő nagyon kényelmesnek bizonyult, insallah a jövőben is így lesz.
TKM ekkor már egy ideje azzal ijesztgetett, h. hú, milyen durva lesz, most jön az igazi emelkedés, Doboskúthoz, meg főleg aztán fel a Dobogó-tetőre.
Doboskútnál a faluból néhányan piknikeztek, grilleztek, mindenféle jót sütögettek, és minket is megkínáltak fokhagymás cigánylángossal, ami nagyon finomnak bizonyult. 

Főként az esett jól, h. akkor sült meg a szabad tűzön, jó meleg volt, és, mivel esteledett már, elég hideg lett eddigre. A kedves helybeliek három tekintélyes példányt is elénk tettek, de egyet is alig bírtunk megenni. Indultunk is tovább, h. legalább Dobogó-tetőre világosban felérjünk.
Nekem ez volt a túra legjobb része. A legszebb alkonyi fényekben, gyönyörű erdőben mentünk, pont olyan felfelén, amit én a legjobban szeretek: mérsékelten emelkedik, nem csúszik, lehet menni bátran felfelé. Nagyon élveztem.
Fenn a dobogó-tetői ponton ettünk egy csokit, TKM ijesztgetett a rettenetesen csúszó, meredek lefelé lejtőkkel, ahol majd gondoltam, úgyis jól be fogok lassulni, ezért mentem előre, és amíg lehetett, jól kiléptem, néhol kicsit kocogtunk. Elhamdulillah a helyzet nem volt vészes, volt egy-két meredekebb lejtő, de jól járható volt, nem csúszós, nagyon jó iramban értünk le, bár a végén már lámpát kellett elővenni.
TKM azzal is rémisztgetett – igen, ez a túra az én ijesztgetésemmel volt teli – h. milyen rettenetes meredeken kell majd felmenni a hollókői várhoz. Azonban kiderült, h. tavalyhoz képest az útvonal módosult ezen a részen – lehet, h. túl sokan vesztek oda a túrázók közül a vár meghódítása közben? Így ugyan felfelé kellett menni, sőt, néha kifejezetten meredeken, de nem volt azért olyan vészes. Felértünk, és rövid ereszkedés után benn voltunk a faluban, és perceken belül meglett a cél is.
Itt a húsevők ettek levest, én meg a maradék fél zsemlémet és banánomat. Aztán indultunk is haza, Gödöllőn még 20 percem volt a vonatig. Sajna a resti, ahol legutóbb lájtkólát vettem, nem volt nyitva, de így legalább megittam a maradék teámat.
Életemben először jártam a Cserhátban, és a túra minden szempontból jól sikerült. A szervezést tekintve minden zökkenőmentes volt, és bizonnyal az itiner is jó volt, de erről nem tudok nyilatkozni, merth. ugye ott volt velem a sztárnavigátor. Jaj, tényleg, találkoztunk Imrével és csapatával, és rögtön be is mutattam TKM-nek, h. ő az ultra-sztárnavigátor. Be kell valljam, ez nem esett valami jól szegénynek… Mindenestre, a sztárnavigátor jelenléte nekem nagyfokú biztonságot nyújtott, és szükségtelenné tette az itiner tanulmányozását. Az ellátás nekem teljesen megfelelt, a társaság még inkább, és az külön tetszett, h. mikor a célban felvetettem a főrendezőnek az útközben felmerült kérdésünket (melyik a Cserhát legmagasabb helye), tömör, ám minden részletre kiterjedő, valóságos kiselőadást kaptam válaszul. 

