2012. július 16., hétfő

Évadzáró II. – Erdőkerülő 40


Táv: 38 km
Szint: 1340 m
Az előzmények után – lásd az előző posztot – hullafáradtan értem haza a Mátrából. Már a kocsiban is majdnem elaludtam. A mátrai túra előtt sem aludtam rendesen, és már láttam, h. most sem fogok.
Éltemben először megbeszéltem egy számomra teljesen ismeretlen emberrel, aki ment erre a túrára, és szívesen elvitt volna másokat is, h. betársulok mellé az autójába. Akkor még nem tudtam, h. megyek szombaton is, és a 60-as távot terveztem. Még sosem csináltam ilyesmit, kicsit aggódtam is, h. megtaláljuk-e egymást, minden rendben fog-e menni. Bevallom, ha nem lett volna ez a megbeszélésünk, nem megyek el erre a túrára. NAGYON álmos voltam, és fáradt is. 5:15-ös találkozót beszéltünk meg a Boráros téren, a reggeli készülődést is beleszámítva ehhez nekem 4-kor kellett kelnem. A mintegy 4 és fél óra alvás után úgy ébredtem, mint akit ledaráltak… arra nem éreztem magam alkalmasnak, h. lemásszak a galériáról, nemhogy 60 km-t gyalogoljak a Börzsönyben. De egyrészt megbeszéltük, h. megyek, másrészt tudom, h. ha nem megyek, később megszólalt volna bennem az a kis hangocska, h. milyen kár, h. nem mentem… szóval csak lemásztam a galériáról. Jó lesz nekem nagyon a 40-es táv, gondoltam, sőt, egy-egy kósza pillanatig a 25-ös szépségeiről is elgondolkodtam… Az előző napi remek ellátásnak köszönhetően nem kellett szendvicseket gyártanom. Számomra nem okoz gondot az előző nap mintegy 14 órán keresztül a hátizsákomban hurcolt sajtos szenyákat másnap is elvinni túrára…
A megbeszélt időpontban a kijelölt találkozóhelyen, a híd alatt ácsorogtam, néhány korán kelő hajléktalan szívderítő társaságában, akik előzékenyen megkínáltak kannás borral. Meg sem sértődtek, mikor nem kértem. Hamarosan jött a telefon, h. késnek 10 percet, aztán megállt mellettem az autó, beszálltam, a 3 emberből 2 ismerős volt már túrákról, út közben ketten beszélgettek, én meg kétségbeesetten próbáltam nem elaludni. Fél 7-re Nógrádon voltunk, neveztünk, és háromnegyedkor el is indultunk. Két útitársam a 60-as távon, ketten a 40-esen. Az itiner nagyon szép volt, színes térképvázlattal, de nem olyannal, h. lekicsinyítve kimásolva egy térképoldal, amin a nano-szimbólumokat amúgy sem lehet mikroszkóp nélkül értelmezni… hanem tényleg csak vázlat. Az itinert nem is nagyon kellett olvasgatni, a térkép és a GPS bőven elég volt, nem kavartam el egyszer sem. Amúgy a kényes pontokon volt remek szalagozás is:

Úgy indultam el, mint egy súlyos mozgásszervi bántalmaktól szenvedő vízilókanca. Komolyan elgondolkodtam azon, h. hogy fogok egyáltalán kiérni a faluból, pedig nem olyan nagy ez a Nógrád… Az első pár száz méter után aztán már belejöttem, sokat segített, h. nem volt meleg, és nagyon szép volt a táj a ködbe burkolózó hegyekkel:

Visszanézve a várra:

Aztán kellemes réten, learatott földek mellett vezetett az út:

Az első pontig, amely a Béla-rét volt, elég jól tudtam menni, nem kellett egy óra, h. odaérjek. Croissant vagy kókuszrúd, szegezte nekem a kérdést a pontőr. Fú, kókuszrúd, törtem ki, talán a kelleténél kicsit nagyobb lelkesedéssel. Megálltam ellenőrizni Kövér Testet – ha a cső megtörik, az ivózsákból nem jön semmi, és most is ez történt. Kicsit átrendeztem odabent a dolgokat, így már rendben volt. Indultam tovább a Foltán-kereszt felé. Az 5 km-ben van 450 m szint. Ez az 5 km számomra konstans holtpontot jelentett. Egyszerűen úgy éreztem, h. egyfolytában éhes vagyok, és nincs semmi energiám. Ez amúgy az egész túrán jellemző volt. Valahogy úgy képzeljétek el, mint amikor kiskoromban rámbízták, h. a kukoricát, árpát lapátoljam a terménydarálóba, és egy idő után nagyon untam a dolgot, és azt játszottam, h. csak annyit szemet lapátoltam bele, amennyi pont átment rajta, és nem gyűlt fel a tölcsérben, vagyis a daráló tölcsérje mindig üres volt, bár a daráló nem járt üresen. Ez volt a túrán is: megettem valamit, de mintha ez azonnal átalakult volna gyaloglássá, minden pillanatban azt éreztem, h. nincs semmi tartalékom. Nagyon furcsa volt. Ezzel együtt, bár nagyon fáradtnak éreztem magam, élveztem a túrát egyedül az erdőben az első 10 km-n a pontokon kívül egyetlen futólánnyal találkoztam. Mintha egyedül lettem volna az egész Börzsönyben. Szinte örültem, amikor rám mosolygott egy jóindulatú lapulevél:

A Foltán-kereszt előtt találkoztam egy ismerős túratárssal, ez kicsit feldobott, az utolsó pár száz métert együtt tettük meg. Ekkor kezdett először esni az eső. Eléggé. Mindketten úgy ítéltük, h. esőkabát. A ponton megálltunk enni, aztán ő ment jobbra a hatvanason, én meg balra. Egyre jobban esett, még hozzátéve a helyenként amúgy is sáros úthoz:

Erre mentünk le a Szondi túrán is, csak egy idő után akkor a műúton kellett menni. Itt maradtunk a kék négyzet jelzésen. Az eső esett. A borult, esős táj, a lehullott, szárazságban elsárgult levelek őszi tájat alkottak:

Kiértem a műútra, de most nem kellett azon menni, hanem tovább a kék négyzeten. És itt egy BRUTÁLIS emelkedő következett, hosszú is, meredek is, közben azon gondolkodtam, h. mennyivel jobban járt az, aki most is a műúton ment be Királyrétre. Aztán, felérve az emelkedő tetejére, kiderült, h. nem:

Itt volt ugyanis a titkos ellenőrzőpont, nagyon jó helyen, a csalók bizony pórul jártak. Amúgy szerintem felejthetetlen élményt nyújtott ez a kék négyzetes emelkedő, kár lett volna kihagyni. Egyszer insallah elhozlak benneteket is ide, tetszeni fog J.
Más miatt is érdemes volt feljönni ide. Gombástojás, gondoltam vágyakozva:

Királyréten egy büfében volt a pont. Adtak kajajegyet, ami teára és virslire szólt, és amit én nem akartam elkérni, de ajánlották, h. a virslimet boltoljam el a büféssel valamire. Végül fél liter teával és 2 csomag ropival távoztam a büféből – remek. Ittam egy kávét is, hátha nem alszom el menet közben. 10-15 percet üldögéltem, ettem, ittam, és fontolgattam, h. mi lenne, ha szépen hazamennék busszal. Még több, mint 20 km van előttem… Aztán összeszedtem magam, még rákérdeztem a pontőröktől, h. jó irányba indulok-e, és mentem tovább. Közben folyamatosan azon gondolkodtam, h. a kisinóci turistaháztól balra indulva hogy jutok be Szokolyára… elővettem az itinert, és kiderült, h. sehogy, felcseréltem magamban a pontokat, előbb Kóspallag, aztán Szokolya. Erről a szakaszról nem sok emlékem van, útközben megint rákezdte az eső, de mire elővettem az esőkabátot, el is állt. Kóspallagon a szokásos presszóban volt a pont, a pulton a pecsét, önkiszolgáló. Én kértem egy kólát és egy csokit is, és némileg erőre kapva mentem tovább. Kellet is az erő, mert fel kellett menni a Tar Péter-hegyre, ami nem esett jól, nem túl meredek, de jó hosszú emelkedő, közben harmadszor is rákezdett az eső, de már nem érdekelt. Csak mentem tovább. Az eső egy idő után feladta, és elállt. Örömmel üdvözöltem a távolban Szokolyát:

Itt csaknem elkavartam, mert a GPS szerint be kellett volna menni a susnyásba, de utolért egy túratárs, aki biztosított, h. menjek csak tovább a réten. 

Egy ideig együtt haladtunk, beszélgettünk. A szokolyai ponton vettem újabb kólát, és gyermekkori nosztalgiától hajtva egy franciadrazsét (bár a dunakavicsot mindig jobban szerettem…), ami végül a zsákomba került. Ekkor ért be minket 3 túratárs, és innen már egymást kerülgetve, beszélgetve, GPS-ismereteket cserélgetve mentünk be a célba. Persze az még nem a szomszédban volt, addig volt még 8 km.
Először fel kellett menni a Róka-hegyre. Már az odavezető út is nagyon vadregényes volt, egy mesebeli elvarázsolt fenyőerdő mellett vezetett:

Aztán meg meredeken felfelé, patakmederbe be, patakmederből ki, majd a hegyoldalban, majd a hegyen egy útszerűségen:

Itt nagyon érdekes élményben volt részem, egyedül mentem, a többiek kissé lemaradva. Előttem olyan 10 méterrel a fák közül kiszaladt az ösvényre egy nyest. Azonnal megtorpantam. Ő is. Néztük egymást. A zsebembe nyúltam a fényképezőgépért, amely bekapcsoláskor pittyent, erre ő megfordult, és visszasiklott a fák közé, nem lett róla fotó, de egészen lenyűgözött így is.
A hegyen megint kódos pont, aztán innen már csak 3 km a cél, az is nagyrészt lefelé. Az út szélén szederbokrok, félig érett, savanykás szedreket szedtem róla, aztán egyszer csak feltűnt a reggel látott vár:

Az utolsó emelkedőt leküzdve beértem a célba, nagyon szép oklevél várt, amit a szervezők már előre megírtak – még jó, h. nem buszoztam haza Királyrétről. Reggeli sofőrünk már jóval előttem beért, a másik két túratárs 8-ra ígérte magát a 60-asról. Még 4 óra sem volt… leültem megnézni a MÁV menetrendet, azt hiszem, arcomról leolvashatók a nap viszontagságai:

Megállapítottam, h. 16:38-kor van egy vonat. És megbeszéltük, h. én inkább ezzel hazamegyek, nem várok 8-ig. ez úton is nagyon köszönöm az odafele fuvart, nagy segítség volt.
Felszedelőzködtem, és elindultam a kb. 1 km-re lévő állomásra. Mire megvettem a jegyet, már dörgött-villámlott, és a vonat már zuhogó esőben futott be. Felszálltunk, én Vácig megettem az összes maradék kajámat, a franciadrazsét is beleértve. Vácon 5 perc volt az átszállásra, de már nem esett. A Nyugatiig persze nem bírtam ébren maradni. Hazaérve alig vártam, h. lezuhanyozzak. Ráadásul, HETEK ÓTA elsőször, fáztam. Remek érzés volt. Forró zuhany után bezuhantam az ágyba, rég aludtam ilyen jót.
Mindkét hétvégi túra remek évadzárónak bizonyult. Két szeretett, kedves hegységben járhattam elhamdulillah. Pénteken insallah kezdődik a Ramadán, utána elutazom. Vagyis szeptember közepéig most nem lesz túra, és nem lesz beszámoló sem.
Mindenkinek kellemes nyarat kívánok, áldott és hasznos Ramadánt, és insallah szeptemberben majd nézzetek vissza az újabb beszámolókért. 

Évadzáró I. – 125 éves a mátrai természetjárás


Táv: 46,1 km
Szint: 1445 m
Erre a hétvégére nemigen találtam olyan túrát, amit megfelelően megközelíthettem volna. Pedig Ramadán előtt ez az utolsó hétvégém – csak nem maradok már túra nélkül… Végül úgy döntöttem, h. lesz, ami lesz, akár vonattal is elmegyek a vasárnapi Erdőkerülőre. Megbízott Szakértőnknek pedig felvetettem az ötletet, h. nem akar-e szervezni valamit szombatra.
Péntek délután jött az SMS, h. megyek-e velük a Mártába. Hát persze, h. megyek. Csak este derült ki, h. erre a teljesítménytúrára gondolt. Én örültem – végül is egyszeri rendezésű túra, különleges alkalom, egyedül meg nem tudnék eljutni oda, hát menjünk.
A rajt Sástótól nem messze volt – tudjátok, ez az a bizonyos 50 m magas sárga fémtorony, ahol már jártunk párszor. Az Oxygen kalandpark ettől nem messze van, itt volt a rajt/cél, remek rálátással a Sárga Toronyra:

Csak 7 és 8 között lehetett rajtolni, mi már majdnem 8-kor indultunk, a 73-74-75 rajtszámokkal. Mint később kiderült, összesen 79 induló volt a 46 km-es hosszú távon. Beszélgetve vágtunk neki az útnak, most Tamás sem futott, viszont rögtön az első métereken megmutatta, h. melyik az oregánó. Hittem is, meg nem is (mit keresne az oregánó a susnyásban…), de aztán letéptem egy levelet, megkóstoltam, és döbbenten kiáltottam fel: Tamás, oregánó, nézd már, ez oregánó! Szóval, tényleg az volt.
Az út eleje ismerős volt már más túrákról, örömmel láttam, h. felmegyünk kedvenc mátrai hegyemre, a Galyatetőre is. Addig többé-kevésbé felfelé mentünk, a szint felét le is tudtuk az első 13 km-ben. De kellemes volt menni, mert az idő EKKOR MÉG jó volt, nem túl meleg, az erdőben meg kifejezetten kellemes. M. Sz. a nagyon okos pulzusmérős órája segítségével rendszeresen kommentálta haladásunkat: most 9 perces kilométereket megyünk… most 14-eseket… (ez utóbbi elég erősen felfelé történt). Nagyon szép volt a Mátra, a Mátrabérc óta nem is jártam itt, most újra üdvözölhettem a jellegzetes, köves hegyoldalakat:

Pár futó elfutott mellettünk, aztán nagyrészt magunkra maradtunk. Nagyon nyugodt volt az erdő, kevés emberrel találkoztunk, igazán kiélvezhettük a túra nyugalmát:

Mondjuk az idő, az folyamatosan melegedett. Én már, h. úgy mondjam, eléggé felhevülten értem Galyatetőre. Itt a ponton egész terülj-terülj asztalkám fogadott minket, nagyon ötletesen saját összeállítású levessel: el lehetett dönteni, h. mit szed bele az ember (zöldség, tészta, hús stb.), és hogy tányérba vagy pohárba kéri. Remek ötlet volt. Amúgy az egész túra egy gasztronómiai tobzódás volt – folyton etettek minket, még a célban is. Szinte minden saját ellátmányom érintetlenül jutott haza. Kivéve a folyadékot, mert ekkor már meleg volt, és egyre inkább az lett.
Felszaladtunk a kilátóba körülnézni, üdvözöltük az idelátszó Bükköt és a remek mátrai panorámát, meg csak úgy nézelődtünk:

Aztán indultunk tovább Mátraszentimrére, ahol ismét volt ennivaló, zsíros kenyér és feltétei, valamint lekváros kenyér formájában. Teljesen jogos: hiszen a szegény, megfáradt túrázók majd MAJDNEM ÖT KILOMÉTERT jöttek a legutóbbi étkezés óta, muszáj enniük valamit… én ettem is például, két lekváros kenyeret (mit csináljak, kétféle lekvár volt, csak nem sérthetem meg egyiket sem), az egyik még kilógott a számból, mikor elindultunk a következő pont, Bagolyirtás felé. Útközben rövid eszmecserét folytattunk a helységnév etimológiájáról. M. Sz. szerint olyan hely, ahol kivágták az erdőt, és sok bagoly lakik arra. Tamás és én azonban, jóval tragikusabb gondolkodásmóddal, bagoly-holokausztot vizionáltunk. Aztán egy fa törzsén észrevettem ezt:

Itt már nem voltak nagyobb szintek, inkább mindig egyenletesen kellett felfelé menni egy kicsit. Közben kisütött a nap, és igazán meleg lett. Főleg, mikor a következő pont után kiértünk az erdőből, és egy jó darabig árnyék nélkül kellett haladnunk, mezőn, kavicsos úton, műúton át, erdőirtás, építkezés mellett:

Ez volt a túrának a kevésbé romantikus része. Én még sosem jártam a Mátrának ezen a részén, de megállapítottam, h. túl sokat nem is vesztettem vele. Mintha nem is a Mátrában lettünk volna, sőt, volt h. kifejezetten lehangoló volt a félig elbányászott hegy:

Közben néha beborult, és jó fülledt volt az idő, néha meg visszasütött a nap. Nem is tudom, melyik volt jobb.

Végre ismét beértünk az erdőbe, még Lajosháza előtt fura csikorgást-nyikorgást hallottunk, ez volt az:

Nem is tudtam, h. van ilyen a Mátrában. Lajosházán le kellett jutni azon a brutál lejtőn, amit visszafelé megmásztunk még a Mátrahegyen. Tudományos igénnyel „egyszeres lejtő” minősítést adtam neki – vagyis inkább felmegyek rajta, mint le. A lejtő alján kaptunk a ponton szőlőcukrot, kérdeztük, hol lehet vizet szerezni – nekem konkrétan egy csepp sem volt már. Itt a turistaházban volt valami étteremféle, de mivel az Ilona-kút közel volt, és a legjobban tiszta, hideg vízre vágytunk, inkább mentünk tovább. Ez a továbbmenés egy rövid, ám velős emelkedőt is magába foglalt, be kellett volna menni venni innivalót, mondta M. Sz. Én is arra gondolok, nyögtem ki nagy nehezen.
De aztán hamar elértük az Ilona-forrást, a vize hideg volt és bőséges:

Töltöttünk belőle, és le is ültünk a padokra, táplálkozni… Aztán indultunk, még két pont volt hátra, a következőn kaptunk egy-egy nagyon szép és nagyon finom almát, hátha eddigre már az éhhalál fenyegetne minket… gyorsan meg is ettem, még menet közben. Mátrafüred, a következő pont, nem volt messze, addig az alma is elfogyott. A pontőrök bíztattak minket, már csak két és fél km. Viszont a fiúk beszéltek még valami BRUTÁL lépcsőről a végén, meg még azelőtt 160 m szintről az 1,8 km-ben… no mindegy, most már csak túlélem, bíztattam magam lelkesítőleg.
A lépcsőig vezető szakasz tényleg nem esett jól. Folyamatosan emelkedő, köves, bokatörő ösvény, 30 fok feletti meleg, fülledt idő. Próbáltam lélegezni. Eléggé le is maradtam a fiúktól. Aztán a lépcső alatt megvártak.
Hát, a lépcső tényleg brutális volt. A 10-es FOSlépcső skálán nem mérhető értéket adott – kiakadtak a mutatók:

Aztán, mikor ezen felértünk, kiderült, h. még mindig van. A fiúk fenn megvártak, ezúton is köszönöm, aztán együtt mentünk be az akkor már valóban csak 50 méterre lévő célba.
Itt lelkesen fogadtak minket, és rögtön megpróbáltak rábeszélni, h. együnk. És igyunk. Volt mindenféle kenyér. Nektarin. Sárgabarack. Mindez korlátlan mennyiségben. Meg narancslé. A gyümölcsök nagyon finomak voltak.
Lesz jövőre is rendezve a túra, kérdezte M. Sz. Nem, felelte az etető idősebb néni, egyszeri rendezés volt, egyszeri alkalom. Majd 25 év múlva, tette hozzá mosolyogva, találkozzunk akkor is. Igen, feleltem, és induljunk akkor is a 45-ös távon insallah! Ebben meg is egyeztünk.
Aztán még bementünk fagyizni a fantáziadús elnevezésű Banya Tanya cukrászdába. Hazafelé már esett pár csepp eső, én majdnem elaludtam, csak M. Sz. nem hagyott. Jól elfáradtam. Ha nem egyeztünk volna meg a fuvarban, alszom délelőtt 10-ig… így azonban másnap kelni kellett, mert… no, de azt olvassátok el a következő beszámolóban. 

2012. július 3., kedd

Szurdok 40


Táv: 44,1 km
Szint: 2388 m
Ez az a túra, ahová tavaly nem mertünk elmenni, mondván, 38 fok van, az TÚL meleg egy ilyen szintes túrához… Még jó, h. idén 40 fok volt.
Erre a túrára Szamócával indultunk el, reggel 5:30-kor találkoztunk a pomázi hévnél. Igen, ez szerintem is BRUTÁLIS korán van. FÉL NÉGYKOR kellett kelnem, mert az a szerencsétlen BKV MEGINT nem képes a hévet teljes hosszában közlekedtetni, MÉG HÉTVÉGÉN SEM. Ráadásul a hévpótló és a hév olyan REMEKÜL össze vannak hangolva, h. vagy 15 percet vártam a hévre, vagy a következő busszal csak az eggyel későbbit értem volna el. No mindegy, hagyjuk is ezt a részét a reggelnek. Legyen elég, h. a korai rajtnak és az előző napi szemináriumnak köszönhetően a szokásosnál is álmosabban érkeztem meg a rajtba. Elsőre észre sem vettem Szamócát, aki ott állt tőlem kb. 3 méternyire a sorban. Gyorsan neveztünk, és már nevezés közben kaptunk egy müzliszeletet, amit gondosan eltettem nehezebb időkre (amelyek hamarosan el is érkeztek).
Már reggel fél 6-kor is brutál meleg volt, Szamóca szerint a túra során sok a forrás, másfél liter folyadék volt nálam, insallah elég lesz. A megszokott zöldön mentünk ki Pomázról, figyeltünk, nehogy benézzük a pontokat. Az itiner 38 olyan helyet emelt ki, ahol LEHET ellenőrzőpont, végül amúgy 15 db volt, (egy matricás) és ha valaki a kijelölt útvonalon ment, abszolút nem lehetett benézni őket, még nekem se. Rögtön az elején kiemelném azt is, h. remek volt az itiner, egyszerűen képtelen voltam eltévedni, még én is, igaz, a vége felé Szamóca egyszer majdnem rábeszélt, h. tévedjek el, de ez elhamdulillah elmaradt, de erről majd később.
A Janda Vilmos kulcsosháznál sem volt pont, pedig azt gondoltam, h. lesz, sebaj, nekivágtunk a Nagy-Csikóvárnak, ahol én még nem jártam, és h. egy túratársat idézzek, „remélem, a továbbiakban sem fogok”. Mondjuk ez így nem igaz, tudjátok, h. szeretek felfelé menni, tetszett ez a jó kis emelkedő, és nem győztem örülni neki, h. nem lefelé kell jönni elhamdulillah. Ez a szakasz tudományos vizsgálataim és méréseim alapján kiérdemelte a „kétszeres lejtő” minősítést. Ami azt jelenti, h. inkább kétszer felmegyek rajta, mint egyszer le. Hamarosan meglett az ellenőrzőpont, de jó is lehet pontőrnek lenni, gondoltam magamban:

Innen indultunk tovább a Holdvilág-árok, az első szurdokszerűség felé. Még mielőtt leereszkedtünk volna, őszinte, feltáró jellegű tábla figyelmeztetett minket:

Mi természetesen a létrát választottuk:

Nehogy már kihagyjunk egy ilyen lehetőséget, amit egy 15 m magas létra megmászása jelent. Amúgy nem volt ám durva, nekem semmi bajom a függőleges mászásokkal, azt nem szeretem, amikor egy vízszintesen lévő dolgon kell átmenni, és az közben ide-oda mozog. A létra, az itt teljesen szilárd volt elhamdulillah. A szurdok nagyon szép, ám elég nehezen járható volt, gondoltam akkor még, később ezt a véleményemet módosítottam: a későbbiek fényében a Holdvilág-árkot egy, a zenélő kútig tett sétához kell hasonlítanom (kivéve a 15 m magas létrát. A zenélő kútnál olyan nincsen.)

A kevésbé bevállalósok elmehettek az árok feletti lépcsősoron is:

Lent az árokban volt forrás, enyhén mentolos ízű, kellemesen hűvös vizéből ittunk és feltöltöttük készleteinket is:

Mentünk tovább, és hamarosan elértünk a piros jelzés fordultához, ahol a normális, épelméjű túratársak jobbra mentek a normális, épelméjűeknek való útvonalon. Mi, természetesen, balra mentünk, h. megkeressük a Salabasina-árkot, amely hivatalosan nem képezte a túra útvonalát, de „nemhivatalosan” alternatív útvonalként választható volt.
Ott kezdődött a dolog, h. meg sem találtuk az árok bejáratát. A GPS nem jelezte, az (egyébként tökéletes) útleírásban nem szerepelt, nem lévén hivatalos útvonal. Nekem gyanússá kezdett válni, amikor még az arra vezető úton szembejött két gyorslábú túratárs… no mi van, belenéztetek az árokba, és úgy döntöttetek, h. nem vállaljátok be, kérdeztem tőlük. Á, nem, meg sem találtuk, felelték szégyellős mosollyal, s épelméjű felnőtt emberekhez méltón visszatértek a hivatalos útvonalra. Velünk ellentétben. Mi csak mentünk, kerestük azt a *** árkot, hamarosan többen kis csapattá verődve:

Elindultunk valamerre, én hamarosan közöltem a többiekkel: ha megpróbálkozunk a „Salabasina-árok” földrajzi név szemantikai elemzésével, akkor rövid vizsgálat után arra következtethetünk, h. az említett földrajzi objektum ALACSONYABBAN található (lásd: „árok”), mi pedig jó ideje meredeken felfelé megyünk. Rövid vita után („Te, mi az a szemantika?” „Halima, TÉNYLEG létezik olyan, h. szemantika, vagy ezt csak most találtad ki?”) igazat adtak nekem, majd az egyik, nagy helyismerettel rendelkező túratárs szakszerű navigálása („Arrafele lesz asszem az a *** árok, vagy mégsem?”), irányt váltottunk. Meglett az elektromos kerítés, hurrá. A másik túratárs, aki 6 éve már járt itt („Hát itt vécéztem, pont itt, a kerítés mellett!”) emlékei szerint jó helyen jártunk, és „k… sokat kellett a kerítés mellett menni!”. Kissé emeltebb hangon érdeklődött valaki, h. az általa használt módosítószó, az vajon 1 km-t, vagy 10 km-t jelent („Mingyá Tatabányán vagyunk, b+!”), de a toalett helyével ellentétben erre nem emlékezett pontosan.
Mentünk a kerítés mentén. Aztán visszafelé jöttünk a kerítés mentén. Aztán megint odafele. Mikor már mintegy 40 perc és 3 km óta korzóztunk fel-alá, egyesek már kezdtek a szintidő miatt aggódni. Konkrét szintidő nem volt, DE a cél fél 8-kor bezárt, aki meg nem ért Dobogókőre 4-ig, az nem mehetett tovább a hátralévő ~ 14 km-re. Kissé idegesen mentünk vissza oda, ahol először befordultunk a susnyásba. Innen jöttünk, mondta az egyik túratárs. Nem, onnan jöttünk, jelentette ki határozottan Szamóca. A GPS végül eldöntötte a vitát – onnan. Aztán megpillantottunk egy szalagot. Itt az a *** árok, rikkantott valaki. Tényleg volt szalagozás, csak pont egy darab hiányzott, éppen a legkritikusabb ponton. Hogy nem is volt, vagy valahogy lekerült onnan, azt ki tudja… mindenesetre így, h. megvolt a szalagozás, meglett az árok is.
Nos, az árok újradefiniálta a „nehezen járható” fogalmát. Már a leereszkedés is egy legalább 11-es FOSfalon történt, utána pedig az ágak, fatörzsek, megmászandó sziklák sorozata tette érdekesebbé az útvonalat:

Itt a sziklán először feldobtam a botokat, aztán felmásztam, majd fentről visszafordulva közöltem a maradék társasággal: Bárkinek szívesen megfogom a botját, csak adja fel ide a kezembe! Ajánlatomat olyan élénk érdeklődés fogadta, h. inkább arrébb sompolyogtam. Azért a többiek így is feljutottak, elhamdulillah:

Az árok végig ilyen volt, sőt, bónuszként még némi sárral elegyes, rendkívül büdös víz is poshadozott az alján. Szamóca sikeresen bele is lépett féllábszárig. Sebaj, vigasztaltam, most már legalább mindig tudni fogom, h. hol vagy.
Az árokban nem volt pontőr, a kihelyezett matricákból ragasztottunk magunknak. Nekem igazából tetszett ez a különleges világ, a mohás sziklák, a hatalmas páfrányok, a hűvös félhomály. Ami azonnal elmúlt, ahogy kiértünk az árokból, amikor az utolsó durva emelkedőn felkapaszkodtunk, szinte fejbe vágott a hőség. Egy derékig érő szedresen átgázolva igyekeztünk visszajutni a piros jelzésre, egy idő után elég volt a kevergésből, kézben a GPS-szel előre mentem, és meg is lett az út hamar. Innen balra tartva pedig az ellenőrzőpont, kicsit megálltunk, ittunk, és megállapítottam, h. nincs már sok vizem. A másfél literből az a fél liter volt meg, ami reggel a fagyasztóból vettem ki, viszont ebben még úszkált 1-2 jégdarab, remek érzés volt meginni. A következő vízvételi hely Szent-kút, a pontőr figyelmeztetett, h. itt misét tartanak éppen, ezért nem fogunk tudni vizet venni. Hát, márpedig mi veszünk, döntöttük el, majd csendben és udvariasan odalopózunk valahogy, mert víz, az kell. Innen kellemes, erdős részen értük el a Szent-kutat, ahol tényleg zajlott a mise, a pap bácsi éppen arról beszélt, h. hogyan zaklatták őt a 3/3-asok. Mi ittunk, és feltöltöttünk minden lehetséges vizesedényt. Már most éreztem, h. a túrán nem közönséges mennyiségű víz fog fogyni.
Mentünk tovább a következő pontra, ahol az itiner ennivalót ígért. Már nagyon éhesek voltunk, pedig ettünk már egyszer útközben, de a sok szint, mászás, nehéz, technikás szakaszok csak úgy emésztették a tápanyagot. Éppen azt tervezgettük, h. hogyan fogunk sós paradicsomot tömni az arcunkba, amikor az előttünk lévő susnyás részen ismerős mozgást vettem észre. Tőlem szokatlan agilitással szökkentem előre, a botokat eldobva, a hátsó harmadánál kaptam el az Elaphe longissima-t (amit tudtommal átneveztek Zamenis longissimus-nak), vagyis erdei siklót, egy szép, kicsit méter feletti példányt. Amúgy ez a kígyó látható az orvostudományt szimbolizáló botra tekeredve:

Fogtam már ilyet korábban, és akkor elég szépen megharapott, most ez is rámcsapott párszor, de aztán lenyugodott. Elhamdulillah, mert ha még meg is harap, SOSEM sikerült volna elmagyaráznom Szamócának, h. milyen kedves, ártalmatlan állat is ez. Megjegyzem, mihelyt a kígyócskát felemeltem, Szamóca teljesen megdöbbentő, amolyan igazi ijedtnős sikolyt hallatva ugrott hátra, és semmiféle hajlandóságot nem mutatott az állat megsimogatására. De még az utánunk jövő csapat is megtorpant tisztes távolban, és nem tolongtak egyáltalán, mikor megkérdeztem, h. szeretné-e valaki megfogni… úgyhogy el is engedtem szegényt, és mentünk tovább a kaja felé.

No, a kajaponton, hát ott aztán minden volt, a kovászos uborkától a lekváros kenyérig. Szamóca elment szörpért, megfognád a lekváros kenyeremet, kérdezte, meg én, feleltem széles mosollyal, de kígyós a kezem J. Láttam az arcán a lelki küzdelem folyamatát, aztán mégis a kezembe nyomta a kenyeret… végül is a kígyó valóban tiszta állat.
Miután elég szégyentelen mennyiségű táplálékot elfogyasztottunk, indultunk tovább, a túra nevét adó Szurdokba. Ez egy nagyon szép hely:

Veletek is eljöhetnénk ide, mert ez egy könnyen járható szakasz, de azért vadregényes. Úgy értem, könnyen járható, ha nem érzed szükségét, h. felmássz mindenhova, ahonnan aztán majd nem fogsz tudni lemászni:

A Szurdokból kiérve ismét megállapítottuk, h. brutális meleg van. Ráadásul itt egy jó darabon a tűző napon, árnyék nélkül haladtunk a derékig érő susnyásban, nem csoda, h. a Klastrom-kúthoz érve mintegy azonnal a forrásvízre vetettük magunkat. Be is táraztunk belőle, mert tudtuk, h. innen felmegyünk Dobogókőre, megnéztem az itinert, kb. 9 km, mondtam Szamócának, és mennyi szint, kérdezte ő. Ismét megnéztem, nem akarod tudni, foglaltam össze röviden. Jó, mondta ő bölcsen, és indultunk is. Még Dobogókő előtt azonban elértük azt a részt, ahol csütörtökön jártam jelzést festeni. Sajna nem mentünk fel a legszebb, sziklás részig, ahol valóban tetszetős piros pluszokat pingáltam a sziklákra:

Lényegesen előbb visszafordultunk, de a pontig vezető szakasz így is árnyas felüdülést jelentett (már a lehetőségekhez mérten):

Visszamentünk a Mária-padig, és indultunk Dobogókő felé. Elértük a bennem kellemes emlékeket idéző Zsivány-sziklákat, ahol megmutattam Szamócának a szívemhez oly közel álló erdei buszmegállót:

Kicsit vártunk, hátha jön a busz. Nem jött. Ezért inkább felmentünk Dobogókőre. Itt volt a 30-as táv célja. Bevallom, egy (de TÉNYLEG csak egyetlen) percig, amikor még a Klastrom-kút előtt, a tűző napon verekedtük át magunkat a csalános, szedres, szúnyogos, kullancsos stb. dzsindzsáson, megfordult a fejemben, h. milyen szép, kellemes táv is az a 30-as, de ez a kósza gondolat azonnal el is múlt, amikor vízhez jutottam. Most Dobogókőn remekül voltam, bár iszonyat melegem volt, és nem mondom, h. nem éreztem az eddig megtett távot, szintet, mászásokat, karmolásokat, csaláncsípéseket stb., de nagy kedvem volt továbbmenni. Elhamdulillah Szamóca is így gondolta. A ponton lelkes fogadtatásban részesültünk (ez amúgy végig jellemző volt, a pontőrök, szervezők mindenhol láthatólag örültek, h. megérkeztünk, vagy lehet, h. csak nem akarták ingerelni a nyilvánvalóan veszélyes elmebetegeket, akik 40 fokban fel-alá másznak a szurdokokban), és elmentünk kólázni. 14 óra körül érkeztünk, és majdnem 15 óra volt, mikor továbbindultunk – addig ettünk, ittunk, üldögéltünk stb.
Az itiner felhívta a figyelmet: a 40-es távra való továbbhaladást „csak megfelelő fizikai és szellemi állapotban lévő sporttársaknak tudjuk ajánlani!”. Szamócával megbeszéltük, h. aki továbbmegy, az szellemileg BIZTOS, h. nincs jó állapotban, és a maradék ~ 14 km majd tesz róla, h. fizikailag se legyen… mindegy, azért elindultunk.
Az elején kellemes, enyhén lejtő úton mentünk – meglesz még ennek a böjtje, gondoltam. A Lukács-árokba levezető meredek, csúszós részen éreztem, h. a lépteim nem oly biztosak már, mint az elején. Amikor az árok felett vezető ösvényen Szamóca szó szerint fennakadt egy fatörzsön, amin át kellett mászni, láttam, h. ő sem oly friss már, mint az elején. Sebaj, azért mentünk tovább. Az árok nagyon vadregényes volt, érthető módon nem benne, hanem felette haladtunk, nehogy lépj még egyet, figyelmeztettek a túratársak:

Aztán elbúcsúztunk az ároktól, és elindultunk arra, amit Szamóca annyira várt az egész nap során:

Én nagyon-nagyon régen jártam erre (kb. 30 éve), és akkor nem élveztem egyáltalán. Reménykedtem, h. mostanra már azért szert tettem annyi rutinra, h. legalább méltósággal haljak meg.
A feladat sokkal könnyebb volt, mint vártam. Szamóca szerint a kalandpark jót tett nekem, mintegy megzergésedtem tőle. És valóban, a létrák, kapaszkodók és mászások cseppet sem rémítettek meg. Azt hiszem, a kalandparkban az iszonyat olyan mélységei nyíltak meg előttem, h. ez a kis létrázás már nem számított.

Vízesés, vízesés, sikongtam boldogan, és ez TÉNYLEG az volt:


Azt azért éreztem, h. fáradok, volt, h. hosszabban kerestem a fogást a sziklán, h. felhúzzam magam:

De így is szinte szomorú voltam, mikor kiértünk a szakadékból, és búcsúpillantást kellett vetnem magam mögé:

Azért már éreztük a magunk mögött hagyott szurdokok, kapaszkodás, hőség stb. hatását. Pont úgy voltam vele, mint a kalandparkban: nagyon élveztem, de éreztem, h. elfáradtam. Ráadásul az álmosság is egyre inkább eluralkodott rajtam. Egy erdei padnál megálltunk, ettünk, ittunk, majd mentünk tovább.
A Mikós-forrásig kellemes utunk volt. Egy-két túratárssal előzgettük egymást, a Rám-hegy előtt megtaláltuk a táblát, ami felhívta a figyelmet, h. NE menjünk fel a Rám-hegyre (ez amúgy az itinerben is benne volt). Hamarosan meglett a pont. Csoki van, kérdeztem kissé pofátlanul, ám lényegretörően. Nem volt, de a nagyon kedves pontőr hölgy nekünk adta a saját müzliszeletét, amin igazságosan megosztoztunk, és amit ez úton is nagyon köszönök.

Már csak 3 km, mondta a pontőr egy kissé leamortizált túratársnak, majd amikor az elindult a forráshoz, már halkabban hozzátette: igaz, h. 360 m szint. Én ezen felszabadultan, boldogan kacagtam: azt hittem, viccel.
Hát, kiderült, h. nem.
Már az első emelkedő látványa elkeseredett hörgést csalt ki szegény Szamócából:

Ráadásul azzal idegesítettem őt, h. pár tucat méterrel előtte haladva folyton hátrakiabáltam, h. hú, ezt figyeld, még MINDIG felfelé kell menni, és MILYEN durván, ezt nézd meg! Egy idő után megkért, h. benyomásaimat, bármily helytállók is, többé NE osszam meg vele. Én alapból szeretek felfelé menni, de most már én is csodálkoztam, h. hűha, még mindig felfelé megyünk…
Az egyik emelkedő tetején leültem egy nagy sziklára, h. bevárjam Szamócát, mikor utolért, röviden véleményt cseréltünk az emelkedőről, no csússzunk, mondtam utána, és megpróbáltam felállni. Elsőre nem sikerült. Másodikra sem. Na, ne már, mondtam magamnak, és lendületet véve mégiscsak felálltam. Megpróbáltam menetirányba fordulni, és minden figyelmeztetés nélkül feldőltem. De komolyan. Megomlottam, mint Déva vára, és ha nem támaszkodom a kőre, oldalra zuhantam volna, bele a csalánosba. Pedig nem is éreztem magam különösebben fáradtnak. Csak a lábam, az a fránya lábam nem akart megtartani, ezen remekül szórakoztam, hasonlóképpen Szamóca is, felszabadult kacagásunk betöltötte a környező erdőt. Azonban olyan brutál felfelé következett, h. ez hamarosan ajkunkra fagyott. Mentünk, felfelé. Sokáig.
Végre elértük a sárga kör jelzést. Megvallom, kicsit értetlenül állok ez előtt. A sárga körSÉTA teljesen alkalmatlan és félrevezető megnevezés. A sárga körSZÍVÁS sokkal helytállóbb lenne. De komolyan, ez egy olyan nehéz és veszélyes útvonal, aminek semmi köze a sétához. Követelem, h. nevezzék át.
Felértünk a Hegedűs Róbert emlékhelyhez, ahol Szamóca hosszasan próbált meggyőzni arról, h. nem jó irányból jöttünk, és nem arra kellene menni, amerre indultam, hanem arra kellene menni, amerről jöttünk. Nyílt, demokratikus vitára bocsájtottuk a kérdést, ami abból állt, h. én mondogattam, h. de erre, ő meg mondogatta, h. de nem arra.
Már jó pár perce elvoltunk ezzel, amikor utolért minket egy túratárs, és mellettem tette le a szavazatát, miután én kifejtettem, h. „de itt most lemegyünk, és alulról megkerüljük ezt a FOShalmot, nem?”, ő mosolyogva közölte, h. de igen, és lőn. Innen is üzenném, h. a FOShalom, az nem egy csúnya szó, hanem egy eltévedéstudományi szakkifejezés.
A megkerülés után megtaláltuk az utolsó ellenőrzőpontot:

A pontőr fenn állt, az út szintje felett mintegy 2 méterrel, nekem már ez a szintkülönbség is soknak tűnt, megkérdeztem, h. nem jönne-e le pecsételni. Erre ő tételesen kifejtette nekem, h. mi is lenne a világból, ha a túrán az ellenőrzőpont menne a túrázókhoz. Oké, nem vitáztam – nem akartam erre pazarolni a maradék energiámat – engedelmesen felmásztam, pecsételtünk, és egy utolsó nekirugaszkodással felértünk a tetőre. Már láttuk a célt. Megkaptuk az utolsó pecsétet.
Aki lement abba a KRETÉN Salabasina-árokba, az nem kap valami plusz csokit, vagy valamit, kérdeztem ismét lényegretörően a szervezőket, akik ezen remekül szórakoztak, majd közölték, h. csokit, azt nem, de jár külön képeslap. Azért, h. ne szomorkodjak, kaptunk nápolyit. Közben beérkezett a müliszeletes pontőrhölgy, mondván, h. egy túratárs rosszul lett, csak fekszik a fűben, van-e valakinél magnézium és kalcium, elsősegélyben részesítendő szegényt. Akadt, és a felmentő sereg visszaindult.
Mi Szamócával megállapítottuk, h. a buszunk 50 perc múlva megy. Felültünk a Turistamúzeum előtti sziklára kicsit pihengetni, majd szisztematikusan felfaltunk minden, még nálunk található ennivalót. Eszünkbe jutott, h. milyen jó lenne rólunk egy célfotó, így a kövön üldögélve. Én azonban arra is emlékeztem, h. kb. 2 percbe telt, mire felmásztam – hogy én innen le nem mászok, az biztos. Csinálnál rólunk egy képet, kérdeztük az egyik szervezőt. Persze, mondta ő. Oké, de úgy, h. légyszi gyere is ide a gépért, mert mi ugyan le nem mászunk innen, mondtuk megnyerő mosollyal. Szóval itt vagyunk a célban:

Aztán egy idő után csak lemásztunk, mert elmentünk kóláért, és ha már ott voltunk, a biztonság kedvéért ettünk almás pitét is. Aztán megjött a busz, felszálltunk, én már keményen küzdöttem az elalvás ellen. Szamóca előbb leszállt, én a pomázi állomáson ébredtem, és egy percem volt a hév érkezéséig. Majdnem este 10 volt, mire hazaértem. Hiába gondoltam út közben sokat a behűtött sárgadinnyére, mire hazaértem, olyan álmos voltam, h. egy gyors zuhany után mentem is aludni.
A túra nagyon tetszett, nem volt könnyű, de nem is volt olyan nehéz, mint vártam. Elhamdulillah remekül éreztük magunkat, és nagyon szép helyeken jártunk. A szervezés, ellátás, itiner, szalagozás stb. nagyon jó volt. Jövőre újra jövünk insallah – akkor már talán a Salabasina-árok bejáratát is könnyebben megtaláljuk. (Amennyiben nem nekem kell megtalálni. Egészen halvány emlékeim sincsenek arról, h. merre kell menni…)