2011. június 27., hétfő

Buda Határán 50

Táv: 50 km
Szintemelkedés: 1590 m


Vasárnap reggel nagyon álmosan ébredtem, mintha nem is aludtam volna egyáltalán. Nagy csábítást jelentett, h. visszafeküdjek aludni, de olyan rég kinéztem már ezt a túrát, meg a Budapest Kupához is kellett, meg számomra hamarosan vége a túraszezonnak – 3 hétvége van még, mielőtt insallah elmegyünk Törökországba, utána pedig Ramadán, tehát legközelebb szeptember elején tudok menni – ezért viszonylag hamar összekészültem, és indultam, h. elérjem a 7-8 óra közöttre kiírt rajtot.
Erre a túrára egyedül mentem, mert szokásos csapatunk többi tagja nem szereti a Budapest környéki túrákat. Itt, különösen hosszabb távokon, elkerülhetetlen, h. településeken keresztül, műúton kelljen menni viszonylag sokat, ők pedig ezt nem szeretik. Én viszont szívesen túrázom a főváros környékén is, nem kell autó, h. a rajtba eljussak, és a célból is viszonylag könnyen haza lehet menni (bár persze kocsival SOKKAL kényelmesebb). A Campona melletti parkolóban lehetett nevezni, és az 50-es távon 68-as rajtszámmal, 7:40-es rajtidővel sikerült is nekivágnom a Szoborpark felé vezető utcáknak. Többen indultunk egyszerre, néhányan már az elején lemaradtak, hárman pedig nagyjából azonos tempóban haladtunk. Én beálltam egy normális utazósebességre, olyan 5-ös átlagra, amit úgy éreztem, h. hosszabb távon is tartani tudok. Az útleírás használhatónak tűnk, szalagok is voltak, a szokásos mumusom, az elkavarás nem fenyegetett annyira.
A túrán elég sok, 22 ellenőrzőpont volt, nagy részük emberes, vagyis volt ott valaki, aki pecsételt. 6 helyen pedig kódot kellett leírni, illetve „furfangos kérdés” típusú volt, pl. rögtön az első ponton, ahol azt kellett leírni, h. hány db „M” betű van a kápolna emléktáblájának szövegében. Bevallom, ez nekem komoly próbatétel volt, háromszor számoltam meg, és mind a 3 alkalommal más eredmény jött ki… ti biztosan ügyesebbek vagytok nálam:


Aztán haladtunk tovább a Tétényi-fennsík felé, ahol én még sosem jártam, és kellemes meglepetés volt. Szép hely ez, rögtön az elején egy hatalmas csillagszilva-bokor terpeszkedett, a népies elnevezés által hivatkozott kockázatot bevállalva téptem róla egy marékkal. Aztán megpillantottam azt a dolgot, ami a budaörsi hegyekről szoktunk látni:


Itt hamarosan volt egy ellenőrzőpont, amit többen is benéztünk, mert szalagok nem voltak (vagy nem voltak meg), a tucatnyi kis kanyargó ösvény jelzetlen volt, mikor a fennsík végére értünk mi hárman, rájöttünk, h. VALAHOL kellett lennie egy pontnak, így visszaindultunk, ezért a pontra az érkezési oldal helyett az indulásiról érkeztünk. Sebaj, pecsét megvan, mentünk tovább, vissza a civilizációba, a budaörsi reptér mellett mentünk végig a kerékpárúton, majd legnagyobb megdöbbenésemre aktuálisan rá kellett menni az autópályára. Egy darabig haladtunk rajta, az autósok nem voltak túl boldogok:


Itt a szalagozással volt egy kis gond, nemigen találtuk, h. merre menjünk le az útról, összeverődött 6-8 ember, akik zavart birkanyájként kóvályogtak az autópályán, remek volt, végül kizárásos alapon átvágtunk egy építési területen, és meglett a szalagozás, majd az „írd-le-a-kódot” típusú pont. Továbbhaladva találkoztunk több túratárssal is, akik ismét csak szemből közelítették meg a kihagyott pontot. Kezdtem aggódni a továbbiak miatt, felmerült benne, h. ha féltávig eljutok, kiszállok a 25-ös résztáv céljában.
Innentől azonban könnyebb volt megtalálni az utat, hamarosan ismerős tájakon jártunk: Kakukk-hegy, Frankhegy, Csillebérc, Budaörsi-hegy. Sokszor jártam már erre, de többnyire a jelzett utakon, most meg kiszalagozott kis erdei ösvényekre vittek el minket, ami nagyon tetszett. A szalagozás jó volt, a tempó is jó volt, élveztem a túrát. Kakukk-hegyen az volt a furfangos kérdés, h. a vasoszlop északi oldalán milyen szám van. Én sosem tudom, h. merre van észak, de jól szórakoztam azon, h. a többiek sem tudták. Van valakinél iránytű, kérdezte valaki. Nálam szinte mindig van – most nem volt. Végül kizárásos alapon eldöntöttük, a biztonság kedvéért én le is fotóztam az oszlopot:


Adyliget felé tartva ismerős helyeken mentünk, a Határjárás túráról amúgy az útvonal jelentős része ismerős volt, és most is találkoztam kedves határköveimmel:


Az egyik határkő jó magasan állt az út mellett,

megálltam fotózni, egy arra kiránduló társaság rámszólt: „Arra mentek a túrázók!” „Igen, köszönöm, csak le akarom fotózni a határkövet”, feleltem. „Az is része a teljesítménytúrának, hogy ezt meg kell örökíteni?” – kérdezték meglepetten. „Nem, csak szeretem a határköveket, gyűjtöm őket” – mondtam, és a fotó után mentem tovább.
Egyébként a túra előtt sokat fohászkodtam, h. ne legyen már nagyon meleg, mert az nagyon sokat kivesz belőlem. Nem vagyok egy hú de tapasztalt túrázó, de arra már rájöttem, h. inkább gyalogolok 50 km-t 22 fokban, mint 32 fokban… És elhamdulillah tényleg nem volt meleg, sőt, a reggel borúsan és csaknem hidegen indult, ezért a vasárnapi időpont ellenére alig lézengett egy-két kiránduló az erdőben. Senkit nem kellett kerülgetni, lehetett menni rendesen, nem volt tömeg.
Hamarosan beértem az adyligeti pontra, ahol a 25-ös táv célja volt, szinte percre pontosan 5 órás idővel, vagyis sikerült tartanom az 5-ös átlagot elhamdulillah. Eszembe sem jutott kiszállni már, van még 7 órán a második 25 km-re, nem lesz gond insallah. Ettem egy banánt meg a sajtos kiflimet, ittam a ponton kínált szörpből, és 10 perc pihenő után mentem is tovább.
Már az elején nézegettem, h. a második 25 km insallah könnyebb lesz, az elsőben volt 920 m szint, ebben meg csak 670. ezért a Remete-hegy elég komoly megdöbbenésként ért. Az itiner szerint „meredek emelkedőn mászunk fel a Remete-hegy platójára”, no, ez tényleg meredek volt. Emlékeim szerint én már jöttem erre valami túrán, csak akkor lefelé. No, most még továbbra is felfelé mentünk, viszont az ellenőrzőpontról nagyon szép kilátás kárpótolt:


Innen tényleg ereszkedni kezdtünk, és hamarosan kibukkantunk az ürömi téglagyárnál, ahol már jártunk, szintén a határjárás során. Most a patak túlsó partján kellett haladni, először eléggé járható úton. Itt hamarosan teljesen szokatlan terepakadály jelent meg az út közepén:


Vagy 4-5 ló legelt az úton, plusz még ez is:


Az egyik fiatal pej herélt felkapta a fejét, lesunyta a fülét, és kifejezetten fenyegetően nyerített rám. Elhamdulillah sikerült gond nélkül kikerülni, és haladni tovább a patakparton, a hamarosan teljesen eltűnő ösvény helyett a dús susnyásban, amelyben láthatóan egyenlő arányban kapott helyet a csalán, a sás és a kullancs:


Ezt még M. Sz. sem nevezte volna útnak… Valahogy sikerült kikeveredni az ürömi tanösvényre, amelyen a Határjárás is haladt – csak pont ellenkező irányba jöttünk – elértük a tájékoztató táblát, ahol szintén furfangos kérdésre kellett válaszolni. NAGYON reméltem, h. nem betűket kell számolni, mert itt már 40 km körül jártunk, és kezdtem fáradni, a szöveg pedig NAGYON hosszú volt:


Mindenféle tudományos alapot és egzakt mérési eredményeket nélkülöző megfigyeléseim szerint, ha több km-t megyek, mint ahány éves vagyok, akkor szinte mindig kezdek elfáradni. Bár ez a tény érdekesen vetíthető ki mondjuk 70 éves koromban esedékes túráimra, egyelőre úgy éreztem, h. ha bármilyen betűt meg kell számolnom ebben a szövegben, az jelenleg nem kecsegtet sok sikerrel. Ráadásul pont ekkor kisütött egy időre a nap, csak, h. érzékeljük, h. milyen lenne tűző napon gyalogolni, hát, nem volt túl jó… Szerencsére a szövegből csak egy évszámot kellett leírni, és mehettünk tovább az ürömi kőbánya felé.
Ez a felhagyott kőbánya nagyon szép volt. Fantasztikus sziklákat láttunk:


A pontot kissé nehezen találtuk meg, többen összeverődve kavarogtunk a bányaudvarokon, egymást kérdezgetve, h. hol a pont, de aztán végül meglett, és még egy nektarint is kaptunk. Felfelé kellett továbbmenni, a Róka-hegy tetejére. Ellenőrzőpont, felülről:


Amúgy itt közbevetném, h. az ellátás a túrán korrekt volt, szinte minden ponton kaptunk valamit: nápolyit, gyümölcsöt, féltávon és a célban voltak mindenféle kenyerek és többféle szörp. Útközben is adtak szódát meg vizet, sőt, az itiner jelezte, amikor mintegy 8-10 km-en nem volt vízvételi lehetőség. Elhamdulillah nem volt nagy meleg ezen a napon, de a dátumból eredően éppen lehetett volna, és olyankor elég nagy szenvedés, ha valakinek elfogy a vize.
Innen már csak kb. 7 km volt hátra, az is nagyrészt lefelé, két kivételtől eltekintve. Az egyik az Ezüst-hegy volt, ahol testületileg sokáig kerestük az ellenőrzőpontot, kétszer is megkerülve a környéket, és elég jelentős mennyiséget hozzátéve a távhoz – hogy pontosan mennyit, azt nem tudom, mert ekkorra a GPS lemerült. Mindegy, legalább biztos megvolt az 50 km. A másik felfelé a puszta-dombi kereszthez vezetett, pár tucat méter mindössze. A furfangos kérdés úgy hangzott, h. „a kereszt betongyámján lévő furatok száma”. Beért két túratárs, nem tudom, mi az a betongyám, és nem tudom, mi az a furat, az ilyet szerintem a férfiaknak kell tudni, mondtam fáradtan az egyiknek. Nem, nem, ezt mindenkinek tudni kell, mondta ő szigorúan, majd a kérdéses tereptárgyat közelebbről is megszemlélve hozzátette: hmmm, vajon átmenő furatra vagy zsákfuratra gondoltak? Ebből mintegy azonnal gondoltam, h. mérnökemberrel van dolgunk, többen is a kereszt köré gyűltek, elmerülten vizsgálgatva azt:

de szerencsére a betongyámon ugyanannyi átmenő furat volt, mint zsákfurat, így megnyugodva mehettünk tovább. Ekkorra kisebb tömeg verődött össze a dombtetőn, és elléptem a mezőnytől, h. a célban a torlódást megelőzzem, és lekocogtam a lejtőn a békásmegyeri lakótelep panelházai közé. Itt ismét voltak szalagok. Az egyiket egy padra kötve fújta a szél, illetve fújta volna, ugyanis egy 50 körüli hölgy éppen komoly erőfeszítéseket tett, h. a szerencsétlen útjelzőt lebogozza onnan. Elnézést, nem maradhatna az ott inkább, kérdeztem, ő meg értetlenül nézett rám. Ez jelzés a túrázóknak, h. erre kell jönni, mondtam az itinert meglóbálva, és este 8 után mindet le fogják majd szedni. Elnézést, nem tudtam, azt hittem, csak játszásiból tették oda, szabadkozott a hölgy, és megígérte, h. többet nem fog leszedni. Elköszöntem, és besétáltam a tér túloldalán lévő célba, a Veres Péter Gimnáziumba, 10:20-as idővel, fáradtan, de elégedetten. Oklevél, kitűző, Budapest kupás pecsét – ez utóbbiról már itthon vettem észre, h. rossz helyre pecsételték, egy április 9-i túrához, ahol nem is voltam ott. Mindegy, insallah az igazolólapomat elfogadják bizonyítéknak.
A HÉV-megálló mintegy 5 perc sétára volt, hamarosan jött is a HÉV, és fél óra múlva itthon voltam. A túra jobb volt, mint vártam, több volt benne az erdős rész, és nagyon szép helyeken jártunk, ahova insallah veletek is elmehetünk majd. Nem utolsó sorban, ismét találkozhattam szeretett határköveimmel is. Mikor mutathatom meg őket nektek?

Budaörsi Bércek

Táv: 15 km
Szintemelkedés: 700 m
Erre a szombatra nem találtunk vonzó túrakiírást, így Megbízott Szakértőnk kistúrát szervezett a kollégáknak, és engem is meghívott, én meg persze menni akartam. Én már vasárnapra beterveztem a Buda Határán 50-es túrát – már év elején bejelöltem a Budapest Kupás igazolófüzetben: erre megyek insallah! – de ez nem jelentette azt, h. szombaton ne mennék szívesen egy kistúrára, ahol várhatólag úgysem fogunk rohanni. Bulitúrának terveztem, ahol sokat meg lehet állni, mindent meg lehet nézni, lefotózni, érdekes állatokat fogdozni, stb.
Szombat reggel iszonyat nehezen keltem fel, aludtam volna még. 9-kor találkoztunk a budaörsi városháza parkolójában, de hihetetlen módon én már 8:40-re odaértem, ezért még felszaladtam M. Sz. lakásába, megnézni a virágait. Aztán közösen mentünk vissza a parkolóba, ahová hamarosan megérkezett a 4 kolléga, akikkel együtt heten vágtunk neki az Út Jobb Oldalán Lévő Hegyek eléggé brutális – ám szerencsére rövid – emelkedőjének. A kollégák kicsit meg is lepődtek, h. ilyen helyeken megyünk. Tamás ide-oda rohangált, és érdekes növényeket fotózott. Én ide-oda rohangáltam, és nagyrészt az egyenesszárnyúakhoz tartozó érdekes állatokat kergettem. Néhányat sikerült el is kapnom, de (1) némelyik megharapott, sőt, volt olyan, amelyik folyamatosan rágta a kezemet, de ezt a pánikhelyzet számlájára írom, tehát igazából nem is vethetem a szemükre, (2) Tamáson kívül senki nem értékelte igazán az érdekes állatokat, sőt, inkább igyekeztek biztonságos távolságot tartani tőlük. Ez persze nem nagyon csökkentette a lelkesedésemet, és összeszedtem szó szerint tücsköt-bogarat. Tamás pedig még egy hatalmas növényhatározót is magával cipelt, h. a fellelt érdekes növényfajokat azonosítani tudja:


Azt hiszem, a túra többi résztvevőjében – M. Sz-t kivéve, aki már jól ismer minket – felvetődött a gondoltat, h. mi furcsák vagyunk.
A túra haladt a maga útján, időnként megálltunk pihenni, enni inni, időnként valaki megkérdezte, h. sokat megyünk-e még, illetve sokat megyünk-e még felfelé. Mielőtt az Ugrálós-hegyre felmentünk volna, rendkívül érdekes esemény következett be: megtaláltuk – egész pontosan M. Sz. vette észre – az Év Legszebb Hernyója cím eddigi legnagyobb esélyesét:


Több ember arckifejezésén láttam, h. szerintük nem kéne ezt fogdozni, a fotózás után hamarosan le is tettem őt. Mentünk tovább, felfelé, majd lefelé, ami nem mindenkiből váltott ki azonos szintű lelkesedést, elhangzott egy „most tényleg itt fogunk menni?” kérdés is, de hamarosan lenn voltunk a Csíkos-hegy aljában, ami azt jelentette, h. a túra technikásabb szakasza véget ért. Ennek ellenére a csapatból ketten is úgy döntöttek, h. nem tartanak velünk a 24-ökrös hegyre, hiába bizonygattuk, h. az már gyakorlatilag egy vízszintes séta, első alkalommal ennyi elég volt a túrából. Csökkent létszámmal haladtunk tovább, gyönyörű virágos réteken át, azon az útvonalon, ami még mindig a kedvencem, pedig elég sokfelé jártam már az országban. Útközben rengeteg volt a sajmeggy, ami nekem egyik kedvenc gyümölcsöm – a többiek nem szerették meg, hiába kínálgattam őket… A 24-ökrös hegyről visszafelé tartva megrázó esemény történt. Tudjátok, h. én állatszerető ember vagyok, ami a gyakorlatban is megnyilvánul, vagyis megfogdosok mindenféle állatot, a póktól a kígyóig. EGYETLEN állatfajta van, amitől félek, de nagyon: a szottyosabb típusú lepkefélék, különösen az éjjelilepkék, különösen a szenderek. Nem tudom, miért, de a szó szoros értelmében sikítozva menekülök ezektől. Haladtunk az ösvényen, éppen Tamás volt a sereghajtó, amikor egyszer csak felkiáltott, és mindenki odasereglett, megszemlélni, h. mit talált. Hát ezt:


Ez a BORZALOM szélesebb volt, mint a tenyerem. Egyelőre békésen szendergett a bokor leveleibe kapaszkodva, de én jól tudtam, h. BÁRMIKOR felébredhet, és akkor talán fel is REPÜL, és lehetséges, h. a KÖZELEMBE jön, vagy AKÁR neki is repül pl. az ARCOMNAK… Persze ennek ellenére MUSZÁJ volt megnéznem, bármilyen mély borzalommal is, de közelebb kellett mennem, Tamás óvatosan hajtogatta arrébb az ágakat, h. jobban tudja fotózni, idehozza neked, mondta kaján mosollyal M. Sz., neeee, sikoltottam fel, és M. Sz. vállát megragadva a háta mögé ugrottam, majd a fedezékében néhány méterrel távolabbra menekültem. Mindenki remekül szórakozott. Elhamdulillah a BORZALOM békésen aludt tovább. Magára hagytuk, én indultunk tovább, bár én néhányszor még hátrapillantottam, HÁTHA utánunk repül, de nem, elhamdulillah.
Hamarosan kiértünk Sorrento szikláihoz:


Itt kicsit leültünk, szélárnyékot keresve, mert az eddig is erősen fújó szél most még viharosabbra váltott. Megettem a maradék kiflimet, ittunk, és lesétáltunk a városházához. Innen mindenki ment haza, én azzal a tudattal, h. másnap vár rám 50 km, ezért ennem és aludnom kellene. Kellemes túra volt ez a szombati, rengeteg érdekes növényt és állatot láttunk. Insallah ti is eljöttök hamarosan egy hasonlóra :).

2011. június 19., vasárnap

Magyar királyok nyomában (Mecsek) 50

Táv: 57 km
Szintkülönbség: 1900 m


Talán nektek is feltűnt, h. elég régen voltunk teljesítménytúrán. Május 22-én voltam a Határjáráson, de az is csak egy 27 km-es túra volt, előtte pedig május 15-én voltunk a Szarvaskő 50-en. Azóta csak magánszervezésű túrákon jártunk. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a magántúrákat is – igazából nem tudnék dönteni, h. ezeket v. a teljesítménytúrákat szeretem jobban – de már nagyon hiányzott a teljesítménytúrák sajátos hangulata, izgalma, erőfeszítése.
Sosem jártam még a Mecsekben. Ezen a szombaton 3 olyan 50-es túra is volt, ami szóba jöhetett: a Mecsekben, a Bükkben, és a Pilis – Visegrádi-hg. – Budai-hg. vonalon. Megbízott Szakértőnkkel pénteken beszéltünk, menjünk a Mecsekbe, mondtam, és ő is ezt hangoztatta. Hát legyen a Mecsek. ¾ 6-kor vártak Budaörsön. Gyuri ez alkalommal nem jött, ezért fél 5-kor elindultam a villamos felé.
Egy Váralja nevű faluból rajtoltunk, ez kb. 200 km Pesttől. 8 előtt 5 perccel sikerült rajtolni, és hárman együtt vágtunk neki a teljesen ismeretlen tájnak. Nem volt sok induló, mi a 17-18-19-es rajtszámmal indultunk, de a végére is csak 34 nevező jött össze. A kis távokon (10, 18) persze többen voltak.
Azon gondolkodtam, h. miért „Magyar királyok nyomában” a túra neve – annyi sok királyokkal kapcsolatos helyszín/esemény azért nem kötődik a Mecsekhez… Aztán rájöttem: az útvonalon egyes fákra magyar királyok képét helyezték ki, időrendi sorrendben. Így aki végigment a távon, megszemlélhette az összes magyar királyt:


Az első ellenőrzőpontot elég hamar elértük, a kilátás remek volt, nagyon megtetszett a mecseki táj:


A hegyről leereszkedve beértünk egy lányt, akinek a későbbiekben még fontos szerepe lesz. A lány éppen a réten álló cseresznyefára mászott fel, némi gyümölcsöt szedni. Mi ezt kihagytuk, mentünk tovább. Ekkorra már brutális meleg lett. A hőmérséklet meghaladta a 30 fokot, a nap tűzött, és mi éppen réteken és hosszú, poros, határozottan emelkedő földutakon mentünk sok kilométeren keresztül. A rétek gyönyörűek és színesek voltak:


Mentünk, egy idő után eléggé felfelé, nekem nagyon melegem volt, nehezen bírtam a kiképzést, és folyamatosan azon gondolkodtam, h. hogy fogok én 50 km-t menni… Nem fogom bírni, ki kell szállnom valahol, na de hol, minél előbb, amíg még visszatalálok a kocsihoz… Mivel a fiúk ott voltak, én nem nagyon néztem az itinert, meg a saját GPS-emet sem, és úgy találtam, h. jelzés az nemigen van, a szalagozás meg esetleges és követhetetlen, csak mentem a fiúk után, és arra gondoltam, h. egyedül SOHA nem találnám meg az utat.
Némi kaptató után – ahol én eléggé lemaradtam – felértünk a második ponthoz, egy kilátóhoz, ahova a fiúk felmentek, de én eléggé kész voltam, basszus, 10 km körül járunk, mi lesz így velem, gondoltam, lenn maradtam a kilátó aljában, ittam, aztán odasétáltunk a pontőrökhöz, pecsételés, és kaptunk brutálisan finom házi túrós pogit meg sós-köményes kiflicskéket, és bodzaszörpöt. Némiképpen megvidámodva mentem tovább.
El kell mondanom, h. a rendezők ellátás tekintetében nagyon-nagyon kitettek magukért. Nyilvánvaló, h. az ember nem emiatt megy el egy túrára, de amikor 50 km-n adnak egy gerezd narancsot x forint nevezési díjért, az elég hervasztó tud lenni. Itt aztán volt minden: ásványvíz, házi sütik, kuglófok, mogyoró, csoki, pezsgőtabletta, gulyás és további kuglóf a célban, stb. Rendkívül lelkes és kedves rendezőgárda volt.
A következő falu hosszú volt, végig kellett menni a fő utcán, valamit elnéztünk, visszafelé is végig kellett menni a kisebb utcákon, kezdett elegünk lenni a műúton, tűző napon menésből, a túra rohamosan kezdett veszíteni vonzerejéből. Eddig erdőt alig is láttunk, poros dűlőút és forró aszfalt váltogatta egymást. Megfordult a fejemben, h. minek emlegettem én a menjünk a Mecsekbe projektet… Hamarosan bekövetkezett az, amit soha-soha nem gondoltam volna. Hiába voltunk ott hárman három GPS-szel, sőt, hiába volt ott M. Sz., benéztük a szalagozást, és a falu végi temetőnél rossz felé fordultunk – és egyszer csak a 6-os főúton találtuk magunkat… amit persze NEM arra terveztek, h. a túrázók azon gyalogoljanak. Az útról le sem lehetett térni, a szélén, vagy ahol volt, a szalagkorláthoz tapadva igyekeztem nem gondolni arra, h. mi történik, ha a kanyargós úton közeledő autók nem vesznek észre időben… Nem tudom, pontosan mennyit mehettünk a főúton, olyan 2 km-re saccolnám, a nap forrón sütött, még az aszfaltból is sugárzott vissza a meleg, az autók száguldottak, nekem kezdett elegem lenni, ez a túra nem fog a kedvenceim közé tartozni… aztán végre sikerül lemenni a főútról, néhány túrázó jött szembe, hát ti meg honnan jöttök, kérdezte az egyik. Kiderült, h. a temetőnél rossz irányba fordultunk, ők egy „nagyon szép kis úton” jöttek, és az is kiderült, h. az úton volt egy kódos ellenőrzőpont, vagyis olyan, ahol nincs ember, hanem a kihelyezett papírról egy kódot kellett volna leírni – e nélkül nincs meg a teljesítés, még akkor sem, ha végigjárod az útvonalat. A másik túrázó ugyan készségesen megmutatta a kódot, ám azt a kihelyezett zsírkrétával kellett leírni, nem csak úgy saját tollal… „Arra szemben, olyan 500 méter” mutatott a sporttárs az erdő felé. Elindultunk… és hárman együtt sem találtuk meg az ösvényt, ami a teljesen járhatatlan, susnyás, áthatolhatatlan erdőbe vezetett. Tamásnál elszakadt a cérna, szidta a túrát, a szervezőket, a Mecsket általában, ki akart szállni a túrából, nézzünk ki valami normális útvonalat a térképről, és menjünk vissza a kocsihoz, mondta. Én pocsékul éreztem magam, mert (1) a Mecsekbe akartam jönni, és most tessék, miért nem fogtam be a számat inkább, (2) alig jártunk túl a 10 km-n, de úgy éreztem, nagyon végén járok az erőmnek, és itt kavargunk az erdőben, azt se tudva, merre kéne menni, (3) éreztem, h. nem fogok tudni lépést tartani a fiúkkal, és úgy véltem, h. nélkülük véglegesen és korrigálhatatlanul eltévedek, és vagy berendezkedek az erdei életre, vagy a dögevők rágódnak majd oszlásnak indult hullámon. Én is pont arra gondoltam, h. menjünk vissza, csúszott ki a számon (pedig tudom, sőt, saját szabályaimnak is egyike, h. NEM mondunk ilyeneket), de mintegy azonnal észleltem, h. ez nem javít az általános hangulaton. Elhamdulillah legalább a kódot megtaláltuk, leírtuk a ciklámenszínű zsírkrétával, és indultunk tovább, kissé nyomott hangulatban.
Elhamdulillah hamarosan beértünk az erdőbe, hűvösebb lett, a kedélyek is megnyugodtak – kivéve az enyém, mert a harmadik ponthoz nehéz és durva emelkedő vezetett fel. Azon gondolkodtam, h. ha felérünk a pontra, én visszafordulok, mert innen MÉG visszatalálok az autóhoz insallah. A fiúk a ponton bevártak. Vegyetek még sütit, mondta a pontőr, mert innen a Zengő, az nagyon igénybevevő. Na, köszi szépen. Ettünk, ittunk, mentünk tovább a Mecsek legmagasabb csúcsa, a Zengő (682 m) irányába.
Itt kezdtem igazán élvezni a túrát. Már nem azon gondolkodtam, h. hol és hogyan szállhatnék ki a túrából. Egy technikás rész után egy forráshoz érkeztünk, ittam, és megtöltöttem az üvegeimet – majdnem 7 km van a réka-vári ellenőrzőpont és a Zengő között, kelleni fog a víz. Mentünk tovább, a fiúk időnként bevártak, de jóval előttem mentek, így én is elkezdtem nézegetni az itinert meg a jelzéseket, és megállapítottam, h. itt jól követhetők. Kezdtem reménykedni, h. a Zengőig legalábbis eltalálok, legfeljebb majd ott kiszállok. Amúgy is rosszul éreztem magam amiatt, h. a fiúknak be kell várniuk. Magántúrán természetes, h. együtt megyünk, de teljesítménytúrára az ember a kihívás, a küzdelem miatt is megy. Ezért kell mindenkinek a saját tempójában mennie – mert nekik nem az én küzdelmemet kell megküzdeniük, hanem a sajátjukat. Nem kell bevárnotok, mondtam, mikor legközelebb bevártak. Persze, mondta M. Sz., aztán majd ha felfalnak a farkasok, hogyan számolok el a lányoknak. Nem fognak számon kérni, mondtam, mentünk tovább. Az erdőből egy nyiladékra kibukkanva előttem magasodott a két hegycsúcs. Fú de magasak vagytok, vajon melyiktek a Zengő, gondoltam, és remélem, h. bármelyik is az, a másikra NEM kell felmenni…


Hát, elég durva volt feljutni a Zengőre. Ebben részben én voltam a hibás, mert nem tudok egy kétjegyű számot kivonni a másikból. A két pont között nem majdnem 7, hanem majdnem 10 km volt a távolság, és egy idő után kezdtem ideges lenni, h. már BIZTOS jöttem 7 km-t, hol van már a pont. Aztán jobban megnéztem az itinert, és megállapítottam, h. nem ártana az általános iskola 2-3. osztályának matematika törzsanyagát kissé átismételnem. Viszont eddigre már élveztem a túrát. Nem akartam kiszállni. Kezdett derengeni bennem, h. akár meg is csinálhatom. Elkapott az a lelkesedés, ami teljesítménytúrákon el szokott kapni. A ponton a fiúk még bevártak, ittam egy magnéziumos pezsgőtablettát, ettem egy tejkaramellát, és még a fiúkkal indultunk tovább lefelé. Hamarosan lehagytak persze, de nem bántam, ekkor már bíztam az itinerben és a GPS-ben.
A hegyről leérve egy gyönyörű, magas füvű réten haladtunk tovább, elméletileg a sárga csík jelzésen, ami persze nem volt felfestve a réten sehol, de a GPS tudott róla. A távolban láttam a rét szélén haladó fiúkat:


Egy idő múlva beért a cseresznyeszedő lány, és együtt mentünk a következő pontig, ami nem volt messze, csak kb. 3 km. Beszélgetve, jó tempóban mentünk a nagyrészt lefelé menő úton, és a ponton beértük a fiúkat. Ekkor láttam utoljára őket, utána már csak a célban találkoztunk.
Továbbindultunk, és a következő pontig a majdnem 7 km-t csaknem végig egyedül mentem, nem is láttam embert, csak aranyos állatkákat, egyet küldenék sok szeretettel Adriennek, és mindenkinek, aki szereti:


Ez volt számomra talán a legszebb rész a túrán. Az erdő nagyon szép volt, a terepviszonyok változatosak. Az itiner és a GPS segítségével jól tudtam követni az útvonalat. Egyszer benéztem egy elágazást, de még 50 m-t sem tettem meg, mikor láttam a GPS-en, h. ez így nem lesz jó, és gyorsan korrigáltam. Le kellett menni a Szederinda-kút nevű forráshoz. Ezen a túrán rengeteg forrást érintettünk, M. Sz. mondta is utólag, h. ez lehetett volna akár forrástúra is. Ez nekem nagyon jól jött, mert vittem magammal másfél liter vizet összesen, ami nevetségesen kevés lett volna ebben a melegben. Szerintem ittam vagy 5 litert összesen, és még így is folyamatosan szomjas voltam. Nagyon örültem a hideg és finom vizű forrásoknak. Talán ez tetszett a legjobban:


Utána egy patakvölgyben kellett menni, pontosabban botorkálni, a jelzések elég gyatrák voltak, a szalagozás sem 100%, de végül is sok más lehetőség nem volt, mint menni a patak mellett, illetve időnként benne :). Az itiner szerint a piros forrásjelről a sárga+-ra kellett átmenni, a GPS pedig rendületlenül mutatta, h. merrefelé van a sárga+, ha más nem, átvágok arra, gondoltam, de végül is erre nem volt szükség, felértem rendesen a sárga+-ra.
Itt 35 km körül járhattunk, bár az itiner távadatai elég pontatlanok voltak. Engem mindenesetre elkapott a szokásos 35 km-es fáradtság, legszívesebben leültem volna az út szélére. Na, még egy kicsit, győzködtem magam, és belassulva ugyan, de mentem tovább. Már nincs sok a következő ellenőrzőpontig, biztattam magamat. Hamarosan beért a cseresznyés lány, és így én is felélénkülve csatlakoztam hozzá. A Máré-vár nevű ponton nagyon bőséges ellátás várt minket: házi kuglóf, ásványvíz, keksz, mogyoró, pezsgőtabletta. Most már kegyed is álljon meg egy kicsit, mondta egy túratárs, akivel már többször elkerültük egymást a pontokon. Jó, feleltem, eszem egy szelet kuglófot. Beszélgetni kezdtünk, persze felvetődött, h. én miért kendőben túrázom. Ez csak egy praktikus túraviselet, vagy más oka is van, kérdezte az amúgy nagyon udvarias és kedves, idősebb férfi. Az Iszlámról kezdtünk beszélgetni, ő kifejezte meglepetését, h. a muszlim nők is eljönnek ilyen nehéz túrára. Ez szép, ez tetszik, mondta. A beszélgetés után én hamarosan indultam tovább, mert bár már úgy éreztem, h. végig tudom csinálni a túrát, a sebességem miatt kissé aggódtam, meg amiatt is, h. a ponton kuglófot majszolók rémtörténeteket meséltek az utolsó hegyre, a Somlyóra felvezető járhatatlan emelkedőről. Kipihentnek nem éreztem magam, ezért lassan indultam el, és hamarosan utol is ért a cseresznyés lány. Innen már többé-kevésbé együtt mentünk végig a túrán. A Somlyóra való felkapaszkodás előtt még érintettünk egy forrást, ittunk és mosakodtunk, a forrás vize nagyon jó ízű és hideg volt elhamdulillah, nagyon jól esett. Kissé szorongtam az előttünk álló emelkedő előtt, és cseresznyés útitársam is kifejtette, h. ő már nemigen szeretne felfelé menni. Örültem, h. rokon lélekre akadtam. Megnyugtattam magam, h. legfeljebb majd megállok közben szusszanni egy kicsit, majd csak feljutok valahogy. Megkérdeztem az előző ponton megismert, érdeklődő túratársat – aki nagy helyismerettel rendelkezett – h. durvább-e, mint felmenni Istállóskőre, de ő nevetve ütötte el, h. ugyan már, hát oda azért nehéz felmenni. Hát akkor jól van, menjünk.
Nem fogom kelteni itt a feszültséget, a Somlyóra sokkal könnyebb volt feljutni, mint vártam. A forrásnál összejött 7 vagy 8 túrázó, együtt vágtunk neki az emelkedőnek, én tartottam a helyem a középmezőnyben, és fel tudtam menni megállás nélkül. Fenn kaptunk csokit, töltelékes volt, és kétféle: epres és kapucsínós. Vegyetek nyugodtam mindkettőből, mondta a pontőr, én meg úgy is tettem. Nagyon finomak voltak.
Ekkor már csak kb. másfél óra volt hátra a szintidőből, ezért indultunk is tovább, ismét a cseresznyés lánnyal. Beszélgettünk, aminek meg is lett az eredménye, a kék+ jelzést elérve rossz irányba mentünk rajta, úgy kiabáltak utánunk a többiek, elhamdulillah csak mintegy 100 méterre voltunk az elágazástól. A többiekhez csatlakozva tartottunk a cél felé, most már nagyrészt egyenes vagy lejtős úton, három emelkedő akadt már csak, és azok sem vészesek. Jól begyorsítottunk, magunk mögött hagytuk a többieket. Hamarosan a civilizáció jelei mutatkoztak, egy-egy erdei ház, és teljesen sík, kissé murvás út formájában. Itt történt a túra utolsó kalandja, hatalmas zúgással valami az arcomon landolt, én első ijedtségemben reflexből lecsaptam… egy 8-10 centis hím szarvasbogár volt, elhamdulillah nem lett semmi baja, a füvön landolt az út közepén, ahonnan gondosan áthelyeztem az út menti bozótosba.
Beértünk a rajt és cél helyszínéül szolgáló ifjúsági parkba, ahol nagy falunapi rendezvények folytak, kirakodóvásárral, körhintával, kuglófsütő versennyel… megláttuk a szervezők sátrát, még jobban belehúztunk, és a szervezők és a már beérkezett túratársak éljenzése és tapsa közepette érkeztünk be, ettől annyira fellelkesedtünk, h. az utolsó mintegy 5 métert futólépésben tettük meg. Átvettük a nagyon szép oklevelet és kitűzőt, és az első teljesítésért járó szintén nagyon szép kulcstartót, majd bemutatkoztunk egymásnak cseresznyés útitársammal, Valival :). Insallah máskor is túrázunk még együtt.
Az érdeklődő túratárs odajött és gratulált. Ez egy Allahnak tetsző út volt, nem, kérdezte. Kellemes meglepetésként ért, h. ezt mondja. Nekem ez a túra nagy erőfeszítés és küzdelem volt, de nagyon szép is egyben.
A fiúk ettek gulyást, én meg ettem kuglófot és ittam kólát. Aztán indultunk hazafelé, végül is éjfél után egy kicsivel értem haza a lakásba. Elgondolkodtam, h. mi lenne, ha csak reggel zuhanyoznék, de egy mélyebb lélegzetvétel meggyőzött a zuhany AZONNALI szükségességéről...
Nagyon jó túra volt ez, amilyen nehezen indult, olyan jó lett a végére. Végül 57 km-t mértünk, 1900 m szintkülönbséggel. Életem leghosszabb túrája volt ez eddig, és megküzdöttem érte, de nagyon örülök, h. ott lehettem. Már várom a következőt :)

2011. június 15., szerda

Kőtenger

Táv: 33 km
Szint: 920 m


Péntek délután értem haza Törökországból, kissé megviselten, de túrára készen. Eredetileg a Bükk-fennsík 50-et terveztük erre a szombatra, de pár napja csaknem könnyek között láttam a szervezők oldalán a közleményt: „A Vasutas Természetjárók Bükki Egyesülete által 2011. június 11-re tervezett Bükk-fennsík 25-50 teljesítménytúra technikai okok miatt elmarad és egy későbbi időpontban kerül megrendezésre. Az új időpont: 2011. augusztus 6.”
Az viszont már Ramadán, tehát számomra tárgytalan. Kevés túrát vártam annyira, mint ezt, de hát majd jövőre insallah.
Péntek este felhívtam Megbízott Szakértőnket, hogy hova megyünk és mikor. Eredetileg arról volt szó, h. menjünk valahova vasárnap, de Gyuri szombaton ért rá. És a Balaton-felvidék. Szokás szerint reggel Gyuri az Oktogonról elvitt Budaörsre, ahol átültünk kedvenc autómba, és irány a Balaton.
Már kicsit messzebbről, a kocsiból láttam a DOLGOT, de azt hittem rosszul látok. Ilyen nincs is, állapítottam meg tárgyilagosan, tehát rosszul láttam. Aztán, mikor (fejenként 500 ft belépődíj ellenében) beengedtek minket az elkerített területre, megláttam ezt:


Szóval igenis van ilyen. Teljesen hihetetlen látvány, Hegyestű névre hallgat. Ez voltaképpen egy pár millió éve még működő vulkán kráterének a belseje. Egy 300-egynéhány méter magas bazalthegy, ami ilyen bazalttüskékből áll:


Fel is lehet menni a tetejére, de nekem lentről sokkal jobban tetszett. Előre örültem, h. az autót itt hagyjuk, és este újra látni fogjuk a sziklafalat.
A túraútvonal úgy nézett ki, h. Hegyestű – kilátó – Kőtenger – kilátó – Hegyestű. M. Sz. szerint a két fő látnivaló Hegyestű és a Kőtenger, de mint mondotta, nem biztos benne, h. a Kőtenger tetszeni fog nekünk, tehát ne fűzzünk hozzá túl nagy reményeket. Nem baj, engem azért érdekelt.
Előbb azonban a kilátóig kellett eljutni. Kellemes réteken haladtunk, minden zöldellt, rengeteg volt a boróka. Hamarosan egy számomra sokkal érdekesebb fafajtával is összeakadtunk. Az egyik rét szélén hatalmas eperfa állt, tele érett eperrel, és az eperre sereglő, több száz rózsabogárral:


Ettől függetlenül nekiestünk az eperrel teli ágaknak, igyekezvén olyanokat kiválasztani, amine kevesebb rózsabogár burjánzott. Az eper nagyon finom volt:


Sajna hamarosan eljött az idő, hogy búcsút intsünk az epreknek (bár én bírtam volna még enni), és mentünk tovább. Volt azonban egy gondolat, ami nem hagyott engem nyugodni. Még kilométerekkel később is meg-megkérdeztem M. Sz-et: „De ugye a bogarak lemennek vécézni a fáról?”
Itt jött az a rész, amikor fel kellett mászni a kilátóhoz, ahol akadtak érdekes, kalandos részek, amelyek határozottan mérhetők voltak az FF skálán. Nem mentek az emelkedők, meleg is volt, meg hát előtte 2 hétig nem csináltam semmit – a gép előtt ülés elég nehezen illeszthető be a testedzés válfajai közé. Azért igyekeztem némán szenvedni. A kilátó előtt találkoztunk egy másik csapattal, akik melegen ajánlották, h. tegyünk néhány száz méteres kitérőt a Bika-tóhoz. Tettünk, szép volt. Én már nagyon éhes voltam. Hamarosan felértünk a kilátóhoz:


Innen valóban gyönyörű panoráma nyílt:


Ennek a túrának két fontos jellemzője volt: (1) VÉGIG éhes voltam, (2) a távhoz és szinthez nem mérhetően elfáradtam. Nagyon örültem hát, mikor a kilátó alatt leültünk enni…
A Kőtenger felé továbbindulva én többé-kevésbé rendszeres időközönként megkérdeztem: „De mikor érünk már a Kőtengerhez?” M. Sz. egy darabig elég jól viselte ezt, aztán a türelmetlenség kisebb-nagyobb jelei lassan rajta is megmutatkoztak. Kifejtette azon meglátását is, h. esetleg nekem nem is fog tetszeni a Kőtenger, és akkor ez őt eléggé érzékenyen fogja érinteni.
Út közben, a kilátótól lefelé is akadtak még kilátópontok, nem akarlak megfosztani benneteket a szokásos „szikla szélén ácsorgok” fotótól, tehát íme:


Nem szeretném fokozni a feszültséget. A Kőtenger tetszett. Sőt, NAGYON tetszett. Mintegy fej fej mellett befutó Hegyestűvel. Képzeljetek el egy jó nagy területet (kilométeres nagyságrendű), amit megkövesedett hullámokhoz hasonló sziklák borítanak:


Kisebb-nagyobb sziklatömbök jéghegyekként emelkednek ki a Kőtengerből. Ezek némelyikére természetesen felmásztunk. Tamás természetesen sokkal többre, mint én. De azért én is egy párra:


Ezt a sziklákon mászkálást nagyon-nagyon élveztem. Általában nem szeretek magas helyekre felmenni, de ezek nagyon szépek voltak, a magasabb és a laposabb részek is. A sziklákon lévő bemélyedésekben összegyűlt a víz, és, bármilyen hihetetlen is, ezekben a pár literes pocsolyákban a szúnyoglárvák mellett apró halacskák úszkáltak:


Nem sok jövőt jósoltam nekik, mert a víz nyilvánvalóan ki fog száradni, ha a meleg folytatódik, ezért éppen kiürült vizespalackomat felhasználva Tamással halmentő akcióba fogtunk. Halászunk:


A Kőtengert körüljárva visszaindultunk a kilátó felé. Ekkor kezdtem elfáradni, pedig még csak 20 km-nél jártunk. Próbáltam diszkréten megtudakolni, h. a visszaúton nem lehetne-e kihagyni a kilátóhoz való felmászást, de M. Sz. részéről egyértelműen, ridegen elutasító válaszban részesültem. No sebaj, majd megvártok a tetején. Út közben még megálltunk kólát inni, és megettük a maradék szendvicset. Ez rajtam nem sokat segített, mert NAGYON éhes voltam.
Végül nem volt annyira gázos a kilátóhoz való felmászás, mint vártam. Ismét felmentünk, és a késő délutáni fényben is megcsodáltuk a Balaton-felvidéket, és mindazokat a hegyeket, amelyeken a téli Tanúhegyek nyomában túrán végigmentünk. Nem épp a legkedvesebb jelzőkkel illettük szegényeket…
A kilátóból jól látszott Hegyestű is, ahová tartottunk, és bizony, egyre nyilvánvalóbb lett, h. az „innen már nem lesz szint” kijelentés nem 100%-ig igaz… Mert a Hegyestűhöz még mindenképp fel kell menni.
Én ekkorra már fáradt voltam, és pont. Persze némán szenvedtem, de amikor Tamás és Gyuri előrerohantak, én csak vonszoltam magam utánuk. M. Sz. nagyon rendes volt, mert velem vánszorgott. Amikor a hegytetőhöz vezető műútra fordultunk, hamarosan megláttuk a táblát: parkoló 1300 m. Ott hagytuk az autót. Jó kis 1300 m volt :). Mondjuk ekkor már kicsit összeszedtem magam, meg ugye mégiscsak 1300 m, most már csak nem adom fel. Bár megfordult az agyamban a halvány lehetőség, h. leülök az út szélén, és a fiúk majd visszafelé felszednek kocsival… de a parkoló mellett lévő mosdó komoly vonzerőt gyakorolt rám, és M. Sz-kel is jól elbeszélgettünk, tehát végül is elhamdulillah bevonszoltam magam a célba, ahol kaptam csokit, tehát már csak ezért is megérte… Nem is tudom, mit csináltam volna, ha mégis van Bükk-fennsík, és az 50-re nevezek – szerintem leülök a táv felénél, és csendben meghalok az erdőben…
Visszaérve már nem mentünk fel a Hegyestű csúcsára, csak a lábához, csináltunk pár fotót, mosakodtunk, és megállapítottuk, h. fél 8 lett hirtelen. Én ekkorra már megint fel voltam dobódva, egyrészt, mert a fáradtságtól eltekintve, illetve azzal együtt, ez egy nagyon jó túra volt, érdekes látnivalókkal, olyan helyen, ahol még sosem jártam, másrészt, mert újra láttam a bazalttűket, harmadrészt, mert elindultunk éttermet keresni… Jó, bevallom – mielőtt valaki bekommentelné – h. ettem egy somlóit, igen, ez van. Finom volt :)