2012. február 25., szombat

Zöld 45


Táv: 43,31 km
Szint: 1605 m

Sokáig úgy tűnt, h. akárcsak tavaly, idén is egyedül megyek erre a túrára. Aztán írt Tonnakilométer, h. az ő eredetileg kiszemelt túratársa lemondta, menjünk együtt. Örültem, mindig remekül szórakozunk együtt – most még jobban, de ezt ekkor még nem tudtam – és legalább ládázunk is egyet.
Szombat hajnalban sokáig gondolkodtam, h. mit vegyek fel, amiben nem lesz melegem, és lehetőleg fázni sem fogok… Végül egy futófelső + „C” polár kombóra esett a választás – „C” polárt még nem ismeritek, kivéve Adrienn, de majd hamarosan bemutatom insallah. Elraktam a GPS-t, térképet nem vittem, hiszen velem lesz Tonnakilométer, a Sztárnavigátor, nincs mitől tartanom.
7-kor találkoztunk a farkasréti rajtban, majd nevezés és (részemről) csomagfeladás után neki is vágtunk. Ez a túra egy brutál felfelé mászással indul, ezt egyszer veletek is ki kellene próbálnunk insallah. Felérve az Ördögorom sziklái és a kilátás azonban kárpótoltak a mászásért:

Megkerestünk egy geoládát, ami nem igazi láda volt, csak virtuális, vagyis meg kellett keresni egy betonkockát az úton, és arról kellett a számot leírni jelszónak. Mivel szó szerint az út közepén volt a betondarab, ez nem volt olyan óriási kihívás. Aztán becéloztuk a Széchenyi-hegyet. Tudni kell, h. az ide felvezető zöld háromszög Magyarország általam talál legkevésbé kedvet emelkedője – nem olyan hú, de meredek, de hosszú, és nem hoz valami látványos eredményt… nem az, h. felértél pl. Istállóskőre, és akkor most büszke lehetsz magadra, hanem ott vagy a gyermekvasút végállomásánál, ahol amúgy a kisgyerekes anyukák szokták sétáltatni a sarjaikat. No, mindegy, útközben volt még egy virtuális láda, Az Úti Madonna kápolna emléktáblájáról kellett leírni valamit. A Széchenyi-hegyről nagyon érdekes volt a ragyogó napsütés és a sötét felhők kontrasztja:

Innen a Normafáig már kezdtük érezni, h. lesz még itt sár is… A Normafától a kilátás most nagyon szép volt a tiszta időben:

A Tündér-szikla előtt nekünk kerülnünk kellett (felfelé, naná) h. egy ládát megkeressünk. Kezemben a GPS-szel, másik kezemben a két bottal próbáltam mászni felfelé a brutál csúszós, sáros hegyoldalban. A GPS szerint a láda élesen balra fel. Felmegyek a KRETÉN csúszós, jeges, vizes sziklákon, sehol semmi, az utolsó pillanatban kapok el egy fatörzset, h. nehogy hanyatt vágódva szánkázzak alá, nagy nehezen megkerülöm a sziklát, a túloldalon ott áll TKM jámbor mosollyal a geoláda rejtekhelye mellett. No, nálam, akkor már szakadozott a cérna, nem IGAZ, h. felmentem azon a BÜDÖS sziklán, erre meg itt van, nem is kellett volna, ki az a szerencsétlen, aki elhiszi, h. ezt mi SZÓRAKOZÁSBÓL csináljuk? Szóval kb. olyan hisztit sikerült levágni, mint mikor M. Sz. kíséretében először mentem fel a Csóványos geodéziai tornyába. TKM láthatólag remekül szórakozott, ami persze nem sokat tett hozzá az én lelki stabilitásomhoz, de azért logoltam persze. Nézd, tuja, egy szál sziklából nőtt ki, próbálta a hangulatot oldani TKM, lesz@rom a tuját, tajtékzottam én, hát, ahhoz elég akrobatikusnak kellene lenned, állapította meg TKM a tujácskát szemlélve.
Feladat: keresd meg a képen a tuját!

Nagy nehezen sikerült élve és épségben visszamászni az útra, és hamarosan meglett a pont is, amit a ládázás miatt az indulási oldalról közelítettünk meg az érkezési helyett. Ez fel is tűnt pár embernek, igen, mi vagyunk a kretének, akik még pluszban felmásznak a ládákhoz, tisztáztam a helyzetet még mindig kissé paprikás hangulatban. Aztán gyorsan módosítottam: illetve ÉN vagyok kretén, TKM nevében nem nyilatkozhatom!
Persze ekkor már mindenki remekül szórakozott, mentünk tovább, itt egy szakaszon jó jeges volt az út, egy előző futó elesett, és csaknem TKM-et is átlökte a meredély szélén, de megúszta elhamdulillah, aminek nagyon örültem, mert mégiscsak SOKKAL jobban navigál nálam. Tovább cuppogtunk a következő pont felé, ami Fekete István háza előtt volt, ez egy elég e4seménytelen szakasz volt, majd innen az Árpád-kilátóhoz, amely már sokkal eseménydúsabb, amennyiben feltételezzük, h. esemény=lépcső. Rengeteg lépcsőn mentünk felfelé, TKM tippje szerint a 10-es FOSlépcső-skálán (egyszer majd insallah írok egy tanulmányt az eltévedéstudomány mérőszámairól) egy 7-8-as simán volt. Azért persze felértünk, még jóval a kilátó előtt volt a pont, kaptunk csokit, ami nagyon jól esett. A kilátónál rutinszerűen otthagytuk a túra útvonalát, és megkerestük a következő ládát, megtalálás után TKM készített rólam egy képet, lábamnál a láda-rejtek, rajtam „C” polár:

Innen, a változatosság kedvéért, sár volt. Menet közben kedves, szívbéli témámról, az eltévedéstudományról és az eltévedéskutatásról tartottam (szerintem) rövid értekezést TKM-nek. A következő pont, a Virágos-nyereg után is elég csúszós volt, de ez még elment. Hamarosan meredeken felvágtunk jobbra a Csúcs-hegy csúcsára, h. megkeressük a következő ládát. Ott lapul a láda valahol, a fák között:

Ez is viszonylag hamar meglett, aztán, mivel ekkor már elég erős volt a szél, kicsit lejjebb mentünk a hegyoldalban, és leültünk reggelizni. És kinyitottam a termoszomat, majd gondolván, h. előbb inkább eszem, a hátizsáknak támasztottam. Legalább 20 másodpercig így is maradt, majd eldőlt, és az ÖSSZES tea kiömlött, pedig zöld tea volt, és méz is volt benne, tragikus… Alig vártam, h. Solymárra érjünk, és vegyek kólát a CBA-ban. Előtte még azonban meg kellett birkózni a Solymár előtt MINDIG jelen lévő brutális, sárga sárral. Amikor a szántóföld szélére kiértünk, a kilátás fantasztikus volt:

A sár már kevésbé:

Egyre nehezülő léptekkel tapicskoltam, olyan érzés volt, mintha tapadókorongok lennének a bakancsom talpán. Azért csak elértünk a Szarka-várhoz, és felmentünk a toronyba, h. megkeressünk… na mit? Csak nem egy geoládát? De, de… ez azonban nagyon ötletesen volt elrejtve – én AZONNAL, elsőre megláttam, de azt hittem, h. konnektor vagy villanykapcsoló. Ezek után tüzetesen átvizsgáltuk az egész tornyot, majd lefelé jövet TKM észrevette, no és Ő valamiért RÖGTÖN tudta, h. az nem konnektor… talán azért, mert egy átlag várromban nem túl sűrűn fordulnak elő konnektorok? Ki tudja… Mindenesetre innen már hamar beértünk Solymárra, pecsételtünk, vettünk kólát, és elindultunk.
A solymári pont után elkezdtük megmászni a Zsíros-hegyet. Én tavalyról úgy emlékeztem, h. SOKKAL kevesebbet kell felfelé menni, de bölcsen hallgattam, és elveim szerint némán szenvedtem. Útközben a bükkös nagyon szép volt:

Itt elhamdulillah rövid időre megálltunk, és TKM magyarázott valamit, azt hiszem az erdőgazdálkodásról, vagy erdőfelmérésről, vagy fakitermelésről, vagy mittudomén, valami fák voltak benne, én próbáltam lélegezni. Aztán mentünk tovább, le a zöld jelzésről, h. megkeressük a következő ládát. TKM precízen készített előre egy nyomtatott táblázatot, amiben ott volt a ládák neve, a rövid leírás, h. hogyan lehet megtalálni, és egy üres rubrika a jelszónak. Épp a zsebemből akarom előhalászni ezt a papírt (amelyen már ott szerepelt az aznap előtúrt ÖSSZES láda jelszava), mikor megfagyott bennem a vér… nincs meg az a BÜDÖS papír! Elhagytam… illetve nem hagytam el, mert mindkettőnk itinerével együtt egy zacskóban volt a zsebemben, és a zacskó az itinerekkel elhamdulillah megvolt, hanem mikor a solymári ponton elővettem a papírköteget, a ládalistát otthagytam a pecsételésnél… Ekkor aztán IGAZÁN eldurrant az agyam: hogy lehetek ilyen szerencsétlen hülye, h. PONT a jelszavakat hagyom el, felmásztunk minden NYÜVES hegyre a BÜDÖS jelszavakért, és most nem tudjuk regisztrálni a találatokat, mert a kis Halima elhagyta azt a KRETÉN papírt!!! TKM egy darabig döbbenten bámult, mikor kijelentettem, h. elhagytam a papírt, aztán remekül szórakozott rajtam… végül megtaláltuk a ládát, és mentünk vissza a jelzésre, de én még Nagykovácsiban is dühöngtem, TKM meg – biztos, ami biztos – a nagykovácsi ponton inkább elkérte tőlem az itinert, h. innen már ő hozná tovább :):):)
Ez úton is szeretném kérni, h. ha esetleg valaki a túrán talált egy A4 fehér lapot, a ládák listájával és a jelszavakkal, az szóljon már legyen szíves… ugyan megegyeztünk TKM-rel, h. szerdán én megyek és megkeresem még egyszer a ládákat, ha már ilyen ügyes voltam, de azért hátha megvannak azok a jelszavak valahol…
Nagykovácsiban még megkerestünk egy ládát – igen, továbbra is én írtam fel a jelszavakat, de innentől már nem hagytam el, elhamdulillah – aztán a ponton ettünk vajas kenyeret, és lekvárosat is, valami brutál finom lekvár volt, és tea is. Utána még felmentünk az utolsó nagyobb emelkedőkön a Nagy-Kopaszra, ahol még elég rendesen volt hó:

Lefelé a Tarnai-pihenőtől a szokásos, fenyőkkel körített remek kilátás:

Ekkor már tudtuk – illetve TKM, aki elolvassa a kiírásokat, már a rajtban is tudta – h. egy erdőirtás miatt a túra útvonalát elterelik, és az utolsó 5 km-t simán a betonúton be kell gyalogolni Budakeszire. Ez nekünk persze nem tetszett, és rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, h. mi bizony, irtás ide vagy oda, a régi útvonalat választjuk, az erdőn keresztül. Az utolsó ponton, ahol a műútra rá kellett volna fordulni, ezt mondtuk is a pontőrnek, aki figyelmeztetett, h. nincs meg végig a szalagozás, sebaj, itt van velem TKM, aki, mint tudjuk, sztárnavigátor. Előre is bocsájtom, nehogy bárki is tövig rágja a körmét izgalmában, h. TKM remek navigációjának köszönhetően gond nélkül beértünk, pedig az én GPS-em lemerült, és a végén már töksötétben mentünk.
A vadkerítésen átmászva tőlünk nem messze találkoztunk velük. Feladat: keress a képen egy muflont és 5 dámvadat!

Hamarosan vészesen elkezdett sötétedni. A mai utolsó geoláda helyére – amelyet Anna legalábbis „veszélyesnek” minősítene – már erősödő félhomályban értünk fel. Bevallom, h. ezt a ládát nem találtuk. Egyrészt tényleg sötétedett már, másrészt – bármily hihetetlen is – szorított a szintidő. Elládáztuk az időt, és kezdtem megijedni, h. kicsúszunk a 11 órából. Ezért megfelelő sebességgel megindultunk, keresztül az erdőirtás területén, ami miatt nem engedték erre a mezőnyt. Lassan nem láttam semmit, az úton nem lehetett a kidöntött fák miatt menni, felmentünk az út fölé a susnyásba, a faágak közé, erősen gondolkodtam, h. mikor töröm ki a bokámat, igyekeztem lábon maradni és sietni, szóval ez egy nagyon érdekes, romantikus, vadregényes szakasz volt, természetesen a túraszótári értelemben. Nekem azért tetszett, kiváltképp, h. TKM ment elöl, ezért mindig tudtam, h. ahol ő elesik, ott nekem vigyáznom kell…
Végül egy utolsó nekirugaszkodással sikerült visszatalálni az útra, és innen már hamar benn voltunk, a szó szoros értelmében a szintidő utolsó percét is kihasználva. Pont 11 óra alatt értünk végig, mondjuk a célban TKM GPS-e 50,1 km-t mutatott…
Nagyon élveztem ezt a túrát, mondjuk jobban örültem volna, ha a jelszavakat nem hagyom el, de, ahogy M. Sz. mondta épp az imént: „viszont valaki K gyorsan fog tudni 10 ládát regisztrálni”…


2012. február 18., szombat

Budai Trapp


Táv: 30 km

Szint: 1100 m

Ezen a szombaton a Barcika 50-en szerettem volna lenni, de logisztikai okokból ez sajna nem jött össze. No, akkor legyen a Budai Trapp, gondoltam, a Budaörsi Hármak tagja – azon túrák, amelyeket tavaly azalatt csináltam, mikor Budaörsön laktam átmenetileg. Most legalább láthattam, h. mennyivel könnyebb az Oktogontól kiérni a Nyugatiba, mint Budaörsről…

A reggeli, 6:10-es vonat 20 perccel a rajtidő kezdete előtt van a rajtnak helyt adó Piliscsabán. Tudván, h. simán elszüttyögök általában 20 percet a rajtban, inkább ezt választottam, mint az egy órával későbbit. Így pontosan 7:30-kor tudtam rajtolni. A tervem eredetileg az volt, h. megkeresek 2 db geoládát is. Itthon gondosan összeállítottam a hozzájuk vezető útvonalat. A rajtból kifelé tartva a kék csík jelzésen bekapcsoltam a GPS-t – és ekkor hasított belém a felismerés, h. a gondosan összeállított útvonal, az bizony a számítógépemen maradt, elfelejtettem áttölteni a GPS-re. Sebaj, gondoltam, megkeresem leírás alapján, és nyúltam a zsebembe a kinyomtatott leírásért. Ami nem volt ott. Otthon volt, az íróasztalon. Ekkor a GPS kikapcsolt. Hát te meg miért kapcsolsz ki, förmedtem rá, nem szabadna, csak a Margitát mented ezekkel az akksikkal… no, sebaj, kicserélem a pótelemekre. Aha, jöttem rá, miután már 5 perce túrtam a hátizsákomat, azokra a pótelemekre, amik a konyhaasztalon maradtak… Na jó. Ennyit a mai ládákról. Ekkorra már az összes ember, akivel együtt rajtoltam, jócskán megelőzött persze, de legalább megvolt a motiváció, h. nagyobb sebességre váltsak. (Amúgy, megjegyzem, pár km-rel később visszakapcsoltam a GPS-t, és gond nélkül működött, még a túra végén sem jelzett alacsony töltöttséget. Alighanem valami lelki baja lehetett, de időközben sikerült feldolgoznia.)

Az úton, ahol tavaly sár volt, most szép nagy hó:



Ez a Piliscsaba-Nagykovácsi szakasz annyira szép, h. egyszer insallah veletek is meg kell majd csinálnunk. Próbáltam kilépni, bát néhol a hó miatt nehéz volt, de végül is sikerült a tavalyihoz hasonlóan másfél óra alatt elérni a 8,9 km-nél lévő első pontot, ahol a pontőr hóembert épített:



Én magam is nagyon szeretek hóembert építeni, szívesen segítettem volna, de még hátra volt a túra kétharmada, így inkább felkanyarodtam a Nagy-Szénás felé, ami szokás szerint gyönyörű volt (és magas, persze):



Visszanézve a kilátás is remek volt:



Innen már viszonylag hamar beértünk Nagykovácsiba, furcsa volt, h. nincs itt ellenőrzőpont. Tovább a Piros 50-ről ismerős úton, a Vörös-pocsolya felé:



Itt az ellenőrzőponton kaptunk csokit a nagyon kedves pontőr néniktől, és kicsit el is beszélgettünk, amíg én ittam teát – szokás szerint egy marék havat dobva a forró teába, közben reménykedve, h. nem pont az erdei vécéből sikerült felmarkolni…

Hamarosan beért és csatlakozott hozzám egy túratárs, akivel ezek után egészen az Újlaki-hegy előttig többé-kevésbé együtt mentünk. Ő beszélt a kereszténységről, és beszéltem az Iszlámról :). Illetve sokat beszéltünk a közép-ázsiai népekről – akik között nekem sok személyes jó barátnőm van – és a magyarság kapcsolatáról. Kicsit csalódott, mikor mondtam, h. az ujgur barátnőimnek halvány fogalmuk sincs arról, h. kik a magyarok (míg velem nem ismerkedtek meg), és nem érzik magukat rokon népnek a magyarral… A túratárs kicsit gyorsabb volt nálam, néha megelőzött, néha bevárt. Én közben fotóztam egyet kedves határköveim közül:


eközben mielőtt a sárga csík felvágna az Újlaki-hegyre, a túratársat végképp elvesztettem szem elől. Nem sokáig… Megelőzött néhány futó is, majd egyszer csak jönnek megint, szembe futva velem… és jön a túratárs is… És felvetődött a szokásos kérdés: szerinted merre kell menni? Hát, biztos, h. nem erre, mutattam az útra, amin visszajöttek, és elindultunk kicsit jobbra, ahol hamarosan meglett a sárga. Az Újlaki-hegy annyira nem jól eső emelkedőjén a túratárs előreengedett, és aztán nem is láttam többé. Pedig vagy 10 percet teáztam a célban, talán többet is, de az alatt ő nem ért be. Insallah nem tévedt el.

Az Újlaki-hegy tetején már nagyon szép idő volt (mondjuk addig sem panaszkodhattunk, főleg tavalyhoz képest), és itt nagyon-nagyon érdekes dolgot láttam. A hegyről siklóernyősök ugrottak:



És egész félelmetes módon hasítottak a hegy mellett, néha szinte súrolva a fákat, néha egész magasra emelkedve. Hát, én ezt ki akarom próbálni, döntöttem el. Azóta alaposabban elgondolkodtam az ötleten: hahaha, pont én, aki még a létra tetején is gondolkodom, h. hogy fogok lejönni onnan… de tényleg nagyon vonzó volt nézni, és még mindig AZT HISZEM, h. szívesen kipróbálnám…

A hegyről amúgy ilyen a kilátás:



Lefelé enyhén csúszós volt, de nem olyan vészes, és utána az a szakasz, ahol tavaly olyan iszonyat durva sár volt, most kényelmesen járható. Kicsit kocogtam lefelé, megelőztem egy fiatal párt, amelynek férfitagja hamarosan utánamkiabált: Nem arra! Jobbra! Aha, azt hiszem, tavaly is itt kavartam el némileg.

Közbevetném, h. az utóbbi időben nemigen van időm eltévedéstudománnyal foglalkozni. Az eltévedéskutatás, vagyis a gyakorlati kutatás, az természetesen nem áll meg: minden héten új és új tapasztalatokat teszek (teszünk) hozzá a már amúgy is jelentős kutatási anyaghoz, de sajna az elméleti alapok további kidolgozására, finomítására, és elsősorban – mily fájó pont! – a publikációra nem jut időm. Most is elgondolkodtam azon, h. ezt a jelenséget (az útirány külső behatásra történő gyors korrekciója (t.i. „nem arra, te szerencsétlen!”)) még nem vizsgáltam meg behatóbban, sőt, még kategorizálni sem sikerült. Nagyon szomorú ez, tekintve, h. az eltévedéstudomány egyik leggyakoribb eseményéről van szó… Insallah a közeljövőben nagyobb figyelmet szentelhetek e fontos terület feltérképezésének is. Közbevetés vége.

Ezek után úgy döntöttem, h. ennyit a kocogásról, és inkább maradtam szépen a többiek mögött. Egy alaposan kijárt, csúszós lefele lejtőn történő leviharzás után már megérkeztünk a cél utcájába. Egy balkanyar és néhány perc után a célban voltunk. 6:15 alatt értem végig, ami hát, nem egy futórekord, de nekem jó.

A célban nagyon kedvesen kínáltak a nénik virslivel, nem eszem húst, mondtam. Akkor zsíros kenyér, kérdezték. Hát, az is hús… Jó, akkor kenek margarinost, mondta a néni, amin teljesen meghatódtam, de mivel még a saját szenyáim is megvoltak még, inkább teát, majd egy pohár vizet kértem. Rövid teázás után indultam a buszmegállóhoz, ami majd’ 2 km a céltól.

A túra nekem idén sokkal jobban tetszett, mint tavaly. Nemcsak azért, mert hó volt, amit nagyon szeretek, hanem a hangulata miatt is: nagyon kedvesek voltak a szervezők, a pontőrök, és ráadásul a végén sokkal jobban ki volt táblázva, mint tavaly:



Tavaly meg voltam győződve róla, h. ha egy hatalmas meteorit becsapódott volna a túra útvonalára, és mintegy a fél útvonalat megsemmisíti, a szervezők arról sem tudtak volna, kivéve azok, akik látták a tudósítást a Fókuszban. Idén valahogy olyan volt, mintha sokkal többet törődtek volna az egész túrával. Idén nekem nagyon tetszett.

2012. február 12., vasárnap

Meghívó

Szeretnéd látni az erdőt havasan - idén talán utoljára? Megteheted egy könnyű, pár órás séta formájában vasárnap délelőtt. 
Kérlek, ha jönnél, feltétlen értesíts valamilyen módon, elérhetőségeddel együtt. Ez azért szükséges, mert ha a szombati túrán azt látnám, h. az olvadás annyira beindult, h. akkor sár van, amekkorának nem szívesen tennélek ki benneteket, akkor tudjalak értesíteni.

Időpont: 2012. 02. 19. vasárnap
Útvonal: Budaörsi hegyek
Táv: 9-10 km
Szintkülönbség: 200 m
Találkozó: reggel 8-kor a Móricz Zsigmond körtéren, a 6-os villamos végállomásánál
Visszaérkezés: 12 óra körül a  Móricz Zsigmond körtérre
Terep: Túl sok szintkülönbség nincs, kellemes, jól járható erdei utak. Figyelem! Kezdő túrázóknak különösen ajánlom, ez egy KIFEJEZETTEN könnyű túra!
Gyerekkompatibilis-e? Babakocsival nem, de kicsit nagyobb gyerekeknek 100%-ban.
Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Cserezokni. Valamennyire vízhatlan cipő.

Téli Margita 40 – ládázással fűszerezve


Táv: 40 km
Szint: 650 m

Ez a túra különös jelentőséggel bír számomra: ez lett volna tavaly az első negyvenes túrám, ha nem megyek el már korábban a Wass Albert 44-re… Ettől függetlenül mindig úgy gondolok erre a túrár, h. ja igen, a majdnem-első negyvenesem. Most még 2 további tény is különlegessé tette: (1) már jó előre eldöntöttem, h. utána még átmegyek az éjszakai Kitörés túrára, mondjuk csak a legkisebb távra, gondosan elő is neveztem, (2) Tonnakilométerrel megegyeztünk, h. együtt megyünk végig, és megkeresünk pár geoládát is, h. én is lássam, mi is az a geoládázás. Már csak ezért is vártam ezt a túrát. Azt halványan észleltem a kiírást nézve, h. mintha kicsit más lenne 1-2 ellenőrzőpont tavalyhoz képest, de sebaj, ott lesz velem Tonnakilométer, a sztárnavigátor, legalább ezzel nem kell foglalkoznom.
Előző este nem sikerült időben lefeküdnöm, de mondjuk mindegy, mert amúgy sem tudtam elaludni. Bezzeg 4:40-kor, mikor az ébresztő szólt, már tudtam volna, de akkor lekésem a 6:26-os hévet… Mindegy, valahogy azért felkeltem, ettem egy rozsos kiflit, majd mikor kiléptem a lakásból, feltűnt, h. valami BRUTÁL hideg van… Előtte sokáig gondolkodtam, h. mit vegyek fel, és mit hagyjak itthon, h. délután hazaérve gyors átöltözéssel indulhassak is. Most „A” polár itthon maradt (készült az estére, szegény), „B” polár a táskába, nagy dzseki meg rám. De így is majd megfagytam. Nemcsak az utcán, a metrón is iszonyúan fáztam, úgy vacogtam, h. a mellettem ülő néni megkérdezte, h. BIZTOS jól vagyok-e… Ekkor fogalmazódott meg bennem először az ötlet, h. nem lesz ebből kitörés ma este…
Hév elérve, rajthely megvan, és hamarosan megérkezett Edit és Tonnakilométer (továbbiakban: TKM), aki vidoran közölte, h. -15 fok van. Én meg közöltem, h. nem kell sietni, mert én este nem megyek sehova, az ÁPK feltételeinek megfelelően… TKM fellélegzett, mert amikor közöltem vele, h. irányozzuk be a tavalyi 8:15-ös időmet, és ebbe férjenek bele még a ládák is, akkor azt mondta, h. izé.
Dzseki be a táskába, csomagmegőrzés, „B” polár fel. Neveztünk, majd kényelmes tempóban, beszélgetve vágtunk neki Gödöllőnek. Én fáztam. „A” polár határozottan melegebb, ez a „dupla polár” ezek szerint nem csak marketingszöveg… TKM átfogó, beható előadást tartott az erdőtörvényről és a PTK vonatkozó szakaszairól. Egy idő után nem fáztam már. A máriabesnyői templom után, de még az első pont előtt elkezdtük keresni az első ládát. Ez úgy ment, h. TKM kezembe nyomta a GPS-ét, és mondta, h. menjek a vonalon. A vonal vezetett a ládához, amit egy kis zászló jelölt. No, ANNYIRA pontosan nem vezet a ládához, h. hopp, vége a vonalnak, és rajta állsz a ládán, ez benne a lényeg. És a láda, ne egy ilyen zöldségesládát képzeljetek el, hanem annál azért kisebb dolgot: pl. egy ilyen 12x12 cm-es műanyag dobozkát, mint amibe kaját szoktam csomagolni a szerencsés (?) kiválasztottaknak. És ráadásul a láda gazdája még el is rejti azt: fagyökerek közé, odúba, ágak alá, mittudomén. Ezen meg még rajta van egy csomó hó is (ez főleg télen jellemző, nyáron azért nem annyira). Szóval, megérkezel a kis zászlóhoz (amit a GPS mutat. IRL NINCS ott zászló, ez mintegy elvenné a valódi kihívást a játékból). Ekkor tudod, h. kb. egy 10 m sugarú körön belül VALAHOL van a geoláda (azaz dobozka). És akkor elkezded keresni, a régi jó, elektronikamentes, minden-kő-alá-benézek módszerrel. A dobozkában van egy füzet, amibe beírod a dátumot meg a nevedet, és kiírod belőle a jelszót, amit aztán az interneten keresztül logolsz, h. regisztráld a láda megtalálását. Hát ennyi a lényege nagyjából. Az első ládát TKM sikeresen megtalálta nekem, boldogok voltunk, írtunk, mentünk tovább.
Az első ponton kaptunk csokit, valamint TKM volt oly kedves és lefotózott a havas tájban:

Mentünk tovább, mert hamarosan jött egy újabb láda. Ehhez (is) le kellett menni az útról, bele a hóba, árkon-bokron, susnyáson keresztül… Mikor másnap M. Sz-nek meséltem MSN-en a ládázásról, azzal zártam: szerintem a lányoknak ez tetszene. Ő azonban sokkal gyakorlatiasabban válaszolt: „ja, toronyiránt meredek hegyoldalon fel, szakadékba le…” Hát igen, lehet, h. mégsem tetszene nektek. Majd kipróbáljuk egyszer insallah.
A második láda keresésben már némileg tevékenyebben vettem részt, meg is lett egy fa alatt:

Utána visszamentünk a helyes útra. Ez egy kicsit frusztráló volt ebben a ládázásban, h. egy csomóan elmentek, mire mi visszatértünk a ládától – volt, akit 5-6 alkalommal is megelőztünk… egyszer láda előtt, egyszer láda után. De aztán már nem zavart ez, örültem, h. megvan a láda.
A Margita előtt lévő láda volt a legtrükkösebb. Le kellett menni egy tök meredek hegyoldalban, hogyaszondja „egy többtörzsű fa tövében elrejtve”. Hát basszus, az ÖSSZES fa többtörzsű volt, de komolyan. Megálltunk az egyik fánál: a GPS szerint PONT ott vagyunk, ahol kell. Kotorászás a fa alatt – semmi. Átmegyünk a szomszéd fához – a GPS szerint PONT ez az a fa… (párhuzamos univerzum, alighanem). Kotorászás – semmi. A következő fa alatt meglett. Írjuk, amit írni kell, aztán megint fel a meredek hegyoldalban, amit Anna legalábbis „veszélyesnek” minősített volna. Ez volt amúgy a nap utolsó ládája, mert azt, amihez 1+1 km kitérőt kellett volna tenni, azt leszavaztuk, mintegy egyhangúlag. Helyette azért tettünk ám kitérőt, lásd alant.
Lassan beértünk Domonyvölgybe, ahol tavaly ellenőrzőpont volt. Megbeszéltük, h. ahhoz képest, h. félúton vagyunk csak, brutál fáradtak vagyunk. Nem is értettük, miért. Utólag úgy gondolom, h. elfeledkeztünk két elég fontos dologról, méghozzá az evésről és ivásról. Én már olyan 35 km körül úgy éreztem magam, mint egy lemerült elem, de hát azért végigmentünk persze.
Domonyvölgy előtt nagyon viccesnek találtam, h. a (amúgy nagyon lelkiismeretesen dolgozó) szalagozók még egy autót is bevontak az útvonal kijelölésébe:

Itt történt az, h. egyszer csak látjuk, h. a túra résztvevői, akik előttünk mentek, elmennek a sárga + jelzésen a sárga csíkról. Pedig nem is arra kell. TKM GPS-e, a térképvázlat és halvány tavalyi emlékeim szerint a csíkon kell maradni. Maradtunk is, sajna egy túratársnő is, aki utánunk jött, és látva TKM (a sztárnavigátor) és jómagam magabiztosságát, nem habozott követni minket, vesztére… Ugyanis hamarosan igencsak megritkult mezőnyben folytattuk az utat, mondhatni, voltunk mi hárman, meg egy futó SZEMBŐL, ami már eleve rossz jel, még akkor is, ha tudjuk, milyen szinten képesek egyes futók néha elkavarni. TKM egy idő után beismerte, h. igen, valóban a sárga +-on kellett volna menni, ami amúgy benne is volt az útleírásban (amit nem olvastunk el, de ez nagyrészt az én hibám, mert TKM már az első ellenőrzőpont után rám bízta az ő itinerét is, mondván, h. ha az én zsebemből nem esik ki, tegyem oda, h. ne kelljen folyton levennie a hátizsákját), de a térképvázlat alighanem nem lett ehhez igazítva. Én szélesen mosolyogtam, hahaha, eltévedtünk, örömködtem, amit rajtam kívül senki nem osztott, amíg el nem magyaráztam, h. most voltaképpen mekkora áldozatot hozunk az eltévedéstudomány előrehaladtáért, és az eltévedéskutatás gyakorlati módszereinek fejlesztése érdekében. Ártatlan szemekkel megkérdeztem azt is, h. „TKM, mikor tanítasz meg tájolóval navigálni?”, de aztán úgy gondoltam, nem feszítem már tovább a húrt… hamarosan szembe jött velünk a mezőny többi része, és megtudtuk, h. nem olyan vészesen sokat kell már menni a pontig. Nem néztem még meg a tracket, h. eltévedéskutatási besorolás szerint vajon csak elkavarás, vagy valódi eltévedés történt-e, de érzésem szerint az utóbbi. SOHA nem gondoltam volna, h. ez megtörténhet, és az esemény még részletes eltévedéstudományi elemzésre vár.
Aztán meglett a pont, kaptunk teát meg nápolyit, és rövid pihenő után mentünk tovább. Hamarosan a sárga csík jel ráment az autóútra, ami elég durva volt, és veszélyes is szerintem, ide jó lenne valami alternatív megoldás.
Itt hamarosan az út nagyon szép lett, elég mélyen a löszfalak között haladtunk:

Egy csomó érdekes dolgot megfigyeltem, az állatok ásta üregektől kezdve a mészlerakódásokon át a furcsa formájú kövekig, bár ezzel a lelkesedésemmel nagyrészt egyedül maradtam… Aztán az út keskenyebb, de még mindig nagyon romantikus ösvényre váltott:

És hamarosan megérkeztünk a Kőkereszt nevű ellenőrzőpontig, ami arról nevezetes, h. tavaly itt érdeklődtem arról, h. nincs-e véletlen közvetlen Kőkereszt-Budaörs helikopterjárat. Idén sem tiltakoztam volna, ha van, itt már fáradt voltam. Ezzel együtt innen egy nagyon szép rész következett, a Juharos, ahol TKM megmutatta, h. melyik a juhar (és a gyertyán). Lassan majdnem annyi fát fogok ismerni, mint lágyszárút, és ha veletek megyünk valahova, akkor a „nézzétek, ezüstaszott” és „az ott a nyúlszapuska” felkiáltásaimat majd a „no, hogyan különböztetitek meg a csertölgyet a kocsánytalan tölgytől?” jellegű kérdések fogják fűszerezni insallah.
A tavalyi kényelmetlenül lapos létra most is megvolt, a tetejéig nem volt gond, de ott megálltam, és azon gondolkodtam, h. én nem megyek le innen. Rövid gondolkodás után beláttam, h. márpedig muszáj lesz, és végül is elhamdulillah megúsztam a kalandot. Loholtam TKM után, meglett az utolsó pont az egyetemi erdő mellett, megálltunk teázni, én írtam egy SMS-t M. Sz-nek, h. hol járok. Itt beért minket egy idős futó, az utolsó talán, akit láttunk, insallah meglett neki a szintideje, én nagyon drukkoltam. Eléggé fáradt volt már, megkérdezte, h. nincs-e valami meleg ital. A pontőr csak jeges vizet tudott ajánlani. Én kaptam az alkalmon, felajánlottam a teámból. Az, mint írtam, elég rosszul esett, mikor a Cseh Tamás emléktúrán a meleg italt reklamáló túratárs az én teámra bezzeg nemet mondott. Most gondoltam is magamban, h. ha ő is nemet mond, ez volt az UTOLSÓ alkalom, h. a saját teámat ajánlgatom a teát kérő túratársaknak. A bácsi azonban csak annyit kérdezett: meleg? Alig tudtam meginni, feleltem, ő pedig köszönettel elvette a teát, aminek nagyon örültem. Aztán elfutott, mi meg innen a maradék mintegy 3 km-t már besétáltuk a célba, közben átvágtunk ezen az erdőn, ami már tavaly is nagyon tetszett:

Mondjuk nekem már enyhén fájt a fejem, TKM-nek meg a gyomra… de azért jól beértünk szerintem, az útviszonyok sem voltak könnyűek, ládáztunk is, és ugye ott volt a Történelmi Jelentőségű Elkavarás is :)
Edit, aki a 30-as távot választotta, már várta TKM-t, hamarosan mentek is. Én leültem, felhívtam M. Sz-t, aki már jóformán otthon volt, mint kiderült, nem tudott hívni, korábban én sem őt, és az SMS-em sem ment át. Ezért főként az én telefonom okolható, amely egy használhatatlan majdmegmondtammicsoda. Mindegy, kicsit még üldögéltem, ettem hagymás vajaskenyeret, aztán kisétáltam a hévhez, és fél 7-re itthon is voltam elhamdulillah.
Jó ki túra volt ez, a szervezők nagyon kedvesek voltak, a társaság remek, az útleírást nem olvastuk el, de legalább hozzátehettünk valamit a soha véget nem érő tudományos kutatásokhoz. A ládázás érdekes volt, még nem tudom, h. fogok-e én ilyet csinálni, azt hiszem, azon fog eldőlni, h. hogy megy egyedül. Jövő hétre már ki is néztem egyet, ami nem esik messze a túra útvonalától…