2011. december 30., péntek

Fóti Somlyó


Táv: 35 km

Szint: 694 m



Az év utolsó túrája, gondoltam, amikor kinéztem magamnak a kiírások közül. Akkor még nem tudtam, h. szombaton Bécsbe kell mennem, így rettentő zsúfolt lesz a hétvégém – de persze ha tudtam volna, akkor is kinézem magamnak…

Péntek reggel 4:45-kor keltem, hogy a fél 7-es vonatot elérjem, és már a jegypénztárnál találkoztam egy csomó túrázóval. Akárcsak tavaly, most is a fél vonat leszállt a rajtnál, Gödöllőn, és a rengeteg ember megrohamozta a nevezést… További ismerősökkel találkoztam, nahát, eljöttél a Fosóra, kérdezte egyikük. Az meg mi, kérdeztem vissza megdöbbenve, hát a FÓti SOmlyó, mondta a vicces kedvű túratárs, és ezen nevetgéltek, amíg sorra kerültünk a nevezésnél.

A Dolina túrán nem volt annyira jó végig magammal vinni a nagy dzsekimet, nem is annyira a súlya miatt, mert nagyon könnyű amúgy, hanem mert térfogatra nagy, és valahogy nem kényelmes tőle a hátizsák. Megkérdeztem, h. átküldhetem-e a célba, lehetett, és még fizetni sem kellett érte, remek.

Fél 8-kor sikerült elindulni, még állítgattam a GPS-t, nem felejtettem el lenullázni elhamdulillah, aztán az első ellenőrzőpont a gödöllői kastélynál volt, pontőr nélküli, „furfangos kérdés” típusú ponttal: mikor ürítik a bejáratnál álló postaládát? A felirat szerint „minden hétköznap 8-10”, a választható megoldások között ez nem szerepelt, kiválasztottam hát a legközelebbit: „hétfő-péntek 8:00”. Gondolom, mikor bejárták az útvonalat, még más volt ráírva. Sebaj, ezt is gond nélkül elfogadták a végén.




Át kellett vágni az Erzsébet parkon, ami elég szép volt, egyszer veletek is eljöhetnénk, még a gyerekeket is lehetne hozni.

Volt egy kis vadaspark-rész, ahol Adriennek fotóztam „cuki állatkákat”, ahogy ő mondaná:



A szarvas nem akart rám nézni, pedig füttyögtem, cuppogtam, csettintgettem és ciccegtem is neki. A farkas viszont határozottan figyelt a füttyre. róla viszont nem sikerült a kép sajna. 

Eltévedéstudományi szempontból a túra semmiféle jelentőséggel nem bírt: a jelzések még pluszban szalagozással voltak megtámogatva, ahol nem volt jelzés, ott még több szalag, és ANNYIAN voltak a túrán, h. nagyon ritkán fordult elő egy-két percre, h. nem láttam az előttem és a mögöttem haladókat is. Alig-alig kellett elővenni az itinert, a GPS-re pedig konkrétan egyetlen egyszer sem néztem rá.

Lelkesen vártam az időjárásos oldalak által ígért havas esőt, de nem esett. Amúgy hó sem volt, egy szem se, pedig direkt a Vulkántúra óta borzalmasan koszos bakancsomat vettem fel, h. a hóban jól letisztuljon. Hát, jól nem tisztult le, de azért elég jelentős mértékben tisztább lett, meg is állapítottam, h. újat kell vennem helyette, mert már 3 helyen is lyukas. Kár, mert nagyon jó, és 50 km felett is kényelmes bakancs.

A 3. pont a Szár-hegyen volt, matricát kellett ragasztani az igazolólapra, amit nagyon szeretek, kiskoromban apám sosem engedte, h. matricát ragasszak az asztalomra, szekrényemre vagy bárhova máshova, most lelkesen ragasztottam az igazolólapra.

Ez a túra rendkívül kellemes meglepetést tartogatott számomra. Nem, nem a csokis sütit, az csak később jött. Ha Megbízott Szakértőnkkel és a túracsapattal tartottunk a Börzsöny, Mátra vagy Bükk felé, mindig láttam egy kilátót az autópályáról, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet:

Ilyenkor a következő kis párbeszéd játszódott le:

-          Az ott milyen kilátó?

-          Nem tudom.

-          Ti már voltatok ott?

-          Nem tudom, de azt hiszem, nem.

-          És van olyan túra, ami felmegy oda?

-          Nem tudom.



Nos, ez volt a „Gyertyános, kilátó” nevű pont, nagyon örültem, h. felmentünk ide, mert tényleg mindig nagyon vágyakozva néztem az autópályáról. Egészen megvidámodva viharzottam le a meredek és csúszós, agyagos lejtőn.

Hamarosan beértünk Mogyoródra, ahol a tavaly is ellenőrzőpontként működő cukrászdában idén is nagy pohár teát és nagyon finom csokis kockát adtak:



Innen eléggé eseménymentes út vezetett a következő két ponton át, tavaly is erre jártunk, most a Fáy présháznál kaptunk 2 mandarint, kedvenc gyümölcsöm, jó volt, bár nagyon hideg. Aztán felmentünk a túra névadójának, a Fóti-Somlyónak a csúcsára. Ide nagyon szép út vezet fel, és maga a hegy is nagyon hangulatos:



Lefelé nem arra kellett menni, mint tavaly, hanem éppen az ellenkező irányba, és egy kilométeren belül volt is egy újabb matricás pont, ellenőrizendő, h. tényleg erre jön-e le mindenki. Mentem tovább lefelé, és egyszer csak jön velem szemben felfelé egy túratárs, felteszem a teljesítménytúrákon oly gyakori kérdést: hát te meg honnan jössz onnan? Nyugi, te mész jó felé, nyugtat meg, majd közli, h. ő a másik irányba ment le, és most vissza kell jönnie a ponthoz. Jöttek még páran szembe, de nem vették a szívükre a dolgot, szélesen vigyorogtak. 

Hamarosan meglett a következő pont, utána kiértünk egy műútra, elővettem a mazsolás-szalámis-camembertes szendvicsemet, és kicsit belassulva ebédeltem. Ebédemet a romantikus Csomádi Iszaplerakó Telep elnevezésű intézmény felől lengedező idilli illat kísérte. Hamarosan az eső is elkezdett cseperészni, a mögöttem haladók kocogásra váltottak, engem nem zavart az eső, meg reménykedtem benne, h. a száraz kabátom úgyis a célban vár.

A 11. pontnál a villanyoszlop számát kellett felírni, és innen már csak 5 km volt hátra. Ismerősökkel találkoztam, beszélgetve, jó tempóban haladtunk az erdőn át, ami nagyon szép lett volna, de sajna a helyiek telehordták szeméttel. Kissé mérgelődve értünk be Alsógödre, majd hamarosan a vasútállomás mellett lévő kocsmához, ahol a cél volt. Szinte percre pontosan 7 óra alatt értem be. A célnál elég hosszú sor állt, vonat meg óránként van, minden óra 49-kor, és még jegyet kellett vennem… Végre sorra kerültem, az érkeztető szervező az oklevélen és kitűzőn kívül adott egy kis papírkát, ezért adnak egy üdítőt a pultnál, mondta. Visszaadtam a papírt, köszönöm szépen, de inkább megpróbálom lesprintelni a vonatot, még van 5-6 perc, de jegyet is kell venni, szólt utánam. Persze a jegypénztárnál brutális sor állt a túrázókból… elhamdulillah a vonat tíz percet késett, így kényelmesen elértem, és 4-re már itthon voltam a lakásban.

Nagyon kellemes séta volt ez az évzáró túra, sok mindenen gondolkodtam menet közben, a táj szép volt, és jó volt találkozni az ismerősökkel. Év végi összegzést pedig majd vasárnap írok insallah, mert holnap hajnalban kell kelnem…

2011. december 26., hétfő

Karácsonyi Dolina – Nagykarácsony 33


Táv: 32,5 km

Szint: 315 m
December végén nem tolonganak a teljesítménytúrák – két hétvége is ünnepi hétvége idén, ekkor nincs semmi. Márpedig én menni akartam valahova: a múlt héten sem voltam, hiányzott már, h. menjek. Elhamdulillah 26-ra adódott egy szimpatikus túra, amit egyedül is meg tudok közelíteni, a túracsapat motorizált egysége ugyanis éppen síel, a motorizációval együtt.
Amikor ezt a kiírást nézegettem, azt mondtam Megbízott Szakértőnknek: nem baj, ha ti nem jöttök, én elmegyek insallah, úgysem voltam még ilyen síkvidéki túrán. Ez nem igazi síkvidéki, felelte ő, mert azokban max. ilyen 20-30 m szint szokott lenni ezen a távon. Mondjuk, tette hozzá, nem is tudom, hogy fogtok arrafelé összeszedni 315 m szintet… Tamás azonnal megosztotta saját elképzeléseit: „Lehet, h. fel kell másznotok néhány fára is!”, és ezt olyan igazán, mélyről jövő lelkesedéssel mondta, h. érződött, neki tetszene ez a megoldás. Nekem viszont nem, reménykedtem tehát, h. a famászás kimarad.
A túra amúgy ilyen „bulitúrának” ígérkezett (ahogy Gábor mondta a Mátrabércről, haha), útközben szalonnasütéssel, amiből én ugye kimaradok, de a főrendező Tonnakilométer megígérte, h. kárpótol. Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem kajálni járok a túrákra, de most elgondolkodtam azon, h. milyen remek lenne, ha teljesítménytúra-gasztronómiai szakíróként tevékenykedhetnék – a többi túrázó tolná a zsíros kenyeret, nekem meg hordanák az articsókát szarvasgombával, h. kedvező minősítést adjak az illető túrának…
Hétfő reggel sajna kénytelen voltam 4:30-kor kelni, h. a 6:03-as vonatot elérjem. Albertirsán kb. 15 túrázó szállt le a vonatról, és kettő kivételével mindenki balra indult. Én, aki köztudottan az elnyomottak, kisebbségben lévők és semmibe vettek mellé szoktam állni, természetesen megindultam e kettő után. Közben, biztos, ami biztos, bekapcsoltam a GPS-t. Egyszer csak az egyik túratárs megfordult, és nekem szegezte a kérdést: te tudod, merre kell menni. Ööö… én nem, de itt a GPS, feleltem tétován, majd a felcsillanó tekinteteket elhomályosítandó, hozzátettem: ami szerint Királyréten vagyunk. Elhamdulillah ez hamar megváltozott, meglettek a műholdak, és egyértelművé vált, h. ezúttal bizony kompromisszumkészebben a tömeget kellene követni. Hamarosan meglett a sárga + jelzés, és szalagokat is láttam – lehet, h. már az állomásnál is volt, de nekem eszembe se jutott, h. a lelkes szervezők esetleg már a rajthoz vezető utat is kiszalagozzák. A rajt 2 km a vasútállomástól, tehát ez a 2x2 km még hozzájött a túra hosszához. Meg még én is hozzátettem magánszorgalomból, de erről majd később.
A rajt a helyi gyógyfürdővel szemben volt:

ahol egyben meg is kaptuk az úticsomagot, ami mandarinból és csokiból állt, illetve én – a szalonnasütés elmaradását ellensúlyozandó – kaptam két, nagyon bíztató kinézetű szendvicset. 7:30-kor sikerült is elindulnom, a kabátomat begyömöszöltem a hátizsákba, és sétáltattam egész nap – így jár, aki autótlanul érkezik. 
Én még sosem jártam ezen a tájon, csak vonattal vágtam át rajta, de így közelről persze érdekesebb volt. Nincsenek hegyek, inkább ilyen lankás dombok, és elég sokat kell teljesen vízszintesen menni. Megjegyzem, ez nekem hosszabb távon fárasztóbb, mint a fel-le. Persze, tudom, amikor veletek megyünk, akkor előbb-utóbb valaki megkérdezi, h. „Halima, sokat megyünk még felfelé?”, de higgyétek el, h. ha végig vízszintben mennénk, az rosszabb lenne. Az elején ezt még nem éreztem persze, kellemes erdei út volt, az itiner szerint a napocska jelzésen, de ezt egyet sem láttam, pedig nagyon meresztgettem a szemem, h. fotózzak nektek egy napocska jelzést. Aztán, mikor kiértünk az erdőből, meglett végül, így néz ki:

Addig a szalagozáson mentünk, ami egyébként végig nagyon jó volt, hibátlan, és (elméletileg) nem lehetett elnézni. Én persze benéztem, de erről majd később.
A következő szakaszon próbáltam előzgetni a hangosabb túratársakat, valamint megcsodáltam egy ilyen szélenergia-előállító körbeforgó dolgot, ami most épp nem forgott körbe, szél nem lévén, de nagyon impozáns volt, én még sosem láttam ilyen közelről:

Hamarosan már csak két bácsi maradt előttem, akiknek a tempója pont jó volt nekem: magamtól lassabban mentem volna, de ha jól kiléptem, lépést tudtam velük tartani. Mentünk, jó iramban… aztán egyszer csak 2 dolog is feltűnt: (1) már vagy 500 m óta nem láttam szalagot, de lehet, h. több, mert a bácsik annyira magabiztosan rongyoltak végig az úton, h. én autópilótára kapcsoltam, és azon gondolkodtam, h. ha vasárnap akarok báránygerincet sütni, akkor melyik nap vegyem meg a húst, és (2) a hangosabb túratársakból már abszolút SEMMIT nem hallottam – oké, gyors vagyok, de ennyire? Megtorpantam, elővettem az itinert, amiből kiderült, h. valamikor balra kell fordulni… szerintem kellett, gondoltam, és elindultam visszafelé. Eszembe jutott, h. kiabálni kéne a bácsiknak, de ekkorra már eltűntek szem elől. Meg aztán lehet, h. mégis nekik van igazuk… Mindegy, elindultam visszafelé, és sajna elég hosszú idő után meg is pillantottam a teljesen egyértelműen kiszalagozott kanyart. Azt hiszem, az imént errefelé mélyedtem bele a friss tárkony beszerzési esélyeinek latolgatásába. Nagyon mérges voltam, aztán túltettem magam rajta, arra gondolva, h. eltévedéskutatási szempontból ez vajon elkavarásnak vagy valódi eltévedésnek minősül-e. Én inkább az utóbbira szavaznék, de ehhez meg kell várni a track behatóbb elemzését.
Hamarosan ismét forduló következett, és egy nagyon bájos erdei valamin kellett menni – semmiképp nem nevezném ösvénynek, ugyanis ez egy nem létező dolog volt: ha nem lettek volna ott a szalagok, senki nem gondolta volna, h. emberi közlekedésre alkalmas útvonal:

Az jutott eszembe, mikor kb. 12 éves koromban nem tudtam a lovat megfogni, bevitt a lucernásba, majd a fejét lerakva igen határozottan legelni kezdett. Nekem rémlett, h. a ló + sok friss lucerna az nem biztos, h. jó eredményt ad, de arra sem tudtam rávenni a lovat, h. a fejét felemelje, nem hogy kimenjen a lucernából. Hamarosan előkerült a lucernaföld haszonélvezője, egy öreg bácsika személyében, aki fejhangon sipítozta: „Né tapostassad lé a herémöt azzal a luval, te gyerök!”, és közben valami azonosítatlan mezőgazdasági eszközzel hadonászott. A lónak ez nem tetszett, és a fejét felvágva berongyolt a sűrű akácosba. Én igyekeztem (1) fennmaradni, (2) összeszedni a szárakat, (3) drukkolni azon, h. a ló átférjen a fák között, illetve ha ő igen, akkor még a nyeregszárnyak és a térdeim is. (Megúsztuk végül, amúgy.) No, most ezek az emlékek törtek fel bennem, ahogy a sűrűn nőtt fák közt szlalomoztam. Végül elhamdulillah nem szorultam be sehova – elég ciki lett volna várni a fűrészes felmentő sereget – és eléggé tetszett ez az izgalmas szakasz. Aztán vége lett, kiértünk egy tradicionálisabb útra, és meglett az első pont is. Ezen a túrán nem voltak pontőrök, hanem ki volt akasztva a megfelelő helyen egy bokorra a bélyegző, és önkiszolgáló üzemmódban kellett pecsételni. Én, természetesen, rögtön az első bélyegzőt sikeresen a saját tenyerembe nyomtam. Ne kérdezzétek, hogy csináltam, tényleg nem tudom, akkor se értettem. A zöld tinta még a fürdés után is a kezemen van. Nem is én lennék…
A második pont felé tartva, kb. félúton, szembe jött velem a két bácsi. Korábban elgondolkodtam rajta, h. lehet, h. még mindig mennek, egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgással távolodva a túra tulajdonképpeni helyszínétől, de elhamdulillah időközben ők is rájöttek, h. rossz felé mennek. A mögöttem jövők közül valaki meglepetten kérdezett rá: hát ti? Hát, olyan szép ez az erdő, mondta szégyenlős vigyorral az egyikük. Nincs messze a pont, mondtam én, próbálva bíztató lenni. Utána már csak a célban láttam őket.
Hamarosan elváltunk a 22-es középtáv mezőnyétől, és egy szép kilátást nyújtó szántó szélén mentünk tovább, ahol igenis kellett kicsit felfelé meg lefelé is menni:

Szóval, ez nem az a tipikus Alföld, mint pl. nálunk otthon a falu környékén, ahol egy vakondtúrást is meglátsz 10 km-ről, hanem inkább ilyen dombocskás. Meglett a 2. pont, majd különösebb események nélkül a 3. is. Itt már elég rendesen éhes voltam, előhalásztam az egyik szenyát, gondolva, h. a felét megeszem (elég nagydarab szenya volt), a másik felét meg zsebre vágom későbbre. Hát, ez a terv sajna kudarcba fulladt, a szenya ugyanis olyan brutálisan finom volt, h. megettem az egészet. Ittam rá teát, csak úgy menet közben, sikeresen leöntöttem magamat, a hátizsákot és az itinert.
A szalagozás továbbra is jó volt, az itinert nemigen nézegettem, mert nem volt rá szükség, egy hiányossága azonban feltűnt: nem voltak résztávok. Fogalmam sem volt, h. mennyit mentünk már, és mennyi van még hátra. Ez nem csak nekem hiányzott, másokat is hallottam kérdezgetni. Megelőztem egy idősebb párt, megvan már a fele, kérdezte a hölgy a férjétől. Nem tudom, válaszolta a férfi olyan hangon, ami azt sugallta, h. ezt a kérdést nem először válaszolja meg a nap folyamán, és teljes mértékben tisztában van vele, h. nem is utoljára. Amikor meglátta a vállamon lógó GPS-t, megkérdezte: nem tudod véletlenül, hány km-t jöttünk eddig? De igen, válaszoltam kedves mosollyal, leakasztottam a GPS-t, és pár gombnyomás után közöltem: „64 km, ó basszus, nem nulláztam le, vond ki belőle a Vulkántúrát”. Az mennyi, kérdezte. Olyan 43, feleltem. Akkor megvan a fele, mondta megkönnyebbülten a hölgy.
A túra útvonalán szinte végig rengeteg kökény volt – és nagyon finomak, nagy szeműek, érettek:

Időnként megálltam, szedtem egy marékkal, és a magokat köpködve mentem tovább. Szerintem vagy fél kiló kökényt megettem, időnként egy kis galagonyával és csipkebogyóval tarkítva. És még én mondom, h. nem enni járok a túrákra…
Én soha nem gondoltam volna, h. ilyen gondolat megfordul a fejemben, és már nem is emlékszem, h. az 5. vagy a 6. pont előtt gondoltam, de tényleg elég kétségbeesetten kiáltottam fel magamban: nem lehetne már egy kicsit FELFELÉ menni? Tényleg fárasztó egy idő után a vízszintes, én is kezdtem fáradni. A táj viszont szép volt, kárpótolt a fáradságért, gondolom, nyáron meg még szebb lehet. Megálltam, h. lefotózzam ezt a szép kis rétet:

Utána vettem észre, h. a túlsó szélén, egy magaslesen ott a 6. pont. Pecsételés, és tovább az erdőben, egy nagyon kis romantikus, alagútszerű ösvényen:

Itt már megint együtt mentünk a középtáv mezőnyével, továbbra is meg-megálltam a kökényekért, aztán egyszer csak megpillantottam egy autót a távolban, majd hamarosan a teljes 7. ellenőrzőpontot, ahol égtek a tüzek, sütögettek az emberek, és meg is kaptunk az oklevelet meg a kitűzőt, annak ellenére, h. a cél még kicsit odébb volt. A kitűző amúgy nagyon szép, és még járt kis ajándék könyvjelző is.

Megettem a másik szendvicsemet, ittam teát, és indultam, mert kicsit fáztam. Már egy ideje mentem, mikor eszembe jutott, h. elfelejtettem megkérdezni, h. milyen messze van a cél. Ekkor ugyanis 13:15 volt, és minden óra öt perckor van vonat Pestre. Vagyis volt 50 percem a vonatig, de a céltól még 2 km az állomás. Ha a cél mondjuk csak 3 km, akkor jó eséllyel elérem a vonatot, de ha több, akkor nem sietek, mert inkább lassabban megyek, mint hogy ott álldogáljak a hidegben. Hát, szerintem több, döntöttem el a térképvázlatot nézegetve, és nem siettem. A kívánságom is teljesült, jött egy emelkedő, lehetett felfelé menni. Kényelmes sétatempóban mentem, megálltam kökényezni néhol, aztán egyszer csak jobbra megpillantottam egy brutális hosszú löszfalat, ami tele volt lukakkal:

Aha, ez lesz a Gyurgyalagos, gondoltam. Nagyon jól nézett ki, már csak ezért is megérte eljönni a túrára. A madarak most persze nincsenek itt, mert belefagynának a lukakba, de majd tavasszal visszajönnek insallah. Kíváncsi lennék, h. hogyan védik meg őket az emberektől. Az út egész közel megy a fészkeket rejtő löszfalhoz – vajon nem zavarja ez a madarakat a fészkelésben, nevelésben? A dédapám, aki méhész volt, valódi, mélyről jövő, engesztelhetetlen gyűlölettel üldözte ezeket a madarakat. Állítólag pusztítják a méheket – nem tudom, h. ez igaz-e, de felénk ezt mondják a méhészek. Elhamdulillah, h. a tanya nem volt felszerelve stratégiai atomfegyverekkel, mert a tata biztos bevetette volna a gyurgyalagok ellen (valamint rókák, vakondok, pockok, szarkák, és általában a hazai fauna minden olyan tagja ellen, amelyeket nem lehet (a) megenni, (b) anyagmozgatásra használni, (c) eladni).
Lassan elértem a 4-es utat, majd a reggeli rajtot. Csak a parkoló autók árválkodtak itt, meg sem álltam, mentem tovább a vasútállomás felé. Végül alig több mint 5 percet kellett a vonatra várnom, elhamdulillah nagyon jól jött ki.
Ez egy nagyon érdekes túra volt nekem – nem voltam még ilyen „lapos” túrán, tehát az újdonság erejével hatott, és fárasztóbb volt, mint vártam. Ettől függetlenül tetszett, a táj is, gondolom, még szebb lehet, mikor zöld, és biztos van egy csomó érdekes vadvirág is. A hangulat nagyon családias volt, és a szervezők érezhetően rengeteg energiát beletettek a túrába – mivel magam is szervezek rendezvényeket, ezt nagyon tudom értékelni. Remélem, lesz jövőre is insallah…

2011. december 10., szombat

Börzsöny Vulkántúra

Táv: 43,6 km (ez még elmegy)

Szint: 2216 m (hoppácska!)

Naszóval, ez hosszú történtet lesz. Türelem, csináljatok egy teát, és olvassátok végig.
 1. Lerántom a leplet – mi történt két hete?
Talán emlékeztek rá, h. 2 hete a nagybörzsönyi túra beszámolóját e szavakkal zártam:
„Egyébként pedig Megbízott Szakértőnk olyan SOKKOLÓ kijelentést tett hazafelé az autóban, h. egy darabig levegőt sem kaptam, és még azóta sem tértem magamhoz. Azt hiszem, lehetséges, h. ez a kijelentés ALAPJAIBAN változtatja meg életem menetét, és igencsak súlyos hatással lesz jövőmre, eltévedéskutatói munkásságomra és blogger-tevékenységemre. Igazából még most is eléggé meg vagyok rázkódtatva. Ki tudja, mi lesz ebből…”
Hogy mi is történt pontosan? Már a kocsiban, hazafelé, M. Sz. lelkendezett az útvonallal kapcsolatban, majd közölte velem: „És majd két hét múlva ott jövünk majd felfelé a Vulkántúrán!” Aha, TI ott jöttök, feleltem én, mert h. én ARRA a túrára nem jövök, az tuti biztos. De jössz, közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és hozzátette: addig nem viszlek egy túrára sem, amíg erre el nem jössz. Biztos, ami biztos, megkérdeztem: ez most csak az idei Vulkántúráig érvényes, vagy örökre? Örökre, mondta, és a hangjából kitűnt, h. ezt bizony nem lehet megváltoztatni. 
És jössz velem végig, kérdeztem reménykedve. Nem, felelte kategorikusan, olyan hangon, mint mikor a hiperrealista szülő válaszol négy éves gyermekének „A Mikulás hozza az ajándékot a csizmámba?” kérdésére. Na, köszi.
Majd, biztos, ami biztos, elmesélte, h. mikor először járt ezen a túrán (6-7 éve talán), a kék sáv durva emelkedőjén leült az út szélén egy kidőlt fára, és közölte, h. ő nem bír tovább menni. És mi lett, kérdeztem aggódva (még nekem is feltűnt, h. most itt ül a kocsiban, tehát bizonnyal nem rendezkedett be az erdei életre, és maradt a kék sáv jelzés kérdéses szakaszán). Hát, ott volt a Tamás, aki adott egy banánt, és lelket öntött belém, felelte. Nekem bezzeg nem lesz ott a Tamás, gondoltam magamban, de bölcsen hallgattam. Igazából tudtam, h. ez a rész már a túra vége felé van, és úgysem láttam semmi esélyt arra, h. el fogok jutni idáig, felesleges hát a durva kék csík miatt aggódnom, gondoltam.
Tavaly kezdtem túrázni, de néhány túrától bölcsen távol maradtam, meg sem próbálkoztam velük, mert tudtam, h. én ezekhez kevés vagyok, ez sok lenne. Ilyen pl. a Vulkán is. Nem annyira a távolság miatt – mentem már hosszabbakat is – hanem inkább a brutálisan sok szint miatt, ami ráadásul MIND az első 35 km-ben halmozódik fel. KÉTSZER is fel kell menni a Nagy-Hideg hegyre, ami egy FOSfal (ez NEM trágár kifejezés, hanem tudományos rövidítés). Meg mindenhová fel kell menni, amikor meg nem brutálisan meredeken fel, akkor brutálisan meredeken le. A túra szintmetszete úgy néz ki, mint egy sündisznó. Hát nem, szó sem lehet róla, én ezen nem bírok végigmenni.
A következő hét kisebbfajta pánikban telt. A Bakonyi Mikulás elején, mikor még együtt mentünk, megkérdeztem M. Sz-t: te hogyan készülsz egy ilyen túrára? Többet edzel, vagy máshogy eszel? Á, nem, én ilyeneket nem csinálok, felelte ő, fejben készülök. Na, a fejben készülés, az nálam is megvolt: újabb egy hétig paráztattam magam. Biztos, ami biztos, azért reggelente a szobabiciklin a program elindítása után nyomtam egy „UP” gombot – ez az egész program nehézségi fokát megemeli egy szinttel – az ellipszis tréneren meg kettőt is. Aztán vártam az elkerülhetetlent.

2. A kedvcsináló
A Bakonyi Mikulás túrán beszélgettem az egyik túratárssal, akivel együtt mentem egy darabig. Arról volt szó, h. ki hova megy a jövő héten. Én a Vulkánra, mondtam kissé remegő hangon. Hát, én oda BIZTOS nem, tört ki a túratársból, tavaly elmentem, és rettenetes volt, fel kellett adnom, elestem lefelé az egyik lejtőn, és megrepedt a bordám. Tudom, sokan szeretik azt a túrát, de én nem értem, miért. Bátortalan hangon jegyeztem meg: nekem a Börzsöny a kedvenc hegységem (feleslegesnek láttam hozzátenni, h. a vulkáni eredetűek közül). Hát, majd a jövő héttől nem lesz az, vágta rá azonnal. Majd még egy darabig a Vulkántúra borzalmairól beszélt. Na, köszi…

3. Indulás előtt
Csütörtökön már csomóban volt a gyomrom. Pénteken továbbmentem a felkészülésben: elkezdtem nézegetni a Börzsöny-térképet, h. ha nem bírok végigmenni, hol tudnék kiszállni a túrából : ). Különös gonddal pakoltam össze a cuccaimat, csináltam szendvicseket (amelyek kivívták M. Sz. legteljesebb megdöbbenését: mazsolás zsemléket füstölt kolbásszal és camembert sajttal…), feltöltöttem az elemeket, időben lefeküdtem. Fohászkodtam persze, sokat. Úgy döntöttem, h. megpróbálok a saját tempómban végigmenni, bármi lassú is legyen az, nem érdekel, h. meddig tudok együtt menni M. Sz-kel, h. hányan előznek meg, és az sem, ha legutolsónak érek be – csak érjek be insallah.

4. Az indulás
Reggel 6 körül a fiúk itt voltak értem. M. Sz. és Tamás ült az autóban (Ülésfűtés, ki más lett volna), Gyuri mégsem jött – már szerintem meg sem ismerném, ha látnám : ). Elindultunk. Félút felé közöltem: mindjárt hányok. Miért, érdeklődött visszafogottan M. Sz., akit annyira nem sújtott le a lehetőség. Mert a gyomrom akkorára összement, mint egy gyűszű, és nem fér el benne a két tükörtojás, és most igyekeznek felfelé a tápcsatornámon, feleltem. Jó, akkor majd húzd le az ablakot, ha hánysz, mondta M. Sz. mindenféle különösebb részvét vagy sajnálkozás nélkül. Innentől inkább csendben maradtam.
Megérkeztünk Királyrétre, neveztünk. Kissé szorongva néztem körül a nálam sokkal profibb túrázókon. Mit is keresek itt én, aki köztudottan felfelé lassú, lefelé meg béna vagyok? Esetleg várhatnék az autóban… De ezt a lehetőséget nem mertem felvetni. Most már menni kell. Tamás elfutott persze, mi meg együtt indultunk. M. Sz. a második pontnál, a kezdődő brutális meredek aljában még integetett nekem, aztán már csak a célban láttam viszont.

5. A túra
Amúgy ám a második pontig is felfelé kellett menni, csak nem olyan iszonyat durván. Az iszonyat durvaság az a 2. pont után kezdődött, itt kb. 3 km-ben volt kb. 400 m szint. Megyünk felfelé:

Nagy-Hideg hegyen (továbbiakban: NHH) pecsételés, majd a turistaház mellett a kukákra lepakoltam a zsákomat, elővettem egy banánt meg az innivalómat, és pót-reggeliztem. Sokáig azért nem időztem, indultam tovább a Csóványos felé, ami az egyik kedvenc hegyem, bármelyik irányból is kell felmenni rá, ezt az irányt pedig különösen szeretem. Viszont a kilátás kárpótolt a meredekért. Amúgy ezt a NHH és Csóványos közötti részt én az ország egyik legszebb részének tartom, különösen, ha meghosszabbítjuk még a Nagy-Mánáig.
A banán dacára hangosan korgott a gyomrom. Elgondolkodtam azon, h. lám, a polifónia micsoda MESTERE vagyok én, Bach elbújhat mögöttem… A zenei alapot, miként az ütőshangszerek, ütemes szipogásom szolgáltatja – ez van, télen az embernek túrán folyik az orra, és kész. Hangosan sípoló lélegzetem a fúvósok világát idézi, a harmadik szólam pedig hangosan korgó gyomrom. Illetve, komolyabb emelkedőkön negyedik szólamként, mintegy az eddigiek ellentételezéseként jön még a fogcsikorgatás.
A Csóványosról lefelé mindenki elfutott mellettem. Én nem szeretek túl meredek lejtőn futni (félek, h. nem tudok megállni), úgyh. én csak úgy mentem. Bár ugye már előre eldöntöttem, h. nem fogok azon problémázni, h. kik és hányan előznek meg, de ez elég frusztráló volt. Komolyan, több futó volt, mint gyalogos, folyton félreálltam előlük, és közben úgy éreztem magam, mint egy shetlandi póni, amelyet beneveztek az epsomi derbire. Próbáltam elvonatkoztatni.
Ráadásul itt volt egy sötét pont, amikor egy másodpercre elvesztettem a humorérzékemet. Ránéztem az – egyébként nagyon jó – itinerre, és megállapítottam, h. a Csóványosig 209 m szintet jöttünk. HOGY MICSODA???  NEHOGY MÁR eddig VÉGIG felfelé jöttünk, és akkor még  MINDIG van 2000 m szint! Komolyan felháborodtam, és kissé kétségbe is estem. Aztán még egyszer megnéztem az itinert, és megállapítottam, h. benéztem a dolgot – naná, nem meglepő – és az előző pont óta jöttünk ennyit, amúgy a túra egészében már 831 m-nél járunk. Na, ez így mindjárt jobb, nyugodtam meg.
Aztán vicces dolog történt. Egy nagy ívű, szép lejtő következett, a zöld csík jelzés egyértelműen tartott rajta lefelé, megálltam fotózni, nagyon szép volt, a távolban hófödte hegycsúcsok látszottak, a kitudjamilyen hegyek csúcsai:

Aztán egyszer csak látom, h. 2-3 túratárs áll az úton, és nézelődik. Mikor odaértem, megkérdezték, h. merre kell menni. Tőlem… csak azért nem kaptam röhögőgörcsöt, mert nem akartam erre vesztegetni a drága levegőt. Hát, én egyenesen mennék, mondtam. Az út olyan volt, h. vitt magával: széles, jól járható, lejtős, az alján a távolban még láttam is a futókat, akik eddig előztek meg. Azért csak elővettem a GPS-t, és kiderült, h. bizony egy nem feltűnő kis ösvényen be kell menni balra… Fú, a futók most jöhetnek vissza, jó mérgesek lesznek, mondtam a túratársnak. Ezért nem kell rohangálni, foglalta ő össze sommásan a helyzet tanulságát, aztán mentünk tovább a helyes úton. Egy idő múlva a futók elkezdtek visszaelőzgetni – felértek a lejtő aljából. Aztán később még egyszer a GPS segítségét kellett kérnünk, a „hol a zöld négyzet jelzés” című játékhoz, mert az erdőbe balra lekanyarodott egy pár darab zöld négyzet jelzés, de nagyon kopottak voltak, és kijárt út sem tartozott hozzájuk… ők lehettek a régi zöld négyzet. A GPS azonban teljesen határozottan állította, h. itt NINCS zöld négyzet, majd csak lejjebb lesz – és igaza is lett. Hamarosan beértünk a következő pontra, amelyben örömmel ismertem fel a nyári börzsönyi túránk egy helyszínét (amikor szegény Tamást használtuk rovarcsapdának):

 Benn hosszú asztalok, tea, zsíros kenyér. Ez utóbbi engem ugye nem érdekelt, de teát azt ittam, és megettem az egyik szenyámat, meg egy fehérjeszeletet. Így indultam tovább Holló-kő felé (ez NEM Hollókő, ami a Cserhátban van – akkor szép, egészségesen hosszú túrát tettünk volna – hanem egy szikla a Börzsönyben), természetesen felfelé, hogy máshogy. De ez a szakasz is nagyon szép volt, egészen Salgó-várig fantasztikus kilátással:

És nagyon szép utakkal, meg pihe-puha mohapárnás sziklákkal:

Salgó-várnál még jobban bírtam, mint gondoltam volna. Nagyon lelkes voltam, nagyon élveztem a túrát, és még be tudtam gyorsítani lefelé. Kezdett megfogalmazódni bennem az ötlet, h. akár végig is érhetek. Innen még fel kellett menni a Magyar-hegyre, de ezt a hegyet nagyon szeretem (ki tudja, miért, nincs benne semmi extra, ha nem lenne ott egy tábla, nem is tudnád, h. most felértél egy hegyre):

Innen pedig le a Magyar-völgybe, ahol kaptunk csokit – nem is akármilyen, a túrákon többnyire ilyen kis olcsóbb csokik vannak, de itt Mars-szelet volt, meg tea, amiből rögtön két bögrével is ittam. Innen egy elég hosszú, monoton, sáros szekérút következett, majd egy hirtelen balkanyarral a brutális meredek része a kék sávnak – a banános emelkedő. Elhamdulillah engem nem viselt meg annyira, sőt, elég simán felmentem rajta néhány fiatalabb srác nyomában. Utána megint elég hosszú, nem túl durván emelkedő szakasz következett, majd egyszer csak… hoppá… nem GONDOLHATJÁK, h. itt kell felmenni… a piros + jelzés olyan durván megindult felfelé, h. csak néztem. Meg is álltam és elővettem a maradék teámat. Utolértek a srácok, akiket megelőztem a banános emelkedő tetején, na mi van, nem megy nekifutásból, elsőre, kérdezte az egyik, de nagyon kedvesen, nem, feleltem nevetve, zselé vagyok. Ezt a szakkifejezést pont tőlük tanultam, miközben a banános emelkedőn kepesztettem utánuk. Zselé=olyan ember, aki nem akar 4 nap egymás után 50-70 km-es teljesítménytúrákat gyalogolni. Vagyis, TÉNYLEG zselé vagyok : ). A teaivás után azonban ugyan nem rohamléptekkel, de egyben felmentem az újabb FOSfalon, majd egy nagy szikla mellett befordulva már láttam a NHH-i turistaházat:

Pecsételés, majd reggelről ismerős, hűséges kukáimra telepedve megettem a másik banánomat, meg az Aysétől kapott marcipános csokit. Vagyis, mint láthatjátok, gyakorlatilag végigzabáltam az egész túrát… de jót is tett, még volt egy csomó energiám, nem voltam fáradt, és jó kedvvel indultam lefelé a piros csík jelzésen az egyre sűrűsödő sötétségben.
Szeretek sötétben menni, főleg az egyre sűrűsödő félhomályban. Még úgy-ahogy ki lehetett venni az út körvonalait, az erdőben rikoltoztak a baglyok, embert nem láttam sehol. Megyek, eggyé válva az úttal, az erdővel, a sötétséggel, én, a természet gyermeke, gondoltam teljesen átszellemülten (az Oktogonnál lakom, amúgy).
Amikor másodszor estem orra (a következőképpen: megbotlottam valami, a töksötétben nem látható kőben/ágban, majd rövid, ám elegáns ívű röppálya után – ami a szokásosnál is ívesebb volt, mert közben az út brutális meredeken lejtett alattam – hangos puffanással, arccal fúródtam az avarrétegbe), megálltam, és elővettem a lámpámat. Természet gyermeke ide vagy oda, elég hülyeség lenne mintegy 5 km-rel a cél előtt loccsantani ki az agyamat, valamint fennáll a veszély, h. az utánam jövő túratársak megcsúsznának a kiomló agyszöveten, és ezzel holtomban is tömegkatasztrófát idéznék elő. Marad a lámpa.
Kellett is, mert a piros csík lefelé vezető szakasza brutál sáros és csúszós volt. Közben elkezdett szitálni a hó, majd ahogy lejjebb értünk, esőbe váltott. A Taxi-réten ügyesen elkavartam, aztán mentem három futó után, akik a rét szélén hosszasan vitáztak arról, h. itt kéne lennie a réten a pontnak. Aztán az egyikük elővette az itinert, és elkezdte felolvasni az útleírást. Most komolyan, én EKKOR jöttem rá, h. volt útleírás… eddig csak a táblázatot néztem, ahol ott voltak a táv- és szintadatok, meg az, h. melyik jelzésen kell menni – ez nekem teljesen elég is volt, a Taxi-réten való töksötétben kavarásig. Az útleírásból kiderült, h. a pont az úton lesz, és meg is lett hamarosan a szúróbélyegző elhamdulillah. Innen volt még olyan 5,5 km, nagyon kevés szinttel – és kevés jelzéssel. A fejlámpám úgy volt beállítva, h. a lábam elé világítson (elég logikusan), így ha az út menti jelzéseket akartam látni, kapkodnom kellett a fejem, mint az ideges lónak. Akkor viszont, ha nem a földet néztem, megsokszorozódott annak az esélye, h. orra esem… Két dolog segített: M. Sz. még induláskor mondta, h. végig a villanyoszlopok alatt kell jönni – és villanyoszlopok, azok határozottan voltak. Oké, tudom, NAGYON sok villanyoszlop van szerte az országban, de NAGYON reméltem, h. ezek azok, amelyekre M. Sz. gondolt… A másik, h. a GPS végig nagyon határozottan állította, h. igenis a piros csíkon megyek, és tökegyenesen kell menni, semerre nem kell letérni az útról. Szóval mentem. Bele is húztam. Sötét volt, nem láttam semmit, fogalmam sem volt róla, h. hol vagyok, csak mentem a GPS után. Aztán egyszer csak keményebben koppantak a túrabotok – a műúton voltam, amin reggel indultunk el. Még jobban belehúztam, és hamarosan bekopogtam az út szélén parkoló autó ablakán – a fiúk már benn ültek. Tessék befutni a célba, kiabált ki M. Sz., én meg ugyan nem futottam, de szaporáztam a lépteimet, és 10:15-ös idővel be is estem a célba. Nagyon szép oklevél és kitűző, és még hűtőmágnes is járt. Hát, reggel még nem hittem volna, hogy én ezen végigmegyek, mondtam, a rendező lányok pedig válaszul megdicsértek, és közölték, h ügyes vagyok : ). Az érkeztető lányok kajajegyet is akartak adni, amit a szomszéd étteremben lehetett volna babgulyásra váltani. Én nem eszem húst, mondtam megint csak az egyszerűség kedvéért. Szaloncukor, kérdezte az egyik lány. Az minden további nélkül, válaszoltam széles mosollyal, mire a másik lány még egy kis csokimikut is a kezembe nyomott, ami pedig nem volt az „ellátmány” része – szerintem ők is úgy kapták valakitől. Ez úton is nagyon köszönöm : )
Közben a fiúk utánam jöttek, gondoltad volna, h. én ezt megcsinálom, kérdeztem M. Sz-et, hát igen, felelte ő szárazon, pedig hogy tiltakoztál, h. nem akarsz eljönni. Teljesen feldobódva szálltam be a kocsiba, és este hétre itthon is voltam elhamdulillah.
Ui. 1. Jajaja, tudom, h. mások meg már 10-szer megcsinálták a Vulkántúrát, és nem 10:15-ös idővel, hanem mondjuk mittudomén, fél óra alatt, hátrafelé, féllábon, csukott szemmel és 2 db 10 literes marmonkannányi vízzel a hátukon, de nekem ez akkor is nagy dolog volt. Nehéz, meg durva, meg minden, de nagy dolog.
Ui. 2. Nem írok most arról, h. milyen jó volt ez a túra, mert úgysem tudnám leírni. Bármit is írnék, nem adná vissza, h. milyen volt. Ha azt írom, h. ez volt életem legjobb túrája, az sem adná vissza, h. hogyan éreztem magam. Ez van.

2011. december 4., vasárnap

Bakonyi Mikulás 50

Táv: 46 km Szint: 1300 m Nem volt egy jó hetem. Rengeteg munkám volt, elég reménytelenül próbáltam lavírozni a lefordítandó oldalak és minden más feladat között. A 100% fekete molli nőstényemtől és csaknem 100% fekete hímtől született kicsik között EGY darab fekete lett. A többi ilyen… mindenféle. Mindegy, muszlim vagyok, nem tehetek különbséget a bőrszín alapján, de azért mégis jobban örültem volna a teljesen fekete szaporulatnak… Nagyon vártam a hétvégét, és reméltem, h. a Bakonyi Mikulás túrára megyünk. Ez persze elsősorban Megbízott Szakértőnktől függött, lévén, h. mégis csak az övé az Ülésfűtés névre hallgató autó, és Zircre meg elég nehezen juthatnék oda-vissza máshogy. No, ha nem megyünk sehova, akkor majd megyek egyedül, kitalálok valamit, gondoltam.
Elhamdulillah csütörtökön megszületett a döntés: megyünk a Bakimikura, csak éppen M. Sz. nem jön haza utána, de elvisz engem a vasútállomásra. Remek. Péntek este megcsináltam a szendvicseimet, valamint a hazaútra szánt kis úti elemózsiámat, h. majd a vonaton megeszem. Este 8 körül telefonált M. Sz., mégiscsak hazajön a túra után, nem kell vonatoznom. Még jobb.
Szombat reggel 5:30-ra Budaörsön voltam, sőt, 5:25-re is. A logisztikai folyamatok még nagyban zajlottak. (Ez azt jelenti, h. M. Sz. pakolta be a mosogatógépet.) Addig is én a dzsekim zsebeit megtömtem az asztalon árválkodó mandarinokkal. Végül 5:45-kor sikerült elindulni, és viszonylag eseménytelen út után megérkeztünk a zirci iskolába, a rajthoz. Én szokás szerint tipródtam, h. melyik távra menjek. Tavaly voltam ezen a túrán, a 30-as távon, szép volt, jó volt, nagy hóban. De a Piros 50 óta nem voltam semmi hosszabb távon, csak ilyen 30-as túrákon, és már hiányzott, h. menjek egy kicsit hosszabbat, amikor úgy igazán el tudok fáradni. Itt volt 40-es és 50-es táv is, ám mindkettő lement az Ördög-árok nevű szurdokba, amelyről a fiúk rémtörténeteket meséltek. Én nem vagyok egy ilyen ügyes léptű hegyi zerge, és nem nagyon szeretek magas helyekre fel, főként pedig onnan lemászni – ami azt hiszem, a T-szurdokos kis kalandom után érthető is. Még pénteken megkérdeztem Annát, h. szerinte melyik távra menjek, mire ő röviden közölte: "Egyikre sem. Szerintem ne menjél ilyen veszélyes helyekre." Mondjuk azt kb. gondoltam, h. ez NEM az a típusú kérdés, amit Annának kellene feltenni, az esetében sokkal eredményesebbek a "nem tudod véletlen, hol van az a négyszögletes, teljesen átlátszó hőálló üvegtál?" típusú kérdések, amelyek megoldásában elhamdulillah mindeig lehet rá számítani.
Ahogy ott tipródtam, és kérdezgettem a fiúkat, h. szerintük nagyon gáz-e, végül Tamás odanyilatkozta, h. szerinte idén nem lesz annyi víz, meg hó sincs, tehát nem lesz olyan gáz. Na persze, NEKI biztos nem gáz, de szerintem ő a függőleges sziklafalon is felmászna, és erre amúgy simán van bizonyítékom is:
Melyik táv, kérdezte a nevezésnél a hölgy, ötvenes, nyögtem ki gyorsan, mielőtt meggondolnám magam. Na végre, csak eldöntötted, mondta elégedetten M. Sz., és 7:40-kor elrajtoltunk. Tamás szokás szerint elfutott – zsebre dugott kézzel, mert azért hideg volt. M. Sz. utána, és meg igyekeztem lépést tartani vele. Amúgy nagyon érdekes volt a tavalyi nagy hó után az őszi erdőben menni. Tavaly ilyen volt:
Idén meg ilyen:
Az első pontig meg kellett mászni 2-3 dombot, aztán hosszú lejtő következett, itt M. Sz. futásra váltott, egy darabig én is, az első pontnál még integetett, aztán már csak a célban láttam újra. A Porva-Csesznek vasútállomásig ismerős volt az út tavalyról (egy darabig még utána is). Az állomáson pecsételtek, nem akarsz körülnézni a Mikulás-kunyhóban, kérdezte nagyon kedvesen a pontőr hölgy. Ööö… még mennem kell majdnem 40 km-t, válaszoltam tapintatosan. Az azt jelenti, hogy nem, ugye, tapintott rá a lényegre. Majd legközelebb, mondtam diplomatikusan. Akkor vegyél péksüteményt, mert maradt a tegnapi rendezvényről, ajánlotta. A „péksütemény”, az ilyen édeskés tésztából készült, kb. ujjnyi méretűre vágott rudacs volt. Jól nézett ki, vettem is a rudacsokból, és kinn az állomás előtt megettem. Ekkor ért utol Tonnakilométer, akit ismerhettek innen a kommentekből, illetve, ha jönnétek velem túrázni, akkor ismerhetnétek személyesen is (khm, khm). Bement pecsételni, én meg indultam tovább, nem is láttam őt többet, gondolom, mire én beértem, ő már otthon volt…
Innen hamarosan olyan rész következett, ahol még nem jártam, mert tavaly a 30-as táv felment a sárga valamin a Zörög-tetőre, az 50-es meg bement a Cuha-szurdokba. A Cuha, az a helyi patak, ami most néhol be volt fagyva:
Néhol meg csak részben:
Vagy 6 alkalommal át kellett kelni rajta itt a völgyben, de elhamdulillah tavallyal ellentétben a vízállás nagyon alacsony volt, nem okozott gondot, a legtöbbször simán átgyalogoltam rajta, az általam követett Szakrális Impregnálási Iskola tanainak köszönhetően a bakancsomnak meg sem kottyant. Közben láttam egy már alig-fát: a kettétört fatörzset talán egy mm tartotta csak, délután jön a szél, és ledönti, mondta egy szintén fotózó túratárs:
Gyakran kérdezitek tőlem, h. minek „ilyen sokat sétálni”, és h. nem elég-e pl. 8-10 km. Hát, most bebizonyosodott, h. nem! A LEGSZEBB részek, azok CSAK az 50-es távban voltak benne. Ez a völgy nagyon szép volt, óriási sziklák magasodtak fölé:
És hosszú alagutak vágtak át rajtuk:
Aki már járt nálam, az tudja, h. gyűjtöm a kőzeteket (M. Sz. : „Már megint a fél erdőt hazacipeled magaddal”), egy külön erre a célra szánt polcon hegységek szerint vannak csoportosítva. Bakonyi kövem még nem volt, tavaly kivételével nem voltam még itt, ezért amikor ehhez a kissé megomlott sziklafalhoz értem, neki is láttam kifeszegetni egy kis darabot magamnak:
Nem sikerült sajnos, később egy sokkal kevésbé szép darabbal kellett beérnem, de legalább már van bakonyi kövem :). A távolság alapján már közeledni kellett az ellenőrzőponton, elegánsan fordultam jobbra felfelé, a meredeken emelkedő útra… amely hamarosan kettéágazott, ám egyik ágon sem volt feltüntetve a píros csík jelzés. Elővettem a GPS-t, szerinte itt nincs is piros csík a közelben. Á, hülye ez, mondtam, és az eltévedés-kutatás kedvelt módszerét, a szondázást alkalmazva elindultam a bal oldali, meredekebb ágon… ami valami lepukkant kis vadászház szerű hajlékhoz vezetett. Hoppá. Közben egy négyfős csapat jött utánam, ők megszondázták a másik ágat, ott van jelzés, kérdezték, nincs, mert itt se, kiabáltak vissza. A GPS szerint nem is itt megy a piros, árultam el a titkot… és lenézve, a lejtő aljában megláttunk pár másik túrázót, akik NEM fordultak jobbra ott, ahol én, és az utánam jövők, hanem mentek tovább a pontra, ami ott volt kb. 100 méterre. Hát ez cumi, foglalta össze velősen a helyzetet az egyik fiú, és leviharzottunk a lejtőn. A Kőpince forrás érdekes volt, van neki egy ilyen kipufogódob-szerű kifolyója, de a víz inkább a saját magának készített, nemhivatalos kifolyón keresztül szeretne a felszínre törni:
Pecsételés után betámadtuk a Zörög-tetőt, ami nem egy olyan brutál magas hegy, van vagy 500 m magas szerintem, de nem esett jól most felmenni. Tavaly a 30-as távon egy lényegesen rövidebb (bár meredekebb) úton jutottunk fel, itt meg csak mentünk-mentünk felfelé, úgy tűnt, h. az útnak sosem lesz vége, és mindig felfelé megyünk. Mindegy, végül is felértünk, majd elindultam egy másik nagyon szép szakasz, a Kőmosó-völgy felé. Ha emlékeim nem csalnak, itt kezdett cseperészni az eső. Ekkor még nem volt vészes, mondtam is a pontőr néninek, h. én szeretem az esőt. A hosszún vagy, nézett bele az igazolólapomban, na, akkor az Ördög-árokban majd nem fogod szeretni.
Cseszneken, a pecsételés után a faluból kifelé igyekezve a műúton igencsak rákezdett az eső. Egy ideig behúztam a nyakam, aztán rájöttem, h. ez nem megoldás, és megálltam felvenni az esőkabátot. Ezzel csak az a baj, h. ha egyszer felveszed, utána nagyon rossz levenni, mert aláizzadsz, és fázni fogsz. Reméltem, h. hamar eláll az eső, levettem „A” polárt, a futófelsőre rávettem az esőkabátot – ha leveszem, vissza tudom venni a polárt helyette. Polár be a zsákba, és ott is maradt a túra végéig, mert kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan esett. Nem is készült sokkal több kép ezután, féltettem a kamerát, mert az, h. alaposan megázott a Bükk 900-as csúcsain, hát, az elég sok pénzembe meg bosszúságomba került. Hamarosan elértünk a gézaházai pontra, ahol tavaly is találkoztam a Mikulással:
És most egy nagyon khm… vidám Mikulás fogadott, kaptam is tőle szaloncukrot és csokimikut:
Innen kellett elindulni az Ördög-árok felé, amiről már az itiner is ilyen félelmetes (vastag betűvel szedett) dolgokat mondott, hogyaszongya: A túra nehéz, technikás (hűha, vajon ezt a túraszótár szerint értik?), helyenként kifejezetten veszélyes szakaszokon halad! Profi túrázók se haladjanak egyedül, a rutintalanabbak pedig keressék a gyakorlottabbak társaságát! Hát, én nem vagyok profi túrázó, de egyedül mentem be eleinte, aztán végül bevártam két mögöttem jövő túratársat, h. ha valami gond lenne, mégse egyedül legyek. Velük aztán többé-kevésbé együtt mentünk már a célig. Az Ördög-árok gyönyörű volt. Tényleg kalandos, technikás hely, de nagyon szép. Vannak benne helyek, amelyeken nemcsak Anna minősítene kifejezetten veszélyesnek, de nekem nagyon tetszett:
Még az is, mikor ezen a létrán kellett átmászni (hasmagasságban volt az első fok, mondta még M. Sz. is kissé megdöbbenve, de végül is ha a lóra fel akarsz szállni, ahhoz is fel kell emelni a lábadat):
Az Ördög-árokból kiérve már könnyebb terepen értünk vissza a gézaházai pontra, ahol a Mikulás bácsi még vidámabb lett időközben, és adott még egy csokimikut. Én ekkor fedeztem fel, h. a hátizsák derékhevederjének zsebébe tömött kávés csokim feladta a harcot, összetört, és a benne lévő kávéval elárasztott mindent – és ez a „minden” elsősorban a szintén a zsebbe tömött mobiltelefonom volt. Megfigyelés: a ragacsos érintőképernyő nem működik 100%-osan.
Gondoltam rá bánatomban, h. megeszem a csokimikut, de az egyik túratárs, akivel továbbra is együtt mentünk, csöndesen, de mély meggyőződéssel azt mondta, a kezemben lévő, éppen mérlegelt mikura mutatva: „Én megettem azt az előbb. NAGYON rossz volt.”
Innen már arra kellett továbbmenni, amerre tavaly – egy brutál sáros szántóföld brutál sáros, felázott szélén. A GPS szerint a piros+-on mentünk, ahogy kell, de a jelzés elég ritkás volt, a sárban caplatás elég fárasztó, az egyik túratárs kb. 5 percenként megkérdezte, h. biztos vagyok-e abban, h. erre kell jönni… Hát, tudjátok, h. én nem vagyok egy tájékozódó-zseni – illetve, pontosabban fogalmazva, önzetlen erőfeszítéseket teszek az eltévedés-kutatás terén, ezzel alátámasztva eltévedéstudományi elméleti munkásságomat – de határozottan emlékeztem erre a részre tavalyról, meg a GPS szerint is jól mentünk… hamarosan meg is találtuk az ellenőrzőpontot elhamdulillah.
Innen már erős szürkületben mentünk tovább, még a ponton elő is vettük a lámpákat. Az itt kezdődő piros□ volt az egész túra legrosszabb szakasza: lejtős, brutális csúszós, néhol bokáig érő sárban, és már sötétben. Az eső közben valami havaseső-szerűségre váltott, a ködtől, a csapadéktól és a saját lélegzetünk gomolygó párájától alig láttunk valamit, próbáltunk nem elesni, és tartani magunkat a „3/4 6-ra beérünk” tervhez. Végre odaértünk az utolsó ponthoz, ahonnan egy susnyás meredeken leereszkedve átkeltünk a vasúton, és rátértünk egy útra, ami szerintem (valamint a GPS és az egyik túratárs szerint) a piros csík kellett volna, h. legyen. Jelzés, az nem nagyon volt, ismét felmerültek a kérdések: biztos, h. erre kell menni? Nem láttam jelzést sehol… Mondjuk itt nagyon másfele nem lehet menni szerintem. Tehát mentünk, én bíztam a GPS-ben, korábban is jobban tudta, h. hol a piros, mint én… aztán egy idő múlva találtunk egy jelzést, és a kedélyek megnyugodtak. Felhívtam Tamást, h. hamarosan benn leszek, és ha nem is 45-re, de 50-re beértünk elhamdulillah. Én ekkor már olyan brutálisan fáradt voltam, amit sem a távolság, sem a szint nem indokolt. Uhh, dobjatok rám egy kapa földet, nyögtem ki a kitűzőt meg oklevelet átadó hölgynek, ezt a főrendezővel kell megbeszélni, felelte komolyan, majd oda is kiabált neki: egy kapa föld rendel!
Én elmentem a legközelebbi székig, leültem, és közöltem a már teljesen átöltözött, lemosdott, friss stb. M. Sz-kel, h. nem tudok elmenni a teáig. Ő azzal bíztatott, h. igyak csak, és Tamás meglepetéssel vár a kocsiban.
Ekkor én már brutális éhes voltam. A reggel, a második ponton kapott rudacson kívül ettem egész nap egy banánt, meg egy fehérjeszeletet (banános volt, természetesen, biztos emlékeztek az ezzel kapcsolatban felállított elméletemre). M. Sz. közölte is, h. ez így nem jó, és persze, h. elfáradok, ha 8-10 órán keresztül csak megyek, de nem eszek semmit. Insallah legközelebb nem felejtem el.
A bakancsom úgy nézett ki, mint egy pár agyagtégla, és a nadrágom még a lábszárvédő felett is sáros. Gyors átöltözés után (STRASSZKÖVES melegítőnaci, ehhez szóljatok hozzá…), a kocsiban Tamás kezembe nyomta a meglepit. Ami 3 db süti volt, amit ő (aki 7:01 alatt beért) hozott valami zirci cukrászdából. A történelmi hűség végett elmondanám, h. megettem MINDHÁRMAT, miután megettem a megmaradt kolbászos szenyát és banánt is. A világ határozottan szebb lett, az ülésfűtés működött, hamarosan megpucoltam még egy narancsot is, és megettük a fiúkkal. A Móricz Zsigmond körtérig behoztak, ahonnan a villamossal már percek alatt itthon voltam.
Ja, a csokimikukat nem ettem meg, ezt bizonyítani is tudom:
Nagyon örülök, h. elmentünk erre a túrára, és annak még jobban, h. az 50-esen mentem. A gézaházai ponton azt mondták, h. jövőre már nem lesz ez a túra. M. Sz. megkérdezte a célban is, ahol azt mondták, h. de lesz, csak mások fogják szervezni. Hát, ha el is jövünk, a boldog Mikulás Bácsi biztos hiányozni fog – a túra speciális színfoltja…