2012. május 29., kedd

Budaörsi Dolomitok


Táv: 21,2 km
Szint: 880 m

Ez a túra több okból is vonzott, egyrészt, ugye a budaörsi hegyek, azokat nagyon szeretem. Másrészt, délután 2-ig haza kellett érnem, mert 3-tól programunk volt. Harmadrészt, volt némi eső a hét elején, és arra gondoltam, h. esetleg gombástojás…
Így reggel 7-kor már a rajtban voltam, h. még a gombakereséssel együtt is beleférjek az időtervbe. A Kő-hegy felé indultunk, nem meglepő módon. A budaörsi teljesítménytúrákkal az a gondom csak, h. az igazán szép helyekre nem visznek el. Viszont azok az igazán szép helyek meg védett szigorúan védett területek, ezért jó is, h. oda nem visznek… igen, tudom, ez kicsit önellentmondás, a megoldás az, h. magántúrán is el kell menni errefelé. De még így is látszott, h. a növények gyönyörűek:

A Kő-hegyen volt az első pont, ahol a pontőrökön kívül egy jó nagy szamár is volt, amely iszonytató hangon üvöltözött, főleg, ha fotózni próbálták:

Innen nagyon szép és hangulatos útvonalon mentünk az Odvas-hegy oldalában. Utolért két futó, ez már a Törökugrató, kérdezte egyik a másikat, nem hiszem, felelte az, mert az 6,4 km-nél van, és annyit még nem jöttünk. Ez az Odvas-hegy, a Törökugrató meg ott van, mutattam a távolba, ahol valóban ott volt a Törökugrató. Az utóbbi időben elég sokat jártam erre, de most a lehető legelőnyösebb oldaláról közelítettük meg:

Hamarosan el is értem odáig, és innentől a sárga csík jelzésen kellett menni.
Itt kiemelném, h. az itiner nagyon jó volt, nagyon pontos és használható leírással, szerintem lehetetlen volt eltévedni, ha valaki azt figyelte. Viszont a sárga csíkon, ahol a Felsőszállás utca előtt bevág balra az erdőbe, az utca elején volt egy sárga szalag, ami nem tudom, hogy került oda, de az útvonalat eddig is sárga szalagokkal erősítették meg… A három emberből, aki elindult arrafelé, kettőt sikerült lebeszélnem, a harmadik nem hallgatott rám, és ment tovább arra. Insallah valahogy visszatalált az útvonalra. A sorompónál elbúcsúztam az alkalmi túratársaktól, és bevettem magam az erdőbe, a Titkos Őzlábgombalelő Helyre, ahol szinte mindig van 1-2 gomba. Most azonban nem volt, vették a kalapjukat, és továbbálltak alighanem. Mintegy félórás sűrűben bujkálás után kiverekedtem magam, és mentem tovább a sárgán a Murvás Útig, ahol adtak nápolyiszeletet, és mentünk tovább a piros +-ig, majd Csillebércre. Itt remek hagymás-vajas kenyerek voltak, és szörp is. 

Aztán következett a túrának az a része, amit én sem ismertem: a Tűzkő-hegy meg a Nap-hegy, két parkerdő, de nagyon szép volt mind a kettő. Sosem jártam még erre, és meglepett, h. ilyen is van itt. Mondjuk addig elég sokat kellett aszfalton menni, és a piros kör jelzés is el-eltünedezett… aztán bevezetett egy jó kis szeméttelepbe, a szélén kiszuperált fotelban hajléktalan (külsejű) bácsi üldögélt, a többiek arra mentek, a villanyoszlop felé, közölte segítőkészen. Én is arra mentem. A leírás alapján már nem volt nehéz megtalálni a parkerdő bejáratát:

A Tűzkő-hegyen, már a ponton túl, a gerincen mentem, amikor SZEMBŐL érkezett néhány túratárs, akikkel korábban találkoztam. Lám-lám, nemcsak én végzek eltévedéstudományi kutatásokat…
Aztán a Nap-hegyi parkerdő előtt megint szembe jött valaki, h. volt-e pont… igen, mondom, a Tűzkő-hegyen. Messze van, kérdezte. Hát ja, csúszott ki a számon, majd igyekeztem enyhíteni: ááá, nem annyira… Visszament szegény. A naphegyi rész is kellemes volt, jót tudnánk ide is kirándulni veletek:

Én innen már hamar benn voltam, szép emléklap és inkább érdekes kitűző átvétele után egy sprinttel pont elértem a buszt.
Kellemes túra volt, jó szervezés, és (szerintem) remek itiner, és remek ellátás, insallah jövőre is jövök. 

2012. május 20., vasárnap

KINIZSI 100 – Last Minute Projekt


Táv: 100 km
Szint: 2775 m
Mint ezt bizonnyal észrevettétek, szeretek túrázni. Vannak azonban olyan túrák (bár nem sok), amelyek nem vonzanak a legkevésbé sem. Eszembe se jut, h. részt vegyek rajtuk. Még csak nem is vágyok rá. Ezek alapvetően 2 csoportba sorolhatók: (1) a hosszú, ám kevés szinttel (pl. 60 km / 20 m) bíró túrák, és (2) a Kinizsi 100.
Hogy mi bajom a Kinizsivel? Nem az, h. hosszú. Még csak nem is az, h. túl sokan vannak.
Ha valaki megkérdezi: és te sportolsz valamit? Általában azt felelem: túrázom. Erre létezik egy standard „A” és egy standard „B” válasz:
„A” Hát, az nem sport.
„B” És a Kinizsin voltál már?
Még azok is ezt kérdezik, akik a Kinizsin kívül egyetlen egy túrát sem lennének képesek megnevezni… iszonyat idegesítő szerintem. Vannak ennél hosszabb, nehezebb, szebb útvonalon vezető stb. túrák, de mégis ezt az egyet hájpolják. Ó, a Kinizsi, annak milyen hangulata van, ó, a Kinizsin ez volt, a Kinizsin az volt… abba is hagyom gyorsan, mielőtt megjelennének a Kinizsi-hívők, és végrehajtanák belem rituális kieresztését.
Szóval, nem akartam a Kinizsire menni. Előbb mentem volna egy 60-as alföldi túrára, szerintem… ÁM a Sárga 70-en Szamóca megosztotta velem, h. ő márpedig menni akar, és nem csatlakoznék-e be hozzá az éjszakai részre, h. ne legyen egyedül, valahol útközben találkoznánk, és a végét vele menném.
Hát, ez így nekem nem tetszett. Akkor legyen már meg rendesen insallah. Legalább igennel tudok majd válaszolni a fenti kérdésre.
Kicsit zavart, h. a Kinizsi-hívők többnyire már hetekkel, sőt, hónapokkal korábban arról beszélnek, h. hogyan készülnek a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetésre: futni járnak, krémeket szereznek be különböző testrészeik kidörzsölődése ellen (nem akarok közelebbit tudni erről), vízhólyag-ápoló technikákat osztanak meg egymással, stb. Én meg 2 héttel előtte kezdek el gondolkodni azon, h. menjek-e… No mindegy, a Mátrabércre tényleg rendesen készültem, többet semmiképpen nem tudtam volna. Kidörzsölődni nem szoktam, vízhólyagom életemben nem volt elhamdulillah, rendes cipőm meg zoknim viszont van, szóval, vágjunk bele.
Erre a túrára kell orvosi igazolás, igen, tudom, SOKKAL hosszabb meg nehezebb túrákra meg nem kell, de ez van, ez egy ilyen túra, akinek nem tetszik, ne nevezzen.
Ezen a túrán nincs ellátás, útközben adnak teát, a végén meg egy tál levest. Igen, tudom, más túrákon meg villás targoncával hordják a nevezők után a nápolyiszeletet, de ez van, ez egy ilyen túra, lásd mint fentebb.

1. Az első akadály leküzdése
Nem szoktam beteg lenni, elhamdulillah. Ebben az évezredben még nem voltam orvosnál. A háziorvosom már rég nyugdíjba ment, azt sem tudom, ki van helyette. Ez az igazolás kicsit idegesített. Hogy fog egy vadidegen nekem igazolást adni arról, hogyaszondja hosszú távú túrázásra alkalmas… azért csak elmentem a dokihoz, nagy nehezen megtaláltam. Mit írjak, és hova, kérdezte ő, miután frissítette a gépben a csaknem 20 éve nem látott adataimat. Hát nem tudom, doktornő, hogy kéne ezt csinálni, menjünk ki, és fussak 3 háztömböt, vagy mi? Kérdeztem kissé idegesen. De hát sportol, nem, szegezte nekem a kérdést. Persze, feleltem. És rendszeresen, kérdezett tovább. Hajjaj, feleltem. Akkor adja már ide azt a papírt, mit írjak? Részt vehet, aláírás, pecsét, feleltem. Na, tessék, jó túrázást, menjen csak, nyomta a kezembe, az asszisztens pedig széles mosollyal integetett a monitor mögül, hajrá, hajrá, mondta kedvesen, bíztatóan.
Igazolás kipipálva.
Aztán szerdán előneveztünk Szamócával, befizettük a 3000 forint nevezési díjat, leadtuk az igazolásokat.
A sógorom elég sommásan alkotott véleményt elmeállapotomról – hát, nem elég, h. gyalogolni akarsz 100 km-t, de még ennyi pénzt is fizetsz érte?

2. Készülődés
A készülődésem nagyrészt abból állt, h. (1) edzettem tovább, mint eddig is, (2) normálisan ettem, mint eddig is, (3) belegondoltam, h. mit és mennyit ennék 24 óra alatt, 100 km-n, és (3) megvettem ezeket a dolgokat.
Csütörtökön elkezdtem azon gondolkodni, h. vajon a szilvás gombóc megfelel-e a glikogénraktárak feltöltéséhez. Egészen rövid gondolkodás után igennel szavaztam. Csütörtökön az előadás után szilvás gombócot ettünk. Én még pénteken is a maradék 2 db-ot.
Szombat hajnalban így nézett ki mindaz a cucc, amit magammal akartam vinni (plusz még persze Kövér Test, polár és kesztyű a hideg éjszakára):

Háromszori átpakolás után sóhajtva eltettem a kis 18 literes nyári zsákomat, és előszedtem a 25 literes télit. Elindultam a 6:10-es hévhez.

3. Túra
Szamócával a rajtban találkoztunk, ilyen sor állt:

Szamóca, köröm-projektjének folytatásaként, ezúttal a túrán követendő jelzéseket festette fel sorrendben a körmeire, nehogy eltévedjünk:

Elhamdulillah nekünk, előnevezetteknek csak a rajtoltatáshoz kellett beállni, ami elég gyorsan ment, 6:55-ös rajtidővel el is indultunk a Kevély irányába, mondjuk a sor, az nem sokat csökkent:

Megbeszéltük, h. nem sietünk, igyekszünk normálisan menni, a szintidő meglegyen, a többi nem fontos. Ezért a Nagy-Kevélyen persze nem maradhatott ki egy tájképes fotó:

Amikor a csobánkai műútra leértünk, amely 9,75 km a rajttól (kilenc, nem kilencven, KILENC km basszus), már elkezdődött a túra egyik legidegesítőbb vonása: a depósok. Gy. k. azok, akik nem kívántak hátizsákkal gyalogolni, hanem beszervezték anyucit/apucit/barátot/barátnő stb., h. jöjjön utánuk kocsival, és minden, akár a legkevésbé is megközelíthető (vagy általuk annak gondolt) helyen állja el mások útját a kocsival, hajtson köztük lépésben a célszemélyt keresve, nyissa rájuk az ajtót, dohányozzon az orruk alá, és a csomagtartót kitárva a hűtőtáskából elővadászott pacalpörkölttől kezdve a tejfölös rácpontyon át mindennel kínálja egyszem csemetéjét/szívszerelmét/stb.:

Mondjuk persze, elhiszem, h. könnyebb egyetlen félliteres kulaccsal meg az igazolólappal végigmenni, mint cipelve 24 óra teljes ellátmányát, meleg(ebb) ruhát, esőkabátot stb. DE az én érzéseim szerint éppen ez a valódi túrázás, illetve részét képezi annak. Egy futóversenyen megértem a dolgot, de ez nem futóverseny volt, legalábbis a depóztatott illetők túlnyomó többsége nemigen szaladgált. No, mindegy. Az első ilyen depósmegálló eléggé szíven ütött, aztán megbékéltem vele, h. ilyen is van, mindenkinek szíve joga úgy túrázni, ahogy akar.
Átvágtunk a depósautók között, mentünk tovább. A következő ponton, majdnem 15 km-nél, Hosszú-hegyen akkora sor állt a pecsétért, h. túltett még a rajton is:

18 percet álltunk, közben ettünk-ittunk, majd elindultunk a Pilis nevű hegy felé, amelyen én még sosem jártam, de nagyon tetszett. A felfelé vezető szerpentint a turisták előszeretettel vágják át, letaposva egy csomó védett növényfajt, ezért a kritikus helyeken feliratok figyelmeztették az erre pályázókat:

Sőt, még rendezők is álltak ott, figyelvén, h. ki nem bír az úton maradni.
Fentről a kilátás remek volt:

A Pilis-nyergi ponton, ahol a 25-ös táv célja is volt, egész kis majális volt, kivéve körhinta, amit én kifejezetten hiányoltam. De amúgy tényleg, lehetett venni túracipőt meg fejlámpát, és pénzért mindenféle enni-innivaló volt:

És még volt biztató felirat is:

Megint ettünk, és siettünk tovább, Kesztölc felé, ahol Szamóca szerint van egy söröző, ahol (1) van mosdó, (2) iszunk kólát. Hát, söröző tényleg volt, de zárva, előtte teherautóról árulták az üdítőt (350 HUF/fél liter), vettünk kólát, és reménykedtünk benne, h. találunk kutat, mert Kövér Test már kifogyott. Az előrejelzés szerint SOKKAL hűvösebbnek kellett volna lennie, mint volt – IRL nagyon meleg volt, tűzött a nap, és már 33 km körül jártunk. Elhamdulillah az egyik kertes háznál az ott lakók ANNYIRA rendesek voltak, h. a kerti slagot kivezették a ház elé, h. a mezőny tagjai vizet tölthessenek belőle, mindezt teljesen ingyen és nagyon kedvesen tették, a néni és a kisunoka mosolyogva figyelte a túrázókat, akik töltöttek, mosdottak és örültek:

Megkérdeztem, h. a kicsi lány elfogad-e viszonzásul egy marcipános csokit az úti készletemből, de ez csak halvány árnyéka annak, amivel ők segítettek nekünk. Megtöltöttem Kövér Testet, és beleszórtam 2 csomag izót, amelyek eltérő márkájúak voltak. Megállapítottam, h. az egyik alighanem pattogatott kukorica ízű, a másik meg hányásízű. Az eredmény a kihányt pattogatott kukoricára emlékeztetett. Most komolyan, szerintetek mekkora piaci rés mutatkozik pattogatott kukorica ízű izotóniás italporok terén? Mindegy, megittam azért.
Dorog, a 40-es táv céljával, már csak pár km volt. Itt igazából nem történt semmi, csak az, h. elindultunk felfelé a Nagy-Gete nevű hegyre, amiről a már helyismerettel rendelkező túratársak rémtörténeteket meséltek. Pedig nem is volt vészes, főleg felfelé nem, kellemesen leküzdhető emelkedő, mondjuk meleg, az volt, az izó fogyott, Kövér Test horpadt. Fenn a ponton pecsét, utána leültünk a kövekre az út mellett, és, hát, a változatosság kedvéért ettünk… 43 km körül jártunk ekkor, és megbeszéltünk Szamócával, h. 10-15 km-emként eszünk valamit, nehogy aztán a százas végére elhervadjunk… Én vittem magammal egy kis dobozban előre felvágott és megsózott paradicsomot, ezt nyomtam a szendvicsemhez, és fantasztikus újításnak bizonyult, mert nagyon jól esett, és a só is kellett, mert ekkor már vastag rétegben ült az arcunkon.
A Nagy-Getéről lefelé sokkal durvább volt, mint felfelé, köves, meredek lejtő, előttem is, mögöttem is estek-keltek a túrázók, én megúsztam elhamdulillah. Leérvén egy iszonyat poros és napsütötte napraforgóföldön haladtunk:

És a panoráma is remek volt. Ha valaki esetleg tudja, h. mi az a hármas hupli a jobb szélen, ossza meg velünk:

Viszont láttunk közben egy huplit, ami Szamócának nagyon tetszett, majd insallah visszajön megmászni privátban, mert most hiába bíztattam, h. szaladjon csak fel, megvárom:

Amúgy innentől Mogyorósbányáig volt talán a legmelegebb, tűzött a nap, árnyék nem volt, én konkrétan eléggé szenvedtem. Aztán beértünk a tokodi pincékhez, ahol a helybéliek rendkívül kedvesen fogadtak, húztak vizet a kerekeskútból a mosdáshoz:

És volt vizes-zsíroskenyeres frissítés is:

Itt kaptunk kinizsis bögrét, aminek nagyon örültünk, nem is számítottunk rá (a képen már a túra után, kissé… khm… nyomelemes):

3 km múlva pedig megérkeztünk Mogyorósbányára, ahol volt kút (Kövér test ismét kiürült eddigre), vendéglő és ellenőrzőpont. Minden folyadéktartályt feltöltöttünk, én kávét is akartam, de pont előttem elromlott a kávégép, úgyh. ezt bebuktam sajna. Bekaptunk egy müzliszeletet. Szamóca arrébb akarta tenni a zsákomat, Halima, meg sem bírom emelni, ezt akarod te cipelni, kérdezte döbbenten. Emeld csak meg a sajátodat, mondtam széles mosollyal. Az sem volt könnyebb. Mindegy, nem akartuk kockáztatni, h. ne legyen vizünk. Kb. fél óra pihenés után indultunk tovább. Ekkor jártunk 52 km-nél.
A pont után egy kivételes szakasz következett. Hosszú ideig úgy mentünk az erdőben, h. sem előttünk, sem mögöttünk nem volt senki – mintha egyedül túráztunk volna. Nagyon élveztük. Egy óra alatt átértünk az 5 km-re lévő Péliföldszentkeresztre, ahol mosakodtunk és ittunk a forrásnál:

Innen egy darabig felfelé mentünk. Aztán megint felfelé. És még mindig felfelé. Kb. 600 m szint volt a kb. 15 km-ben, ami nem olyan durva, de annyira frissek sem voltuk már. Ráadásul közben ránksötétedett, lámpát kellett kapcsolni:

Mondjuk én szeretek sötétben menni, és annyi lepke sem volt, mint a Sárga 70-en.
Bányahegyre már teljes sötétségben értünk, adtak teát, leültünk enni, megettem az utolsó szendvicset és a maradék paradicsomot, mások is pihentek itt, néhányan teljesen eldobva magukat:

Ez után a pont után jött nekem a túra első nagy holtpontja. 73 km-nél jártunk. Nem voltam fizikailag iszonyat fáradt, persze, éreztem, h. ennyit még soha életemben nem mentem, de jól bírtam. Nem fájt semmim. De ANNYIRA álmos voltam, h. többször szó szerint elaludtam menet közben. Ilyenkor pár lépés után óriásit botlottam, elhamdulillah konkrétan nem estem el egyszer sem. Ezeken Szamóca remekül szórakozott és nevetgélt, én meg utána egy pár percig próbáltam nyitva tartani a szemem. Így mentünk 11 km-t a kolduszállási elágazásig. A depósautó-forgatagban kicsit felébredtem. A ponton kaptunk teát, ami nem volt jó, az előző ponton kapottal ellentétben, az nagyon finom volt, ez viszont pocsék, ki is öntöttem a felét. Megettünk a magammal hozott szőlőt – ami szintén remek volt – én ettem egy zselét, más már nem ment. Azt hiszem, kissé álmos voltam már:

Aztán innen a túra utolsó nehéz szakasza következett: két hupli az itineren, a baji templomromig ezeket még meg kell mászni… Találkoztunk két elcsigázott fiatalemberrel, pont mondtam Szamócának, h. 87 km-nél járunk. Ezután az egyik srác szó szerint 2-300 méterenként megkérdezte, h. mennyit jöttünk. Mondjuk én igazából örültem, mert legalább az álmosságom elmúlt. A GPS nézegetése közben túlmentünk egy elágazáson, de utánunk szóltak elhamdulillah, különben még most is mennénk szerintem…
Az éjszakai erdő nagyon szép és érdekes volt, a baglyok huhogtak, a bokrok közül egy zölden fénylő szempár figyelt minket, olyan térdmagasságnál kicsivel magasabbról, erről fogok álmodni, mondta Szamóca megborzongva. Egy elágazásnál mi balra fordultunk, az előbbi fiatalok majdnem jöttek utánunk, nektek arra kell menni, mondtam, erre a női mosdó van… Aztán már nem láttam őket, insallah rendben beértek.
A baji templomromnál, 93 km-nél pecsételtünk. Kicsit leültünk, vizet öntöttem a fehérjémre, lenyomtam, majd rövid gondolkodás után még egy zselét, remélve, h. jól megférnek együtt. Elhamdulillah megfértek.
Innen már lámpa nélkül mentünk tovább, kivilágosodott, és a Tatára tartó menetoszlop már jól látszott a reggeli fényben:

Ez az utolsó 7 km, 15 m szinttel már gyorsan lement, eltekintve attól, h. nekem újabb álmosságrohamom lett, leragadt a szemem menet közben, a jobb oldalammal telibe kaptam egy kerítésoszlopot, az egész kerítés beleremegett, Szamóca ismét jól szórakozott. Próbáltam nyitva tartani a szemem, végül pontosan 23 órás menetidővel értünk a célba:

Átvettük a jelvényt és a kitűzőt:

Aztán Szamóca férje megérkezett, elvitt engem a vonatig náluk, így 9 után értem haza. Zuhany, és alvás – 2 körül keltem fel arra, h. BRUTÁL éhes vagyok, és valamit meg fogok enni…
Azóta egy jó darabig folyamatosan ettem – sült hús, mandarin, saláta, joghurt… még ennék, szívem szerint, de elhamdulillah más már nincs itthon.

4. Mérleg
A túrán elfogyott:
- 3 l izó (grapefruit, pattogatott kukorica és hányás ízű)
- 1 l light kóla
- 2 l víz
- 1,5 pohár tea
- 1 energiaital
- 2 szendvics
- 3 paradicsom
- 1 zacskó sós kesudió
- 3 banán
- 3 müzliszelet
- 2 kis marcipánszelet
- 3 fehérjeszelet
- 1 protein shake
- 25 dkg szőlő
- 2 zselé
- 5 tabletta magnéziumos szőlőcukor
- 3 kalcium-magnézium tabletta, 1 ampulla l-karnitin
No, most mondjátok, h. nem enni járok a túrákra :)

5. A Nagy Kérdés
Mindenki azt kérdezi: na, és milyen volt a túra?
Amikor kb. 80 km-nél jártunk, hátrafordultam Szamócához, te, én rájöttem valamire, ráadásul a magamfajta tudományos kutató számára oly értékes empirikus módszerrel jöttem rá. No mi az, nyögte ki nem túl lelkesen. 100 km, az sok, feleltem tudományos alapossággal…
Nem annyira a fizikai igénybevétel volt sok, azt bírtam, hanem az, h. ANNYIRA álmos voltam. Én 10-kor már alszom, 7-8 órákat szoktam aludni, nem bírom az éjszakázást. Emiatt szenvedtem a legjobban. Nem tudom, h. azt hogy lehetne leküzdeni, ha ESETLEG további 100-as túrákra adnám a fejem :)
Amúgy: nem lett vízhólyagom, nem dörzsölődött ki sehol semmim, nem ment szét a térdem/bokám/semmim. Látjátok, nem is vagyok igazi kinizsis…
HABÁR! Lett egy kék foltom a csípőcsontomon, amellyel félálomban telibe kaptam az említett kerítésoszlopot. Lehet, h. mégis bevesznek a bandába?

2012. május 15., kedd

Budai 50


Táv: 49,2 km
Szint: 1640 m

Ne aggódj, a híresztelésekkel ellentétben ez egy remek túra, mondta egy kedves ismerős, mikor kiderült, h. ezt a túrát tervezem szombatra. Elhamdulillah, én semmiféle híreszteléseket nem hallottam. Ha hallottam volna, akkor sem adtam volna rájuk sokat, a személyes megtapasztalásban bízom, követve Mohammed Próféta (s.a.w.) mondását: „Egyiktek se mondjon el nekem semmit másokról, mert tiszta fejjel szeretnék találkozni mindegyikőtökkel!”
Ezért hát kellemes várakozással néztem a túra elé. Az útvonal egy része ismerős, más része viszont egyáltalán nem – de a neten megtalálható térképvázlat annyira jó volt, h. gondoltam, insallah ezt kapjuk az itinerben is, és akkor nem is kell Budai-hegység térkép. Nem is vittem magammal. GPS, banánok, szenyák, Kövér Test. Ébresztő, h. 6-kor tudjak rajtolni. Abban reménykedtem, h. az Újlaki-hegyet még lebírom, mielőtt megjönne az igazi meleg. Mert h. az igazi meleg, az jönni fog, az látszott már a hajnali fényekből is a rajtban:

Végül is többé-kevésbé tartottam az időtervet, 6:04-es rajtidőt kaptam, ezek után nekiálltam pakolászni, botokat állítgatni, jelen lévő ismerőssel beszélgetni… végül pár perc múlva el is indultam, de előttem állt még egy fontos feladat. Pénteken vettem epret, és mikor megmosás céljából ráeresztettem a vizet egy tálban, előmászott belőle egy nano-csiga (1 centis sem volt talán), és elkezdett körbe-körbe mászni a tál peremén. Annyira aranyos volt, megölni nem akartam, márpedig ha kirakom a lakásból (az Oktogonnál lakom…) az voltaképpen ezt jelentette volna. Úgyh. szépen elcsomagoltam, és reggel, a túra kezdetén kinéztem neki egy jó kis aljnövényzetes helyet, és elengedtem. Insallah hamarosan mikro-csigává (vagy mi is a következő nagyságrend, javítsatok ki) fejlődik majd.
Az első emelkedőt a Nagy-Hárs-hegyre viszonylag könnyedén legyűrtem, pedig már ekkor is meleg volt, közben nézegettem az itinert, h. hol is vannak a rubrikák a pecsételéshez, aztán a pontőrök felvilágosítottak, h. nem rubrikák vannak, hanem lábnyomok. Ez nagyon aranyos volt amúgy:

Ezen kívül volt ám rendes táblázat is, rész és össz-távolságokkal és szintekkel, meg a követendő jelzésekkel, szintmetszet meg az ismerős térképvázlat. Amúgy a túrának elméletileg van egy saját jele is, ami a szervezők szerint zergefej, szerintem vitorláshajó, alkalmi túratárs szerint bajusz:

Ezek a jelzések már elég hiányosak, mert az erdészet nem engedélyezi az ismételt felfestésüket (vajon miért?), de még így is volt, h. ezek alapján találtam meg a helyes utat, szóval megszerettem őket.
Hamar elértem a 13 km-nél lévő Alsó-Jegenye völgyig, ahol etetőpont volt – nekem kicsit korán, se éhes, se szomjas nem voltam még, de azért persze ettem hagymás-vajas kenyeret, ki nem hagynám, sehol máshol nem eszem ilyesmit, csak túrán… és ittam 2 pohár szörpöt is, ami jó hűvös volt, jól is esett:

Innen mentünk tovább a kitudjamilyen patak mellett, hamarosan meghallottam a csobogást, vízesés, vízesés, sikongtam boldogan, majd lemásztam lefotózni:

Jó darabig, egészen a Zsíros-hegyig a sárga csík jelzésen kellett menni, ismerős volt a Sárga 70-ről az útvonal, csak éppen visszafelé. Az Újlaki-hegy megvolt, ismét megállapítottam, h. jobb erről felmenni, mert igaz, h. meredekebb, de elég hamar vége. Aztán persze a Zsíros-hegyig volt hosszú, alattomos emelkedő, naná, de hát a hegyek már csak ilyenek. Errefelé már feltűnt a földre fújt narancssárga nyilak sorozata – ez vajon nekünk szól, tűnődtem, á, biztos nem, ilyet futóknak szoktak felfújni:

A zsíros-hegyi ponton meg is kérdeztem a pontőröket, nem a miénk, felelték, volt itt valami futóverseny, de azok már elszaladtak. Aha, jutott eszembe, ma van a Terep 100-as, fohászkodtam a résztvevőkért, ma ők sem fognak fázni, ez biztos…
Hamarosan elértem a Nagy-Szénás emlékfalhoz, már jó pár száz méterre hallottam a zenét, no, csak nem a mi rendezőink szórakoztatnak minket, gondoltam. Odaérve megkérdeztem a főként nyugdíjasokból és gyerekekből álló tömegből egy nénit, aki elmondta, h. itt volt egy menedékház, amit lebontottak, de ők még emlékeznek rá, h. milyen finom volt ott a krumplis pogácsa, és minden évben kijönnek szendvicsekkel, miegymással, és megkoszorúzzák a falat megemlékezésképpen. Még a zenészeket is kihozták a faluból:

Innen a Nagy-szénás felé mentünk, ami ismét gyönyörű volt, az árvalányhajak hullámoztak, a virág nyíltak, a panoráma meg ilyen volt:

Elértem oda, ahol a Budai Trappon pont volt, és a pontőr hóembert épített, hát most eléggé más volt a táj:

Innen számomra ismeretlen szakasz következett, és nem is nagyon találkoztam senkivel, nem nagyon ért be senki, erre csak az 50-es táv jött. Figyeltem hát a hajókat, hamarosan meg is lett a pont, és a pontőr elmagyarázta, merre is tovább, és hol kell rámenni a szalagozásra. Nem is volt gond, meglettek a szalagok, bőven voltak, és jól láthatók. A zöld csíkra érve már ismerős volt a táj, a Tojáson is erről mentünk be Telkibe. Már nagyon vártam a falut, mert Kövér Test kifogyott, iszonyat meleg volt, én meg szomjas voltam. A pont a Kerék sörözőben van, már elképzeltem, h. veszek két ásványvizet, a bugyborékosat megiszom, a simával meg feltöltöm Kövér Testet, fú, és HIDEGEK lesznek insallah, és mennyire is jó lesz nekem…
A söröző (bezárt) ajtaján azonban ez a tábla fogadott:

Mentem tovább, aztán kiderült, h. ez a 4 molnár, ez egy ilyen puccos hely, a pecsételés után bementem, kérdésemre közölték, h. csak 3 decis ásványvíz van, ami 250 HUF… na ne, gondoltam, azért persze kértem egyet, majd eltűntem a mosdóban, h. feltöltsem Kövér Testet. A szenzoros csap azonban úgy volt beállítva, h. mikor alátettem a kezem, megindult a víz, majd mikor elvettem onnan, elállt, és nem is indult el többé. Egy vécéző, egy kézmosás, slussz. Kissé ideges lettem, kiviharzottam a mosdóból, majd bemegyek a boltba, vagy lesz valami kút, gondoltam, mert már addig is eljöttem egy kút és egy ABC mellett. Megindultam kifelé a faluból – no, innentől se kút, se bolt. Menjek vissza, ne menjek, gondoltam, majd úgy döntöttem, sajnálom rá az időt, van még 2 pont, csak lesz valamelyiken még folyadék… Ezért a maradék 18 km-en csaknem végig keményen szenvedtem. Azért csaknem, mert az utolsó ponton, a céltól 3 km-re volt a pontőröknél pár üveg ásványvíz, és adtak is belőle, nagyon kedvesen kínálva. De nem volt olyan sok, és nem volt képem még egy pohárral kérni, gondolván, h. ki tudja, hányan jönnek még utánunk (itt már a 30-asok is a mi útvonalunkon jöttek). Az az egy pohár, amit megittam, életmentő volt, de a célban még így is gondolkodtam, h. kihányjam-e a hideg kólát, amit ott vettem. Ha ilyen melegben sokáig nem iszom, akkor utána már hiába, valahogy nem áll vissza a vízháztartásom. Jaja, tudom, csoffadt vagyok, ez van. Amúgy az én hibám, mert mindig úgy megyek el egy túrára, h. ha kell, bármilyen ellátás nélkül végig tudjak menni. Vissza kellett volna menni a boltba, azon a 400 méteren nem múlt volna semmi. Tanulság levonva.
Telkiből ismét a vitorlás/zerge/bajusz jelen kellett menni, amely helyenként elfordítva mutatta még azt is, h. merre kell fordulni:

Innen aztán hamarosan rátértünk a múlt heti Fekete-hegyekről ismerős zöld 3szög – piros 3szög – piros csík útvonalra. Mentem, sokat gondoltam vízre, főleg hideg vízre. Ezen kívül bogarásztam. Egy csomó érdekes bogarat láttam, főleg cincéreket (kedvenceim), barna gyalogcincér, kétsávos gyalogcincér, kis hőscincér, sőt, még egy gyászcincért is, és többféle ganajtúrót (másik kedvenceim), de ezeket nem tudom pontosan beazonosítani. Majd egyszer veszek egy rovarhatározót :). A Vörös-pocsolyánál (ami voltaképpen jelenleg nem is pocsolya:)

kaptunk egy nápolyiszeletet, amit be is nyomtam, és az utolsó, erősen testhőmérsékletű kortyot is megittam rá Kövér Testből. Elhamdulillah a Petneházy-rét sarkán kaptam egy pohár vizet a pontőröktől, aztán neki a Fekete-fejnek. A felfelé vezető úton találtam ezt a DOLGOT, ami, ha a képekről nem látszana, ÓRIÁSI volt:

Később feltettem a képet a rovaros levlistára, és az okos bogarászok megállapították, h. ez a nagy farontó lepke hernyója. Egy TÍZCENTIS lepke fog kikelni belőle, olyan szürke, szottyos fajta, de elhamdulillah ezt én már nem fogom látni. Ha a kész lepkével találkozom, még most is futnék, szerintem.
Hamar beértem innen már, a célban vásárlandó hideg kólalájtra koncentráltam. A célban kedvesen fogadtak, az 50-es távon két fémjelvényből is lehetett választani, mindkettő nagyon tetszett. Jövőre insallah visszamegyek a másikért :).
Nekem tetszett ez a túra, semmi hiányosságot nem észleltem a szervezésben, sőt, tetszett, h. a pontőrök el tudták mondani az útvonalat, sőt, kérés nélkül el is mondták. Az jó lett volna, ha a második felén is van valami folyadék (pl. a piros csíkon, a Julianna-majoros műútnál, ahol a Piros 85-ön is van víz), mert tényleg nagyon, váratlanul meleg volt. Ugyanakkor ez az én hibám is, mert szerintem attól túra egy túra, h. az ember úgy megy oda, h. ha kell, a saját készletén végigmegy, illetve, mivel ez nagy melegben kicsit bonyolultabb, felméri, h. hol tud folyadékot szerezni, és aszerint osztja be a nála lévőt. Szóval, insallah jövőre visszamegyek a sárga jelvényért :)

2012. május 14., hétfő

Halmi-dűlő


Táv: 12 km
Szint: 50 m

(Ez még a múlt héten volt ám, csak nem volt időm írni.)
Erről a rövid kis túráról túl sokat nem tudok írni. A húgom leánya kijelentette, h. többé nem jön „hosszú” túrákra (>15 km), ezért ez tökéletesnek tűnt számára. Én nagyon kíváncsi voltam, h. mit lehet kihozni egy ilyen városszéli-kiserdős túrából. Nosztalgikus érzéseim is voltak, mivel gyerekkoromban sokat csavarogtunk az Újpest határán lévő Kiserdőben Maci kutyámmal. Végül pedig a Budapest-kupához is jó volt a túra.
Nem csalódtam, sőt, igazából jobb volt, mint amire számítottam. Azt hiszem, a szervezők mindent kihoztak a túrából, amit egy ilyen túrából ki lehet hozni. A kiserdő kellemes volt, meglepően tiszta, a növényzet pedig szép és változatos. Még saját jelzések is voltak, kezdetben a sárga tükörtojás jelzésen kellett haladni:

Aztán kb. a túra felétől átváltottunk a piros (tanyasi) tükörtojás jelzésre:

Az idő remek volt, kicsit talán túl meleg is, de az erdőben, a fák között nem lehetett annyira érezni. A fák virágoztak:

Még bodzavirágot is tudtam szedni útközben.

A rendezés a megszokott profi munka volt, az útleírás remek, és hát ugye ott voltak a tükörtojások is. A gyerek ugyan már 6-7 km körül intenzíven érdeklődött, h. miért nincsen kistáv, de azért végigmentünk.
A túrára egyedül az vetett árnyékot, h. már a legvégén, mikor már a városban mentünk az aszfalton, megállt egy autó, két nő ült benne, és a kocsiból az útra hajított két darab ilyet:

Az ilyen emberek, akik nem képesek ivartalanítani az állatukat, vagy legalább vigyázni rá, h. a nem kívánt szaporulatot elkerüljék, igazán megérdemelnék, h. őket is kidobják a tűző napra, élelem és víz nélkül, egy forgalmas autóút közepére. Nem kötelező állatot tartani, senkinek nem fogtak pisztolyt a fejéhez, h. legyen macskája. Ha valaki nem tud/akar rendesen gondoskodni egy állatról, akkor minek neki? Elhamdulillah két túratárs felszedte a kiccicákat, és hazavitték őket, mielőtt valaki elüti, széttépi, megeszi stb. őket. 

2012. május 9., szerda

Fekete-hegyek 40


Táv: 39,4 km
Szint: 1510 m
Ezen a hétvégén a Nagybörzsönyi Négylevelű túrára szerettem volna menni. Télen is nagyon tetszett a túra, alig vártam, h. megcsinálhassam azt a 2 levelet, amit akkor nem sikerült. Sajnos azonban nem jött össze a fuvar a túrára, márpedig itthon maradni nem akartam. Legyen hát ez a túra, gondoltam, Biatorbágyra csak kijutok vonattal (és titkon reménykedtem, h. ha esetleg hajnalban mégis kiderül, h. megyünk a Börzsönybe, még akár Kelenföldön is leszállhatok a vonatról…). Hát, ez utóbbi dolog nem jött össze – viszont mihelyt az állomásról felkanyarodtam a rajtnak helyt adó presszóhoz, megpillantottam Szamócáék taximobilját, amint szintén kanyarodott. Nem beszéltük meg, h. együtt megyünk, de ha megbeszéltük volna, akkor se jöhetett volna össze jobban.
Nem volt sok nevező, a vonaton is kevesen voltunk – sok túra volt a hétvégén, és látványosabbak, különlegesebbek is, mint ez a Budai-hegységes. Előrebocsájtom, h. bár fájt a szívem a Börzsönyért, a túra várakozáson felül jó volt. A szervezés a csapattól megszokott zökkenőmentes munka, a pontőrök kedvesek, az ellátás remek – valahogy sikerül ANNYIRA finom hagymás-vajas kenyereket produkálniuk a célban, mint sehol máshol. Komolyan, már 2 után szégyelltem egy harmadikat is elvenni, pedig szívesen megtettem volna, olyan finom volt. 
De ne vágjunk a dolgok elébe. Az itinert nézegetve döbbentem láttuk, h. innen egészen a Csergezán-kilátóig el lehet jutni a zöld 3szög jelzésen. Nohát, ezt nem is tudtam… Nekivágtunk, az első pontot viszonylag hamar elértünk, egy forrásnál volt, és a forrás vizében termetes piócák úszkáltak:

Valami oknál fogva különösen vonzódom a piócákhoz. Törökországban, ahol nagy vizesbödönökben a piacon árulják őket, mindig nézegetem, és ANNYIRA szeretnék venni egyet, de még nem szántam rá magam. Itt is elnézegettem, ahogy szalagként hullámozva úsznak az alig pár centis vízben, de aztán indultunk is tovább anélkül, h. megsimcsiztem volna őket… A továbbvezető út nagyon szép volt, virágzó bokrokkal:

Ennek örömére végeztünk némi eltévedéstudományi kutatómunkát is. Amikor már vagy 1 km óta nem láttam jelzéseket, és szalag sem volt – pedig valóban profi, bőséges és követhető szalagozás volt a túrán – rájöttünk, h. valami nincs 100% rendben. Elővettem a GPS-t, aki közölte, h. már jó ideje nem a zöld 3szög jelzésen megyünk… ezt hamarosan megerősítette 2 terepfutó srác is, akik szembejöttek velünk (nem a túrán voltak) 2 nagydarab szőrös kutyával, és egyikük megkérdezte, h. eltévedtünk-e. Nem akartam elméleti fejtegetésbe bonyolódni, mely szerint az eltévedés elsődleges definíciója szerint:
1. Az „eltévedés” jelenségében érintettek nem tudják pontosan, hogy hol is tartózkodnak az adott pillanatban, de bizonyos mértékben (százalékos viszonylatban kifejezhető mértéke: egyéntől függően 10-90%-ban) tisztában vannak azzal, hogy hol is kellene lenniük.
2. Az „eltévedés” következtében a vizsgálati alanyok olyan földrajzi helyre kerültek, ahová eredeti szándékaik szerint (a) nem, (b) csak egy későbbi időpontban szerettek volna kerülni. (Forrás: Az eltévedésről, tanulmány)
Márpedig mi pontosan tudtuk, h. hol vagyunk, tehát voltaképpen nem beszélhetünk 100%-ban eltévedésről, inkább a pszeudo-eltévedés egy esete, az ún. „elkavarás” következett be. Azonban a fiúk futottak, tehát nem volt idő mindezt kifejteni, így hát – kissé pironkodva eltévedéskutatóhoz nem illő, pongyola szóhasználatom miatt, de végül is szóbeli közléshez elfogadhatónak ítélve – csak annyit mondtam: „benéztük a zöld 3szöget”.
A (több km szalaggal kijelölt) helyes utat megtalálva megegyeztünk, h. alighanem tudat alatt nem akartunk erre jönni, mert ez bizony durván felfelé vezetett… mondjuk elég hamar leküzdöttük elhamdulillah, haladtunk tovább, aztán, mikor már majdnem kiértünk a telki műútra, villámként hasított belém a felismerés: de hiszen mi itt jöttünk a Zöld 45 túrán, csak éppen visszafelé! M. Sz. különösen érdekesnek tartja azt, amikor egy jól ismert útvonalat a szokásoshoz képest ellenkező irányba járunk be, és ebben egyetértek vele – tényleg érdekes élmény. Így hát most lentről mentünk fel a Tarnai-pihenőhöz, ahol Szamóca még nem járt, és elgyönyörködtünk a kilátásban:

Hamarosan elértük a Csergezán-kilátót:

ahová most fel is mentünk – mivel fenn volt a pont, de amúgy is akartunk, mert Szamóca 6 éves korában volt fenn először és utoljára… Kinézelődtük magunkat, ettünk, pecsételtünk, kaptunk csokit, és mentünk tovább majdnem Hűvösvölgybe, a következő pontig:

Itt kaptunk csokit, majd besétáltunk Hűvösvölgybe, vízért, valamint ittunk kólát, és fagyiztunk. Az év első fagyizása, de jó meleg volt, úgyh. jólesett.
Hűvösvölgy után hozzánk csapódott egy meglehetősen tanácstalan („azt sem tudom, hol vagyok”) túrázó, egy darabig együtt mentünk, de a mi tempónk lényegesen gyorsabb volt, kiváltképp az Újlaki-hegy felé vezető meredeken… aztán beértünk egy másik lányt, és ők ketten lemaradtak. Mi meg mentünk felfelé a zöld barlang jelen – a jelzésfestés után erre mentünk haza, szóval, emlékeztem, h. jó meredek, és így is volt. Azért persze leküzdöttük, és a Tábor-hegyi barlang után hamarosan felértünk arra a részre, ahol pár hete jelzéseket festettünk (itt megtekinthetitek az új túraingemet is, amelyet pénteken túrtam magamnak):

Az Árpád-kilátóig nyilván csukott szemmel is eltaláltunk volna, de hogy utána a Kis-Hárshegyre hogy kerülünk fel, az még homály volt számomra. Aztán persze IRL megláttam, h. elég egyszerűen. Ez az egyik kedvenc kilátóm, bár Szamóca meglehetősen lenéző szavakkal nyilatkozott róla – én azért szeretem. Fentről magas ám :).

Innen már csak kb. 2 km volt hátra, hamar beértünk a célnak helyt adó iskolába:

ahol rávetettük magunkat a kenyerekre, és elbeszélgettünk a 2 PhD-hallgatóval, akikkel a túra második felében kerülgettük egymást. Az egyikük – vesztére! – úgy döntött, h. velünk „sétál le” a villamosig… mert Szamóca még otthon megnézte a térképen, és úgy vélte, h. a célhoz közel van a villamos. Így is van, közel volt – csak pont az ellenkező irányba, mint amerre mi elindultunk. Úgyh. még lesétáltunk kb. 5-6 km-t, Zugligetből a Városmajorig. Levezetésnek jó volt :).