Szondi 55

Táv: 55,4 km

Szint: 2524 m

Erre a hétvégére eredetileg vasárnapra terveztem a Buda határán 50-et, szombatra meg semmit. Tavaly is voltam a Buda határán, jó kis túra volt.

Ám közbeszólt a húgom és gyermeke. Ők túrázni akarnak, nyilatkozták, de akkor már legyen Budapest kupás. Oké, akkor menjünk a 25-ös távra, a 25B-re, abban némileg kevesebb a szint. Ezt ők nem tudják bevállalni, felelték gondolkodás nélkül. Menjek velük a 10-esre.

Akkor viszont néznem kellett valamit szombatra. Hoppá, itt ez a Szondi, az adatokat nézve olyan, mint egy kis Mátrabérc. Börzsönybérc, gondoltam magamban. Ezt meg kell próbálnom. Végül is a Börzsöny a kedvenc (vulkáni) hegységem.

Logisztikailag kissé nehézkesnek bizonyult a túra – vonat nincs, a kismarosi állomáson még át kell szállni egy buszra. Az első busszal ott lehetek 7:10-re – de az utolsó busz visszaindul 18:40-kor. Teljességgel reménytelennek tűnt az időkeret. Viszont TKM megígérte, h. levisz kocsival a vonatig, onnan meg már igazán egyszerűen hazatalálok insallah. Remek.

A túra honlapján a szervezők kérték, h. aki csak tud, nevezzen előre. Meg is tettem, különösen tetszett, h. a nevezési lapon rákérdeztek, h. vegetáriánus vagyok-e. Ilyet még soha, sehol nem tapasztaltam korábban.

Aztán szerdán elmentünk mászni. A csillebérci kalandparkba. Hova tettem az eszemet… mindenféle kötélpályákon mászkáltunk meg csúszkáltunk meg lógtunk meg húzódzkodtunk, Megbízott Szakértőnk szerint autentikus építőmunkásnak néztem ki:

2 eredménye is lett a mászásnak: (1) olyan helyeken volt izomlázam, ahol el sem tudtam volna képzelni, pl. a hónaljamban – basszus, hogy lehet izomláz valakinek a hónaljában?! – és (2) a drótkötelektől tele lett vérhólyaggal a kezem. Hogy fogom megfogni a túrabotot, tűnődtem, majd vettem egy pár bicikliskesztyűt, ami végül nagyon kényelmesnek és praktikusnak bizonyult, lehet, h. a továbbiakban vérhólyag nélkül is használni fogom…

Az indulás reggelén kipróbáltam egy új reggeli-receptet, amit ezennel megosztok veletek is insallah. Egészséges, és BRUTÁL finom.

3 dl vízben felteszünk főni 3 evőkanál zabpelyhet, ízlés szerint édesítjük (én sztíviával, de bármi jó). Amikor felforrt, elkeverünk benne 1 evőkanál zsírszegény natúr kakaóport. Alacsony lángon, gyakran megkeverve 4-5 percig főzzük, majd fedő alatt kb. 10 percig állni hagyjuk. Utána a felét egy kistányérra kaparjuk, és elsimítjuk. Egy fél banánt felkarikázunk, és befedjük vele a zabkását. Ráöntjük a zabkása másik felét, és rákarikázzuk a másik fél banánt. Nyilván egy normál átlagnapon nem fogok banánt enni, de túra előtt azért elmegy. A keddi normál átlagnapon ugyanezt reggeliztem, banán helyett málnával, ha lehet, még finomabb. Jó étvágyat.

Gondosan pakoltam, nem késtem le a vonatot, megtaláltam a buszt. A királyréti turistaszállóba érve beálltam a sorba – nem volt külön sor az előnevezetteknek – és magabiztosan bemondtam a nevemet. Nem tudsz elindulni, mondta a rajtoltató hölgy, várni kell, elfogyott az itiner. Mennyit kell várni, kérdeztem. Sietős volt az indulás, TKM 6-kor rajtolt, nem akartam, h. órákig várjon majd rám. Hát, azt nem tudni. Oké, leültem, vártam. Egy idő múlva megkérdeztem, h. esetleg egy kósza példány nem maradt-e, mert ennyi idő alatt éppen kézzel is lemásolom. Aztán inkább befogtam a számat, mert végül is szegény rajtoltatók, akik amúgy remekül, kedvesen és udvariasan kezelték a szituációt, igazán nem tehetnek semmiről – mégis minden rajtuk csapódik le. Hamarosan megérkeztek a térképvázlatok. Itiner még nem. Aztán az is meglett. Végre, félórás várakozás után elindulhattam.

Az ajtón kilépve olvasgattam az itinert. Első ellenőrzőpont a Nagy-Hideg-hegy. Az itiner szerint „a turistaszállóból kilépve jobbra fordulunk”. Hoppácska. Azonnal behúztam a kéziféket. Én még csak egyszer rajtoltam innen, a Vulkán-túrán, ott is a NHH az első pont – de HATÁROZOTTAN balra mentünk. Most akkor vajon jobbra is el lehet jutni valahogy a NHH-re? Mögöttem jön egy túratárs, elindul jobbra. Biztos, h. arra kell menni, szólok utána. Ez van az itinerben, válaszol. Igen, de én meg emlékszem, h. a Vulkánon balra mentünk. Az lehet, de lehet, h. erre is fel lehet menni, mondta ő.

No, pont ettől tartottam. Én MINDIG 100%-ig tiszteletben tartom a szervezők megadta útvonalat, még akkor is, ha tudnék pl. „rövidebb utat”. Úgy vélem, h. ha valaki vette az időt és a fáradságot, h. összeállítson nekem egy túrát, akkor a legkevesebb, amit megérdemel köszönetképpen, az az, h. arra menjek, amerre ő elképzelte. Ha ezt nem tudnám elfogadni, és mindenáron rövidebb meg alternatív utakon akarnék menni, elmennék magántúrára. Szóval, mi van, ha TÉNYLEG fel lehet menni arra is? Pár perce tipródtunk már ezen, ekkor kijött még egy túrázó, és ő is beszállt a kupaktanácsba. Végül kijött egy nagyobb csapat, ők is balra indultak, menjünk arra, egyeztünk meg, és lőn.

Közben utolért egy túratárs, akivel még az Eger Csillagán folytattunk közösen eltévedéstudományi kutatásokat, különös tekintettel az NHO módszer gyakorlati alkalmazására. Együtt mentünk a műúttal (többé-kevésbé) párhuzamosan haladó turistaúton, közben hallottuk azok hangját a műútról, akik kihagyták azt a fantasztikus kalandot, amit a jobbára járhatatlan ösvény jelentett… én, mindenesetre, élveztem a dolgot.

Felértünk a NHH-re, megállapítottam, h. a Vulkán óta nem lett kevésbé meredek, és h. igaza van Megbízott Szakértőnknek: ide bizony bármelyik irányból nehéz felmenni… magunknak kellett pecsételni a büfében, ami ugyan az itinerből nem derült ki, de miután körbejártuk a szóba jöhető helyeket, és nem találtunk pontot, úgy döntöttünk, h. csak ez lehet a megoldás…

Innen a túratárs, aki a 30-as távon volt, másfele ment tovább, amit nem annyira bántam, mert nekem az ő tempója kicsit erős volt, igencsak igyekeznem kellett, h. lépést tartsak vele. Egy banán és egy lájtkóla elfogyasztása után kissé lassabban indultam a Csóványos felé.

Ez az útvonal, a NHH-Csóványos-Nagy-Mána az egyik kedvencem az egész országban. Most is megörültem, amikor a gerinc felett feltűnt a Csóványos tornya, ahova egykor annyira féltem felmászni:

Felmászni most sem másztam, csak leültem az egyik padra, táplálkozni… enni járok a túrákra, közismert tény. Utolért a túratársnő, akivel korábban a NHH-en már váltottunk pár szót, és együtt indultunk tovább. Ő életében először járt a Börzsönyben, és nagy pechjére hitt az itinernek – jobbra indult a rajtból, így sikeresen beletett plusz másfél kilométert az amúgy sem kevés távba…

Együtt mentünk egy darabig, beszélgettünk, aztán ő fényképezett le engem az általam olyannyira szeretett Nagy-Mánán:

Megállapítottam, h. az útvonal fordított irányban sokkal kényelmesebb. A lejtőn lemenni sokkal rosszabb volt, mint feljönni… ezzel a hölgy is egyetértett. Engem különösen frusztrált az, h. egy CSOMÓ fincsi gombát láttam, és mikor? Hát ilyenkor, mikor még több mint 40 km van előttem, és nem tudom leszedni őket. Szerintem tudják, ezért jönnek ki elém. Gombástojás, gombástojás, nyígtam bánatosan.

Királyházára leérve kaptunk limonádét. A túratársnő ekkor már többször közölte, h. teljesen készen van, és látszott is szegényen. Néhányszor bevártam. A Lopona-hegy tetején még megvolt, aztán végleg lemaradt. Pedig a következő ponton vagy negyedórát ültem, ettünk, beszélgettünk, de így sem ért utol. Insallah végül meg tudta csinálni a túrát, és insallah talált valakit, aki a végén – amikor a bonyodalmak kibontakoztak – benavigálta a célba.

A pont után egy elég brutális emelkedő következett, aztán kiértünk egy rétre, ami még Annának is tetszett volna:

Aztán hamarosan meglett a Dobogó-hegyi pont, itt nem volt pontőr, csak szúróbélyegző. Innen irány Drégelyvár. Egyik kedvenc helyem a Börzsönyben. A felvezető vicces piros L jelzéssel együtt. Egy darabig egy nyomokban járható szakaszokat is tartalmazó, benőtt ösvényen haladtam, közel-távol sehol senki, nagyon élveztem, néha megálltam szamócát enni:

No, aztán az itiner szerint „becsatlakozik a piros jelzés, és néhány 100 méteren át kövessük a kék-piros jelzéspárost, amíg balra elágazik a piros+”. Hát, a LEGNAGYOBB jóindulattal is max. 10 métert haladt együtt a két jelzés… és ment balra a piros+. Újabb dilemma elé kerültem. Lehet, h. van feljebb egy másik piros+? Ez azért tűnik lehetetlennek, mert emlékeim szerint innen a kék jelzésen max. 400 m Drégelyvár… akkor mi van ezzel a pár 100 m a piros pluszig koncepcióval? Mindegy, nem akartam csalni, elmentem ezen a piros pluszon, majd csak kiderül, ha tévedek. Elhamdulillah helyesen tettem, hamarosan meglett a piros L, és mászhattam egyik kedvenc emelkedőmön felfelé. Az itiner szerint a várban van a pont. Láttam is fenn valami mozgást. Felérvén egy komplett építkezésbe botlottam. Némi kőhalmokon átvergődve meg egy építőmunkásba, aki közölte, h. hahaha, tudja ám, h. a pontot keresem, de az nem itt van, hanem lejjebb a kanyarban, de már mások is feljöttek ám, hahaha. Köszöntem szépen az útbaigazítást, indultam vissza, az itinert nézegetve, h. akkor most hogy is van ez. Nem írta, h. hol a pont, írt viszont mást, amitől elállt a lélegzetem. H. aszongya a piros háromszögön vissza kell majd mászni a Csóványosra.

Ekkor már túl voltunk az 1500 m szinten, és én EGYÁLTALÁN nem emlékeztem, h. amikor az útleírást szemlélgettem a túra honlapján, ott szó esett volna arról, h. KÉTSZER is fel kell menni a Csóványosra. No mindegy, békéltem meg a helyzettel, végül is kedvenc hegyeim egyike, és életemben először a piros háromszögön mentem fel, itt az ideje, h. megismételjem. Végül is mi mást tehetnék, nem maradhatok (sajnos) örökre a Börzsönyben…

Közben meglett a pont. Kaptam 2 pohár vizet, ami nagyon jól jött, mert Kövér Test kifogyott. A félliteres üvegem tartalmát áttöltöttem bele, és reménykedtem, h. kitart a következő vízvételi helyig. Közben megosztottam borúlátó gondolataimat a pontőrrel – aki amúgy megegyezett a reggeli rajtoltató hölggyel – a piros háromszög jelzésről, h. szerintem arról a legnehezebb felmenni a Csóványosra, főleg így, h. egyszer már voltam fenn.

De hát nem kell még egyszer felmenni, mondta ő mély, őszinte döbbenettel. De igen, mondtam én. De nem. De igen. Ezt honnan veszed, kérdezte. Benne van az itinerben. Vágtam rá büszkén, és rögtön fel is olvastam a releváns részt. Na ne, mondta ő, és kikapta a kezemből, majd megállapította, h. az első oldalt kivéve – ahol gondosan fel volt írva, h. Szondi 55, meg az út elejének leírása – bizony a többi, az a 75-ös táv útvonala. Nehogy felmenj megint a Csóványosra, kötötte lelkemre riadtan újra és újra. Jó, akkor merre menjek, kérdeztem én egyre idegesebben. Diósjenőig az itiner szerint, utána a Foltán-keresztig a piros x-en, ott meg majd a pontőrök megmondják, de a kék négyzet amúgy. Nincs is pont a pecsételőlap szerint a Foltán-keresztnél, mondtam egyre rémültebben. Jó, akkor nincs, akkor is a kék négyzeten, mondta, majd még kaptam egy jóreggelt-kekszet is.

No, mindegy, térkép nincs nálam, majd csak lesz valahogy, gondoltam, és magamban puffogva indultam tovább. Hamarosan meglett a sárga jelzés, befordultam a kiszáradt fánál az útra, ahol oly sokszor jöttem már:

Aztán viszont fel a Kámorra, ahol még nem jártam. Igazából innen számomra már teljesen ismeretlen volt a terep – naná, h. pont az innentől kezdődő rész nem volt meg az itinerbe.

A Kámoron meglepve tapasztaltam, h. VAN pont. Pedig NEM volt rajta a pecsételőlapon. Még jobban összezavarodtam – mi van, ha MÉGIS van a Foltán-keresztnél is? Illetve bárhol máshol az út során, de én nem keresem, mert nem tudom, h. van, és benézem, és kihagyom? Hajjaj. Mindegy, döntöttem el, az útvonal gyönyörű, itt lehetek a Börzsönyben, ha benézek valamit, és nem fogadják el a teljesítést, az sem érdekel – akkor is túráztam, és ez a lényeg.

A Kámoron egy elcsigázott túratárs ült, megállapítottuk, h. nem jó az itiner, és Ő Diósjenőhöz szúrt a kámori bélyegzővel… én a lap szélén rajzoltam neki egy külön rubrikát, és odanyilaztam, h. Kámor. Elindultam lefelé a sárgán (remélhetőleg) Diósjenő irányába. A Kámorról a kilátás egyszerűen lélegzetelállító:

A diósjenői ponton utolértem egy túratársat, akit már megelőztem korábban. Mint kiderült, ő a kéken ment fel Drégelyvárba, nem tudván értelmezni az itinert. A pont a helyi kocsma előtt volt, a falusiak iddogálva szemlélték a furcsa embereket, akik 60 km-t mennek. Hol fogunk aludni, kérdezték.

Az ellátás a ponton remek volt. Vajas kenyér, paradicsom, dinnye, és az a nagy szemű, sárga mazsola, amit annyira szeretek. Volt víz is elhamdulillah, mert Kövér Test már teljesen magába horpadt. Ivózsákjaink nagy feltűnést keltettek az alkoholizáló helybéliek között.

Négyen indultunk tovább a pontról. Megállapítottuk, h. innen vakon repülünk, amúgy már a falun belül elnéztünk egy fordulót. Nem akarlak elkeseríteni benneteket, de nem erre kell jönni, mondtam a GPS-t szemlélve. Elhamdulillah még 100 m-re sem voltunk a saroktól. Aztán meglett a piros x jelzés, ami elég ritkásan volt jelezve, és ami még rosszabb, a GPS egyáltalán nem jelezte. Remek. Hamarosan bejött a zöld sáv, egy ideig együtt ment a kettő, aztán eltűnt valahol a piros x – nem vettük észre az elágazást. A zöld meg brutál meredek lett, én már vissza nem fordulok, mondtam az utánam jövő 2 fiúnak, felmentünk hát, és megállapítottuk, h. PONT belemegy a piros x-be… na ja, de melyik irányba menjünk tovább? Én a jobb felé hajoltam, az egyik túratárs a bal mellett erősködött. Elhamdulillah balról hamarosan feltűnt az, akivel a Kámoron találkoztam – ő nem nézte be az elágazást. Mi itt jöttünk fel, mutattam vidoran a szinte függőleges útra, ő csak felemelte a hüvelykujját.

