2011. szeptember 30., péntek

Az eltévedés típusai

Elméletem és kiterjedt kutatásaink szerint az eltévedésnek 4 alaptípusa van. Az első kettő nem is sorolható igazán a tulajdonképpeni eltévedések közé, ezért ennek a tudományos alaposság és egzakt adatfeldolgozás érdekében „Pszeudo-eltévedés” néven külön alkategóriát láttunk helyesnek létrehozni.
A pontos megfogalmazás és félre nem érthető kategorizálás végett tanulmányunk keretében először is lényegesnek tartjuk tisztázni, hogy mit is értünk voltaképpen „eltévedés” alatt.
Mérési eredményeink és széles körben végzett felméréseink alapján a következő általános jellemzőket állapíthatjuk meg az „eltévedés” fogalmával kapcsolatban:
1. Az „eltévedés” jelenségében érintettek nem tudják pontosan, hogy hol is tartózkodnak az adott pillanatban, de bizonyos mértékben (százalékos viszonylatban kifejezhető mértéke: egyéntől függően 10-90%-ban) tisztában vannak azzal, hogy hol is kellene lenniük.
2. Az „eltévedés” következtében a vizsgálati alanyok olyan földrajzi helyre kerültek, ahová eredeti szándékaik szerint (a) nem, (b) csak egy későbbi időpontban szerettek volna kerülni. (A (b) esetben a „Basszus, asszem kihagytunk egy pontot” jelenséggel állunk szemben, amelynek ez úton is szeretném javasolni további, tudományos igényű vizsgálatát). Megfigyelhetjük tehát, hogy egy adott földrajzi koordinátán való tartózkodás a vizsgált időponttól függően egyaránt számíthat eltévedésnek és nem eltévedésnek is. Eme jelenség, amely szorosan köthető a relativitás-elmélet bizonyos vonatkozásaihoz, megfelelő anyagi források megvalósulása esetén szintén érdemes a további, kiterjedt mértékű tudományos vizsgálatra.
3. Mérési eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy az „eltévedés” jelenség bekövetkeztének gyakorisága fordítottan arányosnak bizonyult (a) az útvonalleírás hosszúságával, (b) a vizsgálati csoport tagjainál megtalálható összes GPS számával (a dokumentációban: Σ GPS), (c) a vizsgálati csoportban megtalálható, nagy helyismerettel rendelkező egyének (a dokumentációban: NHRE, belső szóhasználatban „Megbízott Szakértő”) számával, (d) a vizsgálati csoportban megtalálható egyének összesített intelligencia-hányadosával (a dokumentációban: Σ IQ). Ezen értékek, valamint az „eltévedés” mértéke, az út során megtett összes kilométer valamint szintkülönbség mennyisége közötti relációk mibenléte megfelelő anyagi források megléte esetén további vizsgálatra érdemesnek bizonyult.

Kutatásunk és elemzésünk során alaposan megvizsgáltuk az „eltévedés” jelenségének típusait, fogalmi mibenlétünk, csoportosításuk, jellemzőik, az időveszteség és a felmerülő útvonal-többlet alapján. Mérési eredményeink, tapasztalati tények, valamint élőbeszéd-beli közlések analízise alapján az „eltévedés” jelenségének következő típusait különböztethetjük meg:

1. Pszeudo-eltévedések
1.1. Bizonytalankodás: ebben az esetben az „eltévedés” alanyai tisztában vannak azzal, hogy olyan helyzetben vannak, amelyben várható egy súlyosabb pszeudo-eltévedés (elkavarás, lásd 1.2 pont), vagy egy ún. „valódi eltévedés” bekövetkezte, ezért különös, körültekintő figyelemmel haladnak. A bizonytalankodás ismérvei:
- Kézben tartott GPS-szel történő haladás,
- Gyakori pillantgatás az út menti tereptárgyakra (pl. fatörzs, villanyoszlop, kerítés), ahol a jelzések felbukkanása várható,
- Rövidebb, max. 50 m haladás a helyesnek ítélet útvonalon, majd a GPS ellenőrzése, hogy azt ő is helyesnek véli-e.
Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy a „bizonytalankodás” nem jár tényleges útvonaltöbblettel (max. 100 m), azonban az időveszteség egyes esetekben jelentős lehet.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
- „Itt majd figyelni kéne”
- „Látod valahol a sárga háromszöget?”
- „Itt kell lennie valahol, és kész.”
- „Nem itt kéne lefordulni?”
- „Az a szalag nem nekünk szól?”
- „Nem arra, hát figyejjémá basszus…”
1.2 Elkavarás: Az „eltévedés” alanyai nincsenek tisztában az eltévedés tényével, de viszonylag rövid időn és távolságon belül rájönnek (a pontos értékeket lsd. a dokumetáció 1. Függelékében). Az elkavarás ismérvei:
- a határozott haladás hirtelen megtorpanása, majd ellenkező irányba történő, egyenletesen gyorsuló mozgás,
- a GPS elővétele,
- fejcsóválás,
- súlyosabb esetben esetleg a papírtérkép elővétele.
Az „elkavarás” max. 500 m útvonaltöbblettel jár. Mérési eredmények igazolják, hogy az időveszteség gyakran kisebb, mint a „bizonytalankodás” (lsd. 1.1) esetén, mivel az „elkavarást” az alanyok többnyire gyorsan korrigálják.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
- „Basszus ez a plusz, nem a sáv.”
- „Milyen piros, a kéken kéne menni!”
- „Na húzzunk vissza.”
- „Benéztem a szalagozást.”
- „Igen, volt ott egy pont, arról beszélek, hogy volt egy pont!”

2. Valódi eltévedések
2.1 Eltévedés
: az „eltévedés” esetében az alanyok huzamosabb ideig és/vagy nagyobb sebességgel haladnak a nem kívánt irányba, és T >= „T elfogadható” idő alatt kerülnek ennek tudatába. Ennek eredményeképpen jelentős lesz mind az útvonaltöbblet (>= 500 m), mind az időkiesés. Mindenképpen meg kell említenünk az „eltévedésnek” az alanyok pszichikai állapotára gyakorolt rendkívül negatív hatását is.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
- „Hát basszus ezt nem hiszem el!”
- „Szerintem menjünk vissza az autóhoz, amíg még visszatalálunk…”
- „Minek jöttünk ide EGYÁLTALÁN?”
- „Ráérnék most felkelni.”
2.2 Végzetes eltévedés: ebben az esetben ismeretlen T intervallumon belül megtalálják az alanyok csontjait. Az útvonaltöbbletről és az időkiesésről nem sikerült elfogadható eredményeket kapnunk, mivel ezek a maradványok többnyire analizálásra alkalmatlan állapotban kerülnek elő, az időtényezőnek és a környezeti tényezőknek (farkasok, időjárás, stb.) köszönhetően, és az esetek túlnyomó többségében még a halál beálltának pontos időpontja sem kerülhet megállapításra.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
Néma csend. Halottak. Mind.

Kutatásaink rámutattak, hogy az „eltévedés” jelensége olyan téma, amely bár nem vívott ki különösebb figyelmet tudományos körökben, mégis sokakat érintő, lényeges jelenség, amely mindenképpen érdemes további kutatásokra.
Eddig is jelentős eredményeket felmutató, az „eltévedés” témakörében magasan képzett kutatócsapatunk megfelelő anyagi források és támogatás esetén kész arra, hogy további kutatásokat és méréseket végezzen a témában, ezzel is hozzájárulva a terület felméréséhez és tudományos igényű, egzakt leírásához. Mivel a csapat, a kutatási eszközök és a mérőfelszerelés a helyén van, és rendelkezünk a megfelelő tapasztalatokkal is, bármikor várjuk az érdeklődők, és elsősorban a szponzorok megkeresését. Tudományos kutatási tevékenység folytatása mellett bármikor készséggel tartunk előadásokat vagy gyakorlati bemutatókat is ebben a témában.

Eger Csillaga 50

Táv: 49 km
Szint: 1400-1500 körül


Aki olvasta az előző bejegyzést, az tudja, mennyire fontos volt nekem ez a túra. Jubileumi alkalom, ráadásul tavaly ugye még a rövid távon sem sikerült időben végigmenni, nincs mese, idén is megpróbáljuk…
Meg kell mondanom, h. egy 50-es túra nekem nehéz. Még az ún. „könnyű” ötvenesek is kihívást jelentenek. És ez a túra nagyon-nagyon gyanús volt nekem. A kiírásban ugyanis az szerepelt: táv 50 km, szintkülönbség 1050 m. Na ja, persze. A Bükkben. 1050 m. 50 km-n. Hogyne.
Lehetséges, h. elírás volt, és 1500 m akart lenni, az teljesen reális lenne. De persze én elkezdtem agyalni: lehet, h. azért nem írják ki a valódi szintadatot, mert akkor senki nem merne nevezni a túrára? Milyen csapdákat rejthet ez az 1050 m-es kiírás? Szorongtam. Mikor a kocsiban Megbízott Szakértőnk rákérdezett, h. miért szorongok, megosztottam vele. Beszéljünk másról, mondta gyorsan, a szokásos tekintettel. Én inkább csendben maradtam.
¾ nyolckor sikerült nevezni, elvettem az 50-es táv nevezőlapját, közben megcsodáltam a tavalyi 25-ösöket. Felszerelés-igazítás után 7:50 körül rajtoltunk. Tamás elfutott, ő azt tervezte, h. mire mi végigérünk, ő már a fürdőből is visszaér… Mivel nem mentünk együtt, én arra koncentráltam, h. addig lépést tartsak M. Sz-szel, amíg kiérünk a városból. A városi szakaszokon én általában sokkal rosszabbul tájékozódom, mint utána az erdőben (igen, igen, még ANNÁL IS rosszabbul).
Egerből elég hamar kiértünk, meglett a kék + jelzés. Hurrá, nagy baj már nem lehet, gondoltam AKKOR MÉG. Az útleírás megint csak pár sor volt, de úgy tűnt, nem egy bonyolult útvonal: csak jelzésről jelzésre kell menne. Aha, persze.
A városon kívül, a szőlőskertek között vezető dűlőúton viszonylag hamar elvesztettem a nálam lényegesen gyorsabb M. Sz-t. sebaj, úgyis kedvem volt egyedül menni, beszélgetni meg nem volt kedvem. A táj egyre szebb lett. Hamarosan fenyves következett, a jelzések ekkor még többé-kevésbé megvoltak. Egy helyen kissé elkavartam (lsd. a következő bejegyzést az eltévedések típusairól), itt a GPS szerint KÉT kék plusz jelzés futott, mintegy szigetszerűen körbeölelve egy darabot a Bükkből. Én természetesen egy harmadik úton mentem, de viszonylag hamar rájöttem, h. ez nem a kék +. Mióta M. Sz. eltűnt az erdei utak fordulóiban, nem találkoztam senkivel. Mindegy, mentem, és viszonylag hamar beértem Szarvaskőre. Itt fel kellett mászni a várhoz, amire a Szarvaskő 50-es túráról úgy emlékeztem, h. brutális meredek és nehéz. Hát, nem volt az. Egy középkorú és egy nyugdíjas pár mellett mentem el felfelé, biztos, h. erre kell menni a várba, kérdezték. Igen, mondtam én, és valóban, hamarosan fenn voltam a zászlórúdnál, kaptam a pontőröktől a nápolyiszeletet. Nagyon jó. Nápolyi az egyik kedvenc édességem, és eddigre már hihetetlen éhes voltam. Viharzottam lefelé a meredek lépcsőn, az előző párok jöttek felfelé, hát ezt hamar benyalta, mondta a középkorú férfi, nem is tartott pihenőt fenn? Nem, 2 óra 20 perce indultam, és még csak 12,5 km-t jöttem, feleltem, és siettem tovább a Szarvaskő 50-ről ismerős kék sávon. Közben próbáltam egyszerre kapaszkodni felfelé, lélegezni és nápolyit enni. Hamarosan megálltam, és próbáltam kiköhögni a tüdőmből a nápolyimorzsákat.
A Gilitka-kápolnáig ismerős volt az út, az itiner szerint ott kellett átmenni valami forrásjelre, majd figyelek gondoltam, és úgy emlékeztem, h. csak 3-4 km a távolság odáig. Mikor már majd’ egy órája mentem, kezdett gyanússá válni a dolog. Lehet, h. már elhagytam a kápolnát? De hát csak nem nézek be egy akkora dolgot, mint egy kápolna… bár, nálam, ki tudja. Ekképpen szorongva csörtettem tovább teljes sebességgel.
Ezen a túrán az ellenőrzőpontok között nagyon nagy távolságok voltak. Az első pont 12,5 km-nél, a következő 31,5 km-nél… nem szeretem az ilyet. Reménytelenül hosszúnak tűnik ennyi távolság a pontok között, megerősítés nélkül, h. igen, jófele mégy… Elhamdulillah hamarosan meglett a kápolna, és meglett a forduló is. Nemsokára megtaláltam a nagyon kedves Gilitka-forrást, amiből minden józan ész ellenére két pohárral is ittam.
Sajna a túráról képek nincsenek, ez ügyben szíveskedjetek fordulni (1) a Nikon márkaszervizhez, (2) a SE céghez, ugyanis a telefonom kizárólag műtermi körülmények között hajlandó BÁRMIFÉLE fotót produkálni – de még azok is kétes minőségűek, lásd később.
A kápolnától a Homonna-tetőig folyamatosan emelkedett az út. Ezt mondjuk a „tető” kifejezésből mintegy előre gondoltam. A következő jelzést, a zöld o-t nem volt egyszerű megtalálni, a jelzések sűrűsége, hát, hagyjuk… Egy Antónia-vadászlak névre hallgató lepukkant kis hajlék körül bizonytalankodtam (lsd.: Az eltévedés típusai), de a GPS, valamint jobb és bal szemem segítségével hamarosan meglett az útnak aligha nevezhető vadcsapás-szerűség. A Homonna-tetőig sima utam volt (úgy értem, odatalálni. NEM úgy értem, h. vízszintes). Itt kezdődött a probléma. Megálltam megenni egy banánt (mint tudjuk, enni járok a túrákra :)). Hamarosan beért két sporttárs, középkorú férfiak személyében. Hát, tudom, h. ez ritkaság, de kicsit gyorsabb voltam náluk. Mégis utolértek, amikor nem találtam a piros – leágazást… Egyiküknek olyan GPS-e volt, mint Tamásé, ami ügyesebb, mint az enyém (csak az enyém meg ne hallja:)), és ő ügyesen megtalálta a jelzést. Megint eléjük vágtam, a piros bement a susnyásba, rövid dzsungelharc után kibontakoztam valami murvás útnál, amely persze két irányba ment, én mintegy ösztönösen elindultam balra, majd a GPS-re pillantva láttam, h. tényleg erre megy tovább a piros csík. Az azonban hamarosan feltűnt, h. a két ügyesen tájékozódó sporttárs nem jön utánam. Húha, benéztem valamit. Megnézem a GPS-t, tényleg, az út megy a másik irányba is, ott is van vmi piros jelzés, hajrá utánuk. Hamarosan megelőztem őket, teljes sebességgel zúzok tovább a piroson. Ami össze-vissza kanyarog. No, álljunk csak meg. Az itineren lévő térképvázlat idén is TELJESEN használhatatlan, de az azért látszik, h. ilyen brutális kanyargás nincs az útvonalban. Valamint a jelzések IRL és a GPS-en is piros KERÉKPÁRUTAT mutatnak, nem sávot. Hurrá. Megáll. Papírtérkép elő. Hát ja, balra kellett volna menni, amerre elindultam eredetileg. No, EZ már a harmadik típusú, avagy valódi eltévedés esete. Legalább egy km-t jöttem már, de inkább többet. Nézem a térképet, végül is ez az út is bemegy Felsőtárkányba… Ekkor érnek utol a többiek. Rossz felé megyünk, ugye, kérdi az idősebb szorongva. Szerintem igen, mondom, előkerül az ő térképük is, és megállapítjuk, h. ha ezen az úton megyünk tovább, akkor ugyan beérünk Felsőtárkányba, de az 50-es túrából LEGALÁBB 55-ös lesz. Vágjunk át erre, mutat az erdőre a fiatalabb. A Péntek 13 is így kezdődik, idézem a börzsönyi fiatalokat magamban, most már meg kéne néznem, h. MI IS ez a Péntek 13… Hát próbáljuk meg, mondom lemondóan. Bevágunk a meredek lefelé hegyoldalba. Mint tudjátok, ez nem az erősségem, de most nem merek bénázni, mert ha lemaradok, a csontjaimat sem fogják megtalálni… A meredek lefelé hamarosan meredek felfelébe vált, majd kilyukadunk valami jelzetlen útra, amely mindkét GPS szerint ELŐBB-UTÓBB ki fog vezetni a pirosra. Insallah hamarabb, mint a piros kerékpárút, amit elhagytunk. Megyünk a semmi közepén, egy meredek vízmosás alján. A jelzetlen csapás hamarosan elfordul attól az iránytól, amerre mennünk kéne, mit tegyünk. Én nézegetem a GPS-t, és egyszer csak benyögöm: ha itt felvágnánk, 200 m-en belül van a piros. Természetesen NEM gondolom komolyan, a hegyoldal brutális meredek, és áthatolhatatlan bozóttal borított. Ezt hogy gondoltad pontosan, kérdezik. Az NHO módszerrel, mondom, majd értetlen pillantásukra kifejtem: Neki a HegyOldalnak… Az idősebb túratárs közli: hát én ugyan fel nem megyek itt. Király, pont erre számítottam, én megtettem, ami tőlem telik, de hát PERSZE h. itt nem lehet felmenni, most találjanak ki valamit ők is. Sajna azonban a fiatalabb túratárs elgondolkodó tekintettel méregeti a hegyoldalt, majd a saját GPS-ét, van benne valami, mondja. Ja, ja, meg lehet próbálni, kontrázok én, de ha szerintetek túl durva, akkor menjünk erre tovább, majd csak jutunk valahova. Közben buzgón reménykedem, h. szerintük túl durva. A fiatalabb azonban rendkívüli kezdeményezőkészséggel bír, ráveszi harmadik társunkat, aki, mondván, h. na jó, ha ezt akarjátok, menjünk, rááll a dologra. Persze én NEM ezt akarom, de már mindegy, elindulunk.
Nem fogom most leírni, h. milyen volt feljutni, mert azt fogjátok gondolni, h. túlzok. Durva volt, no. De megérte, most is így gondolom, és akkor is így gondoltam, mikor kibukkantunk a pirosra. Igaz, h. párszor megtorpantunk és irányt váltottunk, mert vagy a bozót volt tényleg járhatatlan, vagy a meredek, vagy mindkettő, de végül elhamdulillah feljutottunk. Innen már viszonylag eseménytelen út során bejutottunk Felsőtárkányba. Kb. ekkor kaptam meg Tamástól az SMS-t, h. 6:20 alatt beért a célba. Nagyon szép teljesítmény, büszke voltam rá, gyorsan el is újságoltam a két túratársnak. Az ellenőrzőpont a tónál volt az itiner szerint, hol van már a tó, gondoltam, ha nem lesz itt hamarosan, hát én inkább ások egyet… aztán meglett. Kaptunk inni. Ettem egy szendvicset. Találkoztunk a 40-es távon indulókkal, akikkel egyszerre rajtoltunk. A pontőrök eligazítottak minket, h. ha felmegyünk a tóparti színpad mellett, hamarabb kiérünk a piros+-ra. Az utat négyen együtt sem tudtuk beazonosítani, elhamdulillah, ugyanis M. Sz. később kifejtette, h. ott biza csak négykézláb lehet feljutni. Bár ekkor már az NHO módszerből továbbképzésen estem át, mégis örülök, h. eme 1. típusú pszeudo-eltévedés után mégis inkább visszamentünk a focipálya felé, és normál módon találtuk meg a piros +-t. ez után egy darabig 3 egri túratárssal mentem együtt, akik a 40-esen voltak, de innen már a két táv azonos volt. Ők már tudták, h. kicsúsztak a szintidőből, nem siettek hát, én velük mentem a következő pontig, a kb. 4 km-re lévő várkúti turistaházig, mert itt elég durván felfelé kellett menni, ahol ugye úgyis lassú vagyok, másrészt pedig elméletben a piros +-on kellett volna menni, ám IRL ilyen jelzés nem volt, és a GPS-em sem ismerte. Az első pár 100 méteren még elő-előfordult egy-egy piros +, aztán teljesen eltűnt, és mi a kék tanösvény jelzést követtük, mert (amúgy egri) túratársaim szerint „úgyis ugyanoda megy”. A turistaház után a piros – már tavalyról ismerős volt, elköszöntem tőlük, és siettem a cél felé. A nagy-egedi kilátó könnyen megvolt, tavalyhoz hasonlóan adtak egy csokit, én megettem a másik banánomat, ittam, és tavallyal ellentétben NEM a rövidebb utat választottam lefelé. Itt sikerült két (talán) felismerhető képet készítenem, a kilátás:


Az út hamarosan nagyon durva köves, csúszós meredek lefelébe váltott, mintha nem is az én Bükkömben lettünk volna, hanem a Mátrában vagy valami hasonló helyen. A cserszömörcék viszont gyönyörűek voltak a Nagy-Eged oldalában:


Összeakadtam két túratárssal, az egyikkel együtt mentünk a Bükki Források végén, ő eléggé ki volt akadva a jelzések hiánya és a térképvázlat használhatatlansága miatt, többször is elkavartak, 2. és 3. típusú eltévedésekkel is. Én előttük indultam lefelé az utolsó pontról, de útközben a GPS sipákolni kezdett akku-lemerülésből kifolyólag, miközben cseréltem, benéztem egy fordulót, pár száz méterrel túlmentem a piroson, mire visszaértem, pont jöttek ők is, így a célig már együtt mentünk elhamdulillah, ugyanis a városi szakaszon nem találtam volna el egyedül… Még így együtt is többször bizonytalankodtunk, és végül a végén belassulva szinte percre pontosan 11 óra alatt értem be a célba. Nem mondom, h. nem örültem volna, ha hamarabb beérek, de így is nagyon örültem.
Hazafelé vonattal jöttem, mert M. Sz., a hűséges közlekedési eszközünk szerepét betöltő Ülésfűtés nevű autó gazdája a közelben lakó családjához ment. Engem elvittek először az egri állomásra, majd, mikor kiderült, h. a vonatról át kell szállni, én teljesen pánikba estem. Nem vagyok egy nagy vonatozó, és mindig félek, h. nem jó vonatra szállok – az átszállás meg még ennél is durvább. M. Sz. remekül szórakozott azon, h. én nem merek átszállni, és nagyon kedvesen elvitt az átszállási pontig, aminek a nevére nem emlékszem, de elhamdulillah nem volt messze. A vonat hamar jött, és kevesen voltak rajta. Egyedül ültem egy fülkében, és Pestig megettem az összes maradék kajámat: két kiflit meg egy csomag kesudiót. A túrán nem nagyon tudtam enni, de eddigre már olyan éhes voltam, h. meg sem kísérlem elmondani. Este 10-re elhamdulillah itthon voltam.
Nagyon örülök, h. sikerült ez a túra elhamdulillah, szép volt és izgalmas, de hogy nem 1050 szint volt benne, az biztos…

2011. szeptember 23., péntek

Jubileumi gondolatok

Érdekes jubileum közeledik eseményekben amúgy sem szegény életemben.
Pont egy éve, 2010. szeptember 18-án vettem részt életem első teljesítménytúráján. Az a bizonyos Eger Csillaga 25 volt az, ami valójában nem sikerült, de ezt akkor nem érzékeltem :)
Akkor már voltam néhány túrán Megbízott Szakértőnk társaságában, persze nem teljesítménytúrákon, csak ilyen „kimegyünk a 24 ökrös hegyre”, meg Biatorbágy, meg Muzsla túrákon. És a lányok (akkor még lényegesen népesebb és lelkesebb) csapatával is voltam jó párszor, bár ezek a kirándulások általában 12-15 km hosszúak voltak csak. Valamint egyedül is mentem sokszor, hasonló távokra, leginkább szerdánként.
Mindebből kifolyólag roppant kemény és tapasztalt túrázónak éreztem magam. Azt, h. egy teljesítménytúra kicsit más, mind a fentiek, valahogy halványan sejtettem, de nemigen foglalkoztam vele. Mint ahogy azzal az apró ténnyel sem, h. nem lesz velem M. Sz., aki tudja, merre kell menni, és nem a budai hegyekben leszünk, ahol többnyire én is tudom, h. merre kell menni, hanem a Bükkben, ahol még nem jártam korábban egyáltalán.
Megnövekedett önbizalmamhoz hozzájárult az is, h. TUDTOMMAL akkor már a lányokkal mentünk egy 24 km-es túrát. De csak tudtommal… Azóta már tudom, h. az a táv kb. 18-19 km volt. A GPS többször is eldobta a jelet, és pontatlanul mért. Azóta már többször bejártam azt az útvonalat, és tudom, h. a 24 km-es mérés rendkívül pontatlan volt.
De első teljesítménytúrám hajnalán mindezt még nem tudtam. Magabiztosan vágtam neki a távnak, és az első kb. 5 km csak hozzátett magabiztosságomhoz, mivel ekkor egy idősebb túrázóval mentünk, aki nagy helyismerettel rendelkezett, és nekem egyáltalán nem kellett tájékozódnom. Mentünk, beszélgettünk, klassz volt. Aztán, mihelyt elváltunk egymástól, én szinte azonnal eltévedtem, a hősiesen velem tartó útitársammal ketten sem tudtunk megállapítani még annyit sem, h. az itinerhez mellékelt, eléggé homályos és használhatatlan térképvázlathoz viszonyítva hol is lehetünk éppen. Az útleírásról pedig még ma, több tapasztalattal is azt mondom, h. nagyon kevés és felületes volt.
Elég soká bolyongtunk a Bükk kevésbé vadregényes, ámde igen sáros tájain, néha más túrázókhoz csapódva, ám az ő iramukat nem bírva, újra lemaradva, tanácstalanul tévelyegve. A szintidő 6 óra volt a 22 km-es távra, az idő csak telt, és láttuk, h. a teljesítés hogyan válik egyre lehetetlenebbé. Hamarosan lehagyott minket Tamás, aki velünk egy időben rajtolt az 50-es távon, ez némiképpen demoralizáló hatással volt ránk. Végül a helyes utat megtalálva, az esélytelenek nyugalmával nyolc és fél órás (!) idővel battyogtunk be a célba. Ettől függetlenül a rendezőktől kaptunk oklevelet és kitűzőt, „Elsősorban a kitartásért”, mondta a lány, aki átadta. „Viszlát jövőre az 50-esen!”, mondtam én optimistán. „Úgy legyen”, felelte a szervező.
És most szombaton lesz az Eger Csillaga ismét… Egy év telt el, az egy év alatt ez lesz insallah a 35. teljesítménytúrám – a magánszervezésű túrákat már nem is számolom. Rengeteg minden történt azóta, rengeteg minden megváltozott. Új lakásban lakunk, lett egy csomó új testvérünk, megjelent a Korán-kiadásunk elhamdulillah. Egy valami azonban nem változott. Még mindig szeretek túrázni járni, sőt, egyre jobban. Emlékszem, egyszer egy túra vége felé M. Sz. megkérdezte: na, hogy tetszik a túrázás? Nagyon, feleltem. Ugye, mondta ő, hát én is teljesen odavagyok érte…
Holnap reggel insallah indulunk Egerbe, és, ahogy tavaly a búcsúzáskor mondtam, idén insallah az 50-es távra nevezek. A tavallyal ellentétben már most pánikolok persze, de tapasztalataim szerint ez insallah elmúlik, amikor az itinerrel a kézben és a GPS-t állítgatva elindulok. Várnak az utak, vár az erdő, a Bükk. Már csak akkor lehetnék boldogabb, ha veletek is kicsit gyakrabban mennénk… Insallah az is eljön majd egyszer. Addig is, kérlek, fohászkodjatok értem holnap :)

2011. szeptember 21., szerda

Meredekség-mérés

A következő elemzést kaptuk Megbízott Szakértőnktől:


"Azt azért tudod te is, hogy 1 mérés nem mérés. A megbízható számításokhoz többször meg kell ismételni a mérést.

Amit a múltból össze tudtam szedni:
Ágasvár: -39,8%; 38,9%; -37,2%
Kékes – Sárga: 39,5%; -41,7%; -43,4%
Parádsasvár – Piros+: 26,6%, -28,6
Naszály: 40,2%

Ezek alapján:
1. Kékes – Sárga sáv: 41% (akár fölötte)
2. Naszály : 40% (inkább fölötte)
3. Ágasvár: 40% (inkább alatta)
4. Parádsasvár-Galyatető Piros+: 29% (inkább alatta)

Szóval a Piros+ nem is meredek … :( "

Megjegyzéseim:
1. De igen.
2. Mily szép is lenne, ha valamennyi mérést egyazon napon tudnánk elvégezni...

2011. szeptember 18., vasárnap

Rehabilitálom a Mártát, legalábbis részben

Táv: 28 km
Szint: 1300 m


Egész héten a Börzsönybe szerettem volna menni. Természetesen nem volt teljesítménytúra kiírva a Börzsönybe… volt egy 30-as a Budai-hegységben, ahova végszükség esetén elmentem volna, mert bár majdnem ugyanott ment, mint a múlt heti 50-es, de legalább jó a Budapest-kupához. Emellett természetesen igyekeztem ráhatni Megbízott Szakértőnkre, h. menjünk a Börzsönybeeeeeeeeee. Azonban neki más tervei voltak. Egészen az utolsó percekig nem tudtam, hova fogunk menni. Már-már azt hittem, h. a többiek nem is akarnak sehova menni, nekem meg marad a Budai-hegység, amit persze szeretek, de szívesen megyek azért néha máshova is. Kétségek közt őrlődtem. Mi lesz így szombaton? Hova megyek én túrázni? A feszültség egyre fokozódott. Kedves olvasók, maradjanak velünk, a sortörés után hamarosan megtudják, mi történt hősünkkel, és hogyan alakult hétvégi túrája!
Pénteken – egy perccel sem előbb, ugyebár – megkaptam e-mailben a túratervet: Parádsasvár - Galyatető - Kékestető – Parádsasvár. Na neeeeeeeeeeee… mint valamennyien jól tudjuk, NEM szeretem a Mátrát. No persze, vannak olyan túrák, amelyek a Mátrában mennek, s amiket nem szívesen hagynék ki, na de hogy még pluszban, önszorgalomból is a Mártába járjuk… hát, annyira nem voltam lelkes. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, h. megyek egyedül a Budai-hegységbe inkább. Végül az győzött meg, h. eddig (gyalog) egyetlen egyszer voltam a Kékesen, ami akkor nagyon megviselt (erről olvashattok itt), és meg akartam próbálni még egyszer. Igaz, h. most egy SOKKAL nehezebb útvonalon mentünk fel, amin lefelé már jártam, de akkor is éppen hogy túléltem (erről meg itt olvashattok), de akkor is szívesen felmentem volna a Kékesre. Valamint ez a túra fontos jelentőséggel is bírt: meg kellett tudnunk, h. vajon az Ágasvár, a Galyatetőre vezető piros +, vagy a Kékesre vezető sárga a meredekebb. Hát akkor hajrá.
Szombaton kicsit későn indultunk, és már 10 óra elmúlt, amikor Parádsasvárról nekivágtunk a Galyatetőre vezető, legendásan meredek piros + jelzésnek. A távolban ott magasodott a Kékes, fú, de messze vagy, és milyen magas, mi meg milyen alacsonyan vagyunk, és milyen távol, gondoltam magamban…


És még előtte ott a Galyatető, ami szintén nem alacsony. Én eléggé féltem ettől előre (mondjuk a Kékesre felmenő sárga sáv – sárga négyzet kombinációtól még jobban), és feszültségemet azzal próbáltam levezetni, h. kissé negatív megjegyzéseket tettem a Mátrára. Aztán ezt viszonylag hamar abbahagytam, mert M. Sz. nem a legszebben nézett rám, és különben is, úgy vélem, h. ha valaki más megszervezett nekünk egy túrát, akkor alapvetően 2 választásunk van (1) nem megyünk el, (2) elmegyünk, és nem fikázunk. Emellett az út hamarosan TÉNYLEG emelkedni kezdett, és a lélegzés lekötötte minden kapacitásomat. Mondjuk ITT MÉG az volt a pozitív, h. bár az út meredek volt, de biztonságosan járható:


Ezen a szakaszon derült, ki, h. Tamás is jogosan pályázik túráink szakértői posztjára, ugyanis az alábbi frappáns definíciót adta: „Igen, a meredekség érzetét az adja, hogy felfelé kell menni, és sokáig!” Ezzel 100%-ban egyet kell értenem… és ez az emelkedő képes volt kellő mértékben adni a meredekség érzetét.
Ez a rész nekem nagyon tetszett, és bár meg kellett küzdeni érte, amikor felértünk, nagyon szép kilátásban volt részünk:


Galyatetőn felmentünk a kilátóba, majd odafenn dohányzó kedves honfitársunk füstjétől menekülve hamarosan le is jöttünk, és a sípálya tetején ültünk le, ahonnan látni a Bükköt, és, természetesen, ettünk. Mint tudjuk, én részben enni járok a túrákra :)
Innen továbbindultunk, egy darabig lefelé, majd fel a Téli Mátráról ismerős Csór-hegyre, ami már akkor sem volt a kedvencem, és elmondhatom, h. lefelé sem sokkal jobb, mint felfelé. Viszont útközben találtunk ismeretlen rendeltetésű, romantikus kis hordó-házikót, M. Sz. külön kiemelte, h. hívjam fel a figyelmeteket arra, h. már csak azért is érdemes túrázni járni, mert az ember ilyen érdekes dolgokat láthat:


A Kékes lábánál az út elég katasztrofális állapotban volt:


Mióta legutóbb itt jártunk, számos fa kidőlt, rá az útra, és egy áthatolhatatlan dzsumbuj lett az egész. Másztunk, kerültünk, bújtunk, és végül eljutottunk a félelmetes emelkedő aljáig.
Hát, itt az első, brutál meredek szakaszon elég gáz volt felmenni. Nem annyira fizikailag, bár persze nehéz volt meg fárasztó, hanem inkább azért, mert cseppet sem volt veszélytelen. Csúszott, nehéz volt megvetni a lábat, kétszer is úgy éreztem, h. na most vége, visszazuhanok. Később kitárgyaltuk Tamással ezt az érzést: amikor állsz az emelkedő közepén, és úgy érzed, h. most oké, megvan az egyensúly, de ha az egyik lábad felemeled, a másik azonnal kicsúszik alólad… „Ilyenkor ugrani kell”, adta a konstruktív tanácsot Tamás. Jaja, neki biztosan… Azt azonban meg sem PRÓBÁLOM elképzelni, h. mi történne, ha egy ilyen emelkedőn én elkezdenék ugrabugrálni.
A brutál szakasz után újabb emelkedő következett, de ez már járhatóbb volt: nagy kövek, sziklák között, ahol mindig lehetett találni valami kapaszkodót. Bár azt hiszem, ezt Anna még mindig veszélyesnek minősítette volna…
Hamarosan már majdnem a csúcsra értünk, de előtte egy kis leágazóval még kimentünk egy kilátópontra, ahonnan nemcsak a kilátás volt nagyon szép, hanem ilyen gyönyörű, formás vörösfenyőket is találtunk. Feladat: keresd meg a szerzőt a képen!


Utána felmentünk a Kékesen a kilátótoronyba, ahol még sosem jártam, a fiúk hősiesen gyalog tették meg a 160 lépcsőfokot a 8 emeletnyi magasságba, én papírkutya módjára lifttel mentem fel (lefelé már gyalog :)). A kilátás szép volt, de hamarosan mennünk kellett, már majdnem 4 óra volt.
A lefelé út nem volt annyira megterhelő, mint a felfelé, bár a Pisztrángosig lejutni nem volt egyszerű, és átgondolva, h. a Téli Mátra XL távja erre megy felfelé, igencsak elgondolkodtam azon, h. ha idén jó volt nekem az L-es táv, akkor jó lesz jövőre is :). Lefelé ilyen szép köves hegyoldalak mellett haladtunk el:


És találtunk egy kivájt fatörzseken csordogáló forrást is, amelyből minden józan ész és elővigyázatosság ellenére jó sokat ittunk:


Állítólag, ha van benne béka, akkor iható a víz, márpedig ebben volt:


A kocsihoz visszaérve kellemesen fáradtnak éreztem magam, mert bár a táv nem volt olyan hű de sok, de annyit, de annyit kellett felfelé menni, és olyan meredek helyeken, h. bőven elég volt. Még betértünk vacsorázni a helyi panzió-étterembe, majd az alaposan lehűlt estében érkeztünk haza.
Tudom, h. mindig mondom, h. nem szeretem a Mátrát, de azt kell mondanom, h. ezt a részét (Galyatető-Kékes környéke) mégiscsak szeretem. No, nem annyira, mint a Börzsönyt vagy a Bükköt, de azért megszerettem.

2011. szeptember 11., vasárnap

Meteor 50

Táv: 51,2 km
Szint: 1370 m


Nem túl hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, h. nem a Mátrába megyek szombaton, hanem maradok a budai 50-esnél. A mátrai 50-est soknak ítéltem, (M. Sz. utólag azt nyilatkozta róla: „keményebb volt, mint gondoltam”), a mátrai 30-as meg annyira nem hozott lázba. Nem kedvelem a Mátrát, mint tudjátok… Így hát a túracsapat ment a Mártába, én meg egyedül mentem a Budai-hegységbe, ami elég fura volt, mert ilyen még nem volt rövid túrázói pályafutásom alatt, h. ne egy helyre menjünk, ha már mind megyünk valahova.
A túrakiírás egyértelművé tette, h. a túrán nem lesz SEMMILYEN ellátás, még víz sem, csak egy üdítő a célban. Így 3 sajtos kiflit is készítettem magamnak még péntek este, majd az előttem álló 50 km-re gondolva még eltettem 3 fehérjeszeletet meg másfél körtét is. Két liter víz, ha nincs meleg elég lesz, ha meleg van, akkor meg hiába viszek bármennyit, úgyis kevés – majd insallah szerzek valahogy útközben.
Szombat reggel 5-kor keltem, és elszüttyögtem negyed 7-ig, mire végre sikerült elindulnom. Persze mindkét villamos az orrom előtt ment el, a rajtban pedig még vártam, h. elmúljon a műholdfogyatkozás. Már ekkor láttam egy piros szalagot kirakva, ahol a Gyermekvasút végállomásától le kell menni a sárga csíkra, meg is kérdeztem a nevezési lapokat osztogató rendezőt, h. a szalagok nekünk szólnak-e. nem, nem, nincs semmiféle szalag, ilyen turistajelzések vannak, meg van, ahol a piros M-eket kell követni, mondta kissé bizonytalanul a szervező. Ezt a megnyilatkozást ezennel felveszem a túraszótárba. Jelentése: „A szervezők nem járták végig az útvonalat a túra előtt, és ha egy bazi nagy meteorit becsapódásával megsemmisítette volna az útvonal felét, arról sem tudnának, legfeljebb azok, akik látták a képes beszámolót a Fókuszban”. Ezt persze csak magamban gondoltam, de ettől függetlenül így utólag elnézést kérek a szervezőktől, mert a pontőrök – akik többnyire kedves idős nénik és bácsik voltak – tökéletesen tájékozottak voltak az útvonalról, bármikor is járták végig utoljára, és nagyon jó eligazítást tudtak adni minden kérdezőnek. Minden elismerésem az övék, hányszor van az, h. egy túrán a pontőröknek fogalmuk sincs arról, h. hol vannak egyáltalán ők maguk – hát itt ilyen nem volt.
7:16-kor sikerült rajtolnom, kereken 100-as rajtszámmal, amitől nagyon fellelkesültem, de a rajtoltató néni is: „Na végre, megvan végre a százas!” Amúgy elég sok induló volt, főleg a két kisebb (21A / 21B) távon. A túra elején letudtuk a szint jelentős részét: fel a Nagy-Hárs-hegyre, majd a János-hegyre. Én azt a célt tűztem ki magam elé, h. 11 órán belül legyek, 10:30-nak örülnék, tettem még hozzá magamban. Így próbáltam sietni, még felfelé is. NHH után elkezdett esni az eső, de jó, h. nincs esőkabátom, gondoltam, de az eső elhamdulillah hamarosan elállt. Amikor a következő pontot, a Csacsi-rétet elértem, a nap már gondolkodott, h. süssön-e. jobb lenne, ha nem, tanácsoltam, mert ekkor még nagyon kellemes, 20 fok körüli túraidő volt. A ponton két idős bácsi pecsételt, én ittam, mentem tovább Sorrento felé. Nem a szokott úton közelítettük meg, hanem a piros pluszról le kellett menni a Csíkos-hegy és az Ugrálós hegy között hátra, ahol (elméletileg) megy a piros M jelzés, amit egyszer M. Sz-kel is felfedeztünk már. A térképen ez nincs rajta, és biztos voltam benne, h. a GPS sem tud róla. Azt azonban tudtam, h. merre van Sorrento. Ezért, mikor beértem egy tanácstalanul álldogáló csapatot – 5-6 túrázó meg 3 futó – magabiztosan eléjük vágtam, nem tudom, hol megy a jelzés, de Sorrento arra van biztosan, százszor jártam már erre, mondtam, és megindultam, a tömeg meg utánam. Ettől kissé lámpalázas lettem, gondolom, főleg a futók nem örültek volna, ha beviszem őket az erdőbe, de elhamdulillah hamarosan kiértünk a sárga csík jelre, a futók megköszönték és visszaelőztek, a többiekkel kissé lassabb tempóban értük el Sorrentót. Már nagyon vártam, h. mikor érünk be a túra nevét adó Meteor-szurdokba, ahol még sosem jártam, pedig nagyon közel van. Hamarosan be is értünk, és elmondhatom, h. NAGYON szép és különleges. Insallah egyszer veletek is lemegyünk ide, nagyon vadregényes, festői hely. Ráadásul a mikroklíma is kellemes, a pontőrnél nem tudom, milyen céllal lévő hőmérő 18 fokot mutatott. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor a szurdokból kiérve ezerrel elkezdett sütni a nap. Nagyon meleg lett, ráadásul a zöld + itt jó darabon betonúton megy, a tűző napon gyalogolni nem volt akkora élmény. Azt sem tudom, h. a többiek honnan tudták, h. a zöld pluszon mennek. Én láttam a GPS-en, és volt, aki rákérdezett, mikor látta a kezemben a GPS-t. de jelzés az nemigen volt, az itinerben volt egy fénymásolt, fekete-fehér térképvázlat, illetve inkább világosszürke-sötétszürke, mert a fénymásolat fénymásolatának a fénymásolatának tűnt… egyszóval, teljesen használhatatlan volt. Nem szoktam túrán elővenni a papírtérképet, de most többször is belenéztem.
Hamarosan beértünk Budakeszire, egy fiatal párral mentünk tovább a zöld +-on néhányan elmentek más irányba – benézték, vagy tudtak egy rövidebb utat, nem tudom. Amúgy a túrán többször is előfordult, h. megelőztem valakit, aki egyszer csak kibukkant elém egy jelzetlen ösvényen… Hát, én is tudtam volna rövidebb utat pl. Sorrentóhoz, de akkor minek nevezzek egy teljesítménytúrára? Nem zavarja a csalókat, h. átveszik az 50-es teljesítésért járó jelvényt, de nem mentek, csak 45 km-t? Akkor miért nem megy saját szervezésű túrára, ott azt vág le, amit csak szeretne.
Elértük a 21A célját, a budakeszi mamutfenyőket:


kicsit irigykedve nézegettem a rövid távosoknak járó gyümölcslét – nekem ehhez még 30 km-t kell mennem. Ittam a saját vizemből, megettem a körtéimet, és egy kiflivel a kezemben mentem tovább. Eddig megvolt az 5-ös átlagom, nem akartam időt vesztegetni, inkább lassabban megyek, és eszem menet közben, döntöttem el.
Itt jött a túrának az a szakasza, amit kevésbé ismertem, a Zöld 45-ön jártam erre, de pont az ellenkező irányból, kicsit féltem, h. elmegyek valamerre, így beálltam úgy 20-30 méterre egy háromfős csapat mögé, h. ha nagyon nem tudom, merre menjek, legalább őket lássam. Kicsit gyorsabbak voltak nálam, jól ki kellett lépnem. Ez egy nagyon szép szakasz volt, kellemes tölgyerdővel:


A hosszúhajtási kőbányánál nagyon kedves idős hölgy pecsételt, most vagyunk a felénél, ugye, kérdeztem rá, ha az 50-es, akkor igen, mondta ő. Oké, nem voltam különösebben fáradt, nagyon élveztem a túrát, és innen is gyönyörű részek jöttek: Fekete-hegyek, Tarnai-pihenő, a Budai-hegység talán legszebb kilátásával. Itt vált a rövid (21B) és a maraton (42) táv az 50-estől – innen már elég kevesen indultunk fel a Nagy-Kopaszra, a Budai-hegység legmagasabb pontjára. Nagyon nehezen értem fel a kilátóhoz, úgy éreztem, már sok kilométert mentem, de még mindig nem voltam ott, még a térképet is elővettem, h. jó felé megyek-e, pedig itt nincs nagyon hol elkavarni. Végre felértem elhamdulillah, innen le Nagykovácsiba már kényelmes menet volt, végig lefelé, jól ismert úton. A Csergezán kilátónál megittam szinte az összes maradék vizemet, mert még mindig nagyon meleg volt, és odáig ugye felfelé kellett menni. Csak kb. 2 decit hagytam meg, ha nagyon nagy gáz lenne, legyen nálam valami. Reménykedtem benne, h. Nagykovácsiban nyitva lesz valami bolt. Amint messziről megláttam az Annamari ABC-t, rögtön meg is rohamoztam egy lájtkóla és egy ásványvíz erejéig. A kólát még a sarkon meg is ittam, az ásványvíz jól jött később a Remete-szurdokban.
A zsíros-hegyi ponton a pontőr az ellenkező irányból jött elő, a pontra nagyon odatűz a nap, mondta, és tényleg brutális meleg volt már. Nem is időztem sokáig, mentem tovább a kék csíkon, hamarosan megláttam egy táblát: Hűvösvölgy 9,3 km. Hú, ha leérnék 1:40-en belül, akkor 10 órán belül lenne az időm, gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet. Ez nem ment egykönnyen, mert ekkor már fáradt voltam, több mint 40 km volt mögöttem, és a meleg sem esett olyan hú de jól. Ennek ellenére siettem. A Remete-szurdokban lévő ponton meg is kérdezte a pontőr hölgy: elfáradtál? Jaja, a hatos átlagtól szakadt rólam a víz, és általában kissé leharcolt benyomást keltettem. Be akarok érni 10 órán belül, és még egy órám maradt, mondtam levegőért kapkodva. Már csak 5 km van, felelte ő. Igen, de már jöttem 45-öt, mondtam, és rohantam tovább. Erről az utolsó szakaszról elég ködös emlékeim vannak :). Fáradt az nem voltam, legalábbis nem éreztem, csak valahonnan a távolból érzékeltem a combizmaim tiltakozását, akiknek nem tetszett a bánásmód. Nem tudok segíteni rajtatok most, oldjátok meg egyedül a problémát, mondtam. Az utolsó, máriaremetei pont előtt még volt egy brutálisan meredek, köves lefelé hegy, jártam itt már valamikor, csak akkor felfelé. A normális esetben biztonságosnak ítélt sebességnél lényegesen gyorsabban döngettem lefelé, de elhamdulillah nem volt gond. A remetei templomnál éppen esküvő zajlott. Gondolom, örültek, amikor egy halom izzadt, koszos túrázó átvágott a templomkerten. Ahol egyébként egy csomó fehér damasztabroszos asztal állt, rajtuk a hidegbüfé választékával. Nem utasítottam volna vissza, ha megkínálnak, de ez a veszély nem fenyegetett.
Én vagyok a százas, mondtam a pontőr néninek. Ez már többször sikert aratott a nap során, az egyik – kivételesen fiatal – pontőr srác mondta is, h. ez jó szám, de a 101 is, mert tegnap volt a nagymamája 101. születésnapja. Gratuláltam, és kifejtettem, h. nekem azért tetszik a 100-as, mert (1) még sosem voltam, (2) ha nagyon fáradtnak érzem magam, csak elgondolkodom rajta, h. milyen jó, h. a 100-as vagyok az 50-es távon, és nem az 50-es a 100-as távon. Ez az elmélet az ő tetszését is elnyerte. Itt az utolsó ponton azonban a néni nem lepődött meg, tudom, h. te vagy a 100-as, mondta, emlékszem reggel hogy örültem, h. megvan a 100-as végre. Ekkor esett le, h. ő a reggeli rajtoltató néni, csak átjött az utolsó pontra pontőrnek.
Innen már csak kb. 3 km volt vissza. Még egy utolsó nekirugaszkodás, és végül 9:50-es idővel értem be elhamdulillah, ami életem eddigi legjobb ideje. Na persze ez egy könnyű 50-es túra volt, nem túl sok szinttel, és az utat is jól ismertem egy-két résztől eltekintve, nem kellett keresgélni, h. merre menjek.
Amikor átvettem a kitűzőt és a kis dobozos almalevet, még nem éreztem magam fáradtnak. Agyilag mondjuk nem voltam teljesen rendben, mert elfelejtettem pecsétet kérni a Budapest kupás füzetbe, pedig kivételesen nem hagytam otthon, ott volt a zsákban. Sebaj, majd valahogy pótlom insallah. De mire a villamosig elmentem, már éreztem, h. le bírnék ülni :). Itthon pedig már eléggé kész voltam, pedig még függönyt kellett (volna) vasalni, mert vasárnap hozták a karnisokat. Á, hagyjuk, inkább felkelek reggel, gondoltam, és este 10-kor a rám ereszkedő álom ködén át még hallottam, h. cseng a telefonom… ha valamelyikőtök volt az, bocsi… hívjatok most :)

2011. szeptember 10., szombat

Börzsönyi barangolás – ősz

Táv: 103 km
Szint: 22425 m
(Jaja, kicsit megbolondult a GPS. Bár ezek az adatok VALÓBAN rendkívül hízelgőek, én magam is belátom, h. nem hihetőek 100%-ban…)


Csütörtökre két testvérünk elhamdulillah bevállalta, h. főz vacsorát. Ennek örömére a fiúkkal közöltem, h. kivételesen főzzenek maguknak, én pedig elkezdtem gondolkodni azon, h. hova menjek: túra is legyen, de haza is érjek az előadásra, sőt, vagy egy órával előbb, h. még zuhanyozni is tudjak. Kézenfekvő volt a Budai-hegység, de már nagyon hiányzott kedvenc Börzsönyöm, így úgy döntöttem, megpróbálom. Kinéztem egy jó kis útvonalat, aminek az eleje megegyezett a tavalyi NAHÁT 20-as távjával, de még a végéhez hozzátettem, így kialakult egy hosszabb „A” és egy rövidebb „B” terv. Meg persze még ott volt az is, h. reggel meggondolom magam, és otthon maradok takarítani. Igaz ugyan, h. a szendvicseket elkészítettem már este, de hát azokat megehetem takarítás közben is, nem? Na persze…
Reggel a 7:07-es vonattal mentem Nagymarosig, és olyan 8 óra körül neki is vágtam a Szent Mihály hegynek. Ez egy jó kis húzós emelkedő, rögtön az elején. A GPS valamiért nem vett jelet, műhold-fogyatkozás van, állapítottam meg morcosan, és az első 3 km-t GPS nélkül mentem, míg ő próbált kommunikálni a műholdjaival, én benéztem a kék jelzést, ami egyébként itt nagyon jól követhető. Egyszer csak egy brutális emelkedőn találtam, magam, amire NEM emlékeztem a NAHÁT-ról, egy idő után rájöttem, h. nem jó helyen járok, a GPS is magához tért, meglettek a holdak, közösen megkerestük a kéket, nagy nehezen leereszkedtem a brutkó emelkedőn, és mentem tovább. A Börzsönyben már egyértelműen érződött az ősz: az ösvényt levéltakaró borította, a fák is kezdtek sárgulni. Erről sajna nincs fotóm, kérlek, reklamáljatok a Nikon szervizben, ahol 2 hétre vállalták a Bükk 900 óta nem működő gépem bevizsgálását…
Hamarosan elértem a Julianus kilátót, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a Dunára (telefonos képek, bocsi):


Felmentem a kilátóba, hideg van, állapítottam meg. Ettem egy fehérjeszeletet. Miért van az, h. ha az ember táskájában van n darab fehérjeszelet (ahol n E Z és n>=2), és véletlenszerűen kiválaszt egyet, akkor MINDIG a banános jön ki elsőre? Na mindegy.
Utána mentem tovább az őszi kikericsektől hemzsegő réten:


Nem voltam elégedett az időmmel, mikor beértem Zebegénybe: majdnem 2 és fél óra a központig, nem lesz ez így jó. Szerencsére beértem egy osztálykirándulásra igyekvő általános iskolás csapatot. Mintegy 300 m hosszan húzódott szét az osztály, és a sor elejéről bőszen kiabáltak a sor végére, s viszont. Nem azért jöttem, h. ezt hallgassam, teljesítménytúra-sebességre kapcsoltam és elhúztam tőlük. Az út ismerős volt, azon gondolkodtam, h. ezen a túrán volt-e a trükkös patakátkelés, vagy inkább az, amikor a jelzés csak úgy a semmibe bement balra egy mocsaras, szedres területre.
Mint kiderült, MINDKETTŐ ezen a túrán volt, bár most lényegesen egyszerűbb volt átkelni a patakon, mint élesben a NAHÁT-on:


Hamarosan esni kezdett az eső. A Bükk 900 után ugye az esőkabátom a kukában landolt, és azóta sem vettem másikat, annyira nem örültem tehát. Mire a törökmezői halastóhoz értem, már komolyan esett:


A rövidebb „B” terv mellett döntöttem, amit a térképről úgy 25 km-nek saccoltam – hogy a valóságban mennyi volt, azt nem tudom, lásd legfelül. A Fehér-forrásokat útba ejtve elindultam Kismaros felé:


A források után beértem egy középiskolás osztályt. A sor végén a tanárok baktattak, a sor eleje nem látszott. Honnan jövök, kérdezték. Nagyarosról. És hová tartok. Kismarosra. És önök, kérdeztem vissza. Mi a Fehér-forráshoz. No, az pont mögöttünk van, mondtam vidoran. Izé, akkor a Sóhegyre, mondta az idősebb férfi. Azt nem tudom, hol van, de jó utat, mondtam, és meglódultam a csapat eleje után.
Eddig a zöld sáv és négyzet jelzés együtt jöttek. A négyzet hamarosan lekanyarodott egy réten át. Rajtam nem fogott ki, nekem a sáv kellett Kismarosig. Kicsit belefutva megelőztem az osztály legelejét, és… hamarosan teljesen eltűnt a jel. Pedig a térkép (és a GPS, bár benne épp nem bíztam meg a reggeli szerencsétlenkedése után) szerint valahol a pirossal együtt meg kellene lennie. Ti milyen jelen mentek, kérdeztem a fiúkat. A zöld kocka, felelték. No, az már vagy egy kilométer óta lekanyarodott, mondtam. Akkor menjünk vissza, és keressük meg valahol a többieket, mondták ők. Azt semmiképp, mert akkor ti sem lesztek meg, meg ők sem, inkább várjátok be őket itt, javasoltam. Hű, a Péntek 13 is így kezdődik, mondta lelkesen az egyik fiatal.
Hamarosan beért minket az egész osztály, kísérőstől, most én merre fogok menni, kérdezték tőlem. Szép kis helyzet, ha valaki tőlem kér útbaigazítást, bár végül is ők nem ismertek… mondtam, h. én megkeresem a zöld sávot, mert nekem az kell. Jó, mondta a tanárnő, nekem ez az út is tetszik, sétálunk rajta még 10 percet, aztán visszafordulunk, és megyünk. Többé nem láttam őket, insallah hazaértek…
Hosszas keresgélés után rá kellett jönnöm, h. ez az alig-alig látható, TELJESEN jelzetlen ösvényszerűség a közös zöld és piros sáv:


Kb. 150 méter múlva jöttek elő a jelzések… no mindegy, elhamdulillah megtaláltam. Azt még el kell mondanom, h. a zöld sáv utolsó mintegy 1-másfél kilométere BORZALMAS, egy 10-es FV-skálán simán van 9,5. ki is van rakva egy tábla: Vigyázat, csúszós útszakasz! De ez nem érzékelteti a valóságot: egy sor villanyoszlop alatt, nyakig érő, sőt, néhol magasabb aljnövényzetben kell menni egy durván lejtő, köves, csúszós vályúban. Már azt hittem, sosem érek le. Az egyetlen pozitívum, h. szemben látszik a Naszály:


Mégis leértem elhamdulillah, negyed órával a vonat érkezte előtt az állomáson voltam, és délután 4-kor leszálltam a Nyugatiban. Nem tudom, mennyit mehettem, de jobban elfáradtam, mint a múlt szombati túrán. Alig bírtam ébren maradni az előadáson :)
Ja, és még annyit: a Börzyöny gyönyörű. Nem hiába a kedvenc hegységem…

2011. szeptember 5., hétfő

Történelmi barangolás a Kőszegi-hegységben


Táv: 38 km
Szint: 1100 m


Nagyon vártam már ezt a szombatot. 5 hete nem voltam sehol, hiányoztak a túrák. Ugyanakkor kissé pánikoltam is: emlékszem, h. a tavalyi Ramadán után 20 km-t alig tudtam végigmenni… Mondjuk idén jobban figyeltem, és az 1 hónap alatt csak 2 olyan éjszaka volt, amikor kihagytam az edzést. Ettől függetlenül éreztem, h. az első alkalom, hát, az nem fog simán menni…
Csütörtökön a túrákat tárgyaltuk Megbízott Szakértőnkkel. Mennyit vállalsz be, kérdezte. 30 és 40 km közt, szinttől függően, feleltem rövid gondolkodás után. Szóval egy rövid negyvenes, szögezte le ő. A lehetséges túrák köre háromra szűkült: a Gerecse, Budai-hegység és a Kőszegi-hegység. A gerecsés nekem annyira nem volt vonzó: egyrészt, nem rajongok a Gerecséért, másrészt, 46 km volt, ami kicsit soknak tűnt most elsőre. A Budai-hegységet szeretem, de oda elmehetek bármikor, leginkább a Kőszegi-hegység tetszett volna. Annak viszont megvan az az apró hátránya, h. 250 km-re van… Ennek ellenére pénteken megjött az SMS: Kőszegi-hegység. Hurrá, hurrá.
A szokottnál is gondosabban készültem péntek este, bár megállapítottam, h. a Bükk900 után a szemétbe hajított esőkabátom helyett még mindig nincs másik… insallah nem fog esni, gondoltam. Szombaton reggel fél 6 előtt már Budaörsön voltam, és hamarosan el is indultunk, hogy 8:15 körül rajtoljunk a Jurisics-várból, ami nem egy akkora durranás, mint gondoltam:


Nem túl nagy erőfeszítéssel el is értünk az első ellenőrzőpontot, ami viszont nagyon-nagyon tetszett: régi pincék, amelyek nagyon hangulatosak voltak, bár természetesen arra nem volt időnk, h. meg is nézzük őket, siettünk:


Útközben számos kiskert és gyümölcsfa mellett haladtunk el, itt-ott szedtünk az út szélén álló fák hullott gyümölcseiből – a körte, az nagyon fincsi volt. Az első ellenőrzőponton kaptunk szőlőt is, ami szintén nagyon finom volt, és jól is esett, mert a reggel fél 5-ös reggelinek ekkorra már az emléke is a régmúlt távol ködébe veszett. Az idő remek volt – ekkor még – és a táj is kezdett egyre szebb lenni. Ez később is jellemző volt a túrára: nem volt különösebben sok kiemelkedő látványosság, h. hú, ez itt most az x szikla/barlang/vár, de a táj és a természeti képződmények nagyon szépek voltak. Én még sosem jártam erre, és nagyon tetszett minden. Kár, h. ilyen messze van, különben elmehetnénk veletek is. Az erdők és általában az egész látvány gyönyörű. Nagyon sok hullámosra meggyűrődött sziklafalat láttunk, ami nekem különösen tetszett („Júúúj Tamás, lécci ezt fotózd le nekem…”):


Sajna az én kompakt gépem elromlott (ha ezt megírtam, insallah becélzom a Nikon szervizt, ami a világ végén van amúgy), ezért a túratársakat külön köszönet illeti a fotókért.
Áthaladtunk Velemen, láttuk az ottani vízimalmot, egyszer jártunk itt osztálykiránduláson, de már semmire nem emlékeztem, majd a második ellenőrzőponton lelkesen állapítottam meg, h. nem a szokásos számokat pecsételik az igazolólapra, hanem növényes nyomdákat. Ehhez a ponthoz már felfelé is kellett menni, rájöttem, h. a kondíciómon van még mit javítani. Kezdett melegebb lenni, a nap brutálisan sütött, de az erdőben elhamdulillah jó volt az idő. Valamint több emlékezetes esemény is történt, láttunk vízesést („Jujj, vízesés, vízesés!”):


És megálltunk enni is. M. Sz. meg is állapította: „Te csak enni jársz túrázni…”:


A harmadik ellenőrzőpont az Óház-tetőn volt a kilátónál, mint a „tető” szóból egyből gondolhatjuk, felfele kellett menni, de a kilátó és a kilátás annyira szép volt, h. simán megérte. Valamint kaptunk Dörmi-szeletet és többféle üdítő is volt. Fenn a kilátóban megettük azt a csokit is, amit Ayse hozott nekem Törökországból, nagyon fincsi volt :) (Lám, lám, mint mondott imént M. Sz...) A kilátóból az egyik oldalon a magyar, a másik oldalon az osztrák tájra lehetett rálátni. Mögöttem Ausztria:


Én itt kezdtem elfáradni. A távnak még a fele sem volt meg, tehát inkább bölcsen befogtam a számat, és mentem. A túra során érintettünk egy csomó forrást, amelyek elhamdulillah mind működtek, én pedig megállapíthattam, h. (1) a Kőszegi-hg. vizei igencsak jóízűek és hidegek, (2) a forrásuk nélkül a kis 2 liter vizemmel nem sok mindenre mentem volna ebben a melegben…
Továbbhaladva felértünk a Kendig-csúcsra, majd még innen is felfelé kellett menni, amin én kissé felháborodtam, de bölcsen hallgattam erről. Az 5. ponton cseresznyét pecsételtek, és innen jó sokat mentünk aszfalton, de annyira nem zavart, mert erdei aszfaltút volt, árnyékos, és az erdő meg szép. Útközben letértünk a Hétforrás nevű forráshoz, ami a Kőszegi-hg. legbővízűbb forrása, és egy olyan meredeken kellett lemászni hozzá, amit Anna határozottan veszélyesnek minősítene:


A forrás tényleg 7 kifolyón keresztül folyik, amelyek a 7 vezérről vannak elnevezve. Hubát és Ondot megkóstoltam, de semmi különbséget nem éreztem köztük:


Innen már nem volt messze az utolsó pont, a Szálasi-bunker, ahová nem lehetett bemenni, kívülről meg nem nagy ügy, látsz egy ajtót, és annyi. Innen már csak 3 km volt hátra, nagyrészt már a kiskertek között, és beértünk a várba, amelynek hosszas keresgélés után sem sikerült semmiféle főbejáratát megtalálni, reggel a parkoló mellet a drótkerítés résein, délután meg valami életveszélyessé nyilvánított és ezért lezárt hátsó lépcsőn lopakodtunk be.
A célban megkaptunk a kitűzőt, oklevelet, és egy idősebb hölgy ISZONYAT finom szendvicseket csinált. Nem a szokásos vajas meg zsíros kenyér volt ám, hanem szalámi (amit én persze nem kértem), meg FŐTTOJÁS amit viszont igen, zöldpaprika, pirosarany meg sokféle lekvár. A néni nagyon kedves volt, kérés nélkül csinált nekem második tojásos szenyát, amivel tökéletesen ellensúlyozta azt az apróságot, h. a szervezők gyakorlatilag nemigen törődtek azzal, h. mi célba értünk. A leány, aki érkeztetett minket, letette elénk az asztalra az oklevelet meg kitűzőt, de kezet sem nyújtott, meg azt sem mondta, h. gratulálok, vagy milyen volt, vagy bú vagy bá. Gyorsan visszatért a dumcsizáshoz a többi szervezővel/helybélivel. Sebaj, a néni helyettük is extra kedves volt, és egyébként addig az összes ponton nagyon kedvesek voltak a pontőrök, és az ellátás is kiemelkedő volt, kiváltképp a 600 HUF nevezési díjjal összevetve: 2 helyen édesség, egy helyen üdítő, egy helyen zsíros kenyér és szőlő útközben, plusz a célban az extra szendvicsek a nagyon aranyos nénitől. Mi még elmentünk utána fagyizni :)
Egészében véve ez egy nagyon jó túra volt, nagyon jó ellátással és útvonallal, és nagyon lelkiismeretes szervezéssel. 60 induló volt a hosszú távon, és a szervezők annyira lelkesen csináltak mindent, ahogy gyakran többezres túrákon sem szokták. Mindezt el is mondtam volna a célban, ha úgy látom, h. az ott lévőket is érdekli :). Én nagyon jól éreztem magam, és nagyon tetszett az útvonal meg a táj, és elhamdulillah jobban is ment, mint vártam. A jövő héten insallah újra nekiindulunk valahol… Az opciók egy mátrai 30-as és egy budai-hg-beli 50-es. Van mátrai 50-es is, de az szerintem jelenleg nem megvalósítható számomra. Szerintetek hova menjek?