2011. szeptember 18., vasárnap

Rehabilitálom a Mártát, legalábbis részben

Táv: 28 km
Szint: 1300 m


Egész héten a Börzsönybe szerettem volna menni. Természetesen nem volt teljesítménytúra kiírva a Börzsönybe… volt egy 30-as a Budai-hegységben, ahova végszükség esetén elmentem volna, mert bár majdnem ugyanott ment, mint a múlt heti 50-es, de legalább jó a Budapest-kupához. Emellett természetesen igyekeztem ráhatni Megbízott Szakértőnkre, h. menjünk a Börzsönybeeeeeeeeee. Azonban neki más tervei voltak. Egészen az utolsó percekig nem tudtam, hova fogunk menni. Már-már azt hittem, h. a többiek nem is akarnak sehova menni, nekem meg marad a Budai-hegység, amit persze szeretek, de szívesen megyek azért néha máshova is. Kétségek közt őrlődtem. Mi lesz így szombaton? Hova megyek én túrázni? A feszültség egyre fokozódott. Kedves olvasók, maradjanak velünk, a sortörés után hamarosan megtudják, mi történt hősünkkel, és hogyan alakult hétvégi túrája!
Pénteken – egy perccel sem előbb, ugyebár – megkaptam e-mailben a túratervet: Parádsasvár - Galyatető - Kékestető – Parádsasvár. Na neeeeeeeeeeee… mint valamennyien jól tudjuk, NEM szeretem a Mátrát. No persze, vannak olyan túrák, amelyek a Mátrában mennek, s amiket nem szívesen hagynék ki, na de hogy még pluszban, önszorgalomból is a Mártába járjuk… hát, annyira nem voltam lelkes. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, h. megyek egyedül a Budai-hegységbe inkább. Végül az győzött meg, h. eddig (gyalog) egyetlen egyszer voltam a Kékesen, ami akkor nagyon megviselt (erről olvashattok itt), és meg akartam próbálni még egyszer. Igaz, h. most egy SOKKAL nehezebb útvonalon mentünk fel, amin lefelé már jártam, de akkor is éppen hogy túléltem (erről meg itt olvashattok), de akkor is szívesen felmentem volna a Kékesre. Valamint ez a túra fontos jelentőséggel is bírt: meg kellett tudnunk, h. vajon az Ágasvár, a Galyatetőre vezető piros +, vagy a Kékesre vezető sárga a meredekebb. Hát akkor hajrá.
Szombaton kicsit későn indultunk, és már 10 óra elmúlt, amikor Parádsasvárról nekivágtunk a Galyatetőre vezető, legendásan meredek piros + jelzésnek. A távolban ott magasodott a Kékes, fú, de messze vagy, és milyen magas, mi meg milyen alacsonyan vagyunk, és milyen távol, gondoltam magamban…


És még előtte ott a Galyatető, ami szintén nem alacsony. Én eléggé féltem ettől előre (mondjuk a Kékesre felmenő sárga sáv – sárga négyzet kombinációtól még jobban), és feszültségemet azzal próbáltam levezetni, h. kissé negatív megjegyzéseket tettem a Mátrára. Aztán ezt viszonylag hamar abbahagytam, mert M. Sz. nem a legszebben nézett rám, és különben is, úgy vélem, h. ha valaki más megszervezett nekünk egy túrát, akkor alapvetően 2 választásunk van (1) nem megyünk el, (2) elmegyünk, és nem fikázunk. Emellett az út hamarosan TÉNYLEG emelkedni kezdett, és a lélegzés lekötötte minden kapacitásomat. Mondjuk ITT MÉG az volt a pozitív, h. bár az út meredek volt, de biztonságosan járható:


Ezen a szakaszon derült, ki, h. Tamás is jogosan pályázik túráink szakértői posztjára, ugyanis az alábbi frappáns definíciót adta: „Igen, a meredekség érzetét az adja, hogy felfelé kell menni, és sokáig!” Ezzel 100%-ban egyet kell értenem… és ez az emelkedő képes volt kellő mértékben adni a meredekség érzetét.
Ez a rész nekem nagyon tetszett, és bár meg kellett küzdeni érte, amikor felértünk, nagyon szép kilátásban volt részünk:


Galyatetőn felmentünk a kilátóba, majd odafenn dohányzó kedves honfitársunk füstjétől menekülve hamarosan le is jöttünk, és a sípálya tetején ültünk le, ahonnan látni a Bükköt, és, természetesen, ettünk. Mint tudjuk, én részben enni járok a túrákra :)
Innen továbbindultunk, egy darabig lefelé, majd fel a Téli Mátráról ismerős Csór-hegyre, ami már akkor sem volt a kedvencem, és elmondhatom, h. lefelé sem sokkal jobb, mint felfelé. Viszont útközben találtunk ismeretlen rendeltetésű, romantikus kis hordó-házikót, M. Sz. külön kiemelte, h. hívjam fel a figyelmeteket arra, h. már csak azért is érdemes túrázni járni, mert az ember ilyen érdekes dolgokat láthat:


A Kékes lábánál az út elég katasztrofális állapotban volt:


Mióta legutóbb itt jártunk, számos fa kidőlt, rá az útra, és egy áthatolhatatlan dzsumbuj lett az egész. Másztunk, kerültünk, bújtunk, és végül eljutottunk a félelmetes emelkedő aljáig.
Hát, itt az első, brutál meredek szakaszon elég gáz volt felmenni. Nem annyira fizikailag, bár persze nehéz volt meg fárasztó, hanem inkább azért, mert cseppet sem volt veszélytelen. Csúszott, nehéz volt megvetni a lábat, kétszer is úgy éreztem, h. na most vége, visszazuhanok. Később kitárgyaltuk Tamással ezt az érzést: amikor állsz az emelkedő közepén, és úgy érzed, h. most oké, megvan az egyensúly, de ha az egyik lábad felemeled, a másik azonnal kicsúszik alólad… „Ilyenkor ugrani kell”, adta a konstruktív tanácsot Tamás. Jaja, neki biztosan… Azt azonban meg sem PRÓBÁLOM elképzelni, h. mi történne, ha egy ilyen emelkedőn én elkezdenék ugrabugrálni.
A brutál szakasz után újabb emelkedő következett, de ez már járhatóbb volt: nagy kövek, sziklák között, ahol mindig lehetett találni valami kapaszkodót. Bár azt hiszem, ezt Anna még mindig veszélyesnek minősítette volna…
Hamarosan már majdnem a csúcsra értünk, de előtte egy kis leágazóval még kimentünk egy kilátópontra, ahonnan nemcsak a kilátás volt nagyon szép, hanem ilyen gyönyörű, formás vörösfenyőket is találtunk. Feladat: keresd meg a szerzőt a képen!


Utána felmentünk a Kékesen a kilátótoronyba, ahol még sosem jártam, a fiúk hősiesen gyalog tették meg a 160 lépcsőfokot a 8 emeletnyi magasságba, én papírkutya módjára lifttel mentem fel (lefelé már gyalog :)). A kilátás szép volt, de hamarosan mennünk kellett, már majdnem 4 óra volt.
A lefelé út nem volt annyira megterhelő, mint a felfelé, bár a Pisztrángosig lejutni nem volt egyszerű, és átgondolva, h. a Téli Mátra XL távja erre megy felfelé, igencsak elgondolkodtam azon, h. ha idén jó volt nekem az L-es táv, akkor jó lesz jövőre is :). Lefelé ilyen szép köves hegyoldalak mellett haladtunk el:


És találtunk egy kivájt fatörzseken csordogáló forrást is, amelyből minden józan ész és elővigyázatosság ellenére jó sokat ittunk:


Állítólag, ha van benne béka, akkor iható a víz, márpedig ebben volt:


A kocsihoz visszaérve kellemesen fáradtnak éreztem magam, mert bár a táv nem volt olyan hű de sok, de annyit, de annyit kellett felfelé menni, és olyan meredek helyeken, h. bőven elég volt. Még betértünk vacsorázni a helyi panzió-étterembe, majd az alaposan lehűlt estében érkeztünk haza.
Tudom, h. mindig mondom, h. nem szeretem a Mátrát, de azt kell mondanom, h. ezt a részét (Galyatető-Kékes környéke) mégiscsak szeretem. No, nem annyira, mint a Börzsönyt vagy a Bükköt, de azért megszerettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése