2011. november 27., vasárnap

Nagybörzsönyi Négylevelű

Táv: 30 km Szint: 980 m
Erre a hétvégére két túralehetőség is volt: tanúhegyek nyomában, és ez a börzsönyi túra. Szinte biztosra vettem, h. a tanúhegyekre megyünk, gondoltam, ez egy olyan túra, amire mindenképp menni kell. Tavaly is voltunk, akkor a rövid távon mentem, idén meg a negyvenes, gondoltam. Megbízott Szakértőnk azonban azt mondta, h. bizony Nagybörzsönybe megyünk. Nem voltam szomorú, egyrészt, mint tudjátok, a Börzsöny a kedvenc (vulkáni eredetű) hegységem. Ráadásul Nagybörzsöny faluhoz nosztalgikus emlékek fűznek: tavaly ősszel innen indultunk neki életem első 30 km-es túrájának. M. Sz. akkor kinézett egy Tátralátó névre hallgató teljesítménytúrát, amely ugyan hónapokkal korábban volt megrendezve, de ez semmit nem vont le az útvonal értékéből, ezért végig is mentünk rajta. Rengeteg gomba volt akkor, az idei ősszel ellentétben. A túrára elindulva M. Sz. a kocsiban felejtette a fényképezőgépet. Visszaszaladt érte, mi Tamással vártunk. Mikor elindultunk, eszébe jutott, h. nem zárta be a kocsit. Tamás, aki ugye mint tudjuk, igencsak gyorslábú, visszaszaladt. Mikor visszaért, harmadszor is elindultunk, és immár több száz métert is meg sikerült tenni, mikor Tamás észrevette, h. a hátizsákjára felkötött szürke pulcsit elvesztette. Pontosabban szólva, a galád csipkebokrok leemelték onnan. M. Sz. szemében láttam az „ott egye meg a fene azt az ezeréves vacak szürke pulcsidat” kifejezést, de Tamás visszaszaladt érte. Én 100% megértem őt, mégiscsak a Szürke Pulcsiról volt szó…. Azóta is, ahányszor előkerül, mindig örömmel kiáltok fel: nahát, ez A Szürke Pulcsi! Igen, amit ELLOPTAK a csipkebokrok, feleli mindig szerény mosollyal Tamás. Egyszóval, szép emlékek fűznek a környékhez. (Megjegyzem, az idei Népek Tavasza túrán Tamás – szintén futás közben – elhagyta a – szívemnek szintén kedves – Piros Polárpulcsit, amely azóta sem került elő. Ha valaki esetleg tud róla valamit, ne habozzon szólni.) Boldogságomat csak az felhőzte kissé, h. reggel 6-ra Budaörsön kellett lennem. Ehhez ¾ 4-kor keltem, mert reggel nem elég 1 óra, h. tömegközlekedéssel odaérjek. No, sebaj, úgyis korán kelő típus vagyok. 5:50-kor már ott is voltam. A logisztikai folyamatok még javában zajlottak, 6:15-kor sikerült is elindulni. Ez a túra nagyon érdekes felépítésű volt: Nagybörzsönyben volt a rajt-cél, és 4 kört lehetett menni, amelyek a négy „levél” névre hallgattak. Minden levél végén az ember visszaért a rajt-célnak helyt adó iskolába. Teljesen szabadon választott sorrendben lehetett menni a levelekre, sőt, még az is szabadon választott volt, h. a kört milyen irányba járod végig. A fiúk 3 levelet céloztak be, nem akartunk sötétben menni, és mivel vasárnap mindenkinek programja volt, túl későn hazaérni sem. Nevezés után Tamás elfutott, mert addigra már eldöntötte, h. nem gyalogol, mint az egyszerűbb halandók, hanem fut, és akkor neki meglesz a 4 levél insallah. Én nagyon örültem, mindig örülök, ha Tamás fut, mert nagyon ügyes. Én gondoltam, 2 levél legyen meg, de jó lenne a harmadik is. M. Sz-szel együtt indultunk el az első, leghosszabb (16 km) levélen, pont arra, amerre még ősszel is, a szürkepulcsi-elhagyó útvonalon. Az útvonalon nem voltak pontőrök, hanem „furfangos kérdés” típusú ellenőrző kérdések, illetve kódokat kellett leírni. Sajnáltam, h. nincs pontőr, jobb szeretem, ha van, szerintem igazán remek dolog lehet amúgy pontőrnek lenni, nem értem, h. miért nem tolonganak a jelentkezők… Az első furfangos kérdés az volt, h. hányszor kell átkelni a Magyar-völgyben folyó patakon. M. Sz. kissé zokon vette ezt: „Milyen intellektuális kérdés ez? Nem szabadna ilyen intellektuális kérdést teljesítménytúrán feltenni!” Én csak csendben reménykedtem, h. nincs több patakátkelés, mint ahány ujj a két kezemen, mert (1) akkor le kell vennem a cipőmet a számoláshoz, (2) minden egyes patakátkeléssel nő az esélye, h. beleesem a vízbe. Kicsit amiatt is aggódtam, h. mi van, ha én többször v. kevesebbszer kelek át a patakon, mint kéne – mint emlékszünk, pl. a Nahát túrán is beiktattunk egy „nem hivatalos” patakátkelést… Végül is én 3x keltem át a patakon – insallah tényleg ennyiszer kellett. Még a patakátkelések előtt elhagytam M. Sz-t, illetve ő hagyott le engem, és már csak a túra legvégén találkoztunk. Így lemaradt viharos örömömről, amikor találtam részben megfagyott vízesést ("Hűűű, vízesés, vízesés!")
Az első levélen két meglepetés is ért. Egyrészt, h. az útvonal jó részét ismertem már, nyáron, mikor 38 fokban jöttünk a Börzsönybe, szintén errefelé jártunk. Még így is meglepett, h. mennyit kell felfelé menni, de hát a hegyek, azok már csak ilyenek, mint ezt nektek is több alkalommal kifejtettem. A másik, h. míg lent a faluban és az alacsonyabban fekvő helyeken tipikus őszi táj és időjárás fogadott, fenn a hegyeken hó borított mindent:
Illetve, M. Sz. szerint ez nem hó, hanem a fákról lepergett zúzmara, de én úgy vélem, h. ha fehér, a földet borítja, és ropog a talpad alatt, akkor az hó, és kész, nem érdekelnek a meteorológiai besorolások. A túrát ezennel hivatalosan is a szezon első havas túrájának nyilvánítom. Nagyon szép volt a táj. Voltak mintás levelek:
Hó- (avagy zúzmara) függönyök:
És fantasztikus alakzatok:
Tamás hamarosan elfutott, velem szemből érkezett, tehát ő fordítva ment ezen a levélen, mint mi. Én nem tudtam nagyon sietni. Annyira szép volt minden, h. folyton muszáj volt megállnom, fotózni, vagy csak úgy nézegetni, h. hú, ez milyen már… Sajnos ez rá is nyomta bélyegét a sebességemre, majdnem 4 óra értem végig, de a GPS 49 perc állásidőt mutatott… pedig nem is volt ellenőrzőpont, h. megálltam volna beszélgetni vagy teázni vagy bármi. Nézelődtem csak. Út közben egyszer csak szembejött velem egy négyfős csapat. Szép jó napot, Halima, kitűnő a blogod, mindig elolvasom, mondta egyikük. Nagyon szépen köszönöm, válaszoltam, kedves szerénységgel mosolyogva. Na jó, ez így nem igaz, hülyén vigyorogtam, mint a repedt tök. Még mindig megdöbbent, h. rajtam és Adriennen kívül BÁRKI is rendszeresen elolvassa a beszámolókat. Fú, tényleg, Adrienn, küldök neked pihepuha mohapárnát, bár kicsit megfagyott:
A pihepuha mohapárna megfagyásán a szomorú faarc is felháborodott kissé:
A levél végén, visszaérve a faluban, természetesen elkavartam… A civilizált szakaszokon MINDIG rosszabbul tájékozódom, mint az erdőben (IGEN, még annál is rosszabbul). Azonkívül eltévedéskutatóként használt, kedvelt módszereim nehezen alkalmazhatók épített környezetben: pl. a „kb. 200 m-re balra van a piros” megállapítás nem sokat ér, ha 6 kerítésen, 3 favágó családapán és két közép-ázsiai juhászkutyán kellene átmászni az elmélet bizonyításához. Mindegy, megkerülve fél Nagybörzsönyt, végül pont az ellenkező irányból érkeztem a célba. Itt meg kell jegyeznem, h. eltévedéskutatási szempontból a túra ezen kívüli részei semmiféle jelentőséggel nem bírtak. A jelzések jól követhetők voltak, néhol még szalagozás is volt, és az útleírás megközelítette a számomra tökéletest. A térképvázlat, hát, ez nekem semmit nem mondott, de nem is volt rá szükségem. Azt is elmondanám, h. mostanra kezdem megtanulni használni az új GPS-t. teljesen más, mint a régi volt, máshogy is néz ki a térkép, és én annyira a régihez voltam szokva, h. nehéz volt az átállás. De most már jobban megy, ha eltévedéskutatásra kerülne sor, akár az NHO módszert is hajlandó lennék bevetni a segítségével. Az első levélről beérkezve ittam a célban kínált szörpből, ettem egy banánt, és hosszú percekig tipródtam, h. melyik levélen induljak. Végül a 3. számút választottam, egyrészt, mert nem álltam túl jól idővel, és úgy voltam vele, h. ha csak két levelet megyek, akkor az legalább a két leghosszabb legyen, másrészt, mert ez felment Nagyirtáspusztára, amit nagyon szeretek. Most is nagyon szép volt az út. A hegyoldalból gyönyörű kilátás nyílt volna, ha nincs brutális köd, de a lenti őszi világból így is jó érzés volt visszacsöppenni a fenti télibe:
Kontrasztként, később lent, Kisirtáspuszta után már így nézett ki a táj:
Egyszer csak elfutott velem szemben Tamás. A kezébe nyomtam egy kávés csokit, mindjárt lesz alma, kiabált még távolodtában. Nagyirtáspusztán volt egy élő ellenőrzőpont, az autóban pecsételő sráctól életem egyik legfinomabb almáját kaptam. Komolyan, lányok, tudjátok, h. nagyon szeretem a gyümölcsöt, és eszem is rendesen, de ilyen finom almát nagyon ritkán ettem. A fiú hosszasan válogatott a ládában, mielőtt kiválasztott volna egy szép pirosat, ez úton is nagyon köszönöm. Lefelé jövet láttam a kisvasutat is, úgy nézett ki, mint két IFA sofőrfülke egymás mögött:
Amikor a célba beértem, már fél három felé járt az idő. Felhívtam M. Sz-t, aki azt mondta, h. egy óra múlva beér. Akkor én már nem indulok el a harmadikon, mondtam. Ha elindulok, amúgy is a végét sötétben kellett volna mennem, amihez nem nagy kedvem volt. Megittam a maradék teámat, és kimentem az iskola elé. Esteledett a faluban, hideg volt, de jó levegő. Néztem a hegyeket, még innen lentről is látszott, h. milyen fehérek fenn a fák. De jó volna eljönni veletek, gondoltam, elvinnélek titeket is egy-két levélre . Hamarosan megérkezett M. Sz., átöltözés után megkerestük a falu egyetlen vendéglátó-ipari egységét, és ittam egy kávét, ami meglepően jó volt. Aztán beérkezett Tamás, eléggé lestrapálva, de azt hiszem, h. ez ötven-valahány km futás után érthető. Visszamentünk az egységbe, és ittam egy kapucsínút, ami hasonlóképpen finom volt. Aztán indultunk hazafelé, én terveztem, h. vasárnap megyek a Budai-hegységben szerveződő barlangos túrára, de a terv sajnos kudarcba fulladt. Éjjel azt álmodtam, h. lejövök a galériáról, kimegyek az ajtó elé, szétnézek, és megállapítom, h. nagyon hideg van, és zuhog az eső… ekkor szólalt meg az ébresztő. Rutinos mozdulattal kinyomtam, zuhogó esőben nem megyek sehová, gondoltam, és aludtam tovább. Aztán, mikor 9-kor felkeltem, már helyre tudtam tenni a dolgokat, de mivel 9-ig lehetett rajtolni, akkor már nem számított… Szóval a barlangos túráról lemaradtam. De ez a négylevelű túra nagyon jó volt. Nagyon tetszett a megoldás, h. nem egy nagy, hanem 4 kisebb táv volt, és mindig ugyanoda kellett visszatérni. Így pl. nem is kellett az embernek ételt-italt magával vinnie. A rendezők nagyon kedvesek voltak, és az ellátás kifogástalan volt. Insallah jövőre visszatérünk, és a maradék 2 levelet is meg tudom csinálni. Egyébként pedig Megbízott Szakértőn olyan SOKKOLÓ kijelentést tett hazafelé az autóban, h. egy darabig levegőt sem kaptam, és még azóta sem tértem magamhoz. Azt hiszem, lehetséges, h. ez a kijelentés ALAPJAIBAN változtatja meg életem menetét, és igencsak súlyos hatással lesz jövőmre, eltévedéskutatói munkásságomra és blogger-tevékenységemre. Igazából még most is eléggé meg vagyok rázkódtatva. Ki tudja, mi lesz ebből…

2011. november 20., vasárnap

Hegedűs Róbert emléktúra

Táv: 27 km
Szint: 1440 m

Ez is egy olyan túra volt, amit már az év elején kinéztem magamnak. Tavaly is voltam, és jó volt, a szervezők túráit is szeretem, a Budapest kupához is jó, nincs messze a rajt, mi kell még…

Ráadásul vettem egy új bakancsot, amit mindenképpen többször is ki akartam próbálni rövidebb távokon. Maga a bakancsvétel is kalandos volt. Az első boltban még felhőtlen vidámsággal közöltem, h. bakancsot akarok venni magamnak. Hányas láb, kérdezett vissza az eladó, 41-es, de bakancsból 42-es kell, mondtam változatlan lelkesedéssel. Hát nőiből akkora méret nincs, mondta az eladó, de olyan mély megdöbbenéssel, mintha legalábbis ÉN tehetnék arról, h. 41-es a lábam, vagy mintha három lábam lenne, és másfél pár bakancsot akartam volna. Oké, köszi, jöttem zavarba, és fordultam is ki a boltból. A következő boltban szintén közölték, h. nőiből ekkora nincs, de ott már rutinosabb voltam, és lefegyverző mosollyal közöltem, h. nekem nem okoz ám identitásválságot, ha férfi bakancs van rajtam… Fel is próbáltam egyet, amely úgy nézett ki, mint egy páncélozott katonai csapatszállító, de a húszszemélyes fajtából. Kényelmes volt, ja, de a tükörbe pillantva meg kellett állapítanom, h. egyes körökben bizonnyal sikert aratnék vele, de sem szexuális, sem politikai beállítottságom alapján nem tartozom ezen körökhöz. Nem is találtam olyan bakancsot, ami tetszett volna, irány a harmadik bolt. Az eladó fiatal kislány, amikor kinézek magamnak egy jó külsejű bakancsot, megkérdezem tőle, h. van-e 42-es. Hát nincs, hát ez női, mondja teljes megdöbbenéssel. Szerintetek rajtam kívül nincs Budapesten 41-es lábú nő? Vagy csak 36-os lábbal túráznak? Én nem értem ezt a döbbenetet. A kislány, akinek valószínűleg max. 37-es cipő kell, mély szánalommal nézett. Hát még ha elmondtam volna neki, h. egyes márkákból 42 és feles kell, sőt, a futócipőm NEGYVENHÁRMAS?! Lehet, h. akkor spontán gyűjtést szervezett volna a bolt eladói és vevői körében, hozzájárulva lábkisebbítést szolgáló kozmetikai műtétemhez… Mindegy, végül találtam egy többé-kevésbé uniszex, fekete bakancsot, amelyet bátran merek viselni nyilvánosan is. Negyvenkettes, igen, ez van.

Szombat délutánra vendéget vártam. A babgulyást megcsináltam már péntek este, de a derelyét szombaton kellett megfőznöm. Ezért korai rajtot terveztem, 7-től lehet, akkor indulok is, döntöttem el. Szendvicset nem viszek, 27 km-n csak nem fogok szendvicsezni, meg tavaly is a Hármashatár-hegyen volt banán, meg nagyon fincsi tea. Azért elraktam a húgomtól kapott banánt, fehérjeszeletet, egy félliteres vizet, meg egy félliteres termosz teát. 5-kor felkeltem, főztem teát, megettem egy joghurtot reggelire – és FÉL HÉTKOR sikerült elindulni otthonról. Ne kérdezzétek, mint csináltam MÁSFÉL ÓRÁN keresztül, ha még szendvicset sem, mert nem tudom. Ráadásul a villamos sem járt, csak a pótlóbusz.

Kérdés: ha van egy adott, n hosszúságú villamos, amely t időközönként közlekedik, és MINDIG tele van, akkor a BKV illetékesei miért gondolják, h. egy n/3 hosszúságú, 3t időközönként közlekedő pótlóbusz, az majd jó lesz? ANNYIRA szeretném ezeket az illetékeseket felrakni egy 7-es buszra télen, csúcsidőben, és arra kötelezni őket, h. utazás közben írják le ezerszer: egyetlen olyan nap sem veszem fel a fizetésemet, amikor a BKV-járatok nem közlekednek kellő sűrűséggel.

7:30-kor sikerült rajtolni, miután rábeszéltem magam, h. vegyem le a vastag Sherpa kabátomat, és hagyjam a rajtban. Hideg volt, de tudtam, h. ha megindulok nem fogok fázni. Volt már jópár nevező, és a szervezők is szép számban képviseltették magukat:


Elindultam a tavalyról ismerős úton, sokáig pont szembe mentünk azzal, ahogy 2 hete a Piros 50B-n jöttem, csak akkor itt már koromsötét volt, nem is emlékeztem, h. ez milyen szép rész:


Az első pont nagyon hamar jött, alig több, mint egy km a rajttól, aztán meg elkezdtünk felfelé menni. Emlékeztem tavalyról, h. ezen a túrán rengeteget kell felfelé menni, jó sok szint van benne 27 km-re, voltam már olyan 40-es túrán, amiben kb. ennyi szint volt… Sebaj, hamarosan már nem fáztam, sőt, a második pontot elérve komolyan gondolkodtam a polár levételén. Most először az „A” polár volt rajtam, de amúgy kellett is, végig hideg volt, az első olyan túra volt idén, ahol a polár vállára kiült a zúzmara…
A túrában voltak városi szakaszok, de nem volt zavaró, az útleírás jó volt, nem kavartam el, pedig városban különösen szokásom. A harmadik pont, a Remete-hegy után egy darabig nem láttam senkit, teljesen egyedül mentem. Az utóbbi hetek túráival ellentétben most nem sütött a nap. Borult volt az ég, tényleg azt vártam, h. bármelyik pillanatban elkezdhet esni a hó. Köd volt, a magasabb helyekről lenézve alattunk a város is ködben. Ahogy mentem egyedül a borongós erdőben, egyszer csak eltöltött az érzés, h. figyel valaki. Nem az útról, hanem az utat szegélyező bokrok közül. Egyre erősebb lett az érzés. Az utóbbi időben többször is láttam vaddisznókat, vagy hallottam őket eliramodni az erdőben, de ez most más volt. Néma, hang nélküli, állhatatos les. Aztán megláttam a figyelő szemeket is:


Kissé megilletődve lopakodtam el az átható tekintetű fatuskó mellett, és megszaporáztam a lépteimet. Aztán ismét figyelő tekinteteket éreztem magamon, de ez már nem volt olyan ijesztő:


Nem csak a tök fázott, befagyott a Paprikás-patak széle is, visszavonhatatlanul tél van már:


Emlékeztem tavalyról, h. a következő ponthoz, a Kálvária-hegyre brutálisan felfelé kellett menni. Azóta sem lett alacsonyabb:


Érdekes formájú szikla a hegytetőn:


A ponton volt csoki, és a pontőrrel röviden tárgyaltunk arról, h. tokban vagy karabineren jobb-e a GPS. Tokban, szerintem, de az nekem nincs. Viszont a kilátás a pontról nagyon szép… lehetett volna, ha nincs köd, és süt a nap:


Útközben többször is láttam határköveket, aminek nagyon örültem, mert mióta a Határjárás túrán megismerkedtem velük, azóta nagyon ragaszkodom hozzájuk:


Leereszkedtünk a Virágos-nyeregbe, majd fel a Hármashatár-hegyre, ahol nagyon szép látvány fogadott:


Minden csupa zúzmara volt, érdekes jégképződmények lógtak a fákon:


A ponton ért viszont a túra nagy csalódása. Idén nem volt se banán, se tea, hanem egy csoki. Én ekkor már annyira éhes voltam, h. felfelé a hegynek hangosan korgott a gyomrom. Alig vártam a banánt, és szomorkodtam, h. nincs szendvicsem. A reggeli joghurt, dacára a belekevert 2 kanál zabpehelynek, már rég eltűnt a gyomromból, és az addig kapott 2 autós szelet nekem csak a túléléshez volt elég. Még jó, h. a fele teám még megvolt, és megittam, meg megettem a banánomat. De a tavalyi tea annyira finom volt, és a rendezők nem törődtek ilyen hülyeségekkel, mint én, h. „nem használunk fehér cukrot”, és nem sajnálták belőle, forró is volt, jókor is jött – nagyon hiányzott, na. Lent a célban aztán megvolt a tavalyi tea mása, de itt út közben sokkal jobban esett volna. Kicsit lehangolva mentem tovább a pecsét után, az Árpád-kilátóig nem volt nehéz az út, bár a Határ-nyerget én nem szeretem, mert ott annyi jelzés megy annyifele… nem az, h. eltévedek (én??? Ááááá…), hanem engem, mint a Magyar Eltévedéstudományi Intézet vezető munkatársát, az ilyen hely nyilvánvalóan kutatásra ösztönöz… MUSZÁJ egy kicsit tanulmányoznom az eltévedéskutatás eszközeit, módszereit. Most is elmentem az előttem haladó fiatal pár után, emlékeztem az itinerből, h. a kéken kell menni, de hát, mint Megbízott Szakértőnk is rámutatott, az útnak két iránya van… elhamdulillah a pár férfitagja hamarosan megjegyezte, h. a másik irányba kellene menni, ezért ezt egy ún. „elkavarással” megúsztuk, abból is egy rövidebb fajtával. Hamar elértem az Árpád-kilátót, én innen már csak 5 km a cél. Tavaly mélyen felháborodtam, h. itt még felfelé is kellett menni, de idén már nem ért váratlanul, h. az Ördög-árokhoz történő leereszkedés után onnan ki is kell jönni. Fél kettőre benn voltam a célban, így ugrásszerűen megnőtt az esélye annak, h. fél 4-re kész legyenek a derelyék. Mikor beértem, pöfögés hallatszott, jön a füstös, kiabálták egymásnak a jelenlévők, és hamarosan tényleg be is gördült a kis gőzmozdony, egyetlen kocsival:


A vezetőfülkéből aggódó arccal szállt ki a mozdonyvezető, érkezett még valaki, franciakulccsal meg mindenféle egyéb szerszámmal, és nekiálltak valamit szerelni a mozdonyon. Defektet kapott a gőzös, viccelődött mindenki, de hamarosan tovább tudott indulni a kis vonat.
Még leadminisztráltuk az igazolófüzetből kimaradt Budapest kupás túrákat, megittam a hegyről hiányzó teát, meg a banánt is megettem, meg egy kis mogyorós csokit, de ezt ne áruljátok el senkinek, aztán irány hazafelé.
Nagyon jó túra volt ez, olyan, amilyennek vártam, örülök, h. idén is ott lehettem, insallah jövőre is ott leszek.

2011. november 13., vasárnap

Gercse 35

Táv: 33 km
Szint: 985 m


Szombat reggel 6-kor szólt az ébresztő. Az előző esti sétáról hazatérve még tettem-vettem, egy körül feküdtem le, igazán tudtam volna még aludni… de ha a túrát ki is hagynám, a reggeli imát nem hagyhatom ki semmiképp. Ha már felkeltem, a túra sorsa is rendeződött- irány szendvicset csinálni. Előző este elterveztem, h. az 5-ös busszal fogok menni a Moszkva térről. Ott áll meg a McDonald’s előtt, gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, tényleg csak úgy gondoltam… és odaérve megállapítottam, h. nem, nem ott áll meg. Irány a forgalmi ügyelet. Elnézést, hol áll meg az ötös busz, kérdezem a hosszú, zsíros hajú ügyeletest, aki félig fekvő helyzetben elnyúlva bámult valamit a tévében. Mi, kérdez vissza, majd mikor harmadszor is felteszem a kérdést, szíveskedik bekapcsolni a mikrofont, h. hallja is, amit mondok… há’ mennyen át a kisuccán, oszt ottan, kiabál vissza, hangjában mély sértődöttséggel. Milyen kis utcán, kérdezek vissza, lévén, h. a Moszkva tér környéke bővelkedik utcákban. Mittudomén, mondja dühösen, majd kikapcsolja a mikrofont, és tovább mered a képernyőre. Meggyőződésem, h. a BKV-t már csak a tűz tisztíthatná meg. És ezeknek fizessek és jövőre tömegközlekedés-adót, naná. Elindulok találomra körbe a téren, majd az egyik benn álló villamos vezetőjét is megkérdezem. Ő nagyon udvariasan és érthetően megmondja, h. menjek át a tér túlsó végére. „Kisuccáról” szó sincsen. A tér túlsó végén megtalálom a megállót, és perceken belül jön is a busz. Így is későn érek a rajtba, éppen csak elcsípem a 9 órát.
33 km a táv, 900 m szinttel, nem nagy ügy, 7 órán belül be kell érnem, gondolom magamban. A nevezésnél jó sokan vannak, de főleg a rövidebb, 15-ös távra neveznek egész gyerekcsoportok, akik egy része lazán elémnyomul a nevezésnél. Sebaj, végül sorra kerülök, és már indulhatok is.
Kezdetben szalagozáson kell menni, illetve vannak táblák is, teljesen jól követhető, lelkiismeretesen meg volt csinálva, nem lehetett eltévedni:


Aztán jön egy lépcső, ami Adriennek biztos nem tetszett volna… innen jól ismerem az utat az Árpád-kilátóig. Ezen a szakaszon volt épp egy másik túra is, annak a kisebb és nagyobb távja és a mi két távunk keveredett egymással. Később szemből jött egy csomó terepfutó, hogy nekik is volt valami szervezés, vagy ez csak egy kedvelt útvonal, azt nem tudom. De jól tették, h. kijöttek, mert az erdő gyönyörű:


A kilátónál automatikusan megyek tovább a zöldön, aztán feltűnik, h. senki más nem jön erre, megnézem az itinert, aha, a kéken kellene menni, a zöld, az egy másik túra… elolvasom az itinert legalább az első pontig, aztán már nincs is gond, a ponton kapok egy Balaton szeletet, és elemet cserélek a GPS-ben, ami nekem mindig kissé stresszes, h. melyik irányba kell berakni őket, ezt a problémámat meg is osztom a pontőrrel, de végül is egyedül sikerül leküzdenem. Megyek tovább.
A túra első felében szinte végig felfelé kellett menni. ennek az az előnye volt, h. több helyről nagyon szép kilátás nyílt:


Viszont a kevés alvástól, vagy a zsúfolt héttől, nem tudom, de iszonyú fáradt vagyok, és úgy érzem, h. nem tudok menni. Hiába próbálok sietni, valahogy nem megy, sorban mennek el mellettem az emberek. Mire 13 km-nél elérem a második pontot, olyan fáradt vagyok, mintha egy 50-est mentem volna. Kérdezem is a pontőrt, h. nincs-e valami közvetlen járat a VI. kerületbe… ajánlja a 64-es buszt, ami bevisz Hűvösvölgybe… Biztosítom róla, h. csak vicceltem, de magamban nem vagyok olyan biztos. Mindegy, megyek tovább, a következő pontig 3 km-ben van kb. 200 m szint, ami nem olyan hűha, de én megállok útközben inni. Aludni állnék meg legszívesebben, úgy érzem el vagyok nyűve. Pedig az útvonal nagyon szép, és az erdő egyenesen gyönyörű:


A színes levelek, a szikrázó napfény ideális túrakörülményeket biztosítanak, én vagyok csak papírkutya. Azt is csak mérsékelt ujjongással veszem tudomásul, h. találok vízesést:


A Remete-szurdokban a pontőr a GPS-ről kérdez, milyen térkép van rajta. Mint kiderül, ő földmérő, szakmája a tájékozódás, de jó neki, én simán eltévedek GPS-szel és térképpel is. De az nagyon jól esik, h. beszélünk pár szót, mert nem nagy kedvem van továbbmenni, még csak 21 km-nél járunk pedig. Mindegy, megyek tovább, hamarosan városi szakasz következik, a máriaremetei templom után át kell vágni egy parkon. Egyenletesen bokáig ér az avar mindenhol, az út nemigen látszik, megyek a fatörzseken látható kék + jelzések iránt. Olyasféle park ez, ahol az alkony utolsó, sötét narancsszín fényében játszadozó gyermekek sok éve felhentelt áldozatok maradványait találják meg a ki tudja, mióta gyűlő avarhalmok alatt. Örülök, mikor a túlsó végén kiérek, és némileg begyorsítok a Gercse templom felé vezető, hamarosan már csak
szalagozott úton.

Ehhez a nagyon szép, érdekes kis régi templomhoz már teljesen lefáradva érek, kínálnak meleg teával, ami nagyon jó, és leülök megenni egy szendvicset. Nem mintha éhes lennék, inkább keresem a kifogást, h. üljek 10 percet. No, már csak 6 km, gondolom magamban, és megyek tovább. Fel az Újlaki-hegyre, ami most nem esik jól, de lefelé a sárga – meg még kevésbé. Mikor leérek a Határ-nyeregbe, már sötétedik. Nesze neked 7 órán belül végigérek. Na, és itt sikerül is elkavarnom. Illetve, ha eltévedéskutatási szemszögből nézzük, ez inkább bizonytalankodás volt, és abból is a leginkább időt rabló fajtából. Az itinerből NEKEM egyértelmű volt, h. merre kell menni, de hát ugye tudjuk, h. én, mint tapasztalt eltévedéskutató, gyakran gondolom így… IRL azonban a jelzések nem voltak meg, a GPS szerint pedig a piros és a zöld kör elvált egymástól… mikor pedig az itiner szerint valami játszótérig meg sorompóig együtt kellett volna menniük. Nagyjából tisztában vagyok saját tájékozódási képességemmel, azt azonban fel merem tételezni, h. ha egy teljes játszóteret még be is nézek, egy, az utat teljes szélességében elzáró sorompót azért csak nem… azon azért fennakadnék, vagy mi. Előszedem a papírtérképet, amely az itiner mellett teszi le szavazatát. Elindulok hát arra, ahol a fél órás tökölés előtt is mentem volna, és egy szembejövő fiatal párt megkérdezek: elnézést, ennek az útnak a végén van valami játszótér? Van, van, a bal oldalon, válaszolja lelkes örömmel a fiú, én meg begyorsítok így lefelé, és hamarosan meg is van a játszótér, és innen már hamarosan az utolsó pont is, a libanoni cédrus, ami nagyon szép, és én még sosem láttam, pedig jártam már erre:


Innen már csak 2 km a cél, már sötétben megyek, ha nem városi szakasz lenne, lámpa kellene, de így éljen a közvilágítás. Majdnem 8 óra alatt érek vissza a reggeli rajthelyre, végül is megvan a túra, de annyira büszke nem vagyok magamra. Amúgy a túra nagyon szép volt, az útvonal és az erdő is, és a pontőrök kedvesek, csak én voltam csoffadt, ez van. Legközelebb insallah jobban fog menni.

11 km a 11. kerületben

Táv: 11 km
Szint: 280 m


Mint bizonyára észrevettétek, a múlt héten nem volt beszámoló. Az Arafa napi és az Áldozat Ünnepéhez kötődő rendezvényeink voltak múlt héten, nem a túrázás ideje volt. Elhamdulillah minden rendben lezajlott, vártam a hétvégét.
Ezt a túrát már rég kinéztem magamnak. Egyszeri rendezés, soha többet nem lesz ilyen, rövid távon, a városban, és jó a Budapest Kupához. Másnap meg mehetünk a Cserhát 50-re. Hajrá.
Aztán, életemben egyáltalán nem szokatlan módon, előre nem látható változások álltak be. A szokott túracsapat nem akart a Cserhátba menni. Először magánszervezésű túrán gondolkodtak, aztán inkább sehova sem akartak menni. Hozzánk pedig péntek estére ittalvós vendégek jelentkeztek be. Hűha, lehet, h. ezen a hétvégén sem tudok menni sehova?
Aztán a vendégek végül lemondták az itt alvást, legalább a péntek este összejön, gondoltam. Amikor Adrien felhívott délután valami miatt, mindjárt mondtam is, h. nem leszek itthon este – megyek túrázni. Most, kérdezett rá döbbenten. Aha, 11 km a 11. kerületben, nem jössz? De igen. Így hát ketten vágtunk neki ennek az esti sétának.
A gazdagréti lakótelepre buszoztunk ki a rajtba. A fél busz oda jön, súgtam Adriennek az ismerős arcok láttán, de a rajtban így is megdöbbentünk, mert szó szerint százával tolongtak a nevezők. Én már itthon letöltöttem a nevezési lapokat, kicsit gyorsabban tudtunk nevezni, és csatakoztunk az emberek megszakítatlan sorához a túra útvonalán. Ez később sem változott, szinte folyamatos sorban mentek az emberek, volt, ahol sorba kellett állni, h. egy keskenyebb ösvényen felkapaszkodhassunk a hegyre.
Ilyenkor mindig kettős érzéseim vannak. Egyrészt tényleg nagyon örülök annak, h. több száz ember inkább kimegy sétálni egy kicsit, és nem otthon nézi az aktuális péntek esti filmet. Másrészt, örülnék neki, ha mindezt kicsit kevesebb üvöltözéssel, káromkodással, tolakodással, dohányzással, szóval általában véve civilizáltabban tennék. Mindegy, a „hangosékat” beelőztük, a normálisan viselkedő túratársak pedig nem zavarók. Hamarosan leértünk a Feneketlen-tóhoz, ahol egy kislány pecsételt, aztán pedig megindultunk felfelé, a Gellért-hegyre. Ez volt a túrának az a része, amit Adrienn nem annyira élvezett. Végül felértünk, megittuk a teánkat, és került valahonnan egy csoki is :) Innen már csak leereszkedtünk a Sziklatemplomig, megkaptuk az oklevelet és kitűzőt, ettünk egy szendvicset, és átsétáltunk a Duna felett a Kálvin térig. 11 után értünk haza. Nagyon jó kis kellemes séta volt ez, bizonnyal festői kilátással napközben, de a város fényei így is szépek voltak, és Adrienn még sosem járt a Gellért-hegy tetején. Ötletes szervezés volt, örülök, h. ott lehettem.
Te most öt óra alvással fogsz holnap 50 km-t menni, kérdezte Adrienn. Nem, dehogy, csak 35-öt, feleltem. Akkor jó, nyugodott meg. Ekkor ugyanis én már tudtam, h. hova megyek másnap. Ha nincs Cserhát, jó lesz a Budai-hegység is…