2012. március 25., vasárnap

Óbudai határtúra – zselé vagyok :)


Táv: 16 km
Szint: 560 m

Vannak rendkívül bonyolult dolgok az életben. Ilyen számomra a teljes indukció mibenléte, az, h. miért marad meg a levegőben a repülő, valamint az óraátállítás. Ez utóbbira a Julianus 50 céljában egy túratárs hívta fel a figyelmemet. Hoppácska, gondoltam, akkor holnap reggel most mi is lesz? Kevesebbet alszunk, magyarázták nekem lassan és tagoltan, vagyis ha 6-kor kelek, akkor IRL már 7 óra lesz, tehát lekésem a rajtot. Remek. A húgom felhívott, és közölte, h. igen, mindenképpen jönnének túrázni, kivétel a gyermeke, akinek a múlt heti Gyermekvasúttól belilult a köröm a lábán. Hát, nincs más hátra, kelni kell, és menni a túrára.
Lefekvéskor 10-ről 11-re állítottam a telefonomat, majd az ébresztőt reggel 6-ra. Igen ám, csak arra nem számítottam, h. ez egy OKOStelefon, és ő magától is át akarja majd állítani az időt. Nem is ÉRTEM, miért kell ennek itt ugrálnia meg okoskodnia, ahelyett, h. hagyná, h. a nála okosabb (ez lennék én) állítsa be az ilyesmit… Szóval, mint kitalálhattátok, a telefont még PLUSZBAN átállította magát, ezért én SZERINTE 6-kor keltem, ami a régi időszámítás szerint viszont 4 volt… fel is tűnt, h. mintha sötétebb lenne, mint kellene, de hát pont ezért állítgatjuk az órát, gondoltam… aztán már nagyon gyanús lett, bekapcsoltam a rádiót, és megállapítottam, h. így jártam. Egyébként iszonyat fáradtnak és álmosnak éreztem magam, 0 energiával. Megszemléltem a reggeli szánt zabpehely + joghurt kombinációt, na neee, ezt most ne, gondoltam, majd sütöttem magamnak 2 tojást kolbásszal, végül is időn volt bőven.
Negyed 8 magasságában megérkeztek a húgomék, és elindultunk a cél felé, h. ott hagyjuk az autót, és átvillamosozzunk a rajtba. Kb. fél órán át autóztunk fel-alá, míg a 2 kis utca közé ékelt még kisebb Toronya utcát megtaláltuk, aztán le a villamoshoz, majd át a rajtnak helyt adó gimnáziumba.
A túrában nem volt olyan iszonyat sok szint, viszont ennek szinte teljes egészét letudtuk az első 9 km-ben, ami azért így már kicsit más. Drága húgom póló + polár + vastag orkán mellény kombinációban vágott neki a túrának, hiába KÉRLELTEM perceken át, h. legalább a mellényt hagyja a kocsiban. Ennek eredményeképpen a mellényt az első kb. 500 méter után begyömtük az én zsákomba, és cipelhettem is egészen a túra végéig. Az emelkedőkön valóban nemigen fáztunk. Voltak szép, magas helyen lévő kilátópontok:

A húgom még sosem volt korábban a Hármashatár-hegyen, és most megállapította, h. ez nem is olyan nagy baj. Viszont VÉGRE sikerült rávennem, h. próbálja ki a túrabotokat, majd a túra végéig el sem tudtam venni őket tőle:

Bevallom, én már az elején iszonyat fáradt voltam. Nem is aludtam ki magam, meg azért előző nap is mentem, egyszóval zselé vagyok, na :). Azért persze mentem, de nemigen kérdezgettem a húgomékat, h. nem jönnének-e gyorsabban :). Annak is örültem, mikor végre a zöld csík kellemesen egy szintben haladó útjára értünk. Utána a végén a kék 3szög jelzésen még volt némi felfelé menet, illetve pontosan a „fehér jelzésalap kék 3szög nélkül” jelzésen:

mert a jelzésfestés még nem fejeződött be. Az úton haladva kellemes meglepetés ért, idén még ilyeneket sem láttam, de itt szépen virítottak:
 Az utolsó kilátóponton készül még pár fénykép:

aztán elindultunk a valóban riasztóan meredek lefelén, amitől a húgom először kicsit pánikolt, de aztán ügyesen megoldotta:

A városi szakaszra beérve ezúttal már simán megtaláltuk a Toronya utcát, és kevesebb mint 4 és fél óra alatt benn voltunk a célban. A célban volt zsíros kenyér és szörp. Útközben viszont semmi, de semmi, még egy kocka csoki sem – ehhez képest ezer forintos nevezési díj a tegnapi 600-hoz viszonyítva nem kevés, bár nyilván nem kötelező benevezni egy túrára, le lehet menni az utat simán nevezés nélkül, és akkor egy fillérbe sem kerül. Viszont az oklevél, de főleg a kitűző, az nagyon szép, a húgom teljesen belelkesedett tőle. Én már semmin nem lelkesedtem, hazaérve eldőltem, mint a kivágott fa, és aludtam egy órát. Nevezzetek papírkutyának :)

Julianus 50



Táv: 54 km

Szint: 1600 m

Ez egy munkanap szombat volt, ennek ellenére Tonnakilométer is ráért, el is határoztuk, h. (immár másodszor) menjünk együtt a túrán. Remek, gondoltam, legalább tartjuk egymásban a lelket, meg inspiráljuk egymást, h. gyerünk. Ráadásul TKM ígért nekem vmi ajándékot, amit nagy érdeklődéssel vártam.

Ezen kívül ez volt az a túra, amin először ki akartam próbálni az ivózsákot. Ez egy ilyen kis műanyag zacsi, amiből kilóg egy cső. A zacsit beteszed a hátizsákba, a csövet rögzíted a vállhevederen, és nem kell megállni, ha inni akarsz, hanem csak szívod. A cuccot a dekatlonban vettem, és a lehető legmélyebb felháborodással tapasztaltam, h. a következő szöveg áll rajta: „Kövér test számára”. Hát ezen eléggé kiakadtam. Nehogy már még az IVÓZSÁKOM is beszóljon… (Kíváncsiságtól hajtva megszemléltek a török feliratot is, hogyaszondja „nem tartalmaz olajat”. Király. Aztán megtaláltam az angolt is, amiből kiderült, h. ez azt akarja jelenteni, h. : „Ne töltsön bele zsíros folyadékot.")

Reggel az 5:41-es vonattal mentem Nagymaros-Visegrád állomásra, ami szerintem elég durva, de 7-től lehetett rajtolni, és inkább indultunk az elején. Biztos, ami biztos, én azért vittem lámpát, hátha sötétben érünk be, 54 km az mégiscsak 54 km, és fáradtnak is éreztem magam, nem volt nagy kedvem sietni. (Mondjuk, ha majd sor kerül „A” projektre – vagyis nem is olyan sokára – akkor is vajon azt fogom mondani, h. „jaaaj, nincs kedvem sietni, mer fáradt vagyok…”, mikor „A” projekt nagy buktatója ÉPPEN a szoros szintidő a hozzám hasonló, leszázalékolt lajhárhoz hasonlóan dinamikus mozgáskultúrájú indulók számára?)

A nevezésnél voltunk már jó páran:



Ennek ellenére gyorsan ment a dolog, valamiért úgy emlékeztem, h. egy ezres a nevezési díj, és háromszor is rákérdeztem: biztos, h. csak 600? Rögtön az elején ki is emelném, h. ezzel együtt a szervezés, az ellátás, a pontőrök nagyon korrektek voltak, sőt, a nagybörzsönyi ponton már-már zavarba ejtően kedvesek, egyszerűen tömtek minket, még az útra a kulacsomat is teletöltötték a nagyon finom limonádéval, és volt gyakorlatilag korlátlanul húsvéti rozmaring alma, ami nálunk is volt a kertben, pont olyan aprók, de finomak voltak.

Elindultunk a már ismerős kék csík jelzésen kifelé a faluból, először csak kicsit emelkedett, aztán egyre jobban. Közben viszont láttunk egy csomó érdekes virágot, például a pirosló hunyorokat, amiket idén most láttam először, fel is hívtam rájuk TKM figyelmét, és engedelmével megálltam lefotózni őket:



Aztán a jól ismert jobb kanyar után nekivágtunk a brutális felfelé emelkedőnek, és útközben beértük az első pontot :). A pontőr ugyanis még csak akkor igyekezett a kilátó felé. Nahát, utolértük a pontot, lelkendeztem TKM irányába, velem még sosem történt ilyen! Kicsit későn indultam, mondta szégyellős mosollyal a pontőr, aztán pecsételt nekünk ott az út közepén. A kilátó közelében TKM roppant kedvesen felajánlotta, h. keressünk meg egy ládát, ami neki már megvan, de nem nagy kitérő, és akkor meglesz nekem is. Meg is lett hamarosan a fa tövében:



Mentünk tovább, nem a sárga csíkon, mint veletek a kilátó után, hanem a kéken, Márianosztra felé. Hamarosan újabb láda közelébe értünk, másztunk fel a jelzetlen úton a hegyoldalba, arra nem lesz jó, kiabáltak utánunk a jó szándékú túratársak, én csak annyit üvöltöttem vissza: „LÁDA!”, ja, akkor jó, mondták, ezek szerint sikerült érthető magyarázatot adni egyetlen szóban, nagyszerű. A láda után visszatértünk a helyes útra, ez egy nagyon kellemes szakasz, nem megerőltető, ráadásul útközben legnagyobb örömre találtunk éppen nyíló tavaszi héricseket, az elsőt idén:


Majd hamarosan többet is csapatosan: 



A török-mezői pontot elérve egy kicsit letértünk ismét a túra útvonaláról, ezúttal nem láda, hanem folyadékpótlás miatt: lementünk a Fehér-forrásokhoz, ide egyszer veletek is el kell jönni, annyira érdekes: egy brutál nagy gödörben fakad több forrás is, mondtam is TKM-nek, h. az lesz a te forrásod, ez meg az enyém, jó? Így legalább nem kellett összevesznünk, h. melyikünk melyikből iszik. Saját külön forrásommal:



A törökmezői tó után ismét alkalom adódott a ládázásra, végül is csak a susnyás, szúnyogos, piócás, köves, vizes, ÁMDE felettébb romantikus patakmederbe kellett lemászni a hídpillérek alá, ahol igaz, h. sötét volt, de legalább a híd élemledett korú deszkáiról a nyakamba hullott a helyi fauna összes korhadéklakó tagja és az oszlásnak indult erdei hulladék elképzelhető legszélesebb skálája, amikor a túratársak átkeltek a fejünk felett. Ja, amúgy ha még ne mondtam volna nektek, ez a szép a ládázásban (bár ennek további örömeire később még visszatérnék insallah).

Mindegy, a láda meglett, és mi is rácsatlakoztunk a forrásos kitérő után a túra hivatalos útvonalára. Mentünk Kóspallag felé, enyhébb felháborodásomra felfelé, gondolkodtam is rajta, h. TKM kevesellte a szintet a túrában („nincs is 1600”), hát én nem, de igyekeztem diszkréten fuldokolni, és tartani a tempót. Viszonylag hamar elértünk a „Kóspallagi elágazás” nevű pontot, amely – mily meglepő – a kóspallagi elágazásnál volt:



A hősies pontőrök diót törtek, és a megpucolt dióbéllel kínálták a megfáradt túrázókat. Mivel a diótörést én magam a meggymagozással egy kategóriába sorolom, őszinte tisztelettel vettem a dióból. De persze nem időztünk sokáig, menni kellett tovább. Egyre melegebb lett, és kezdett felderengeni bennem, h. ha februárban, -2 fokban egy szál téli futófelsőben mentem futni, akkor 22 fokban NEM ugyanabban a felsőben kellene menni… mindegy, kissé felhevülten haladtunk, mert azért kellett ám felfelé is menni a változatosság kedvéért:



Arra is rájöttem, h. ez az ivózsák („kövér test számára”, jaja) nagyon praktikus, tényleg sokat segített, rendesen ittam, míg ha le kellett volna mindig venni a zsákot, akkor nem ittam volna rendesen. Némi kis hibája van azért: a hátizsákban van egy rekesz, amibe ezt a zacsit be lehet rakni, no, ez a zsák hátsó részében van, vagyis pont felfekszik a júzer hátára. Leírhatatlan érzés, amikor egy jó mély slukk hatására a 37 fokos izó beömlik az ember szájába… hidegen se egy élmény, de így testhőmérsékletűen, hát, ezt nem lehet elmondani, ezt ki kell próbálni.

Közben utunkat figyelő szempárok kísérték:



Nemsokára beértünk a 20-as táv céljába, Márianosztrára. Itt zsíros kenyér, alma, limonádé kombóval kínáltak minket, utóbbi kettőt igénybe vettem, miként a szemben lévő nyomós kút hideg vizét is. Egy darabig jól szórakoztunk azon, h. az egyik helyi hölgy kutyusa beszökött a pontra, és nem is volt hajlandó hazamenni – ebben bizonnyal része volt annak, h. a túrázók zsíros kenyérrel etették Foltost:



Kissé szorongva vágtam neki a további útnak, tudván, h. fel kell mászni a Koppány-nyeregbe, és annyira nem éreztem fittnek magam. Végül is annyira nem volt vészes, megkaptuk a pecsétet, aztán egy rövid, de szórakoztatóan meredek szakaszon fel a Kis-Koppányra. TKM említette, h. ezt ugyan ki lehetne kerülni egy kicsit hosszabb, de a hegyet megkerülő úton, de természetesen mi ilyet nem teszünk, mert szeretünk magas helyekre felmenni, ahonnan jó a kilátás, és átélhetjük azt az élvezetet, h. ismét leküzdöttünk egy jó kis emelkedőt. Amúgy útközben találkoztunk virító pimpóval és valami Euphorbia fajjal is, tehát már csak ezért is megérte:



Fentről pedig valóban gyönyörű panoráma nyílott a Börzsönyre:



Mentünk tovább, és TKM hamarosan közölte velem, h. itt van egy negyedik láda a közelben, ha gondolom, begyűjthetem, ő addig megvár a romantikus kis erdei réten. Persze nem hagytam ki, ha már itt van az úttól alig 200 méterre, naná, h. megkeresem, mondjuk az szöget üthetett volna a fejembe, h. ő miért nem akar jönni… mikor a BRUTÁL meredek, köves, csúszós lejtő felénél jártam, akkor már tudtam, de akkor már persze hogy nem fordultam vissza. Amúgy megérte lemászni, mert a kilátás az hihetetlen volt:



Mondjuk, mikor realizáltam magamban, h. FEL is kell mászni, akkor már kezdtem gondolkodni, akkor meg különösen, amikor megláttam, h. TKM a szó szoros értelmében hanyatt fekve heverészik a fűben – bizonnyal remekül érezte magát, míg én a ládáért küzdöttem. De sebaj, mert én meg utána hosszasan arról meséltem neki, h. hogyan kell reszelt egeret és békaturmixot készíteni fiatal kígyók táplálásához. Ennek hatására a nagybörzsönyi ponton nem nagyon kért zsíros kenyeret…

A ponton megint csak nagyon kedvesek voltak, a limonádé nagyon finom, de nekünk ugye menni kellett. Tudtuk, h. ismét meg kell mászni a Koppány-nyeregbe vezető meredeket, csak ezúttal másik irányból, és előttünk állt még a Nagy-Galla is, amelyen én még sosem voltam – no, a tetején most sem lettem, mert csak az oldaláig mentünk fel a hegynek, amit korábban a távolból már megcsodáltam a hetyke kis kúpjával:



Út közben meglepetten állapítottam meg, h. a patak bizony még alaposan be van fagyva a mély patakvölgyben:



A Koppány-nyeregbe vezető emelkedő nem volt olyan gázos, mint vártam, pedig ekkor kezdett elkapni a szokásos „35 km-es fáradtság”, de elhamdulillah hamar el is múlt – fáradtság ellen nincs is jobb, mint egy jó kis emelkedő. Felértünk a Koppány-nyeregbe:



Ahol is leültünk, és kávéztunk egyet. Biztos, ami biztos, én megettem egy fehérjeszeletet is :).

Ismét a kék csíkon mentünk tovább a Nagy-Galla oldala felé, ez a hegy nagyon szimpatikus nekem, egyszer insallah felmegyünk majd a tetejére is. Addig is kellemes erdőn-réten vezetett az utunk:



Ahogy egyre kevesebb maradt a távból, úgy lelkesedtünk fel egyre jobban, és igyekeztünk kicsit megnyomni a tempót. Az út jó volt, kellemesen járható, néha kicsit lejtett is, hát miért is ne siethetnénk, meg kocoghatnánk bele néha egy kicsit. Érjünk be 11 órán belül, tűztük ki vidáman a célt, és valóban jó tempóban sikerült haladni, nem is éreztük az addigi 40 km fáradtságát. Meg-megpillantottunk előttünk egy-egy túrázót, előzzük meg, adtam ki a jelszót, TKM pedig hasonló lelkesedéssel vetette magát az üldözésbe. Néha kocogtunk, néha csak kiléptünk, és egyre-másra előzgettük a túrázókat. Közben beszégettünk, és megfigyeltem, h. errefelé még a fának is füle van:



A Misa-réten lévő pontra úgy értünk, h. láttam: a 11 órán belüli időhöz 65 percen belül kell beérni. Nem is beszélgettünk sokat, nyomjuk meg, mondtam, egy órán belül be kell érni. Hát, ahhoz futni kell, mondták a pontőrök lemondó arckifejezéssel, eddig is futottunk, mondta büszkén TKM, én örültem, h. ő örül, és mentünk tovább, még mindig jó tempóban.

Az út utolsó szakasza nagyon rossz volt: először egy iszonyat köves részen kellett menni, ami már így 50 km környékén nem annyira esik jól, utána meg aszfalton, ami szintén nem. Ennek ellenére végül is beértünk 10:40 alatt, amibe persze benne volt a ládázás is, különös tekintettel arra, amikor én nyugdíjas csigaként le-, majd felmásztam ahhoz a KRETÉN ládához, mialatt egyesek hanyatt fekve heverésztek a fűben, de sebaj, mert (1) végül is én akartam ládázni, nem más, és nem is kényszerített rá senki, (2) még nem beszéltünk pl. a kígyóevő kígyókról sem.

A célban pont az orrom előtt ment el a vonat, de nem gond, mert beültünk a restibe, ahol is TKM átadta az ajándékot, amelynek nagyon örültem, és amelynek mibenlétére most inkább nem térnék ki bővebben, de aki nálunk jár, az a szobámba való belépés után balra felfelé nézve megtekintheti insallah.

Hamarosan felszálltunk a következő vonatra, amin volt fűtés, aminek nagyon örültem, mert ekkor már nagyon fáztam, pedig rajtam volt a dzseki. A kellemes melegben hamar eltelt az utazás, a Nyugatiból meg már pecek alatt itthon voltam.

Nagyon élveztem a túrát, a társaság remek volt, a vége az kifejezetten izgalmas volt, a kilátások gyönyörűek (hiába, a Börzsöny…), a szervezők kedvesek, az ellátás kellemesen bőséges, az útvonal, hát, az meg börzsönyös :). Én nem keveselltem a szintet ám... Insallah itt leszünk jövőre is!

2012. március 19., hétfő

Vasárnapi kirándulás


Négy nap, három túra 3.
Táv: 16 km
Szint: 480 m
Vasárnapra szintén remek, napsütéses idő ígérkezett. Szombaton amúgy is egész nap ültünk a szemináriumon, ideje volt ismét útnak indulni. A meghirdetett kirándulásra hatan jelentkeztek, és reggel 8 után nem sokkal vágtunk neki az Árpád-kilátóhoz vezető FOSlépcső tesztelésének. Azt hiszem, 10-es skálán legalább 9-es besorolást kaptak…

Viszont a lépcsők tetejéről remek volt a kilátás, és kissé megvidámodva indultunk az Árpád-kilátó felé:

Itt a focipálya mellett megálltunk reggelizni, és végre megtörtént az, amit már ANNYIRA vártam… Hanyag mozdulattal elővettem egy termoszt, és könnyedén feltettem a kérdést: Kértek egy kávét? Aztán csak hallgattam a leeső állak koppanását :). Szóval kávéztunk az erdő közepén, a gyerekek labdáztak, megettük a szombati szemináriumról maradt mindenfélét. Ez után kevésbé elegáns módon a kéken indultam tovább a zöld helyett, de hamar korrigáltam, és elhamdulillah mindenki jól vette ezt a kis kitérőt. Azzal bíztattam a csapatot, h. a szint nagyobb része már megvan, és jó hangulatban haladtunk tovább Solymár irányába.
Most is láttunk egy csomó hóvirágot, sőt, még pettyegetett levelű tüdőfű is virágzott:

Lepkét is rengeteget láttunk, de csak ez az egy hagyta magát fotózni:

A Szarka-várnál a csapat már kezdett fáradni, ezért újra leültünk, és megettük a maradék kaját, legalább nem kellett hazacipelni. Innen már hamar beértünk Solymárra, sajna az én hangulatomat már beárnyékolta a tény, h. MÉG MINDIG dolgoznom kell, ha hazaérek. Ettől függetlenül nagyon szép nap volt, insallah hamarosan újra mehetünk veletek, és azok is jönnek, akik most valami oknál fogva kimaradtak. Szeretettel várunk mindenkit! 

Márciusi emléktúra 48


Négy nap, három túra 2.
Táv: 42,8 km
szint: 1230 m
Te hova is mész holnap, kérdezte a húgom csütörtökön, a villamoson ülve. Márciusi emléktúra 48, feleltem. Hát, már ne is haragudj, de szerintem te perverz vagy, válaszolta húgom társalgási hangnemben. Szép, mondhatom. Milyen világban élünk, ahol a fiatalabb testvér csak úgy perverznek nevezi az idősebbet :)
Mindenestre, én magam is erre a véleményre hajlottam, miután az éjszakába nyúló munka után az ébresztő hajnali 5-ös csörgésére próbáltam kimászni az ágyamból. Nincs mese, a hosszú távon 7 és 7:30 között van csak rajt, sietni kell.
Mondtam már nektek, mennyire utálom a BKV-t? Azt a gusztustalan képmutatást például, amivel a tömegközlekedést elkezdték „közösségi közlekedés” néven emlegetni… Én pl. a 7-es buszon SOHA nem láttam még közösséget, csak tömeget… és bár nem járok olyan hú de gyakran a Pilisbe, de még EGYSZER SEM fordult elő, h. a hévnek sikerüljön rendesen végigmenni a teljes vonalon. Ráadásul ez alkalommal még a neten sem volt fenn, h. pótlóbuszra kellene számítani. Pedig az volt. Ha nem ez lett volna „a” túra a hétvégére, visszamegyek aludni. Így azonban felpréselődtem a pótlóbuszra, majd beálltam Csillaghegyen nevezni a sorba. Elég sokan voltunk már, de minden olajozottan ment, a nevezési díj szokatlanul kevés (500 HUF), az idő még kicsit hűvös. Az összes polárt otthon hagytam, csak a vastagabb futófelső volt rajtam, kicsit fáztam. Ekkor még. Aztán a nevezés után megindultam felfelé, a Nagy-Kevély irányába. Hamarosan nem fáztam. Hoppácska, gondoltam, hát itt felfelé kell menni… mindegy, mentem, sőt, igyekeztem, a nap sütött, a BKV egyre távoldott, kezdett jó kedvem lenni.
Még sosem voltam a Kevélyen, hiába, nem sokat járok a Pilisbe. Mikor felértem, már csúcsforgalom volt a csúcson:

Nem is véletlenül állt meg szinte mindenki egy kis szusszanásra, fotózásra, mert a kilátás valóban nagyon szép volt:

A pont azonban nem itt volt, hanem a nyeregben, így egy pár korty után indultam is tovább. Pilisszentkereszt ismerős nekem, jártunk erre M. Sz-kel és a csapattal, még rántott sajtot is ettem itt… most a falu szélén kellett pecsételni, megkérdeztem a pontőröket, h. mennyit jöttünk eddig, de nemigen tudták. Ez végig jellemző volt amúgy, bár a pontőr fiatalok/gyerekek nagyon kedvesek voltak, de konkrétumokat nemigen tudtak mondani. Én nagyon hiányoltam az itinerről a táblázatot a szint- és távadatokkal, nekem sokat segített volna. Valamint az itiner olyan érdekes megfogalmazást is tartalmazott, h. „kb. 20 perc múlva a K jelzés letér a PΔ jelzésről”. Hogy tessék? KINEK 20 perc? Nekem, vagy a Tamásnak? Mert NAGYON nem mindegy :).
Megnéztem a GPS-t, aki szerint 18,9 km-nél jártunk, és indultam tovább, felfelé, hogy máshogy. Ami kellemes meglepetés volt, az az, h. (1) egész jól ment a dolog, el is határoztam, h. be kellene érni 10 órán belül, úgyh. siessünk, (2) láttam egy CSOMÓ ilyet, és nekem ők az elsők idén:

Egész szőnyeg volt belőlük, teljesen megvidámodva mentem tovább, aztán egy idő után valami brutál hosszan kellett menni felfelé. Sajna itt már nem volt hóvirág, ezért nem tudtam erre hivatkozva megállni, de legalább elővettem a kulacsot, és ittam pár kortyot. Aztán leküzdöttem a maradékot, és a ponthoz felérve ettem egy banánt meg egy fél szendvicset. Mondjuk lehet, h. nem pont itt kellett volna, mert innen még fel kellett menni… HANNN. A Hely, amelyet Nem Nevezünk Nevén. Mondjuk nem volt ám olyan gáz, mint pl. az Istállóskő. Fel is értem viszonylag hamar, és önkiszolgáló módon pecsételtem, 5-6 pecsét közül is lehetett választani a múzeumban:

Aztán itt tettem egy kört, mert az itiner szerint a PΔ jelzésen kellett volna továbbmenni, de azt meg nem találtam. Vagy 10 perces körbe-körbe járás után (a múzeum biztonsági őre már gyanakodva méregetett) feladtam, és megkérdeztem egy épp beérkező túratársat, h. merre kell továbbmenni. Arra a műúton, mondta, és majd jobbra fog menni. El is indultam arra, kicsit tétován, aztán hamarosan utolértem egy 6 főből álló csapatot, náluk az itiner, hohó, ők is a túrán vannak, olyan rossz helyen insallah nem vagyok… egy darabig mögöttük mentem, ami a brutál meredek lefelé PΔ-ön jó is volt, mert lefelé nem vagyok egy gazellatípus. Aztán a kellemes kevésbé lejtős szakaszon eléjük vágtam, kicsit kocogtam, az egyikük szintén, a GPS-ről beszélgettünk, a többiek a pontnál értek be minket. A ponton nagyon-nagyon finom limonádé volt, rögtön 2. helyezést adtam neki a tavalyi Nagy-Hársas túra limonádéja mögött. Jól is jött, mert nagyon kevés folyadékom volt már. Másfél liter volt nálam, ez nekem kevés egy túrára. Csokival is kínáltak, de azt nem kértem. Mentünk tovább a kéken, kellemes, patakocskás tájon, bár a patakocskán néhol több arasz vastagságú jég is volt:

Amúgy a táj és az idő is nagyon szép volt, nohát, nem is olyan rossz ez a Pilis, gyakrabban kéne jönnöm ide, gondoltam akkor már többedszer a nap során. Egész addig, amíg el nem értük a kék + jelzést, ami kiment a műútra, aztán hol volt, hol nem volt… mint a mesében. No, most merre tovább… Beért a 6 fős csapat minden tagja, közösen, 3 térkép és a GPS segítségével tanakodtunk. Lent, alattunk jobbra ott kanyargott a zöld +, amit néha, messziről kéknek néztünk, ilyenkor valaki lemászott megnézni, de csak zöld volt az. Erre kell menni Dömörkapuhoz, mondta az egyik srác, menjünk le, és onnan tudom az utat Lajos-forráshoz. Ja, vagy menjünk le előbb Pomázra, mert én meg onnan tudom, gondoltam magamban, de nem dobtam be az ötletet, mert mindenki eléggé feszült volt már. A Pilis iránti vonzalmam percről-percre csökkent.
Aztán végül nagy nehezen megegyeztünk abban, h. BÁRHOL is megy a kék+, egy idő múlva keresztezni fogja a zöld +-t, menjünk hát azon. Meg is lett az elágazás, bár a kék +-ok végig lefújva fekete festékkel, nem tudni, ez vandalizmus vagy hivatalos átszervezés volt-e, mi azért elindultunk rajta, a 6 fiúból 4 lemaradt az emelkedőn, a másik 2 bevárta őket, én meg fújtattam tovább felfelé, mert már láttam, h. veszélyben a 10 órán belüli terv. A jelzés hol elveszett, hol megkerült, nem érdekel, gondoltam, mentem tovább a GPS alapján. Kissé zaklatottan, de megtaláltam végül a Lajos-forráshoz vezető ismerős utat. Meg is lett a pont, de azt már láttam, h. a 10 órából ki fogok csúszni, no sebaj, a szintidő azért meglesz insallah, gondoltam, és nekivágtam lefelé a télről ismerős kék +-nak, ahol most is volt helyenként sár:

De a nagy része azért teljesen jól járható volt:

kocogtam lefelé, nem láttam egy túrázót sem, ekkorra a mezőny már jól szétszóródott. Azért még biztos jöttek erre, mert hamarosan 3 (nem túrázó) fiatal jött szembe, végigmértek, és az egyik azt mondta a többinek: „Ezek valami elől futnak, mi meg pont arrafelé megyünk…” Ha kicsivel több oxigén és idő állt volna rendelkezésemre, elmagyaráztam volna félelmük alaptalanságát, így azonban csörtettem tovább.
Hamar lenn voltam Pomázon, az itiner elég bonyolultan leírta, h. merre kell városon belül menni, pedig elég lett volna annyi: a zöld jelzésen. Megelőztem pár rövidebb távos fiatalt, jó volt látni, h. mennyi általános-középiskolás korú gyerek volt a túrán. Aztán hamarosan feltűntek a táblák, majd a kedvencem is:

A célban megállapítottam, h. végül is csak 6 perccel futottam ki a tíz órából. Aztán még egyszer átszámoltam a 7 és 16 óra közötti különbséget, és megállapítottam, h. 6 perccel futottam ki a 9 órából. Hurrá. Leültem az udvaron, ittam (továbbra is nagyon finom) limonádét, és a kínált zsíros kenyeret kihagytam, viszont a hagymával felturbóztam a szendvicsemet. Mire megettem, a 6 fiú is befutott, örültem, h. ők is megtalálták az utat és rendben beértek.
Sajna a hévig még kellett 2 km-t menni, ami annyira nem hiányzott. Az sem, h pont az orrom előtt ment el a hév. A legkevésbé pedig az, h. mire (20 perc múlva) a másik megérkezett, a sor még mindig nem jutott odáig, h. nekem is legyen jegyem. És nem volt olyan különösen hosszú sor, de a pénztáros hölgyet szerintem rendkívül frusztrálta, h. neki dolgoznia kell a hosszú hétvégén, és kb. 0,3 jegy/perc sebességgel dolgozott… mondtam már, h. utálom a BKV-t?
Persze megint át kellett szállni a pótlóbuszra, én még felfértem, de elég sokan nem, mivel a BKV úgy gondolja, h. egy hév teljes utazóközönsége fel fog férni egy buszra. Hát nem.
Hazafelé beugrottam a boltba egy körtéért, mert úgy éreztem, h. NAGYON ennék egy körtét, és ez viszonylag veszélytelen dolog lévén úgy gondoltam, h. na jó, legyen. Így is még szintidőben itthon voltam elhamdulillah :)

A Gyermekvasút nyomában


Táv: 19,2 km
Szint: 705 m
Négy nap, három túra 1.

A négynapos hosszú hétvégén remek idő ígérkezett. Szombaton egész napos szemináriumot terveztünk, de a többi három napon miért ne lehetne túrázni? Mondjuk szerda este kaptam egy hosszabb, sürgős munkát, amivel hétfőre meg kellett lennem, de majd minden éjszakából lecsípek pár órát, gondoltam. Így is lett (szenvedtem is).

A három túrából az első a Gyermekvasút nyomában lett. Erre a húgomék is jöttek, hiszen ő és a lánya is elhatározták, h. Budapest-kupázni fognak. Reggel a házunk előtt hagyták az autót, és innen már tömegközlekedéssel indultunk a Széchenyi-hegy felé.

Elhamdulillah már ¾ 8 előtt a rajtban voltunk, így (.24-kor már el tudtunk rajtolni. Mire mi elindultunk, már ekkora sor állt:



Előre mondtam a húgoméknak, h. ezen a túrán rengetegen lesznek, tömeg, tolongás, legyenek türelmesek, és ne idegeskedjenek, bármi legyen is. Hát, meg kell mondanom, SOKKAL jobb volt a helyzet, mint vártam. A rajtoltatás, pecsételés, érkeztetés, kajaosztás stb. simán ment, a rajton kívül sehol nem vártunk sokat, a pontőr gyerekek kedvesek és ügyesek, udvariasak voltak. A túrázók között is kevés volt a nem odaillő viselkedésű, legalábbis, míg mi végigértünk.

Az útvonalat jól ismerte, 2 résztől eltekintve: az egyik a zöld háromszög aljától jobbra fel, ami nekem nagyon tetszett, a húgoméknak kevésbé, mert sokat kellett felfelé menni, én még nem jártam erre, eddig mindig továbbmentem a kishídon át. Egyszer erre veletek is el kell jönnünk, NAGYON fogjátok élvezni! Ezen a szakaszon találtam egy BRUTÁL méretű bükkfataplót, szegény alól kivágták a fáját. Begyömöszöltem a zsákomba, és hazáig cipeltem. Halvány elképzelésem sincs róla, h. mit fogok kezdeni vele, de nagyon jól néz ki.

A túrán láttuk az idei év első kökörcsinjeit:



És kedvenc tavaszi virágaim, a csodálatos, szárnyalóan légies-elegáns illatú odvas keltikék is kinyíltak már:



Kis csapatunk elég hamar kettészakadt, ezért az unokahúgom és sógorom itinerét rájuk bíztam. Húgommal, aki jobban bírta a tempót, előrementünk, és időnként bevártuk a lemaradó szakaszt. Makkosmária és János-hegy között többszöri érdeklődés történt, h. sokat kell-e még felfelé menni. Szépjuhászné ás Nagy-Hárshegy között feltűnő csend támadt:


 Aztán itt elkövettem egy súlyos hibát. Nem olvastam el az itinert, naná, a húgom navigált. Azt hittem, h. innen lesétálunk Hűvösvölgybe, és annyi. Hát nem volt annyi. Még fel kellett menni a Fazekas-hegyre, ami ugyan nem egy akkora hófödte szirt, de a csapat már beleélte magát, h. innen már csak lefelé…

A Villám utcán felfelé már senki nem volt túl boldog:



De végül is leküzdöttük a Fazekas-hegyet:


és innen már tényleg csak lefelé volt, hamarosan beértünk a célba, még bőven szintidőn belül.

A húgomék megették az ellátmány részét képező rizseshúst, én meg a szendvicsemet, aztán felszálltunk a kisvasútra, h. visszamenjünk Normafáig, mert a jegy ára is benne volt a nevezésben. Ezt eléggé megbántuk, főleg a sógorom, aki nemigen bírta elviselni a több mint egyórás (!) menetidőt és közben a rengeteg ácsorgást. Meg is jegyezte, mikor leszálltunk: ha én még egyszer fel akarok szállni erre, lőjetek le!


És hogy kinek hogy tetszett a túra?

Unokahúgom: „SOHA TÖBBET nem megyek huszas távra!”

Sógorom: „Fáj a s****cském. Holnap ki se megyek a lakásból. Mit a lakásból, még a vécére se! Majd az asszony behozza az ágytálat.” (Az „asszony”, az a húgom, amúgy.)

Húgom: „Ha még egy kilométert kellett volna menni, ott döglök meg…”

Szerintem jó kis túra volt, a rengeteg indulóhoz képest remek szervezéssel, jó kis útvonallal, az idő is szép volt. Insallah jövőre is megpróbáljuk :)

2012. március 12., hétfő

Mátrahegy


Táv: 43, 42 km

Szint: 1922 m



Nagyon készültem erre a túrára. Olyan ideges is voltam előtte, mint már régen, utoljára talán a Vulkán előtt. Mivel ugye a múlt héten a Bükki Kilátások nem ment úgy, mint szerettem volna, eléggé féltem. Volt ugyanerre a napra egy mecseki túra, mi szintén tetszett volna, a Mecsekben meg még csak egyszer voltam, és abban lényegesen kevesebb volt a szint… Próbáltam ravaszul arrafelé terelgetni a fiúkat – akkor mondhatom, h. hááááát, igazán nem tehetek róla, de a Mecsekben voltunk, nem tudtam menni (kis ravasz vagyok, mi?). De aztán csütörtök estére eldőlt: Mátrahegy. 

Mint tudjátok (elmondtam már kb. 100x), nem szeretem a Mátrát. Amikor ez túratársakkal szóba jön, a legtöbben megértő hangsúllyal közlik: hát igen, én is félek a Mátrától! Én nem félek, javítottam ki mindig önérzetesen, csak nem szeretem… No, most féltem. Mivel ezeket az aggodalmaimat soha, senki nem osztja, akinek vállára borulva elzokoghatnám félelmeimet, némán rettegtem. Mintegy előképe volt ez „A” projektnek. Mondjuk ne aggódjatok, AKKOR sokkal jobban fogok félni :).

Amúgy magamban ezt a túrát az „A” projekt kvalifikációjának tekintettem. Mondtam is Tonnakilométernek, h. ha nem érek végig 10 órán belül, akkor teljesen felesleges arra pazarolnom a pénzemet, h. „A” projektre nevezzek – jobban járok, ha megyek helyette a Gyermekvasút 20-ra, vagy valami hasonlóra. Ő együttérzőn mondta, h. dehátbiztosvégigérszhalima. Ezt rövid gondolkodás után kb. úgy értelmeztem, mint mikor 8-10 éves koromban a nagyapám megnyugtatott: igen, ha a reggeli kifli+iskolatej pénzem felét mindig félreteszem, előbb-utóbb vehetek majd egy saját lovat. Egyre lámpalázasabban vártam a szombatot.

Reggel a fiúk már 6 előtt itt voltak, én szokás szerint lenn a körúton vártam már őket. Hamar leértünk Mátrafüredre, és fél 8 után 4 perccel rajtoltunk is. Én egy kicsit feszült voltam, nemcsak a túra miatt, hanem azért is, mert nem értettem, h. ha EGYETLEN EGY lányvécé van, akkor a futólány miért pont ott öltözködik át hosszasan. No mindegy, végre elindultunk.

Tamás szokás szerint elfutott rögtön, Megbízott Szakértőnk és én kissé lassabb tempóban követtük. Nekem ma andalogni van kedvem, mondta M. Sz., én meg azon gondolkodtam, h. van ezen a túrán 30-as táv is, de már mindegy… Andalogtunk kifele a faluból a számos túráról ismerős úton, elhamdulillah h. ott volt M. Sz., mert én már az első egy km-n belül kétszer is rossz irányba mentem volna… de M. Sz., mint hipernavigátor, mindkét esetben utánam szólt. Még a falun belül átszaladt előttünk az úton egy mókus, fel a kerítésre, és sokáig nézett minket alig pár méteres távolságból, aztán eltűnt a fán.

Az első pont a Muzsla-tetőn volt, viszonylag hamar felértünk, az emelkedőn hátrafordultam, mögöttem a Mátra, távolban a Kékes – MINDIG olyan kis laposnak meg ártalmatlannak látszik, amíg el nem jutsz odáig, h. fel kell rá menni:



Fenn a ponton rám köszönt valaki, megismersz, kérdezte. Nem, feleltem szégyenkezve, mondjuk ebben lehetett némi része a szemembe csorgó izzadságnak és az akut oxigénhiánynak is, mert amikor kiejtette a Via Dolorosa nevet, azonnal vágtam rá: Pista bácsi! Együtt mentünk a túra utolsó 20 km-én.

Mentünk tovább, most már egyenesebb úton, de meglepően sok hó volt:



Elértük Lajosházát, ahol most nem volt pont, viszont fel kellett mászni a hegyoldalon, ami elhamdulillah nem volt hosszú, viszont viccesen meredek:



Fenn már viszonylag normálisan folytatódott, és elég hamar meglett a pont is, ahol kaptunk egy kocka csokit. Hát, a méret nem volt eltúlozva, de nem is baj, mert ilyen mogyorósnugát-szerűség volt, amely gyermekkorom legsötétebb napjait idézte. A pont után nem sokkal meg is álltunk, M. Sz. szigorúan közölte, h. már jöttünk majdnem 10 km-t, én meg még nem is ettem és nem is ittam. Oké, megálltunk, zsák le, ittam, és ettem egy banánt. Mentünk tovább, fel-le hullámzó terepen, utolértük a múlt heti túrában fontos szerepet játszó Tibit, Zolit és barátaikat. Imre nem jött, beteg lett, ez úton is jobbulást, Éva meg nem fért be a kocsiba. Mentünk tovább, elköszöntünk az emelkedőn Tibiéktől, még egyszer összeakadtunk, mikor Galyatetőn próbáltam táplálkozni, aztán már a túra végén, mikor kifele jöttünk a kocsival, láttam, h. akkor érnek be, szóval elhamdulillah minden rendben ment velük.

Innen lassan megkezdtük a folyamatos emelkedést Galyatető felé. A többi táv ide nem jött fel, TKM, sajnálhatod, h. ezt kihagytátok… Az idő remek volt, már jön a tavasz, szólt hátra M. Sz., igen, érzem, feleltem, még a banán is csírázni akar. Hogy érted, fordult hátra M. Sz., érzem, h. jönne fel a torkomon, nyögtem ki, és nem vicceltem. A következő nagyobb emelkedőn el is vesztettem M. Sz-t (csoda, h. eddig együtt mentünk), aztán Galyatetőn még összeakadtunk, utána már csak a célban. Mondjuk elhamdulillah a jelzések jók voltak, és miután magamra maradtam, és nem számíthattam semmi sztár vagy egyéb navigátorra, teljesen egyedül is megtaláltam az utat.

Galyatetőre felfelé az utolsó szakasz jó meredek, M. Sz. jött szembe, van fenn banán, mondta bíztatóan, én igyekeztem nem elesni a jeges, havas, sáros stb. emelkedőn, de jó, banán, gondoltam. Aztán fenn meg is csodálhattam az üres ládákat:



A banán ugyanis elfogyott… no, sebaj, van még egy a táskámban, illetve egy a gyomrom és a szájüregem között valahol félúton… elővettem az apró, alig tenyérnyi teljes kiőrlésű zsemlémet, és valahogy lenyomtam a felét, annyira nem esett jól, sebaj, irány Parádsasvár, lefelé a piros +-on, ami M. Sz. szerint nem is meredek. De pedig az. Viszont nagyon szép volt, a kilátás is, meg a vége felé a patak mellettünk a mély patakvölgyben:



Meg jó sáros, csúszós is volt, de azért elhamdulillah rendben leértem Parádsasvárra, ahol ettem lekváros kenyeret (ez az ellátmány része volt) és ittam egy kávét (ezt vettem magamnak). A pontőr hölgyről kiderült, h. a lánya is muszlim, ez úton is üdvözlöm őt.

A következő pontig kellemes volt az út, annyira, h. kicsit kocogtam, a ponton szúróbélyegző, szúrtam, és tovább Parádóhutára. Itt már láttam, h. a magammal hozott kb. másfél liter folyadék leginkább a „vicc” kategóriába sorolható, vettem volna egy fél literes ásványvizet, de nem volt, viszont a pultos hölgy készséggel kimértnekem pohárba a felbontott másfeles üvegből. Végül is megittam a fél litert, utólag jutott eszembe, h. kérhettem volna éppen a saját kulacsomba is… mindegy, gondoltam, a Kékesen majd veszek valamit.

Innen a Pisztrángos-tóhoz kellett menni, ahonnan elkezdődik a Kékesre felvezető hírhedt emelkedő. Én itt még csak lefelé jöttem korábban, és úgy nem volt olyan iszonyat vészes. Hát, gondolom, felfelé majd más lesz, mondtam magamban. Sokkal jobban megdöbbentett azonban az, h. ADDIG IS egy csomót kellett felfelé menni. A piros +, hát az elég durva volt felfelé. Ilyenek voltak benne:



Mondjuk, ha megnéztem volna az itinert tüzetesebben, akkor láthattam volna, h. a nem egészen 4 km-ben van mintegy 400 m szint, de én erre nem voltam felkészülve. A csodálkozás és felháborodás (nem MONDOD, h. még MINDIG van felfelé) váltakozó érzelmeivel eltöltve mentem felfelé. A táj amúgy gyönyörű volt, meglepően sok hóval, és már majdnem a Pisztrángosnál ezzel a T-szurdokot idéző, érdekes jégképződménnyel:



A Pisztrángos-tónál már kezdett derengeni, h. insallah be tudok érni 10 órán belül. Tűkön ülve (illetve állva) vártam ki, h. az előttem lévő párnak a pontőr bácsi pár perces csevegés után pecsételjen, majd leültem egy padra, h. enni kéne valamit.

Itt vetném közbe, h. ez a túrán történő táplálkozás (TTT, hahaha) nem nagyon megy nekem. Ha nem eszek, előbb-utóbb rosszul leszek. Ha ekkor eszek, már mindegy, mert ki fogom hányni (lásd Gödöllői Lemaradás). Ha eszek, akkor pedig folyamatosan émelygek felfelé az emelkedőn. Csokit, azt persze simán tudnék enni (szerintem), de hát nem azért diétázom mintegy 2 éve, h. most elkezdjek csokikat zabálni… Marad az, h. az emelkedő TETEJÉN kell enni, mert lefelé azért nincs gond. Most viszont nem gondoltam, h. 4 km emelkedő után az újabb 3 km emelkedő előtt ennem kéne, viszont határozottan éhes voltam.

A héten a húgom elvitt Szakrális Impregnáló Sprajt venni a dekatlonba, és akkor beszereztem ilyen kis zacskós gyümölcspépeket. Eddig ódzkodtam ezektől, gondolván, h. ezt azért nálam sokkal komolyabb embereknek találták ki, akik ilyen 100 km-ket futnak. De most gondoltam, egy életem, egy halálom, kipróbálom.

Jelentem, 100%-ban bejött. Nagyon kevés volt, talán 1-2 kanálka, nem émelyegtem tőle, nem akart visszajönni, de az éhségem elmúlt. Az íze, hát azt hagyjuk, de mint tudjátok (főleg, mióta diétázom), szinte BÁRMIT képes vagyok megenni, ha meggyőzöm magam, h. az jó lesz nekem. Pl. ma is HALAT ettem, én egy HŐS vagyok szerintem.

A zacsi után nekivágtam az emelkedőnek:



Nagyon sok hó volt, néhol csúszott, emlékeztem ezekre a szakaszokra a sziklás hegyoldallal akkorról, amikor lefelé jöttünk itt:



Alapvetően 3 nagyobb szakasz volt ez a kevesebb, mint 3 km, nekem a legutolsó tetszett legjobban:



Amúgy sokkal könnyebb volt, mint vártam, nem kellett megállnom, simán felmentem, még előzgettem is, és nagyon tetszett az egész. Pont az a fajta emelkedő, amit a legjobban szeretek: nem olyan hűde durva, mint pl. a sárga - jelzésen a Kékesre felfelé, nem is technikás, csak menni kell kitartóan. Fenn a ponton közöltem is a pontőrrel, h. azt hittem, durvább lesz. Nehezítsünk legközelebb, kérdezte érdeklődve. Nem, nem, siettem tisztázni a dolgot, ittam egy fél liter teát, megettem a másik banánt, vettem egy light kólát az útra, és indultam tovább, mert most már az is lehetségesnek tűnt, h. 9 és fél óra alatt érjek be.




A tetőről levezető aszfaltút brutálisan le volt fagyva. A GPS-t nézegetve eldöntöttem, h. SZERINTEM merre megy le a zöld csík jel, de mint tudjuk, az elképzeléseim és a valóság nem minden esetben vannak 100% átfedésben, így megkérdeztem az utánam jövő túratársat: te biztos tudod, h. erre kell lejönni, vagy te is csak tippelsz? 100%, felelte mosolyogva, erre én nekilódultam, és hamarosan IRL is megláttam a zöld jelzést a kerítésen. Egyszer csak hallom, h. valaki csúszik lefelé szánkón, kinek van ennyi esze, ezen a durván jeges kocsiúton, gondoltam, és hátranéztem. Döbbentem láttam, h. az előbbi túratárs az, és nem szánkón, hanem a hátán csúszik… nagyon megijedtem – szerintem jobban, mint ő – mert kívülről nézve ÓRIÁSIT esett és csúszott. Érdeklődésemre azonban közölte, h. nem ütötte meg magát.

Mondjuk engem is sokszor csak a bot fogott meg, mert lefelé az út köves volt, csúszós és jó havas is volt:



Ennek ellenére ahol tudtam, kocogtam, és nagyon élveztem. Előttem szintén kocogott kicsit az esős túratárs, én meg igyekeztem nem lemaradni tőle. Arra gondoltam, h. középiskolás koromban hogy utáltam futni, és még egy iskolakör sem ment, pedig az kb. fél kilométer ha volt… Nagy kár, h. majdnem 40 éves lettem, mire megszerettem az ilyesmit.

A következő pont után már sárosabb volt az út, de azért próbáltam menni, majd kiértünk egy kis gerincszerűségre, ahol beértünk egy 5-6 fős csoportot, akik ráérősebben mentek, mi is belassítottunk. Egy ideig még jól is esett, aztán persze kezdtem türelmetlenkedni – ha így megyek, mi lesz az „érjünk be 10 órán belül” elképzelésemmel, és ennek folyományaként az „A” projekttel? Azzal nyugtattam magam, h. ott is előfordulhat, h. beszorulok valaki/k mögé. Amúgy egyetlen percig sem kétlem, h. ha szólok, h. mennék, illetve ha leghalványabb fogalmuk lett volna arról, h. mire gondolok, azonnal elengedtek volna. Én viszont nem szóltam (néma gyereknek…), mert arra gondoltam, h. könnyen lehet, h. mégsem tudom tartani a tempót, és akkor meg mit pattogok itt, én kis szerencsétlen. Engem megelőzhetsz, mondta kedvesen az esős túratárs, aki látta, h. egyszer próbáltam kielőzni, de aztán mégsem, mert se mást lelökni, se én magam leesni nem akartam. Aztán egyszer csak a velünk párhuzamos útszerűség felemelkedett mellénk, én kifutottam, és bevágtam az élen haladó hölgy elé. Mi van. Halima, kerget valaki hátulról, kiáltott utánam valaki, nem tudom, ki volt, és azt sem, h. honnan ismerjük egymást, ezt úton is elnézést kérek. Lényeg, h. futottam tovább a cél felé, legalábbis reméltem J.

Hamarosan beértem rövidebb távon indulókat, gyerekes családos kirándulókat, elengedtek, elővettem az itinert, h. mennyi van még – és akkor láttam megdöbbenve, h. két pont van még, illetve az egyik egy mozgó ellenőrzőpont, ahol én nem pecsételtem. Befékezés, ti melyik távon vagytok, kérdeztem egy fiatal párt, a 30-on, mondták. És nektek megvolt a mozgó pont? Persze, már jó régen. Ó, basszus, végig az útvonalon jöttem, hol nézhettem be, törtem ki kétségbeesve. Hát, két apóka ült az út szélén egy hokkedlivel, elég nehéz lett volna benézni, mondta a fiú, és hozzátette: de szívesen megmutatom, merre kell visszamenni. Hát, én már biztos nem megyek vissza, mondtam, kissé szomorúan gondolva arra, h. legfeljebb nem fogadják el a teljesítést. Aztán megnéztem megint az itinert, és a tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. minden pontnál oda van írva, h. melyik távnak kell ott pecsételni, és a „Télizöldes, túristaúton, mozgó ep”-hez oda van írva, h. 30, basszus, mi nem is MENTÜNK arra, hogy kéne ott pecsételni.  A másik pont, meg Mátraháza, parkoló, 10, 20, 30-as táv, mi lenne, ha néha el is OLVASNÁM, h. mi van az itinerre írva... A 40-esnek ott nem kell pecsételni, kiabáltam vissza, aztán futottam tovább. Tudtam, h. hamarosan kiérek a sárga – jelzésre, amin az itiner szerint „Gyöngyös felé” kell majd haladni. No, azt nekem honnan kéne tudnom, h. merre van, gondoltam, de úgy döntöttem, majd megkérdezek egy autóst. Aztán ez feleslegessé vált, mert mintegy azonnal felismertem, h. ez az a sárga, ahol reggel jöttünk felfelé. Balkanyar, és a reggeli útvonalat követve 1 km múlva már a célban voltam, pontosan 9 és fél órás idővel, ami ja, tudom, semmiképpen sem országos rekord, de én azért nagyon boldog voltam.

Rég örültem annyira kitűzőnek, mint mikor ezt átvettem. Gratulálunk, és várjuk legközelebb is, mondta az érkeztető hölgy. Biztosítottam róla, h. REMEK túra volt, még akkor is, ha nekem nem jutott banán…

Szaladtam ki a fiúkhoz a kocsihoz, nem akartam megváratni őket. Tamás 6:44 alatt ért végig, ami szerintem már a nem egészen normális dolog kategóriába esik… M. Sz-t meg sem mertem kérdezni. Ő viszont rámszólt: összekented magad valamivel! Valóban, a fél arcom csupa sár volt, de ezt addig senki nem tette szóvá… Gondolom, a vízilócsorda minden hangerejével és kecsességével elcsörtető, összeszorított fogú, erősen koncentrálva előremeredő, az akut oxigénhiány összes tünetét mutató, lila arcú őrülttel SENKI nem merte közölni, h. hé kislány, sáros a kis pofikád…

A fiúk kitettek a vasútállomáson Füzesabonyban, 10 perc múlva jött a pesti IC. Ekkor már annyira éhes voltam, h. bár viszolygok attól, ha valaki a vonaton eszik, azért csak benyomtam a maradék zsemlémet… aztán csak ültem, bámultam ki az ablakon, és arra gondoltam, milyen jó kis túra volt ez.

A szemben ülő öreg néni végigmérte a túrabotjaimat, ahogy szálltam le a Keletiben. Kirándulni volt, kérdezte. Igen, feleltem mosolyogva. És kellemes volt, kérdezett tovább. Nagyon, mondtam, és indultam haza, a zuhany és a gulyásleves vonzásának engedelmeskedve…


*** Figyelem! Önvallomás következik! ***

Rájöttem, h. szeretem a Mátrát. Azt hiszem, azért viseltettem eddig olyan kemény ellenérzésekkel az irányába, mert féltem a szintesebb túráktól. Tévedés ne essék, most is félek a szintesebb túráktól, de azért sokkal jobban élvezem őket, mint pl. egy éve. Jó kis hely ez a Mátra. Lehet felfelé menni bátran.