Így, h. tudtuk, merre kell menni, én neki is indultam, ők utánam, de hamarosan lemaradtak, nem is láttam őket. Egy idő után kiértem a rétre, a Foltán-kereszthez:

A rét szélén, az erdei padokon hálózsákkal, kajával berendezkedett idősebb párt láttam. Aha, ők lesznek a pont, gondoltam. Hali, ti vagytok a pont, nyögtem ki elgyötörten. A micsoda, kérdezett vissza a hölgy, ekkor vettem észre, h. meglehetősen… hát… vidámak, ekkor már tudtam, h. nem ők a pont de azért mondtam, az ellenőrzőpont, akik pecsételnek…

Nem, nem mondta rémülten a férfi. Uhhú, rikkantotta vígan a hölgy, pedig ha lenne pecséted, most pecsételhetnél ennek a kislánynak, muci!

Nem igazán szerettem volna, ha pecsétel nekem a bácsi, így hát odébb mentem, imádkozni, aztán meg előhalásztam a narancsomat. Mire megpucoltam, megérkezett az egyik fiú, mint később megtudtam, Gábor, fáradtan rogyott le velem szemben, és nem kellett sokat kínálni, h. elfogadja a fél narancsot. Aztán beért a kámoros túratárs is, és elindultunk. Gábor nem bírta a tempót és lemaradt, de mi ketten már együtt mentünk be a célba. Megbeszéltük, h. igen, ez a túra nehezebb, mint a Gerecse 50. Sokkal.

Amikor a kék négyzeten elértük a zöld négyzet elágazást, elkértem a túratárs térképét. Ugyan a pontőr azt mondta, h. nyugodtan menjünk be végig a kék négyzeten, de az eredeti útvonalban a zöld négyzet – zöld plusz szerepelt. Azon megyünk, amelyik rövidebb, döntöttük el. Hát, az eredeti rövidebb, ráadásul végig műút, könnyebben járható. Túratársamnak, aki jóval korábban indult, már csak 50 perce volt a szintidőből.

Innen már nem kavartunk többet elhadmulillah. Mentünk jó tempóban a műúton. Néha beszélgettünk. Többnyire lélegezni próbáltunk. Aztán szembe jött TKM, kocsival, megnézni, h. jövünk-e már. Jöttünk. Nekem remek érzés volt, h. hosszú idő óta végre tudom, h. biztos jó irányba megyek. Eseménytelenül beértünk innen már. Átvettük a díjazást. A kitűző nagyon tetszik, nem baj, h. nem maradt már nekünk kerek, úgyis a szögletest választottam volna, szerintem sokkal szebb. Az emléklap semmi különös. TKM bevitt kocsival Vácra. 11-re itthon voltam elhamdulillah.

Sokat gondolkodtam, h. mit írjak erről a túráról. Amit igazából mondani akartam, azt elmondtam a pontőröknek meg a célban. Ez egy ANNYIRA jó túra lenne, ANNYIRA jó útvonallal, és nagyon nagy kár, h. ez a kavarás jó pár ember kedvét elvette. Persze, tudom, vannak a profik, akik n+1 alkalommal bejárták már ezt az útvonalat, van GPS-ük, térképük stb., és éjjel, sötétben, fél lábon és hátrafelé végigmennek. De azt nem lehet mondani, h. aki meg nem közéjük tartozik, az meg így járt. Mert a túrázó-társadalom nemcsak ebből az élvonalból áll, hanem a magamfajta kis bénákból is bizony. Szerintem egy túrán elsősorban az útleírásra hagyatkozunk, még a szalagozásnál is fontosabb, mert a szalagot leszedhetik (csomószor le is szedik), az útleírás az, ami biztos. Igazából én nagyon szomorú voltam, mert úgy érzem, ez a nagyszerű túra, csodálatosan összerakott útvonal, fenséges hegység többet érdemelne. Nem arról van szó, h. én dühös vagyok azért, mert kavartunk egy csomót – mert egy csomót nevettünk közben, amúgy, mi mást tehettünk volna – hanem úgy érzem, h. ez így nem volt méltó ehhez a túrához. Annyira jól indult az egész – annyira tetszett az útvonal, az, h. külön megkérdezik, h. vegetáriánus vagyok-e – aztán, a rajtban való várakozás visszavett ebből. Két okból nevezek elő, ha lehetséges egy túrán – a szervezők munkáját megkönnyítendő, és h. ne kelljen várakozni a rajtban. Aztán az itiner fokozta a vicces történetet.

Ettől függetlenül a túra tényleg nagyon jó volt. Az útvonal jobb nem is lehetne, az ellátás remek volt, az idő kellemes. Insallah a jövő évig sikerül ezeket a hibákat javítani. Én nagyon szívesen eljönnék újra.