2012. július 16., hétfő

Évadzáró II. – Erdőkerülő 40


Táv: 38 km
Szint: 1340 m
Az előzmények után – lásd az előző posztot – hullafáradtan értem haza a Mátrából. Már a kocsiban is majdnem elaludtam. A mátrai túra előtt sem aludtam rendesen, és már láttam, h. most sem fogok.
Éltemben először megbeszéltem egy számomra teljesen ismeretlen emberrel, aki ment erre a túrára, és szívesen elvitt volna másokat is, h. betársulok mellé az autójába. Akkor még nem tudtam, h. megyek szombaton is, és a 60-as távot terveztem. Még sosem csináltam ilyesmit, kicsit aggódtam is, h. megtaláljuk-e egymást, minden rendben fog-e menni. Bevallom, ha nem lett volna ez a megbeszélésünk, nem megyek el erre a túrára. NAGYON álmos voltam, és fáradt is. 5:15-ös találkozót beszéltünk meg a Boráros téren, a reggeli készülődést is beleszámítva ehhez nekem 4-kor kellett kelnem. A mintegy 4 és fél óra alvás után úgy ébredtem, mint akit ledaráltak… arra nem éreztem magam alkalmasnak, h. lemásszak a galériáról, nemhogy 60 km-t gyalogoljak a Börzsönyben. De egyrészt megbeszéltük, h. megyek, másrészt tudom, h. ha nem megyek, később megszólalt volna bennem az a kis hangocska, h. milyen kár, h. nem mentem… szóval csak lemásztam a galériáról. Jó lesz nekem nagyon a 40-es táv, gondoltam, sőt, egy-egy kósza pillanatig a 25-ös szépségeiről is elgondolkodtam… Az előző napi remek ellátásnak köszönhetően nem kellett szendvicseket gyártanom. Számomra nem okoz gondot az előző nap mintegy 14 órán keresztül a hátizsákomban hurcolt sajtos szenyákat másnap is elvinni túrára…
A megbeszélt időpontban a kijelölt találkozóhelyen, a híd alatt ácsorogtam, néhány korán kelő hajléktalan szívderítő társaságában, akik előzékenyen megkínáltak kannás borral. Meg sem sértődtek, mikor nem kértem. Hamarosan jött a telefon, h. késnek 10 percet, aztán megállt mellettem az autó, beszálltam, a 3 emberből 2 ismerős volt már túrákról, út közben ketten beszélgettek, én meg kétségbeesetten próbáltam nem elaludni. Fél 7-re Nógrádon voltunk, neveztünk, és háromnegyedkor el is indultunk. Két útitársam a 60-as távon, ketten a 40-esen. Az itiner nagyon szép volt, színes térképvázlattal, de nem olyannal, h. lekicsinyítve kimásolva egy térképoldal, amin a nano-szimbólumokat amúgy sem lehet mikroszkóp nélkül értelmezni… hanem tényleg csak vázlat. Az itinert nem is nagyon kellett olvasgatni, a térkép és a GPS bőven elég volt, nem kavartam el egyszer sem. Amúgy a kényes pontokon volt remek szalagozás is:

Úgy indultam el, mint egy súlyos mozgásszervi bántalmaktól szenvedő vízilókanca. Komolyan elgondolkodtam azon, h. hogy fogok egyáltalán kiérni a faluból, pedig nem olyan nagy ez a Nógrád… Az első pár száz méter után aztán már belejöttem, sokat segített, h. nem volt meleg, és nagyon szép volt a táj a ködbe burkolózó hegyekkel:

Visszanézve a várra:

Aztán kellemes réten, learatott földek mellett vezetett az út:

Az első pontig, amely a Béla-rét volt, elég jól tudtam menni, nem kellett egy óra, h. odaérjek. Croissant vagy kókuszrúd, szegezte nekem a kérdést a pontőr. Fú, kókuszrúd, törtem ki, talán a kelleténél kicsit nagyobb lelkesedéssel. Megálltam ellenőrizni Kövér Testet – ha a cső megtörik, az ivózsákból nem jön semmi, és most is ez történt. Kicsit átrendeztem odabent a dolgokat, így már rendben volt. Indultam tovább a Foltán-kereszt felé. Az 5 km-ben van 450 m szint. Ez az 5 km számomra konstans holtpontot jelentett. Egyszerűen úgy éreztem, h. egyfolytában éhes vagyok, és nincs semmi energiám. Ez amúgy az egész túrán jellemző volt. Valahogy úgy képzeljétek el, mint amikor kiskoromban rámbízták, h. a kukoricát, árpát lapátoljam a terménydarálóba, és egy idő után nagyon untam a dolgot, és azt játszottam, h. csak annyit szemet lapátoltam bele, amennyi pont átment rajta, és nem gyűlt fel a tölcsérben, vagyis a daráló tölcsérje mindig üres volt, bár a daráló nem járt üresen. Ez volt a túrán is: megettem valamit, de mintha ez azonnal átalakult volna gyaloglássá, minden pillanatban azt éreztem, h. nincs semmi tartalékom. Nagyon furcsa volt. Ezzel együtt, bár nagyon fáradtnak éreztem magam, élveztem a túrát egyedül az erdőben az első 10 km-n a pontokon kívül egyetlen futólánnyal találkoztam. Mintha egyedül lettem volna az egész Börzsönyben. Szinte örültem, amikor rám mosolygott egy jóindulatú lapulevél:

A Foltán-kereszt előtt találkoztam egy ismerős túratárssal, ez kicsit feldobott, az utolsó pár száz métert együtt tettük meg. Ekkor kezdett először esni az eső. Eléggé. Mindketten úgy ítéltük, h. esőkabát. A ponton megálltunk enni, aztán ő ment jobbra a hatvanason, én meg balra. Egyre jobban esett, még hozzátéve a helyenként amúgy is sáros úthoz:

Erre mentünk le a Szondi túrán is, csak egy idő után akkor a műúton kellett menni. Itt maradtunk a kék négyzet jelzésen. Az eső esett. A borult, esős táj, a lehullott, szárazságban elsárgult levelek őszi tájat alkottak:

Kiértem a műútra, de most nem kellett azon menni, hanem tovább a kék négyzeten. És itt egy BRUTÁLIS emelkedő következett, hosszú is, meredek is, közben azon gondolkodtam, h. mennyivel jobban járt az, aki most is a műúton ment be Királyrétre. Aztán, felérve az emelkedő tetejére, kiderült, h. nem:

Itt volt ugyanis a titkos ellenőrzőpont, nagyon jó helyen, a csalók bizony pórul jártak. Amúgy szerintem felejthetetlen élményt nyújtott ez a kék négyzetes emelkedő, kár lett volna kihagyni. Egyszer insallah elhozlak benneteket is ide, tetszeni fog J.
Más miatt is érdemes volt feljönni ide. Gombástojás, gondoltam vágyakozva:

Királyréten egy büfében volt a pont. Adtak kajajegyet, ami teára és virslire szólt, és amit én nem akartam elkérni, de ajánlották, h. a virslimet boltoljam el a büféssel valamire. Végül fél liter teával és 2 csomag ropival távoztam a büféből – remek. Ittam egy kávét is, hátha nem alszom el menet közben. 10-15 percet üldögéltem, ettem, ittam, és fontolgattam, h. mi lenne, ha szépen hazamennék busszal. Még több, mint 20 km van előttem… Aztán összeszedtem magam, még rákérdeztem a pontőröktől, h. jó irányba indulok-e, és mentem tovább. Közben folyamatosan azon gondolkodtam, h. a kisinóci turistaháztól balra indulva hogy jutok be Szokolyára… elővettem az itinert, és kiderült, h. sehogy, felcseréltem magamban a pontokat, előbb Kóspallag, aztán Szokolya. Erről a szakaszról nem sok emlékem van, útközben megint rákezdte az eső, de mire elővettem az esőkabátot, el is állt. Kóspallagon a szokásos presszóban volt a pont, a pulton a pecsét, önkiszolgáló. Én kértem egy kólát és egy csokit is, és némileg erőre kapva mentem tovább. Kellet is az erő, mert fel kellett menni a Tar Péter-hegyre, ami nem esett jól, nem túl meredek, de jó hosszú emelkedő, közben harmadszor is rákezdett az eső, de már nem érdekelt. Csak mentem tovább. Az eső egy idő után feladta, és elállt. Örömmel üdvözöltem a távolban Szokolyát:

Itt csaknem elkavartam, mert a GPS szerint be kellett volna menni a susnyásba, de utolért egy túratárs, aki biztosított, h. menjek csak tovább a réten. 

Egy ideig együtt haladtunk, beszélgettünk. A szokolyai ponton vettem újabb kólát, és gyermekkori nosztalgiától hajtva egy franciadrazsét (bár a dunakavicsot mindig jobban szerettem…), ami végül a zsákomba került. Ekkor ért be minket 3 túratárs, és innen már egymást kerülgetve, beszélgetve, GPS-ismereteket cserélgetve mentünk be a célba. Persze az még nem a szomszédban volt, addig volt még 8 km.
Először fel kellett menni a Róka-hegyre. Már az odavezető út is nagyon vadregényes volt, egy mesebeli elvarázsolt fenyőerdő mellett vezetett:

Aztán meg meredeken felfelé, patakmederbe be, patakmederből ki, majd a hegyoldalban, majd a hegyen egy útszerűségen:

Itt nagyon érdekes élményben volt részem, egyedül mentem, a többiek kissé lemaradva. Előttem olyan 10 méterrel a fák közül kiszaladt az ösvényre egy nyest. Azonnal megtorpantam. Ő is. Néztük egymást. A zsebembe nyúltam a fényképezőgépért, amely bekapcsoláskor pittyent, erre ő megfordult, és visszasiklott a fák közé, nem lett róla fotó, de egészen lenyűgözött így is.
A hegyen megint kódos pont, aztán innen már csak 3 km a cél, az is nagyrészt lefelé. Az út szélén szederbokrok, félig érett, savanykás szedreket szedtem róla, aztán egyszer csak feltűnt a reggel látott vár:

Az utolsó emelkedőt leküzdve beértem a célba, nagyon szép oklevél várt, amit a szervezők már előre megírtak – még jó, h. nem buszoztam haza Királyrétről. Reggeli sofőrünk már jóval előttem beért, a másik két túratárs 8-ra ígérte magát a 60-asról. Még 4 óra sem volt… leültem megnézni a MÁV menetrendet, azt hiszem, arcomról leolvashatók a nap viszontagságai:

Megállapítottam, h. 16:38-kor van egy vonat. És megbeszéltük, h. én inkább ezzel hazamegyek, nem várok 8-ig. ez úton is nagyon köszönöm az odafele fuvart, nagy segítség volt.
Felszedelőzködtem, és elindultam a kb. 1 km-re lévő állomásra. Mire megvettem a jegyet, már dörgött-villámlott, és a vonat már zuhogó esőben futott be. Felszálltunk, én Vácig megettem az összes maradék kajámat, a franciadrazsét is beleértve. Vácon 5 perc volt az átszállásra, de már nem esett. A Nyugatiig persze nem bírtam ébren maradni. Hazaérve alig vártam, h. lezuhanyozzak. Ráadásul, HETEK ÓTA elsőször, fáztam. Remek érzés volt. Forró zuhany után bezuhantam az ágyba, rég aludtam ilyen jót.
Mindkét hétvégi túra remek évadzárónak bizonyult. Két szeretett, kedves hegységben járhattam elhamdulillah. Pénteken insallah kezdődik a Ramadán, utána elutazom. Vagyis szeptember közepéig most nem lesz túra, és nem lesz beszámoló sem.
Mindenkinek kellemes nyarat kívánok, áldott és hasznos Ramadánt, és insallah szeptemberben majd nézzetek vissza az újabb beszámolókért. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése