2011. május 23., hétfő

A T-Szurdok visszavág

(Bár M. Sz. szerint „A halál torkában” cím kifejezőbb és figyelemfelkeltőbb lenne.)

Erre a szombatra a Tanúhegyek túra 50-es távját terveztük, ám csütörtökön M. Sz. felhívott, és közölte, h. nincs kedve 50 km-t gyalogolni. És amúgy is, esni fog az eső. Esőben meg pláne nincs kedve 50 km-t gyalogolni. Azt mondta, h. ő egy kellemes, nem rohanós, meg-megállós, fényképezős túrát szeretne, ahol kifekszünk a napra, meg ilyesmi. Nekem is nagyon tetszett az ötlet. Abban egyeztünk meg, h. még gondolkodunk a dolgon.
Aztán pénteken ismét beszéltünk, és kiderült, h. vannak tervei… mégpedig a Mátrába mennénk. Nem szeretem a Mátrát, mondtam lemondóan, mire ő lelkesen közölte, h. de hát a T-szurdok, a T-szurdok! Hurrá.
Aki esetleg nem emlékszik a téli T-szurdokos történésekre, az, mielőtt továbbolvas, olvassa el őket itt. Fontos.
Szombaton szokatlanul korán, 6:45-kor érkeztek értem kocsival, majd Gyurit is begyűjtöttük, és így a szokásos csapattal, négyen szálltunk ki hamarosan a domoszlói benzinkútnál leparkolt autóból. Nekivágtunk az ismerős aszfaltútnak, a T-szurdokhoz vezető letérés felé. Most még a műút is élvezetes volt: rengetegféle növény virított mindkét oldalon, és persze ott volt Tamás is, akit lehet kérdezgetni róluk. Egy jobbkanyar után hamarosan beértünk a szurdokba, és megkezdtük a mászást a patakvölgyben:


Hát, nagyon más volt, mint télen – még járhatatlanabb, mert télen legalább a jégen lehetett menni, most meg maradtak a kövek és a bedőlt fák. Mindkettő csúszott, természetesen. Rajtam az új cipőm volt, ami nagyon fura érzés volt. A régi cipőm terepfutó-cipő, az új meg túracipő, és ennek sokkal merevebb a talpa. Ezt elég nehéz volt megszokni.
A szurdok egyre szurdokosabb lett, visszaköszöntek a télen megismert helyek: ó, igen, itt lógtak a szippantósautós jégcsapok, itt öltözött át a Tamás, stb. Közben elmeséltük Gyurinak a történteket, és jókat viccelődtünk a Tarjánka Élményfürdő és Wellness-központtal. Akkor még.
Beértünk oda, ahol a szurdok egészen beszűkül a függőleges sziklafalak között. Télen itt viszonylag könnyű volt átjutni, mert a víz be volt fagyva. Most azonban az átkelést néhány vízbe dőlt fatörzs volt hivatva biztosítani, amelyek mozogtak is, és csúszósak is voltak. Itt fordult meg először a fejemben, h. MÉG vissza tudok menni a kocsihoz…


Nem egyszerűen, de végül is mind átmentünk, és ott magasodott felettünk a vízesés, ahol télen az események és a szakadmányok kiteljesedtek:


Itt jó szolgálatot tett volna némi kötél, azonban azt nem hoztunk, tehát Tamás, aki nagyon ügyes masaAllah, szinte bárhová felmászik, nem szédül, nem pánikol stb. előrement, és felsegítette a többieket. Illetve fogalmazzunk úgy, h. felsegítette Gyurit. Utána jöttem volna én. Először feladtam a hátizsákomat a fiúknak. Nem is tudom, milyen ötlet hatására, de kivettem a zsebemből a telefont, és beletettem a zsákba. Ez később még rendkívül bölcs döntésnek bizonyult.
Ekkor indulni kellett volna. Ezt az egészet úgy képzeljétek el, h. volt előttem egy nálam magasabb szikla, amin úgy derékmagasságban volt egy kis pöcök. Egy kb. 5 centis kiugrás a sziklából. Erre kellett volna feltenni a lábat, és fellendülni a fejem felett magasodó sziklára. Onnan egy gyökérbe kapaszkodva továbbmászni a vízesés tetejére. Hát, ez az ötlet nekem NAGYON nem tetszett. M. Sz. ott állt mögöttem, és igyekezett rábeszélni, h. menjek már. Egyre intenzívebben igyekezett rábeszélni. „Már hét perce győzködlek, gyerünk már, menni fog!” Én viszont úgy éreztem, h. NEM fog menni, és h. itt még komoly problémák adódhatnak. Gyuri mér fenn volt a vízesés tetején, és filmezte, ahogy mászunk (illetve én másznék) fel, Tamás türelmesen csüngött a sziklafalon, h. elkapja a kezemet, de láttam, h. már neki is kezd elege lenni:


Végül, nem is tudom, miért, de rászántam magam, láb fel, lendülés, gyökér elkapása. Hát, SOKKAL könnyebben ment, mint gondoltam. A gyökér jó kapaszkodót nyújtott, biztonságban éreztem magam, felhúzódzkodtam a csúszós sziklán, és fenn is voltam a tetején. Lábam alatt mintegy 4 méterrel a vízesés formálta kis tavacska. Ebbe szakadt bele a télen Tamás. De én már fenn vagyok, elhamdulillah.
Így utólag visszagondolva, ahogy M. Sz. is felhívta rá később a figyelmemet, az azért feltűnhetett volna, h. Tamás, aki ügyes meg satöbbi, még mindig az összes kezével szilárdan kapaszkodott minden elérhető dologba. Nekem ez AKKOR fel sem tűnt. Fenn vagyok, gondoltam, és lényegesen könnyebben ment, mint gondoltam. Elengedtem mindent, és felegyenesedtem a vízesés tetején. Nem ez volt a Nap Ötlete. Éreztem, ahogy a csúszós kő megindul alattam. Vízesés. A tetején álltunk. Milyen legyen a kő, ha nem csúszós? Mindegy. Próbáltam kapni valami után, de nem volt ott semmi. Mert ugye a vízesés teteje. Próbáltam tíz körömmel kapaszkodni a sziklába. Ezért a meggondolatlanságért egy leszakadt körömmel fizettem. Éreztem, ahogy hasra vágódom, és megindulok lefelé, a vízesés medre olyan simára koptatott, mint egy csúszda, aztán rövid zuhanás, és elmerülök a tavacska vizében. Elakadt a lélegzetem, volt vagy 10 fokos a víz, olyan villámgyorsan másztam ki belőle, h. én magam is meglepődtem. Érdeklődők kedvéért, majdnem nyakig ért, mintegy másfél méter mély lehetett. Ennek köszönhetően elhamdulillah nem ütöttem meg magam, csak a legelején, még a hasra vágódásnál, ráestem a két könyökömre, ami elég durva lett – jól összezúztam mindkettőt, jelenleg már szép sötétlila véraláfutásos, az egyiken plusz még véres horzsolások is akadtak. Amúgy az árnikakrém nagyon jó.
Azt hiszem, a fiúk egy pillanatra megijedtek. Furcsa, de én nem ijedtem meg, nem volt rá időm. Az egész esemény egy töredék másodpercnek tűnt számomra, onnan, h. érzem, ahogy a lábam megindul, odáig, h. levegőért kapkodva, adrenalintól száguldó vérrel az ereimben, és kissé hülyén vigyorogva állok a tavacska partján. Az első gondolatom az volt, h. na, a fiúk most BIZTOS vissza akarnak menni a kocsihoz, h. én öltözzek át. Rögtön a második, h. akkor vissza kell mennem azon a KRETÉN szurdokon, a vízben lebegő fogpiszkálószerű fákon egyensúlyozva. Na neee… erről szó sem lehet. Röviden tisztáztam a fiúkkal, h. igen, jól vagyok, nem, semmi bajom, nem ütöttem meg magam (AKKOR MÉG tényleg nem éreztem a könyökömet sem, gondolom, szintén az adrenalin számlájára írhatom a dolgot). Ismét betámadtam a sziklát felfelé, és az előző hétperces rábeszéléssel szemben pillanatok alatt fenn voltam, igaz, h. a kötél helyett a fiúk találtak egy villás ágat, amit egy gyökérbe beakasztva TÉNYLEG lényegesen könnyebb volt felmászni, valamint ott volt a már említett adrenalin is… Most nem engedtem el a kapaszkodókat addig, amíg biztonságos távolba nem kerültem a vízesés szélétől, kifújtam magam, és megállapítottam, h. folyik belőlem a víz. A fiúk aggódtak, de én tényleg nem fáztam. Zoknit cseréltem, kiöntöttem a túracipőből a vizet (a címkének megfelelően TÉNYLEG vízálló, legalábbis ha egyszer belefolyt a víz, többet nem megy ki belőle), nagyjából kicsavartam a túranadrágból a vizet, és némi rábeszélés után felvettem Tamás futókabátját. És mentünk tovább.
A fiúk később kifejtették, h. elgondolkodtak azon, h. ha vissza akarok menni a kocsihoz, akkor ők vajon hogyan jönnek le a vízesés tetejéről… javasoltam az élménycsúszdát, a T-szurdok Aquapark fő látványosságát. Máshol ezért egy csomó pénzt kell fizetni. Innen zúgtam le amúgy. Kérlek, kérlek, mondjátok, h. nagyon félelmetes : )


A szurdok további része is bővelkedett érdekes helyekbe, az eddigiekhez képest 3 fő különbség volt: (1) vizesen mentem tovább, (2) annyira már nem érdekelt, ha kicsit belelépek a vízbe, mert már eléggé mindegy volt, (3) már kevésbé pánikoltam, mert úgy véltem, h. a legrosszabbon már túl vagyok.


Többszöri érdeklődésem után („Sokáig tart még ez a #&@ szurdok?”) végre kiértünk a szurdokból, és megkezdtük a felfelé kapaszkodást egy idegesítően hosszú emelkedő-sorozaton. A fiúknak bizonyára hiányzott a teljesítménytúra, ugyanis az ott megszokott sebességükre álltak be, én meg csak loholtam, pontosabban cuppogtam utánuk. Mikor felértünk egy erdészházhoz, ahol végre megpihentünk, én kissé zaklatottan szegeztem a kérdést M. Sz-nek, h. akkor ez most mégis hogy van? Arról volt szó, h. „kellemes, nem rohanós, meg-megállós, fényképezős túrát szeretne, ahol kifekszünk a napra”, ezzel együtt idáig vízben lebegő fogpiszkálókon egyensúlyoztam, zuhantam 4 métert, leszakadt a körmöm, mint egy náci kínzókamrában, majd kilométereken keresztül 6-os átlaggal rohanhattam felfelé egy nyüves emelkedőn. A fiúk természetesen rendkívül szórakoztatónak találták kirohanásomat, de azért leültünk enni-inni, és ismét zoknit cseréltem, mivel már kifogytam a pótzokniból, M. Sz. adott kölcsön egyet, ami NAGYON jó zokni volt, nekem is kéne olyan, csak úgy mondom.

Rövid pihenő után továbbindultunk, újabb emelkedők és lejtők felé. Közben folyamatosan dörgött az ég, vártuk, h. mikor szakad a nyakunkba a zivatar. A hegyi rétek gyönyörűek voltak, rengeteg virággal, kakukkfűvel, és Adrienn kedvéért ezzel a kedves állatkával:


Amúgy korábban volt másik kedves állatka is, amit M. Sz. csak hosszas rábeszélés után fotózott le nekem, merth. ő nem szereti az ilyeneket:


A hegyről leereszkedve földúton mentünk tovább, és a valóban megérkező kisebbfajta esőn kívül a túra innen már nem sok újat tartogatott. Visszasétáltunk a kocsihoz. Mi Tamással előrementünk, és lelki életet élve általános iskolás élményeinkről beszélgettünk. Én már teljesen megszáradtam, jól jött az eső, h. emlékezzek, milyen volt vizesnek lenni. A kocsiba beszállva megbeszéltük, h. elmegyünk, és megnézzük a siroki várat. Tudni kell, h. évekkel ezelőtt, amikor még egyáltalán nem túráztam, M. Sz. egyszer elvitt oda kocsival, és felmentünk a várba. Emlékeim szerint a tűző napon legalább 20 km-t gyalogoltunk, és rettenetes megpróbáltatás volt az egész. Most kissé szorongva vártam ennek megismétlődését.
Út közben megálltunk egy helyen, ahol Magyarország egyetlen parazitakrátere látható, sőt, M. Sz. szerint az Etnáig nincs is másik. Ha szeretnéd tudni, mi az a parazitakráter, kérlek, keress rá a Google-ban, vagy bármely más, általad választott keresőprogramban.
A hely nagyon szép volt, rengeteg különleges növénnyel, köztük ezzel a tenyérnyi méretű bakszakállal:


Utána pedig irány a siroki vár. Hát, most, több száz kilométeres túratapasztalattal magam mögött, meg kell mondanom, h. EGYÁLTALÁN nem gáz felmenni. Kellemes séta inkább. A vár eléggé romos állapotban van, és épp felújítás is zajlik. Itt pl. lenn ki volt írva, h. oda SEMMIKÉPPEN ne másszon fel senki, mert leszakad a boltív:


Aztán még kimentünk a vártól nem messze található érdekes alakú sziklaképződményekre:


A séta után beültünk a helyi vendéglőbe, rántott sajtot enni.
Én ekkor már fáradt voltam, de inkább szellemileg, mint fizikailag. Megviselt a sok izgalom : ). Ekkor már a könyököm is eléggé fájt. De a szombati túrák utáni, „olyan fáradt vagyok, h. nem tudok hazamenni az Oktogontól” érzés, az hiányzott. El is határoztam, h. megpróbálok felkelni reggel, és elmenni a vasárnapra kiírt Határjárás nevű teljesítménytúrára. Hogy ez valóban sikerült-e, arról a következő beszámolóban olvashattok majd insallah…

PS. Jó hír, h. Gyuri az egész csobbanásos kalandot rögzítette videóra… Mint kifejtette, mikor lezuhantam, meg is ijedt, h. kicsúsztam a képből… Az érdeklődők majd insallah megtekinthetik a filmet nálunk : )

3 megjegyzés:

  1. Szalam aleykum

    Nagyon FÉLELMETES volt a vízesés, ahonnan lezúgtál. A körömleszakadós rész olvasásakor nekem is megfájdult mindenem, olyan szimpátia fájásaim lettek hirtelen. Együtt éreztem veled nagyon, elhamdulillah, hogy nem lett komolyabb bajod. Azért a filmet majd megnézhetem nálad? :)
    Örülök, hogy nem fáztál meg a csobbanás miatt. Én tuti visszamentem volna a kocsihoz egy röpke hiszti után és mentem is volna haza. Biztos nem folytattam volna a még előttem álló 20-30-40 km-t. Ráadásul az eső meg az undibbnál undibb állatok látványa (ezúton köszönöm a képet)még jobban elvette volna a kedvem. De hát ezért nem én, hanem te jársz ilyen hosszú távokra.
    Ez is egy izgi rész volt, köszönjük, hogy megosztottad velünk.

    Adrienn

    VálaszTörlés
  2. Hmmm, el kell árulnom, h. az EGÉSZ túra volt kb. 20 km... most ilyen kis rövidet mentünk. A csobbanás az sztem olyan 3-4 km körül lehetett talán. Tehát - bár ez némiképp csökkenti hősiességem mértékét - már csak olyan 16 km-t kellett utána menni.
    Az állatkák pedig aranyosak voltak, máskor is szívesen fotózunk neked ilyesmit :)

    VálaszTörlés
  3. Mondhatom, nagyon félelmetes volt. Mind testközelből látni, mind visszanézni este a videón az ESEMényt. A fellépő lelkiismeret furdalás örök tanulságok levonására késztetnek.
    Bár Halima tényleg épnek tűnt a csúszdázás után, azért nem voltam benne biztos, hogy nem lett komolyabb baja.
    A szurdokból kiérve pedig azért siettünk egy kicsit, hogy tutira kimelegedjen. (De lassabban mentünk ám, mint egy sima túrán szoktunk, nem volt ám vadkani a sebességünk, mint a beszámoló írja.)
    A szurdok szépsége pedig megragadó, tükrözi ezt az a 110 fénykép, amit ott csináltam. Ezért hiányoltam szegény méltatását. Bár megértem, végülis ez is csak a Mátra ...

    M.Sz.

    VálaszTörlés