Hegedűs Róbert emléktúra


Táv: 26,9 km
Szint: 1143 m

Ezen a túrán már kétszer is voltam, mind a kétszer tetszett, meg nagyon sok más nem is volt szombatra, mentem hát harmadszor is. Kiváltképp, h. két különleges körülmény is adódott:
(1)   Megbeszéltünk Tonnakilométerrel, h. menjünk együtt végig, és akkor legalább dumálhatunk arról, h. milyen volt a Nahát 90. (megjegyzem, szinte mindenről dumáltunk, KIVÉVE a Nahát 90…)
(2)   Mivel közel lakom a Nyugatihoz, meghívtam TKM-et, Szamócát és Szamóca kerékpárszerelőjét vacsorázni a túra után.
Ez természetesen rendkívül hajszássá tette a péntek estémet – amit csak lehetett, előkészítettem, h. szombaton hazaérkezve max. 15-20 perc múlva asztalhoz tudjunk ülni. Sajna a menüsort is ehhez kellett szabnom, frissensültek, csak frissen fogyasztható fogások kizárva, bárány és hal kizárva, kényesebb saláták kizárva, csomó minden kizárva… Elég korlátozott palettáról válogattam össze a menüsort, mert így azért más ám főzni, mint mikor otthon várom a vendégeket. Mindegy, végül is azért megették ám így is, elhamdulillah.
Szombat reggel a Nyugatiban megegyezésünk szerint viráglengetéssel fogadtam TKM-t. meg kell valljam, nem lelkesedett irányába annyira, mint számítottam rá. Nyilván abban nem egyeztünk meg előre, h. milyen, mekkora és mennyi virág lesz, szóval úgy vélem, némileg csalódott. Mindegy, én lengettem ezerrel.
Együtt indultunk a rajtba, ahol még vártunk Szamócáékra, és közösen vágtunk neki a jól ismert útvonalnak. Mondjuk Szamóca az itinerben rábökött a fekete-feji ellenőrzőpontra, itt vagyunk, mondta, nem-nem, mondtam, ott majd csak pár kilométer múlva leszünk. Aha, tényleg, és erre kell menni, húzta végig ujját az útvonalon gondosan pont a kijelölt menetiránnyal szemben – ezek után jobbnak láttuk, ha próbálunk együtt menni. Ez ki is tartott kb. az első pontig, itt TKM-mel fantasztikus tempóban előretörtünk, s üstökösként száguldottunk végig a Budai-hegység érintett területein. Szamócáék még lefotóztak minket az első ponton, aztán még a Fekete-fejnél találkoztunk, utána pedig csak a célban.

Rajtam az új cipőm volt, ami már egyszer volt rajtam a múlt héten, a Tihanyi-félszigeten, és akkor jó volt, de hát az csak 21 km… az első túracipőm utódja, amely felett már elrepült az idő vasfoga, folytonossági hiányok (ú. n. „lyukak”) keletkeztek rajta, ezért ideje volt lecserélni egy másik félmagasszárúra. Ebben mentem most.
TKM elég sok helyet nem ismert az útvonalból, nem nagy budai-hegységes, ezért érdeklődve várta a Remete-hegyet és a Kálvária-hegyet. Meg kellett állapítanunk, h. mindkét objektumra jelentős mértékben felfelé kell menni. Az idő viszont jó volt elhamdulillah, nem esett, nem volt sár, jó volt menni, felfelé is. Közben találtam nagyon szép, ám mérsékelten nyami gombát:

Közben reménykedtem, h. akárcsak 2 éve, a Hármashatár-hegyen kapunk teát, de sajna, akárcsak tavaly, nem kaptunk – csak a célban. Nem mondom, ott is finom volt a gyümölcstea, de út közben jobban esett volna. Amúgy ezt a valóban jelentéktelen apróságot tudom felhozni a túra egyetlen árnyoldalaként, mert amúgy tökéletes volt minden. Út közben kétszer is kaptunk csokit, a célban pedig banán, tea, mindenféle keksz, ropi, édesség – igazából elborult tekintettel rohangáltam az érintettek között, mondván: „NE egyetek, ne egyetek, mi lesz otthon a kajával?”
Határozottan közöltem TKM-mel, h. a túra gyakorlatilag utolsó méteréig felfelé kell menni. Amikor a hármashatárhegyi pont után kicsit könnyebb szakasz következett, átsétáltunk az Árpád-kilátóhoz, majd innen még könnyebb szakaszon lefelé, ez nem tűnt hihetőnek. Az aszfaltos felfelé nem is számít felfelének, mondta TKM még a túra elején, de itt azért kicsit megváltozott a véleményünk erről. És utána valóban, még az utolsó méterekig, egészen Szépjuhásznéig felfelé kellett menni…
A célban megkaptuk az emléklapot, kitűzőt, jelvényt – már a harmadik, eddig ez, a fehér a legszebb. Aztán kb. 45 percet vártunk Szamócáékra, a végére már keményen fáztam. A hozzájuk csapódott túratársat is meginvitáltam hozzánk, hamar hazaértünk elhamdulillah, aztán pedig ettünk, elég hosszú ideig. Majd a vendégek hazatértek, én pedig elpakoltam, és készülődni kezdtem, mert a vasárnapi túra már csak pár órányira volt…

Utóirat. A túrán szinte minden a túra névadójának emlékét idézte. Ezt persze tudtam tavaly meg tavalyelőtt is, most mégis nagyon különös érzésem volt. Nekünk, akik odamegyünk, végigjárjuk az útvonalat, átvesszük a névadó képével díszített jelvényt stb. – csak egy túra a sok közül. „Jössz a Horvát Róbert túrára?”, kérdezet tőlem valaki az előző héten. De vajon milyen lehet ez a rendezvény azoknak, akik közeli – akár legközelebbi – barátjukra emlékeznek? Milyen lehet úgy megélni egy ilyen rendezvényt, h. közben az jár a fejében valakinek: emlékszel, mit mondott, emlékszel, hogyan csinálta, emlékszel…  ezek az érzések az előző két évben nekem nem jöttek át. Hogy miért pont most meg igen, azt nem tudom, de nagyon furcsa, vagy különleges, vagy nem is tudom, milyen volt, sőt, igazából nem is tudom pontosan, hogy írjam le, amit gondolok, szóval ezennel abba is hagyom. 

2012. november 20., kedd

Hétvégi kirándulás


Kedves testvéreim, kedves barátunk!
November 25. talán az utolsó csapadék- és fagymentes hétvége ebben az évben…
Mintegy automatikusan adódik a gondolat, hogy szervezzünk erre a napra egy (talán) évzáró kirándulást (hacsak nem teszünk még egy havas sétát decemberben…).
Az útvonalban még nem vagyok 100% biztos, de VALÓSZÍNŰLEG a Pilis lesz vagy a Budai-hegység. Az útvonal kb. 14-15 km, a szintemelkedés 400m.
Mint a tapasztaltabbak láthatják, ez egy könnyű túra lesz, tehát olyanokat is szeretettel várunk, akik eddig csupán a zenélő kútnál jártak. Arra azonban készüljetek fel, h. az idő nem lesz olyan meleg, mint pl. májusban… tehát:
  1. Legyen nálad egy réteg ruha, amit fel tudsz venni, ha fázol.
  2. Legyen nálad meleg tea termoszban.
  3. Legyen nálad egy pár cserezokni, ha esetleg az alapértelmezett átázna.
  4. Kesztyű nem árt.
Kérlek, amennyiben szeretnél jönni, mielőbb jelezd nekem valamilyen módon. A részletes adatokat (indulás, találkozó stb.) hamarosan pontosítom insallah.

2012. november 12., hétfő

Tihanyi-félsziget

Táv: 21 km
Szint: 670 m

Ezen a hétvégén nemigen volt választék szervezett túrákból – eleve, szombaton munkanap volt. Ennek ellenére mi úgy terveztük, h. elmegyünk valahová, én persze bárhová szívesen mentem volna, de amikor péntek estére fixálódott, h. Tihanyi-félsziget, igazán örültem – erre még sosem jártam túrázni. Aztán az is kiderült, h. Gyuri is jön, és elvisz Budaörsig, ahol M. Sz. és Tamás is csatlakoznak hozzánk, illetve, mi csatlakozunk hozzájuk. Így is történt, és fél 9-kor már valamennyien Ülésfűtéssel hasítottuk a ködöt. Merth. brutális köd volt, és hideg – 3-4 fok, hűha, lehet, h. „A” polárt kellett volna hoznom, gondoltam. Aztán megegyeztem magammal, h. ha -15 fokban „A” polárban megyek, akkor most annál mintegy 20 fokkal melegebb van…
Egy Aszófő nevű faluban parkoltunk le, kiszállás és cipőcsere, öltözködés, piperészés stb. után azzal kezdtük, h. némi energiafeltöltésben részesítettük magunkat, azokkal a finomságokkal, amelyek erősen emlékeztettek a hátizsákomon lógó… hát… izé… kis figurára, maradjunk ennél az elnevezésnél:

A brutális köd megmaradt, alig látszottak a távolban a hegyek, amelyek felé tartottunk:

Amúgy, ezek a hegyek inkább csak olyan hegyecskék voltak, Tonnakilométer bizonnyal a „kis fika-hegy” elnevezéssel illette volna őket, ennek ellenére megszuszogtattak minket – rövid, ám hangsúlyos felfelékkel tették izgalmasabbá a túrát. Azt előre kell bocsátanom, h. bár nem voltak komor ormok és égbe törő szirtek, az idei ősz legszebb látványait tartogatta ez a túra: az érdekes szikla-alakzatok és a gyönyörű színekben pompázó bokrok emlékezetessé tették a látványt.
Az első mintegy 1-1,5 km nem volt annyira érdekes, a Balatont megkerülő bicikliúton mentünk, egy szakaszon érdekes szem-mintás nyárfák szegélyezték:

Aztán egy régi kápolnánál bevágtunk az erdőbe:

Hangulatos erdei ösvényen kanyarogtunk, én futtattam a gombakereső algoritmusomat, találtam is párat, ám egyelőre sajnos csak nem ehető, illetve ismeretlen fajokat, ám hamarosan felbukkant valami biztatóbb is:

Mondanom sem kell, h. még vagy 15 km hátra volt a túrából. Várjatok itt, ne menjetek sehova, kötöttem a gombák lelkére, majd jövök! Ugyanis M. Sz. megosztotta velem azt a lényegi információt, h. errefelé jövünk majd vissza is. Annak mondjuk nem sok esélyt adtam, h. a gombák veszik a kalapjukat, és továbbállnak, de amiatt igenis aggódtam, h. másvalaki összeszedi őket, pedig ezek már az ÉN gombáim, ugyebár… mindegy, nehéz szívvel ugyan, de mentem tovább.
Hamarosan felértünk egy kilátópontra, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Belső-tóra és annak gazdag madárvilágára, amennyiben (a) nincs köd, (b) nincs november, amikor a madarak már elköltöztek. Ám még így is érdekes volt a ködbe burkolózó nádas:

A peremen pedig az érdekes, réteges sziklákat színes levelű cserjék ékesítették:

Itt Tamás megtörte a korábban begyűjtött mandulákat, és megkínált minket is. Változatlanul hideg volt, nem is időztünk sokat, mentünk tovább. Hamarosan az egyik legszebb rész következett, valaminek a tetején mentünk végig, néha kicsit fel, néha kicsit le, de szinte állandó volt a kilátás, és az utat egyre színesebb bokrok szegélyezték:

Annyi szép kilátás, különleges hely volt ezen a rövid túrán, h. alig tudtam válogatni a képek közül. Természetesen mindenre ki- és fel kellett mászni:

Valamint egy érdekes sziklaalakzat melletti pihenőnél megálltunk, teáztunk, és ettünk az általam sütött maniókalisztes kókuszos sütiből, amely általános sikert aratott – érdemes volt egy órával korábban kelni reggel, h. megsüssem:

Továbbhaladtunkban hamarosan elég megrázó meglepetésben volt részünk: az egyik faluszéli réten virágzott az orgona… igen, novemberben. Még illata is volt:

Hamarosan utunk egyik jelentős állomásához érkeztünk: a barlanglakásokhoz, ahol már a 11. században is éltek remete-szerzetesek:

Arról beszélgettünk, h. akkoriban azért lényegesen keményebb dolog lehetett itt remetéskedni, mert (a) sokkal kevesebb település volt erre, ezért ritkábban vetődött ide bárki is, (b) lényegesen több ellenséges ember/állat volt, (3) nem lehetett beugrani vásárolni a tihanyi teszkóba, stb.
Én felvetettem, h. valamelyik januári éjszakát töltsük itt a barlangban, ugyanis a fiúk szerint „lehetett benn tüzet rakni, és akkor annyira azért nem gáz”, de ötletemet nem fogadta kitörő lelkesedés.
Elhaladtunk a Ciprián-forrás mellett, amelyből én halálmegvető bátorsággal ittam egy pohárral (semmi bajom nem lett elhamdulillah), és hamarosan hallottuk már a tihanyi kikötő hangjait. Kiértünk a műútra, bal oldalán a Balaton, kacsák, sirályok, hullámok… itt következett a túra kevésbé romantikus szakasza: át kellett menni egész Tihanyon. Mondjuk az eléggé lelkesített, h. M. Sz. azt mondta, meghív mindenkit egy sajtos-tejfölös lángosra…
Tihanyban éppen Garda-napok voltak. Ki voltak pakolva ilyen bódéféleségek, ahol az „ősi kürtőskalács”-tól (sic) a kakasosnyalókáig minden kapható volt, KIVÉVE lángos… illetve, volt egy lángosos, de még nem üzemelt. Jöjjenek vissza negyedóra múlva, mondta a néni, de mivel a tészta még csak kelt a fateknőkben, nem vagyon 100% biztos abban, h. ott 15 perc múlva nagy lángosfalás kezdődött. Nekünk biztosan nem, mert mi indultunk tovább. Meg kellett állapítanunk, h. fél 2 van, és még a fele utat sem tettük meg.
Tihanyról kiérve az út igen érdekes szakasza kezdődött. Végigmentünk egy csomó régi gejzírkúpon. Persze ezek a gejzírek ma már nem működnek – az már jó pár millió éve volt – de most is nagyon érdekes, a sárgás kőzetek és a furcsa sziklaalakzatok egészen egyedülálló látványt nyújtanak. A legnagyobb és talán legismertebb közülük az Aranyház, felmásztunk rá, eddigre már a köd is felszállt, a kilátás remek volt:

És maga az egykori gejzír is gyönyörű, a lankákat benövő cserszömörcék színes levelei kiemelik a látványt:

Felmásztunk egy másik kúp tetejére is, mondván, majd odafenn megesszük a reggeli édességek párját, ám fenn derült ki, h. a fánkok Tamás hátizsákjában vannak… ő azonban az emelkedő alján gondosan letette a zsákot, mondván, úgyis errefelé jövünk le, ne kelljen felcipelni… feladat: keressétek meg a képen Tamás hátizsákját!

Hát ja, jó messze volt, ennyit az édességről, ez persze nem akadályozott meg abban, h. elfogyasszak egy sajtos kiflit:

Örömmel jelenthetem, h. továbbhaladva a pilisihez hasonló, ám jóval szilárdabb építésű erdei buszmegállót találtunk:

A szép, sárga kőzetből Tamás haza is akart vinni egy kb. fél köbméteres darabot, aztán elhamdulillah hosszas rábeszélés után letett a tervéről.
Elhaladtunk még egy sziklakinövés mellett, ám erre rajtam kívül már senki nem akart felmászni:

A fények kezdtek sötétedni, hamarosan alkonyodik, gondoltuk, én kicsit izgultam, h. ha ránk sötétedik, nem fogom megtalálni a gombástojás-alapanyagot. M. Sz. mindig tudósított, h. na, most felmegyünk még egy hegyre, ezek max. 100 méteres szintek voltak, de mindegyik hangsúlyos emelkedő, erősen megnövekedett légzésszámmal értünk fel. Az egyik peremen, ahonnan remek kilátás nyílt a Balatonra, megettük a maradék fánkokat, megittuk a teát (azt sem kell már cipelni), csináltuk pár képet a nap aranyhídjáról, aztán mentünk tovább:

Hamarosan elénk tárult a következő sziklás rész, ami annyira szép volt, h. komolyan elakadt a lélegzetem:

Közelebbről meg ilyen:

M. Sz. felvetette, h. várjuk meg itt a naplementét. Még mintegy 40 perc volt addig, én kényelmesen lepihentem:

Ám hamarosan fázni kezdtem, mert azért elég hideg volt, főleg, h. az ún. „kis fika-hegyek” meghódítása miatt, hát, izé… kissé felhevültem már (úrinő, az nem izzad, mint tudjuk). Lemásztam hát, és azzal ütöttem el az időt, h. 2 percenként fotóztam a távolban látszódó Csobánc felett lemenő napot:

Közben aggódtam, h. ránk sötétedik, és nem találom meg, lásd mint fentebb. Nem is vártuk meg a 100% naplementét, lecsorogtunk a lejtőn, és az elágazástól még pár tucat métert visszamentünk érte:

Aztán összeszedtük még azt a hármat, akiknek a reggel is lelkére kötöttem, h. ne menjenek sehova, és később az erdőben találtunk még kettőt, bár négykézláb kellett bemásznom értük a bokrok alá, de annyi baj legyen, BÁRMIKOR szívesen megteszem a kedvükért J. Amúgy a késői, novemberi időpont ellenére az idei talán legszebb gombák voltak: nagyok, szabályosak, frissek, ropogósak, és, mint így visszatekintve elmondhatom, RENDKÍVÜL finomak. Széles mosollyal és féltőn szorongatott teszkósszatyorral értem vissza az autóhoz, ekkorra már teljesen besötétedett.

Budaörsön, bár ezt nem beszéltük meg előre, spontán felmentünk M. Sz. lakásába. Spontán rendeltünk pizzát, és spontán megnéztünk 2 db sci-fi filmet. Nem ám az intellektuális, az-emberiség-dilemmája-fajunk-jövője típusú sci-fit, hanem olyat, ahol az emberek és az egyéb fajok komoly erőfeszítéseket tesznek, h. szétlőjék egymás agyát, illetve egyéb, közelebbről be nem azonosítható szerveit.
Utána Gyuri elhozott az Oktogonig, majdnem fél egy volt, mire hazaértem. Remek nap volt ez, az eddigi ősz leglátványosabb túrája, kellemes befejezéssel. Insallah hamarosan megismételjük.