2011. szeptember 30., péntek

Eger Csillaga 50

Táv: 49 km
Szint: 1400-1500 körül


Aki olvasta az előző bejegyzést, az tudja, mennyire fontos volt nekem ez a túra. Jubileumi alkalom, ráadásul tavaly ugye még a rövid távon sem sikerült időben végigmenni, nincs mese, idén is megpróbáljuk…
Meg kell mondanom, h. egy 50-es túra nekem nehéz. Még az ún. „könnyű” ötvenesek is kihívást jelentenek. És ez a túra nagyon-nagyon gyanús volt nekem. A kiírásban ugyanis az szerepelt: táv 50 km, szintkülönbség 1050 m. Na ja, persze. A Bükkben. 1050 m. 50 km-n. Hogyne.
Lehetséges, h. elírás volt, és 1500 m akart lenni, az teljesen reális lenne. De persze én elkezdtem agyalni: lehet, h. azért nem írják ki a valódi szintadatot, mert akkor senki nem merne nevezni a túrára? Milyen csapdákat rejthet ez az 1050 m-es kiírás? Szorongtam. Mikor a kocsiban Megbízott Szakértőnk rákérdezett, h. miért szorongok, megosztottam vele. Beszéljünk másról, mondta gyorsan, a szokásos tekintettel. Én inkább csendben maradtam.
¾ nyolckor sikerült nevezni, elvettem az 50-es táv nevezőlapját, közben megcsodáltam a tavalyi 25-ösöket. Felszerelés-igazítás után 7:50 körül rajtoltunk. Tamás elfutott, ő azt tervezte, h. mire mi végigérünk, ő már a fürdőből is visszaér… Mivel nem mentünk együtt, én arra koncentráltam, h. addig lépést tartsak M. Sz-szel, amíg kiérünk a városból. A városi szakaszokon én általában sokkal rosszabbul tájékozódom, mint utána az erdőben (igen, igen, még ANNÁL IS rosszabbul).
Egerből elég hamar kiértünk, meglett a kék + jelzés. Hurrá, nagy baj már nem lehet, gondoltam AKKOR MÉG. Az útleírás megint csak pár sor volt, de úgy tűnt, nem egy bonyolult útvonal: csak jelzésről jelzésre kell menne. Aha, persze.
A városon kívül, a szőlőskertek között vezető dűlőúton viszonylag hamar elvesztettem a nálam lényegesen gyorsabb M. Sz-t. sebaj, úgyis kedvem volt egyedül menni, beszélgetni meg nem volt kedvem. A táj egyre szebb lett. Hamarosan fenyves következett, a jelzések ekkor még többé-kevésbé megvoltak. Egy helyen kissé elkavartam (lsd. a következő bejegyzést az eltévedések típusairól), itt a GPS szerint KÉT kék plusz jelzés futott, mintegy szigetszerűen körbeölelve egy darabot a Bükkből. Én természetesen egy harmadik úton mentem, de viszonylag hamar rájöttem, h. ez nem a kék +. Mióta M. Sz. eltűnt az erdei utak fordulóiban, nem találkoztam senkivel. Mindegy, mentem, és viszonylag hamar beértem Szarvaskőre. Itt fel kellett mászni a várhoz, amire a Szarvaskő 50-es túráról úgy emlékeztem, h. brutális meredek és nehéz. Hát, nem volt az. Egy középkorú és egy nyugdíjas pár mellett mentem el felfelé, biztos, h. erre kell menni a várba, kérdezték. Igen, mondtam én, és valóban, hamarosan fenn voltam a zászlórúdnál, kaptam a pontőröktől a nápolyiszeletet. Nagyon jó. Nápolyi az egyik kedvenc édességem, és eddigre már hihetetlen éhes voltam. Viharzottam lefelé a meredek lépcsőn, az előző párok jöttek felfelé, hát ezt hamar benyalta, mondta a középkorú férfi, nem is tartott pihenőt fenn? Nem, 2 óra 20 perce indultam, és még csak 12,5 km-t jöttem, feleltem, és siettem tovább a Szarvaskő 50-ről ismerős kék sávon. Közben próbáltam egyszerre kapaszkodni felfelé, lélegezni és nápolyit enni. Hamarosan megálltam, és próbáltam kiköhögni a tüdőmből a nápolyimorzsákat.
A Gilitka-kápolnáig ismerős volt az út, az itiner szerint ott kellett átmenni valami forrásjelre, majd figyelek gondoltam, és úgy emlékeztem, h. csak 3-4 km a távolság odáig. Mikor már majd’ egy órája mentem, kezdett gyanússá válni a dolog. Lehet, h. már elhagytam a kápolnát? De hát csak nem nézek be egy akkora dolgot, mint egy kápolna… bár, nálam, ki tudja. Ekképpen szorongva csörtettem tovább teljes sebességgel.
Ezen a túrán az ellenőrzőpontok között nagyon nagy távolságok voltak. Az első pont 12,5 km-nél, a következő 31,5 km-nél… nem szeretem az ilyet. Reménytelenül hosszúnak tűnik ennyi távolság a pontok között, megerősítés nélkül, h. igen, jófele mégy… Elhamdulillah hamarosan meglett a kápolna, és meglett a forduló is. Nemsokára megtaláltam a nagyon kedves Gilitka-forrást, amiből minden józan ész ellenére két pohárral is ittam.
Sajna a túráról képek nincsenek, ez ügyben szíveskedjetek fordulni (1) a Nikon márkaszervizhez, (2) a SE céghez, ugyanis a telefonom kizárólag műtermi körülmények között hajlandó BÁRMIFÉLE fotót produkálni – de még azok is kétes minőségűek, lásd később.
A kápolnától a Homonna-tetőig folyamatosan emelkedett az út. Ezt mondjuk a „tető” kifejezésből mintegy előre gondoltam. A következő jelzést, a zöld o-t nem volt egyszerű megtalálni, a jelzések sűrűsége, hát, hagyjuk… Egy Antónia-vadászlak névre hallgató lepukkant kis hajlék körül bizonytalankodtam (lsd.: Az eltévedés típusai), de a GPS, valamint jobb és bal szemem segítségével hamarosan meglett az útnak aligha nevezhető vadcsapás-szerűség. A Homonna-tetőig sima utam volt (úgy értem, odatalálni. NEM úgy értem, h. vízszintes). Itt kezdődött a probléma. Megálltam megenni egy banánt (mint tudjuk, enni járok a túrákra :)). Hamarosan beért két sporttárs, középkorú férfiak személyében. Hát, tudom, h. ez ritkaság, de kicsit gyorsabb voltam náluk. Mégis utolértek, amikor nem találtam a piros – leágazást… Egyiküknek olyan GPS-e volt, mint Tamásé, ami ügyesebb, mint az enyém (csak az enyém meg ne hallja:)), és ő ügyesen megtalálta a jelzést. Megint eléjük vágtam, a piros bement a susnyásba, rövid dzsungelharc után kibontakoztam valami murvás útnál, amely persze két irányba ment, én mintegy ösztönösen elindultam balra, majd a GPS-re pillantva láttam, h. tényleg erre megy tovább a piros csík. Az azonban hamarosan feltűnt, h. a két ügyesen tájékozódó sporttárs nem jön utánam. Húha, benéztem valamit. Megnézem a GPS-t, tényleg, az út megy a másik irányba is, ott is van vmi piros jelzés, hajrá utánuk. Hamarosan megelőztem őket, teljes sebességgel zúzok tovább a piroson. Ami össze-vissza kanyarog. No, álljunk csak meg. Az itineren lévő térképvázlat idén is TELJESEN használhatatlan, de az azért látszik, h. ilyen brutális kanyargás nincs az útvonalban. Valamint a jelzések IRL és a GPS-en is piros KERÉKPÁRUTAT mutatnak, nem sávot. Hurrá. Megáll. Papírtérkép elő. Hát ja, balra kellett volna menni, amerre elindultam eredetileg. No, EZ már a harmadik típusú, avagy valódi eltévedés esete. Legalább egy km-t jöttem már, de inkább többet. Nézem a térképet, végül is ez az út is bemegy Felsőtárkányba… Ekkor érnek utol a többiek. Rossz felé megyünk, ugye, kérdi az idősebb szorongva. Szerintem igen, mondom, előkerül az ő térképük is, és megállapítjuk, h. ha ezen az úton megyünk tovább, akkor ugyan beérünk Felsőtárkányba, de az 50-es túrából LEGALÁBB 55-ös lesz. Vágjunk át erre, mutat az erdőre a fiatalabb. A Péntek 13 is így kezdődik, idézem a börzsönyi fiatalokat magamban, most már meg kéne néznem, h. MI IS ez a Péntek 13… Hát próbáljuk meg, mondom lemondóan. Bevágunk a meredek lefelé hegyoldalba. Mint tudjátok, ez nem az erősségem, de most nem merek bénázni, mert ha lemaradok, a csontjaimat sem fogják megtalálni… A meredek lefelé hamarosan meredek felfelébe vált, majd kilyukadunk valami jelzetlen útra, amely mindkét GPS szerint ELŐBB-UTÓBB ki fog vezetni a pirosra. Insallah hamarabb, mint a piros kerékpárút, amit elhagytunk. Megyünk a semmi közepén, egy meredek vízmosás alján. A jelzetlen csapás hamarosan elfordul attól az iránytól, amerre mennünk kéne, mit tegyünk. Én nézegetem a GPS-t, és egyszer csak benyögöm: ha itt felvágnánk, 200 m-en belül van a piros. Természetesen NEM gondolom komolyan, a hegyoldal brutális meredek, és áthatolhatatlan bozóttal borított. Ezt hogy gondoltad pontosan, kérdezik. Az NHO módszerrel, mondom, majd értetlen pillantásukra kifejtem: Neki a HegyOldalnak… Az idősebb túratárs közli: hát én ugyan fel nem megyek itt. Király, pont erre számítottam, én megtettem, ami tőlem telik, de hát PERSZE h. itt nem lehet felmenni, most találjanak ki valamit ők is. Sajna azonban a fiatalabb túratárs elgondolkodó tekintettel méregeti a hegyoldalt, majd a saját GPS-ét, van benne valami, mondja. Ja, ja, meg lehet próbálni, kontrázok én, de ha szerintetek túl durva, akkor menjünk erre tovább, majd csak jutunk valahova. Közben buzgón reménykedem, h. szerintük túl durva. A fiatalabb azonban rendkívüli kezdeményezőkészséggel bír, ráveszi harmadik társunkat, aki, mondván, h. na jó, ha ezt akarjátok, menjünk, rááll a dologra. Persze én NEM ezt akarom, de már mindegy, elindulunk.
Nem fogom most leírni, h. milyen volt feljutni, mert azt fogjátok gondolni, h. túlzok. Durva volt, no. De megérte, most is így gondolom, és akkor is így gondoltam, mikor kibukkantunk a pirosra. Igaz, h. párszor megtorpantunk és irányt váltottunk, mert vagy a bozót volt tényleg járhatatlan, vagy a meredek, vagy mindkettő, de végül elhamdulillah feljutottunk. Innen már viszonylag eseménytelen út során bejutottunk Felsőtárkányba. Kb. ekkor kaptam meg Tamástól az SMS-t, h. 6:20 alatt beért a célba. Nagyon szép teljesítmény, büszke voltam rá, gyorsan el is újságoltam a két túratársnak. Az ellenőrzőpont a tónál volt az itiner szerint, hol van már a tó, gondoltam, ha nem lesz itt hamarosan, hát én inkább ások egyet… aztán meglett. Kaptunk inni. Ettem egy szendvicset. Találkoztunk a 40-es távon indulókkal, akikkel egyszerre rajtoltunk. A pontőrök eligazítottak minket, h. ha felmegyünk a tóparti színpad mellett, hamarabb kiérünk a piros+-ra. Az utat négyen együtt sem tudtuk beazonosítani, elhamdulillah, ugyanis M. Sz. később kifejtette, h. ott biza csak négykézláb lehet feljutni. Bár ekkor már az NHO módszerből továbbképzésen estem át, mégis örülök, h. eme 1. típusú pszeudo-eltévedés után mégis inkább visszamentünk a focipálya felé, és normál módon találtuk meg a piros +-t. ez után egy darabig 3 egri túratárssal mentem együtt, akik a 40-esen voltak, de innen már a két táv azonos volt. Ők már tudták, h. kicsúsztak a szintidőből, nem siettek hát, én velük mentem a következő pontig, a kb. 4 km-re lévő várkúti turistaházig, mert itt elég durván felfelé kellett menni, ahol ugye úgyis lassú vagyok, másrészt pedig elméletben a piros +-on kellett volna menni, ám IRL ilyen jelzés nem volt, és a GPS-em sem ismerte. Az első pár 100 méteren még elő-előfordult egy-egy piros +, aztán teljesen eltűnt, és mi a kék tanösvény jelzést követtük, mert (amúgy egri) túratársaim szerint „úgyis ugyanoda megy”. A turistaház után a piros – már tavalyról ismerős volt, elköszöntem tőlük, és siettem a cél felé. A nagy-egedi kilátó könnyen megvolt, tavalyhoz hasonlóan adtak egy csokit, én megettem a másik banánomat, ittam, és tavallyal ellentétben NEM a rövidebb utat választottam lefelé. Itt sikerült két (talán) felismerhető képet készítenem, a kilátás:


Az út hamarosan nagyon durva köves, csúszós meredek lefelébe váltott, mintha nem is az én Bükkömben lettünk volna, hanem a Mátrában vagy valami hasonló helyen. A cserszömörcék viszont gyönyörűek voltak a Nagy-Eged oldalában:


Összeakadtam két túratárssal, az egyikkel együtt mentünk a Bükki Források végén, ő eléggé ki volt akadva a jelzések hiánya és a térképvázlat használhatatlansága miatt, többször is elkavartak, 2. és 3. típusú eltévedésekkel is. Én előttük indultam lefelé az utolsó pontról, de útközben a GPS sipákolni kezdett akku-lemerülésből kifolyólag, miközben cseréltem, benéztem egy fordulót, pár száz méterrel túlmentem a piroson, mire visszaértem, pont jöttek ők is, így a célig már együtt mentünk elhamdulillah, ugyanis a városi szakaszon nem találtam volna el egyedül… Még így együtt is többször bizonytalankodtunk, és végül a végén belassulva szinte percre pontosan 11 óra alatt értem be a célba. Nem mondom, h. nem örültem volna, ha hamarabb beérek, de így is nagyon örültem.
Hazafelé vonattal jöttem, mert M. Sz., a hűséges közlekedési eszközünk szerepét betöltő Ülésfűtés nevű autó gazdája a közelben lakó családjához ment. Engem elvittek először az egri állomásra, majd, mikor kiderült, h. a vonatról át kell szállni, én teljesen pánikba estem. Nem vagyok egy nagy vonatozó, és mindig félek, h. nem jó vonatra szállok – az átszállás meg még ennél is durvább. M. Sz. remekül szórakozott azon, h. én nem merek átszállni, és nagyon kedvesen elvitt az átszállási pontig, aminek a nevére nem emlékszem, de elhamdulillah nem volt messze. A vonat hamar jött, és kevesen voltak rajta. Egyedül ültem egy fülkében, és Pestig megettem az összes maradék kajámat: két kiflit meg egy csomag kesudiót. A túrán nem nagyon tudtam enni, de eddigre már olyan éhes voltam, h. meg sem kísérlem elmondani. Este 10-re elhamdulillah itthon voltam.
Nagyon örülök, h. sikerült ez a túra elhamdulillah, szép volt és izgalmas, de hogy nem 1050 szint volt benne, az biztos…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése