Szintemelkedés: 1238 m
Nagyon régóta készültem már erre a túrára. Szeretem a Mátrát, de tartok is tőle, tele van számomra mumusokkal: Muzsla, Ágasvár, Kékes… Ágasvár nevű mumust ugye múlt héten kivégeztük, de bejött helyette Galya-tető, ahol én még sosem voltam, de tudom róla, h. 964 méteres magasságával Magyarország harmadik legmagasabb pontja… na, már csak ez kell nekem.
Ez a túra elég fura módon volt kiírva, mint a ruhaméretek:
XL – 41 km
L – 34 km
M – 25 km
S – 19 km
Nagyon gondolkodtam az XL-en, de abban sokkal több volt a szint, ráadásul az felmegy a Kékes nevű mumusra is, és ráadásul a lehető legmeredekebb részen – amelyről Megbízott Szakértőnk múlt heti kiegészítéseiben is olvashattok. SOKKAL jobban örülnék, ha ezzel a szakasszal nem élesben akadnék össze először.
Ahogy múltak a napok, egyre jobban elöntött a pánik. Először az XL távról mondtam le, aztán pedig elkezdtem gondolkodni a 19 km szépségein… Ám Megbízott Szakértőnk egy MSN-beszélgetésben kategorikusan közölte, idézem: „L-re mész vagy nem jössz”. Persze nem akartam kihagyni egy hétvégét, busszal meg elég macerás jönni-menni, legyen hát az L, gondoltam. Bevallom, azért is tetszett ez a táv, mert bár elég hosszú, de nem megy fel a Kékesre, még előtte elkanyarodik.
Szombat reggel 6 után nem sokkal jöttek értem kocsival, ezúttal egy új túratárs is érkezett, Gábor, aki terepfutó, de nagyon durva terepfutó, most pl. a 41 km-t 4:29 alatt teljesítette, de, mint elmondta, nem nagyon tudott menni, mert sokat kellett kerülgetni az embereket. Útközben én csak szokatlanul csendesen ültem a hátsó ülésen, és elborítottak a pánik hullámai : )
Valóban, a túrán RENGETEGEN voltak. Vagy 2000 (!!!) ember indult a 4 táv valamelyikén. Én csodálkoztam is, mert úgy érzem, ez nem egy „átlagemberre” méretezett túra – pl. a 19-es távon, ami felment a Kékesre is, 5 óra volt a szintidő. Ez szorosnak számít, pl. a pár héttel ezelőtti Gyermekvasúton, ami szintén 19 km volt, de feleannyi szint, 7 óra volt az idő. Az én távomon, az L-en tavaly 309 ember indult, és ebből 206-nak sikerült teljesítenie… ezek az adatok természetesen rajta vannak az induláskor megkapott útleíráson, nehogy túlzottan elbízd magad : ) Amúgy idén is sokaknak nem sikerült a teljesítés – erről majd még később.
Már a nevezésnél is rengetegen voltak, végül az L-esre neveztem, és megindultunk hárman, Tamás, M. Sz. és én. Tamás persze perceken belül elfutott, mi ketten egy darabig együtt mentünk, de még az első pont előtt (6,4 km) elszakadtunk egymástól. Tényleg rengetegen voltak, és belőlem nagyon sokat kivett az, hogy az útról letérve, a mély hóban futva előzgettük a lassabbakat. Ezért inkább maradtam mögöttük, és csak akkor futottam bele az előzésbe, ha tényleg lényegesen lassabban mentek nálam. Az első pontig, Lajosházáig nagyon jó időt mentem, ötös átlag felett. Egy félig-meddig befagyott patakon átkelve értünk a turistaházhoz:
Itt a két rövid és a két hosszú táv elvált egymástól, kicsit kevesebben mentünk tovább.
És itt kezdődött a szenvedés, de tényleg. Lajosházát elhagyva rápillantottam az útleírásra, és megállapítottam, h. a következő pont 12 km-nél van, vagyis 5 és fél km-t kell addig menni, és nagyrészt felfelé. Sajnos (rám jellemző módon) elnéztem, 14,5 km-nél volt a következő pont, vagyis 8 km-t kellett menni. Én meg abban a tudatban voltam, h. 5,5 – és nem értettem, h. miért nem vagyok még ott. Azért nagyjából már tudom, h. milyen gyorsan megyek, mennyit mentem egy adott idő alatt, és hihetetlen frusztráló volt, h. úgy éreztem, az 5,5 már megvan, de a pont még sehol… Elfogyott az erőm a folyamatos emelkedőn. Iszonyú fejfájás jött rám, szédültem, elsötétült előttem a világ, úgy mentem tovább, mintha egy csövön keresztül néznék előre. Megelőzött egy négyfős csapat, akiket még az első pont előtt előztünk meg. Ezzel még megbirkóztam volna, de kb. 1 km után látom, h. ott állnak az ösvény szélén. Van valami gond, tudok segíteni, kérdeztem tőlük. Á, nem, ők feladják, most, amikor még vissza tudnak menni, ők ezt nem bírják, az emelkedő gyilkos, a terep nehéz… A terep valóban nehéz volt. Sok hó volt, és a sok száz láb taposásától a hó összekeveredett az alatta lévő fagyos sárral, és mind színre, mind állagra a cukorral ledarált mákra emlékeztetett. Ebben persze nehéz volt haladni, de még érdekesebbek voltak azok a részek, ahol a hó alatt jég volt… Rám elég demoralizáló hatással volt az, h. ez a csapat feladta: két fiú és két lány, sokkal sportosabbnak néztek ki nálam, fiatalabbak is voltak. Ekkor már úgy éreztem, h. el fogok ájulni hamarosan. Elkezdtem gondolkodni a feladás lehetőségéről. Nevessetek ki, de rátok gondoltam: vajon mit fognak szólni a lányok, ha azt olvassák a blogon, h. nem sikerült, fel kellett adnom? Megértik vajon a „hát ez nem megy” érzést és a belőle származó döntést, vagy csalódottak lesznek? Azt tudtam, h. M. Sz. megértené, ő már régen túrázik, és tudja, h. ez milyen. Én még nem adtam fel túrát, de előbb-utóbb el fog jönni az is, h. feladom, vagy kicsúszok a szintidőből…
Ekkorra értünk Mátraszentimrére. A ponton mintegy csúcsforgalom volt:
Itt a pecsételésnél ránéztem az itinerre, és láttam, h. 14,5 km-nél járunk – az előbb elnéztem, mégsem 12-nél van a pont… Ennek megörültem, már majdnem a fele megvan, gondoltam magamban, a szintnek meg több mint a fele. Ittam teát, izót, ettem egy banánt, majd rövid gondolkodás után egy fehérjeszeletet is megszavaztam. Egyből jobban éreztem magam, újult erővel indultam Galya-tető felé:
Igazából itt (kicsit későn, tudom) kapott el az a szokásos lelkesedés, ami mindig eltölt teljesítménytúrákon: hogy megyek, próbálkozom, jó ütemben megyek, megelőztem valakit, ilyenek. Délben Galyatetőn voltam, és most először kezdett felderengeni bennem, h. akár meg is csinálhatom…
A következő pontig megint sokat kellett felfelé menni, a Csór-hegy oldalában. 20 km körül jártunk, éreztem, h. kellemesen elfáradtam, ez nem az a végleges, nincs tovább érzés volt, mint korábban, csak éreztem azt a 20 km-t a lábamban. Olyannyira, h. egy teljesen triviális, egyszerű helyen sikerült is ÓRIÁSIT esnem. Az emelkedő hegyoldalban egy kb. 20 cm magas fatörzset kellett volna átlépni, és még mindig nem tudom, hogy is történt pontosan, de valahogy beleakadt a lábam. Annyira megdöbbentem, h. itt a semmin elesem, amikor SOKKAL technikásabb helyeken jöttem eddig, h. a döbbenettől nem is tudtam reagálni, korrigálni, vagy legalább tompítani az esést. Teljes lendületből és teljes súllyal a két térdemre estem, egy pillanatig mozdulni sem mertem, úgy zuhantam meg, h. attól féltem, eltört valamim. De elhamdulillah nem, simán felálltam és mentem tovább, bár fájt, de nem vészesen. Utólag közölhetem: kék.
Hamarosan elvált egymástól az XL és L táv, az XL-esek mentek fel a Kékesre, én csak messziről néztem, és örültem, h. nem az XL-re neveztem:
A hegyek fölött romantikus kis édes felhőcske látszott - mint később megtudtam M. Sz-től, valójában a gyöngyösi hőerőmű terméke:
Egyébként a végén szinte csak olyanokkal mentem az L-en, akik eredetileg az XL-re neveztek, de aztán mégsem vállalták be a Kékest. „Kicsit túlvállaltuk magunkat” – mondta az egyik fiatal srác, amikor megelőztem, és láttam a kezében az XL-es útleírást, és megkérdeztem, h. biztos erre kell-e jönnie.
Elértük Mátraházát, innen brutálisan jeges lejtők következtek. Voltak olyan helyek, ahol még a túraszervezők szerint sem lehetett közlekedni. Itt köteleket feszítettek ki, és a jeges hegyoldalon a kötélbe kapaszkodva lehetett lemászni. Ez NAGYON kalandos volt, és azt hittem, h. majd félni fogok és bénázok, de nem, nagyon élveztem, nem estem el, és még másoknak is segítettem. Persze azért sokat gondoltam arra, h. elhamdulillah, h. nem vagytok itt :)
Az utolsó ellenőrzőponton nem mertem megnézni az órát. A fények lassan narancssárgára váltottak, úgy éreztem, veszélyben a teljesítésem.
Amikor az utolsó jeges meredeken is leértünk, igyekeztem futni, amennyit tudtam, de hát 30 km után és túrabakancsban ez nem annyira egyszerű… Végül elővettem a telefont, és láttam, h. másfél órám van még. Elhamdulillah, a 2 km-t már csak megcsinálom ennyi idő alatt, gondoltam, de azért előzgettem, akit tudtam. Végül 8 órás idővel értem célba (a szintidő 9 óra volt), ami nem egy hűha, de én NAGYON boldog voltam. Mire beértem, ismét kis jégpompomok fagytak a bakancosmra:
Nem sokat kellett várnom az oklevelem kinyomtatására és a kitűzőre. Közben meghallgattam egy csapat panaszát, akikkel a végén együtt jöttünk, de ők kicsúsztak a saját távjuk szintidejéből, ezért csak emléklapot kaptak. „Ennyi idő alatt lehetetlen teljesíteni”, mondták, és én is egyetértettem velük, h. a szokásoshoz képest szorosabbak a szintidők.
A célban Gábor és Tamás már ott volt, ittunk teát, én megettem a 2 szendvicset, amit addig megsétáltattam, megvártuk Megbízott Szakértőnket, és jöttünk haza. Jól elfáradtunk, de (én legalábbis) nagyon fel voltam dobva. Az már csak bónusz volt, h. fürdés közben földrengés támadt :)
Nagyon jó túra volt, bár nekem nagyon kemény. Elhamdulillah h. nem az XL-esre mentem, mert szerintem leülök, és sírva fakadok. Nem tudom, miért hagyott el ennyire az erőm az elején, de elhamdulillah sikerült, és TALÁN jövőre majd bepróbálkozom az XL-essel is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése