2011. január 29., szombat

Téli Mátra L

Táv: 34,1 km
Szintemelkedés: 1238 m

Nagyon régóta készültem már erre a túrára. Szeretem a Mátrát, de tartok is tőle, tele van számomra mumusokkal: Muzsla, Ágasvár, Kékes… Ágasvár nevű mumust ugye múlt héten kivégeztük, de bejött helyette Galya-tető, ahol én még sosem voltam, de tudom róla, h. 964 méteres magasságával Magyarország harmadik legmagasabb pontja… na, már csak ez kell nekem.
Ez a túra elég fura módon volt kiírva, mint a ruhaméretek:
XL – 41 km
L – 34 km
M – 25 km
S – 19 km
Nagyon gondolkodtam az XL-en, de abban sokkal több volt a szint, ráadásul az felmegy a Kékes nevű mumusra is, és ráadásul a lehető legmeredekebb részen – amelyről Megbízott Szakértőnk múlt heti kiegészítéseiben is olvashattok. SOKKAL jobban örülnék, ha ezzel a szakasszal nem élesben akadnék össze először.
Ahogy múltak a napok, egyre jobban elöntött a pánik. Először az XL távról mondtam le, aztán pedig elkezdtem gondolkodni a 19 km szépségein… Ám Megbízott Szakértőnk egy MSN-beszélgetésben kategorikusan közölte, idézem: „L-re mész vagy nem jössz”. Persze nem akartam kihagyni egy hétvégét, busszal meg elég macerás jönni-menni, legyen hát az L, gondoltam. Bevallom, azért is tetszett ez a táv, mert bár elég hosszú, de nem megy fel a Kékesre, még előtte elkanyarodik.
Szombat reggel 6 után nem sokkal jöttek értem kocsival, ezúttal egy új túratárs is érkezett, Gábor, aki terepfutó, de nagyon durva terepfutó, most pl. a 41 km-t 4:29 alatt teljesítette, de, mint elmondta, nem nagyon tudott menni, mert sokat kellett kerülgetni az embereket. Útközben én csak szokatlanul csendesen ültem a hátsó ülésen, és elborítottak a pánik hullámai : )
Valóban, a túrán RENGETEGEN voltak. Vagy 2000 (!!!) ember indult a 4 táv valamelyikén. Én csodálkoztam is, mert úgy érzem, ez nem egy „átlagemberre” méretezett túra – pl. a 19-es távon, ami felment a Kékesre is, 5 óra volt a szintidő. Ez szorosnak számít, pl. a pár héttel ezelőtti Gyermekvasúton, ami szintén 19 km volt, de feleannyi szint, 7 óra volt az idő. Az én távomon, az L-en tavaly 309 ember indult, és ebből 206-nak sikerült teljesítenie… ezek az adatok természetesen rajta vannak az induláskor megkapott útleíráson, nehogy túlzottan elbízd magad : ) Amúgy idén is sokaknak nem sikerült a teljesítés – erről majd még később.
Már a nevezésnél is rengetegen voltak, végül az L-esre neveztem, és megindultunk hárman, Tamás, M. Sz. és én. Tamás persze perceken belül elfutott, mi ketten egy darabig együtt mentünk, de még az első pont előtt (6,4 km) elszakadtunk egymástól. Tényleg rengetegen voltak, és belőlem nagyon sokat kivett az, hogy az útról letérve, a mély hóban futva előzgettük a lassabbakat. Ezért inkább maradtam mögöttük, és csak akkor futottam bele az előzésbe, ha tényleg lényegesen lassabban mentek nálam. Az első pontig, Lajosházáig nagyon jó időt mentem, ötös átlag felett. Egy félig-meddig befagyott patakon átkelve értünk a turistaházhoz:


Itt a két rövid és a két hosszú táv elvált egymástól, kicsit kevesebben mentünk tovább.
És itt kezdődött a szenvedés, de tényleg. Lajosházát elhagyva rápillantottam az útleírásra, és megállapítottam, h. a következő pont 12 km-nél van, vagyis 5 és fél km-t kell addig menni, és nagyrészt felfelé. Sajnos (rám jellemző módon) elnéztem, 14,5 km-nél volt a következő pont, vagyis 8 km-t kellett menni. Én meg abban a tudatban voltam, h. 5,5 – és nem értettem, h. miért nem vagyok még ott. Azért nagyjából már tudom, h. milyen gyorsan megyek, mennyit mentem egy adott idő alatt, és hihetetlen frusztráló volt, h. úgy éreztem, az 5,5 már megvan, de a pont még sehol… Elfogyott az erőm a folyamatos emelkedőn. Iszonyú fejfájás jött rám, szédültem, elsötétült előttem a világ, úgy mentem tovább, mintha egy csövön keresztül néznék előre. Megelőzött egy négyfős csapat, akiket még az első pont előtt előztünk meg. Ezzel még megbirkóztam volna, de kb. 1 km után látom, h. ott állnak az ösvény szélén. Van valami gond, tudok segíteni, kérdeztem tőlük. Á, nem, ők feladják, most, amikor még vissza tudnak menni, ők ezt nem bírják, az emelkedő gyilkos, a terep nehéz… A terep valóban nehéz volt. Sok hó volt, és a sok száz láb taposásától a hó összekeveredett az alatta lévő fagyos sárral, és mind színre, mind állagra a cukorral ledarált mákra emlékeztetett. Ebben persze nehéz volt haladni, de még érdekesebbek voltak azok a részek, ahol a hó alatt jég volt… Rám elég demoralizáló hatással volt az, h. ez a csapat feladta: két fiú és két lány, sokkal sportosabbnak néztek ki nálam, fiatalabbak is voltak. Ekkor már úgy éreztem, h. el fogok ájulni hamarosan. Elkezdtem gondolkodni a feladás lehetőségéről. Nevessetek ki, de rátok gondoltam: vajon mit fognak szólni a lányok, ha azt olvassák a blogon, h. nem sikerült, fel kellett adnom? Megértik vajon a „hát ez nem megy” érzést és a belőle származó döntést, vagy csalódottak lesznek? Azt tudtam, h. M. Sz. megértené, ő már régen túrázik, és tudja, h. ez milyen. Én még nem adtam fel túrát, de előbb-utóbb el fog jönni az is, h. feladom, vagy kicsúszok a szintidőből…
Ekkorra értünk Mátraszentimrére. A ponton mintegy csúcsforgalom volt:


Itt a pecsételésnél ránéztem az itinerre, és láttam, h. 14,5 km-nél járunk – az előbb elnéztem, mégsem 12-nél van a pont… Ennek megörültem, már majdnem a fele megvan, gondoltam magamban, a szintnek meg több mint a fele. Ittam teát, izót, ettem egy banánt, majd rövid gondolkodás után egy fehérjeszeletet is megszavaztam. Egyből jobban éreztem magam, újult erővel indultam Galya-tető felé:


Igazából itt (kicsit későn, tudom) kapott el az a szokásos lelkesedés, ami mindig eltölt teljesítménytúrákon: hogy megyek, próbálkozom, jó ütemben megyek, megelőztem valakit, ilyenek. Délben Galyatetőn voltam, és most először kezdett felderengeni bennem, h. akár meg is csinálhatom…
A következő pontig megint sokat kellett felfelé menni, a Csór-hegy oldalában. 20 km körül jártunk, éreztem, h. kellemesen elfáradtam, ez nem az a végleges, nincs tovább érzés volt, mint korábban, csak éreztem azt a 20 km-t a lábamban. Olyannyira, h. egy teljesen triviális, egyszerű helyen sikerült is ÓRIÁSIT esnem. Az emelkedő hegyoldalban egy kb. 20 cm magas fatörzset kellett volna átlépni, és még mindig nem tudom, hogy is történt pontosan, de valahogy beleakadt a lábam. Annyira megdöbbentem, h. itt a semmin elesem, amikor SOKKAL technikásabb helyeken jöttem eddig, h. a döbbenettől nem is tudtam reagálni, korrigálni, vagy legalább tompítani az esést. Teljes lendületből és teljes súllyal a két térdemre estem, egy pillanatig mozdulni sem mertem, úgy zuhantam meg, h. attól féltem, eltört valamim. De elhamdulillah nem, simán felálltam és mentem tovább, bár fájt, de nem vészesen. Utólag közölhetem: kék.
Hamarosan elvált egymástól az XL és L táv, az XL-esek mentek fel a Kékesre, én csak messziről néztem, és örültem, h. nem az XL-re neveztem:


A hegyek fölött romantikus kis édes felhőcske látszott - mint később megtudtam M. Sz-től, valójában a gyöngyösi hőerőmű terméke:


Egyébként a végén szinte csak olyanokkal mentem az L-en, akik eredetileg az XL-re neveztek, de aztán mégsem vállalták be a Kékest. „Kicsit túlvállaltuk magunkat” – mondta az egyik fiatal srác, amikor megelőztem, és láttam a kezében az XL-es útleírást, és megkérdeztem, h. biztos erre kell-e jönnie.
Elértük Mátraházát, innen brutálisan jeges lejtők következtek. Voltak olyan helyek, ahol még a túraszervezők szerint sem lehetett közlekedni. Itt köteleket feszítettek ki, és a jeges hegyoldalon a kötélbe kapaszkodva lehetett lemászni. Ez NAGYON kalandos volt, és azt hittem, h. majd félni fogok és bénázok, de nem, nagyon élveztem, nem estem el, és még másoknak is segítettem. Persze azért sokat gondoltam arra, h. elhamdulillah, h. nem vagytok itt :)


Az utolsó ellenőrzőponton nem mertem megnézni az órát. A fények lassan narancssárgára váltottak, úgy éreztem, veszélyben a teljesítésem.


Amikor az utolsó jeges meredeken is leértünk, igyekeztem futni, amennyit tudtam, de hát 30 km után és túrabakancsban ez nem annyira egyszerű… Végül elővettem a telefont, és láttam, h. másfél órám van még. Elhamdulillah, a 2 km-t már csak megcsinálom ennyi idő alatt, gondoltam, de azért előzgettem, akit tudtam. Végül 8 órás idővel értem célba (a szintidő 9 óra volt), ami nem egy hűha, de én NAGYON boldog voltam. Mire beértem, ismét kis jégpompomok fagytak a bakancosmra:


Nem sokat kellett várnom az oklevelem kinyomtatására és a kitűzőre. Közben meghallgattam egy csapat panaszát, akikkel a végén együtt jöttünk, de ők kicsúsztak a saját távjuk szintidejéből, ezért csak emléklapot kaptak. „Ennyi idő alatt lehetetlen teljesíteni”, mondták, és én is egyetértettem velük, h. a szokásoshoz képest szorosabbak a szintidők.
A célban Gábor és Tamás már ott volt, ittunk teát, én megettem a 2 szendvicset, amit addig megsétáltattam, megvártuk Megbízott Szakértőnket, és jöttünk haza. Jól elfáradtunk, de (én legalábbis) nagyon fel voltam dobva. Az már csak bónusz volt, h. fürdés közben földrengés támadt :)
Nagyon jó túra volt, bár nekem nagyon kemény. Elhamdulillah h. nem az XL-esre mentem, mert szerintem leülök, és sírva fakadok. Nem tudom, miért hagyott el ennyire az erőm az elején, de elhamdulillah sikerült, és TALÁN jövőre majd bepróbálkozom az XL-essel is…

2011. január 23., vasárnap

Megbízott Szakértőnk kiegészítései

Dőlttel az én megjegyzéseim.

1. Nem biztos, hogy Magyarország legmeredekebb 300 métere itt helyezkedik el. Az általunk ismert útvonalak közül még egy szóba jöhet a Kékes oldalában. Azért, hogy megbizonyosodjunk róla, a következő alkalommal oda fogjuk szervezni az Expedíciót.

Nélkülem, alighanem.

2. A Vöröskő-kilátó (Mátraszentlászló mellett található) NEM pálcikákból van felépítve, hanem erős és vastag acélelemekből. Magassága csak 15 m körüli. A Beszámoló kicsit túloz a leírásában. Bizonyság: http://matrahegy.hu/matratel/telepules.php?tel=31&id=1

Igen, itt az alsó képen pontosan látható, ahogy a kis pálcikákból összetákolt hálón állva a lábad alatt látod a távolba vesző földet. Való igaz, a Hold pl. magasabban van. Megjegyzem, nem sokkal. Amúgy pedig TÖK MINDEGY, h. 50 vagy 15 méterről zuhansz le, ugyanúgy meghalsz...

3. Nem tévedtünk el a besötétedés után. Beszámoló itt is túloz kicsit. Az erdőirtás miatt a régi S+ jel tényleg nem volt követhető, míg az erdei utak nem adtak első pillanatban elég támpontot a helyes irány kiválasztásához. Azonban végig pontosan tudtuk, hogy hol vagyunk, továbbá azt is, hogy merre találjuk a műutat, amin MINDENKÉPPEN eljuthattunk volna Mátrakeresztesre.

"az erdei utak nem adtak első pillanatban elég támpontot a helyes irány kiválasztásához" ezt felveszem a túraszótárba. Azt jelenti: fogalmunk sem volt, h. egyáltalán melyik KONTINENSEN vagyunk, valamint merre van felfele és lefele.

4. A patak fölötti ösvényen haladva, a Beszámoló által említett mélység nem volt, csak 1,5-2 méter. Láttam. Jól. Beszámoló itt is túloz.

Jajaja, írtam is, h. SZERINTETEK annyi volt. Hála Istennek, h. nem tudtam személyesen mértéket venni róla, miközben zuhanok lefelé, majd a partfal a fejemre omlik.

5. Másrészt ott még nem a patak folyott, hanem csak az erdészeti út két keréknyomában megállt víz fagyott meg. A patak az út másik oldalán jóval túl, az erdőben csörgedezett.

Na, jó tudni, h. a MÁSIK oldalról is halálos veszélyben voltam...

6. A S+ nem járhatatlan, csak nehezen járható.

Az idő, az idő, az emlékek megszépítője...


Üdvözlettel:
M.Sz.

Ez úton is szeretném megköszönni Megbízott Szakértőnknek, h. nemcsak a túrák szervezésével és vezetésével, hanem szakértő kiegészítéseivel is hozzájárul úgy túrázási törekvéseim, mind a blog sikeréhez. Az olvasók átlagot számíthatnak az ő és az én meglátásaimból, s így jó közelítéssel megkapják, h. milyen lett volna, ha ők is eljönnek a túrára :)

ÁGASVÁR - Magyarország legmeredekebb 300 métere

Mottó (amit sógorom mondott a múlt heti gyermekvasutas túrán):
„Én észrevettem, hogy a horgászat és a túrázás két olyan sport, ami különbözik egymástól…”

Táv: 24 km
Szintkülönbség: 1170 m

Péntek este csörgött a telefonom. Megbízott Szakértőnk volt az, egyenesen Hollandiából, azt kérdezve, h. mit is csinálok másnap. Mondtam, h. ha nekik van valami tervük, akkor velük megyek, ha nem, akkor megyek valami kis budai hegyes kiruccanásra. Van tervük, mondta, megmutatják nekem Ágasvárat!
Ágasvár már régóta élt álmaim mélyén. Ezek többnyire rémálmok voltak, melyekből izzadtan és fulladozva ébredtem, mégis úgy éreztem, h. muszáj megismerkednem Ágasvárral, mert ha élesben, egy teljesítménytúrán kerülök szembe vele, akkor csak leülök, és sírva fakadok alighanem. A tegnapi kiruccanással elértem, h. ez akkor is megtörténik, ha csak MEGLÁTOM egy kiírásban, h. a túra felmegy Ágasvárra…
Szombat reggel már ¾ 8-kor elkészülve, bepakolva és felöltözve ültem a kanapén, és vártam, egészen ¼ 10-ig, amikor is a többiek megérkeztek kocsival, h. a Mátra irányába induljunk. Sebaj, legalább török nyelvtudásomat fejlesztendő addig is az Altinoluk magazint olvasgattam.
Jó hideg volt, ha már hó nincs, legalább sár sem lesz, gondoltam bizakodva. A parkolóban kiszálltunk a kocsiból, oldalba kapott a jeges szél, mintha nem is lett volna rajtam a polár meg a kesztyű, szerettem volna kis vékony hangon szűkölni, de hát ilyet mégse csinál az ember, nehogy már papírkutyának nézzék, nem is fázom, mondtam széles mosollyal, amely azonnal az arcomra is fagyott:


Az első megdöbbenés az volt, h. hó volt, méghozzá nagy és friss hó, nem tudom, mikor eshetett, de ilyen volt a táj:


A túra eleje nem volt olyan gáz. Mentünk a nagy hóban. A múlt héten, a Wass Albert túra sártengeréből hazaérve, szomorúan néztem szerencsétlen túrabakancsomat, amelyet összefüggő rétegben borított az agyagos sár. A lovas múltamból megmaradt patakaparóval megpróbáltam legalább egy részét eltávolítani, kevés sikerrel. A reménytelen harcot feladva behajítottam a bakancsot az alsó polcra, mondván, oldja meg a problémáját, nem tudok segíteni rajta. Most, a túrán a probléma folyamatosan oldódott. A hónál SEMMI nem hatékonyabb cipőpucoló.
Egy idő után az út kezdett lassacskán bedurvulni, elő kellett szednem a túrabotokat:


Bizonyos számú kilométer után elértük az Ágasvár lábánál lévő turistaházat:


Innen vezet fel az az emelkedő, amely M. Sz. mérései szerint Magyarország legmeredekebb összefüggő 300 métere. Legalábbis ők nem mértek ilyen hosszú szakaszon több emelkedést sehol, pedig elég sok helyen jártak. Ez az a bizonyos emelkedő, bár a fénykép sajna nem adja vissza a valóságot, tehát képzeljétek hozzá, h. nagyon meredek:


Ennek ellenére felértünk, és én meg is nyugodtam kicsit, mert valami nagyon iszonyat durvára számítottam, de ez csak iszonyat durva volt. Oké, meredek volt persze, de nem volt annyira kalandos meg technikás, mert egy széles hegyoldalban kellett felfelé menni, ami igaz, h. TÉNYLEG meredek volt, de ha pl. elesel, akkor nem fogsz a 20 centis ösvény mellett húzódó 20 méter mély sziklás szakadékba zuhanni. Az a rész csak KÉSŐBB jött, de ekkor én ezt még nem tudtam, tehát viszonylag boldogan ettem a túratallér nevet kapott holland édességet, és gyönyörködtem az egész Mátrára kiterjedő kilátásban:


Innen a hegy másik, kevésbé meredek oldalán mentünk lefelé, útközben kinéztünk egy szikláról:


Majd haladtunk tovább lefelé, ahol is találtunk egy fémpálcikákból úgy-ahogy összerótt kilátót, amire fel is másztunk (megjegyzem, bennem a normális, saját létezését védő emberi természet húzódozott attól, h. egy 50 méter magas, fogpiszkálószerű drótocskákból összetákolt izére másszak fel 100 km/órás viharos szélben, de leszavaztak). Később engem igazolt (1) a kilátó oldalán található felirat: „jeges, szeles időben felmenni balesetveszélyes és tilos”, amit túratársaim természetesen csak AZ UTÁN mutattak meg, h. Allah különleges kegye folytán élve sikerült lemásznom, (2) az a kb. 30 centis kilengés, amit a szélben a fémpálcikák tetején tapasztatunk, (3) az a szerencsétlen mandarin, amely megpucoltatása elől kiugrott Tamás kezéből, majd elhaló sikollyal zuhant alá a fémalkatrészek között, mintegy előrevetítve a rám váró kínos jövőt.
Az úgynevezett „kilátó” tetejéről mutatta M. Sz. a szemben lévő csúcsot: na, oda fogunk felmenni!


Arra a kis hetykére, kérdeztem vissza. Oda, oda. Oda NEM LEHET felmenni, mondtam én határozottan, mire mindenki jót nevetett, és szépen megmagyarázták, h. de igen, mert majd a másik oldalról megyünk, ahonnan nem „olyan” meredek. Értsd: egy függőleges sziklafalhoz képes VALÓBAN van némi esése, és még az is lehet, h. egy különösen ügyes és tehetséges, ereje teljében lévő ifjú zergebak akár a feléig is feljutna, mielőtt a mélybe zuhan, ahol csonttá fagyott tetemén tavaszig rágódnak majd a dögevők. ODA egész biztos nem jutunk fel, illetve TI talán igen, de én a „járulékos veszteség” elnevezésű kategóriába fogok kerülni, kérlek, értesítsétek majd a családomat, gondoltam magamban, de persze bölcsen hallgattam. Lányok, eddigi életem során rájöttem, h. az életben adódó szituációk mintegy 99%-ában jobb, ha csöndben maradunk…
Ő az a kis hetyke, a bal szélen:


A kis hetyke csúcs felé tartva idilli, kiskút-kerekeskutas piknikezőhely közelében haladtunk el. Gondoltam is rá, h. szép időben majd eljövünk ide veletek, és a társaság értelmesebb tagjai meggrillezik a húst, míg én a kevésbé értelmeseket (ill. azokat, akik nem olvasnak túrablogot) rábeszélem, h. menjük fel az Ágasvárra :)


Már eleve szép hosszú út vezetett a kis hetyke csúcs, név szerint Galyavár lábáig. Amikor végre elértük a piros háromszöget, M. Sz. biztatóan rám mosolygott, és lelkesítő hangon közölte: Csúcstámadás! Gy. k. ez azt jelenti, h. egy baromi meredek úton fel kell menni a kis hetyke hegy tetejére, ahonnan pár perc múlva ÚGYIS lemegyünk egy hasonlóan meredek úton, de, mint már többször kifejtettem, a túrázásnak ez a lényege.
Felfelé a piros háromszögön:


Az út egy darabig elviselhető volt, aztán kezdett bedurvulni. Aztán nagyon durva lett. Havas, jeges, meredek úgynevezett „ösvényen” kellett (volna) felkapaszkodni, amely szerény 20 centije mellett a hegyoldal meredeken zuhant lefelé, és mivel friss hó volt, még az sem látszott, h. pontosan HOL is van az az ösvény. Kedves, meghitt pillanatok voltak pl. azok, amikor a túrabotot beledöftem valamibe, amit földhányásnak vagy szikladarabnak néztem a hó alatt, de kiderült, h. csak avarhalom, amelyen a bot akadálytalanul haladt át, majd a szabadság boldog tudatával indult meg lefelé a 20 méteres mélység irányába, ezzel csak az volt a gond, hogy a bot másik végén ott voltam ugye én… A fiúk vidoran haladtak felfelé, Tamás visszaszólt: nézd, itt vannak az áfonyák! Nekem is van otthon a fagyasztóban, gondoltam magamban, és azért pl. nem kell meghalnom, de azért körülnéztem. Hol? Ott, azok a kis zöldes botocskák, amik kiállnak a hóból! Szerintetek, miközben éppen igyekszem nem lezuhanni egy 20 centis izéről a szakadékba, mennyire érdekelnek a hóból kiálló zöldes botocskák? Hát pont annyira, mint gondoljátok… Ennek ellenére meghatott, h. túratársam ilyesmivel foglalkozik az én tájékoztatásom érdekében, miközben életéért küzd a szakadék szélén, ezért illő módon, és bölcsen ismét csendben, megcsodáltam a botocskákat. Valóban kiálltak a hóból, és valóban zöldesek voltak, bár inkább azért barnásak:


Aztán eszembe jutott, h. de hát most a Tamásról van szó, felnéztem, és láttam, h. EGYÁLTALÁN nem küzd az életéért, (ja, az ÉN vagyok), hanem engem fotóz éppen:


Hihetetlen megkönnyebbüléssel értem fel a kis hetyke csúcsra, amely mindössze néhány négyzetméter volt. Ittunk némi teát, majd elindultunk lefelé, Galyatető irányába. Ekkor a fények már erősen narancssárgák voltak, és már tudtuk, hogy… mit is? (Kórus:) Ránk fog sötétedni az erdőben! Az MTA csillagvizsgálója előtt elsietve ilyenek voltak a fenyők:


Nagyon gyorsan sötétedett, a Nap lebukott a hegyek mögé, Fallóskútnál elő kellett venni a lámpákat, majd nem sokkal ezután mi történt? (Kórus:) eltéééévedtünk! Sehol sem volt a sárga plusz, Tamás és a GPS véleménye nem 100%-ban egyezett, de azért elindultunk valamerre, ami egy idő után még M. Sz. véleménye szerint sem volt út. Egy patak folyt az alján, és mi a patak felett, az erősen a patak felé lejtő hegyoldalban próbáltunk haladni a töksötétben. Hamarosan a patak feletti partfalra értünk. Amely az elmúlt időben már többször leszakadt. Most is elég ingatag állapotban volt, és túratársaim rögtön ki is fejtették véleményüket. Tamás: „Ez a múltkor még SOKKAL szélesebb volt!” M. Sz.: „Hát, ez se lesz itt sokáig…” De legalább várták volna meg, míg átérek… jobb oldalamon a meredek hegyoldal, amin nem lehetett feljebb menni, bal oldalon a legalább 5-6 méteres mélységben folyó patak. (Megj.: Túratársaim szerint az csak másfél-két méter volt. Ezt sajna cáfolnom kell, mert nem is láttam a patakot, csak hallottam.) Még szerencse, h. elhamdulillah csak pár métert kellett így menni. Boldogan értem le a műútra. M. Sz. kifejtette: „No, akkor megjegyzem, h. a sárga plusz itt valóban járhatatlan”.
Beértünk Mátrakeresztesre, amely szép hosszú falu, mint észrevettem, mivel az ellenkező végén hagytuk az autót. Elhamdulillah pont egy vendéglő melletti parkolóban, ahová gyorsan be is tértünk. A radiátor remekül működött, a mosdóban nem volt villany, de ezt egy csomó romantikus gyertyával pótolták :). Gombalevest ettem, majd rántott sajtot hasábburgonyával, de ezt ne mondjátok el senkinek.
Hazaérve már nem volt erőm beszámolót írni. Fürdés, alvás. Ma reggel pedig olyan éhesen ébredtem, h. szokott Csóványos-reggelimen kívül befaltam a tegnapról maradt tönkölykiflis úti elemózsiámat, és kis híján a folpakot is, amibe csomagolva volt, valamint a hátizsákot, de elhamdulillah idejében sikerült megálljt parancsolni magamnak.
Nagyon jó túra volt ez is, kalandos, technikás részekkel fűszerezve, nagy hóval, szép, napos idővel, és valószínűleg szórakoztató megnyilvánulásaimmal az emelkedőkön és a fémpálcikás tákolmányon. Már alig várom a következőt :)

2011. január 16., vasárnap

Rádupláztam - Téli Gyermekvasút

Táv: 19 km
Szintemelkedés: 580 m
Vasárnap reggel számos kihívással küszködve ébredtem fel. Ezek közül az első rögtön az volt, h. hogyan fogok kijutni a mosdóba. Ugyanis már az ágyból való felkelés is komoly feladatnak tűnt. Konkrétan nem fájt semmim nagyon, de mindenem egy kicsit, és nagyon fáradt meg álmos voltam. Éhes is, de hihetetlen módon... Szombat este a beszámoló megírása után mentem aludni, és nem is ettem gyakorlatilag semmit.
Vasárnap reggel megettem a szokásos Csóványos-reggelimet, és hamarosan meg is érkeztek a húgomék kocsival, h. a fogaskerekű felső végállomásához menjünk, ahonnan a túra indult.
Ez a nap ugyanis azért volt különleges, mert ez volt a húgom, sógorom és a lányuk első túrája. Korábban nagyon örültem, h. elfogadták a meghívást, de szombat este, a 44 km után már az is vonzó lehetőségnek tűnt, h. közbejön nekik valami :)
Mint a fenti adatokból látható, ez nem volt egy iszonyat nehéz túra, sőt, inkább könnyű. Én azonban eléggé tartalékok nélkül vágtam bele. A pozitívum az volt, h. (1) a húgoméknak nem kellett sokszor rám szólniuk, h. ne siessek, (2) az első kb. 2 km után elmúlt az izomlázam...
A nevezésnél rengeteg ember volt, kb, fél órát álltunk sorba. A továbbiakban is maradt a sok ember, 600-nál is több nevező volt... legalább nem tudtunk eltévedni, csak menni kellett a többiek után.
Útközben adódtak kisebb-nagyobb nehézségek, úgymint:
- Hol lehet cigit venni?
- Hol lehet nápolyit venni?
- Mikor eszünk?
- Mikor érünk oda?
- Mikor iszunk?
- Feltörte a cipő a lábam!
- Nem jó nekem ez a túrabot, tedd el!
- Megint feltörte a cipő a lábam!
- Mégis kérem a botokat!
- Sokat megyünk még?
Szóval nem unatkoztunk, és még egy olyan útvonalon is sikerült menni, amit még én sem jártam be. Az ellenőrzőpontok sűrűn voltak (a rajton és célon kívül volt 9, tehát még 2 km-t sem kellett menni 2 között), így az idő is jobban ment. Az unokahúgom (16) bírta legnehezebben, már a felénél kijelentette, h. SOHA TÖBBET nem jön túrázni - ez a véleménye elhamdulillah a rajtban megváltozott. Az oklevél és a kitűző feledtette a nehézségeket. végül 6 és fél óra alatt értünk végig, ami tudom, h. elég vicces, de nem siettünk, és a szintidőben benne voltunk. Insallah a húgoméknak megjött a kedvük a túrázáshoz, és ha nem is teljesítménytúrán, de hétvégi, családi kiránduláson megyünk még együtt.
Azt kell mondanom, h. én ma jobban elfáradtam, mint tegnap. Nem aludtam ki magam, és éhesen mentem a túrára. tanulság, h. nem szabad kihagyni az evést túra után, még akkor sem, ha nem különösebben kívánom.
Mára azonban tényleg jól elfáradtam, ezért meg is kíméllek benneteket a további olvasnivalótól, és megyek aludni :)

2011. január 15., szombat

Wass Albert emléktúra

Táv: 44 km (43,3-at mértünk GPS-szel)
Szint: 1265m (1290-et mértünk)


Nagyon régen vágytam már erre. Már a tanúhegyeken és a bakonyi mikuláson is ezt akartam, de akkor – nagyon bölcsen – úgy döntöttem, h. várjunk még. Megbízott Szakértőnk is erre intett: nem kell elkapkodni, várjuk ki, míg eljön az ideje. De én azért csak vágytam rá, és gondoltam rá, és akárhányszor mentem túrázni, az agyamban mindig ott zakatolt a kérdés: mi lenne, ha… Mert tényleg vágyom rá.
Túllépni a negyvenet…
És az idő ma jött el. Egyrészt egy olyan negyvenes, ahol nem iszonyat sok, 2000 méter körüli szint van, „csak” 1265. másrészt, Megbízott Szakértőnk – aki alighanem (1) unta már hallgatni a nyígásomat, h. de én meg akarom próbálni, (2) tudta, h. úgysem nyugszom, amíg ki nem próbálom – felajánlotta, h. ha a 44-es távra nevezek, akkor jön velem végig. Ami azt jelenti, h. bár lényegesen gyorsabban tud menni nálam, nem fog így tenni, hanem tartja bennem a lelket, és ha kidőlnék, hív valami hegyimentőt, ha pedig azt már szükségtelennek ítéli, legalább értesíti a családomat.
Ezzel együtt már tegnap iszonyat lámpalázas voltam, sőt, már csütörtökön végig azzal fárasztottam az előadás után a vacsorára itt maradó szerencsétlen lányokat, h. én mennyire izgatott vagyok. Reggel ennek megfelelő lelkiállapotban szálltam be az autóba, majd igyekeztem némán lámpalázalni, h. a korai időpontban még nem egészen Halima-toleráns túratársakat ne kergessem már a nulladik kilométer előtt idegrohamba.
A túra Verőcéről indult, a református templom parókiájától. Ezért mi ügyesen felmentünk ide:


Mint bizonnyal többen észrevettétek, ez biza a katolikus templom… mi is rájöttünk, h. nincs minden rendben, miután mindent zárva találtunk, és semmi mozgást nem láttunk. Így hát az autót ott hagyva mintegy 6*10 a 23-ikon lépcsőn visszagyalogoltunk a református templomig, ezzel teljesítve (1) a bemelegítést, (2) az „Ismerd meg Verőcét!” mozgalomban való részvételünket.
Ennek ellenére 7:30-kor rajtolni tudtunk, és jó tempóban haladtunk – egészen a falu széléig. Mihelyt az aszfaltutat elhagytuk, megkezdődött az, amit sajnos kizárólag a „konstans és hatványozott szívás” kifejezéssel tudok jellemezni. Volt olyan hely, ahol FELÜLRŐL jött be a bakancsomba a sár. Az út végig nagyjából így nézett ki:


Ezzel a túra kiütötte az ÖSSZES túrát, beleértve az Eger Csillagát, aminél sárosabbat eddig nemigen tudtam volna elképzelni, a „Minden Idők Legsárosabb Túrája” verseny első helyéről.
Ezen nem sokáig tudtam mérgelődni, mert az út hamarosan DURVÁN emelkedni kezdett, és teljes háttérkapacitásomat lekötötte az a probléma, h. melyik testnyílásomon keresztül fogok legalább a túléléshez szükséges mennyiségű oxigénhez jutni. M. Sz. meg is jegyezte, h. egy ideje nem hall tőlem kis vicces sztorikat. Jaja, mondtam, próbálok lélegezni. M. Sz. vidoran fordult hátra, és közölte: „Most több mint ötös átlaggal megyünk!” Örülök neki, gondoltam magamban, és még kb. 100 méteren keresztül örülni is fogok, akkor pedig majd összeesek és meghalok, gondoltam magamban, de bölcsen hallgattam, én lévén az első, aki megfogadja saját tanácsomat: szenvedj némán! És csak annyit nyögtem ki: király! Ettől is kb. 2 percig nem kaptam normálisan levegőt, örültem hát, h. csendben maradtam…
Nem elsősorban az emelkedő volt durva – no persze az is – hanem az, h. a mély sár és víz miatt állandóan korrigálni, izmokat feszíteni kellet, h. ne essünk kétméterenként bele a sárba.
Hamarosan eljutottunk oda, kb. 13 kilométernél, ahol elvált egymástól a 28-as és a 44-es táv. Itt volt az UTOLSÓ lehetőség, h. elmenjek a rövidebb útvonalon. Éreztem, h. a sár elég sokat kivesz belőlem, de rövid számolás után úgy döntöttem, h. hiszen már csak 21 km van hátra, és még ha a 28-asra megyek, azon is van 15, az a 6 km nem OLYAN nagy különbség… nehogy már 6 km miatt ne teljesüljön. Igen, tudom, ez egy ált. isk. első osztályos számolási feladat, de hát nem is Halima lennék, ha kihagytam volna valami ilyesmit. De legalább lelkesen és vidáman vágtam neki a hátralévő résznek.
Hamarosan felértük az egyik hegytetőre, ahol szemléletesen is megtekinthettük, h. hogy járnak azok, akik lemaradnak:


A kilátás innen gyönyörű volt:

Levonva a tanulságot, kissé megszaporáztam a lépteimet. Nemsokára el is értük a királyréti ellenőrzőpontot, ahol M. Sz. közölte, h. most vagyunk már majdnem a felénél. Nem húsznál van Királyrét, kérdeztem vissza. De igen, mondta ő, és kissé értetlenül nézett rám, h. mit nem értek. Ekkor jöttem rá fentebb említett számításaim súlyos hibájára. Mit mondjak, egy világ dőlt bennem össze. Aztán összeszedtem magam, röhögtem egy jót magamban/on, és friss lelkesedéssel indultam tovább.
Ekkorra már kellemesen elfáradtam, ennek ellenére nagyon fel voltam dobva, és annyira élveztem a túrát, mint talán még egyet sem eddig. Egyrészt fűtött a „negyvenesen megyek” lelkesedése, másrészt van erre egy elméletem. A szervezetem elkezdett durva mennyiségű endorfint termelni. Valami furcsa, atavisztikus képekben, a faji emlékezet alapján a szervezetem valahol tudat alatt emlékezhetett arra, h. EZ AZ a szituáció, amikor azok, akikben nincs elegendő endorfin, elvesztik a humorérzéküket. Ők azok, akiket felfalnak a farkasok, és max. a csontjaikat találják meg tavasszal. Ezt persze szegény szervezetem nem szerette volna, ezért ezerrel termelte az endorfint.
Rám is fért, ugyanis eddigre már így néztem ki:


Hamarosan sor került kedvenc időtöltéseimre is. Ezek egyike a patakátkelés:


A másik pedig a lovas múltamat jól hasznosító fatörzs-átmászás:


Délutánra kisütött a nap, és a hegyoldal gyönyörű volt. Ekkor gondoltam arra, h. de jó lenne, ha itt lennétek. Előtte többször is feltört belőlem: „Elhamdulillah, h. a lányok nincsenek itt!” De az jó lett volna, ha ezt a gyönyörű hegyoldalt látjátok. De hogy IDÁIG hogyan jöttetek volna, hát, azt valahogy még ki kell találnom:


A kóspallagi ellenőrzőpont egy presszóban volt, ahol a pecsételés után én rögtön kértem egy kólát :) M. Sz. a legteljesebb döbbenettel nézett rám: te cukros kólát iszol? Igen, keltem ki kissé magamból, basszus, cukros kólát iszom, jöttem eddig több mint 30 km-t, igenis cukros kólát fogok inni! NAGYON jól esett :)

További emelkedők következtek, és így 30 km után már egyre nehezebben küzdöttem le őket. Meg is kellett állnom a legdurvábbon. Nem is egyszer. M. Sz. türelmesen várt a tetején, ami rám igencsak ösztönző hatással bírt: milyen ciki már, h. ő ott áll, a botjaira támaszkodva, én meg itt bénázom…


Igyekeztem hát begyorsítani, és lelkesen kiabáltam felé: jövök, mint állat! Az emelkedő tetején, mihelyt levegőhöz jutottam, tisztáztam vele, h. a csiga is állat, és a lajhár is. Mentünk tovább, és szervezetem erőforrásait a következőképpen osztottam be:
- 60% elment arra, h. képes legyek viszonylag folyamatosan és több-kevesebb hatékonysággal lélegezni,
- 30% kellett ahhoz, h. ne essek hasra minden egyes lépésnél a bokáig érő sárban,
- 10% a háttérben etimológiai programot futtatott: vajon honnan származik a „Börzsöny” szó? Végül úgy döntöttem, h. ősi, szláv eredetű jövevényszavunk, ami azt jelenti: „Basszus, mennyi sár van itt!”

Lassan sötétedni kezdett, és még 8 km volt vissza. Hamarosan teljes sötétben mentünk egy szántás bokáig érő sarában, és kerestük az utolsó ellenőrzőpontot. Nagyon nehezen értünk el odáig. Sokáig nem vettem elő a fejlámpámat (ne kérdezzétek, miért, gondoltam, majd a ponton előveszem, de hát BÁRHOL elő lehet venni, és MINDENHOL ugyanannyi ideig tart… mindegy). Amikor a pontot elértük, már csak 3 km volt hátra, én eléggé elkészültem az erőmmel, úgy éreztem, feladom. De aztán megbeszéltem magammal, h. itt már hova adjam fel? 3 kilométerért nem fognak idehozni nekem egy mentőhelikoptert, azt meg nem várhatom el, h. M. Sz. levigyen a hátán, és már különben is csak 3 km van. Újult erővel indultam tovább, és ezt az utolsó 3 km-t élveztem talán a legjobban. Igaz, h. töksötét volt, és hatalmas, csúszós sár, de végre lefelé mentünk, jó tempóban, és nagyon vicces volt ez a fejlámpás menet. Többen is csatlakoztak hozzánk, akik (a) nem tudták az utat, (b) nem volt lámpájuk. Itt emelném ki, h. M. Sz. nélkül, aki már vagy harmadszor csinálta ezt a túrát, kb. azonnal eltévedtem volna ezen az utolsó, sötét szakaszon.
Már éreztem a cél szagát, és visszatért az erőm, az utolsó 3 km-t tényleg nagyon jó sebességgel mentük végig, és valamivel 18 óra előtt értünk célba. A célban, fáradtan, de NAGYON boldogan:


Azt hiszem, ez volt életem legjobb túrája. Elképzelhetetlennek tartottam, h. képes legyek rá, de minden percét élveztem, és még a legsötétebb pillanatokban sem vesztettem el a humorérzékemet, elhamdulillah.
Ez úton is szeretném megköszönni Megbízott Szakértőnknek, h. végig jött velem, és lelkileg támogatott. Insallah sokat túrázunk együtt a jövőben, és insallah egyszer ti is legyőzitek az idegenkedést a téli túrától, és jöttök velem :). Ha nem, akkor is, tavaszra egy csomó új útvonalat találtam ki nektek. Nem nagyon durvák :)

2011. január 3., hétfő

Évnyitó túránk

Táv: 24 km
Szint: 1073 m

Teljesen váratlanul ért a telefon szombat este, h. túratársaim már visszatértek a síelésből, ezért vasárnapra betervezhetünk egy kisebb túrát: Budaörs - János-hegy - Budaörs. Természetesen menni akartam én is :)
Vasárnap reggel szokás szerint a sarkon vártam az autót, és hamarosan már a budaörsi lakótelepen állítgattuk a GPS-eket, majd nekivágtunk az Út Jobb Oldalán Lévő Hegyeknek. A csapatban én voltam a leggyengébb láncszem, de igyekeztem úgy tenni, mint akinek nincs halálfélelme a technikás, kalandos (lsd. túraszótár) szakaszokon.
A többiek érdeklődve figyelik küzdelmemet:


Felfelé a jeges sziklákon (közben sokat gondoltam rátok: (1) elhamdulillah, h. a lányok nincsenek itt, (2) ha a lányokat hoznám, hogyan kerülhetnénk ki ezt a szakaszt?):


Fenn a hegyekben rengeteg hó volt, a fákat vastag zúzmara borította, ahogy "a bokrot" is:


És volt nagyon hangulatos fenyőcske is:


A János-hegyig a piros csík jelzésen mentünk, majd a libegőnél diéta ide vagy oda, ettem egy (remek) meggyes rétest. Innen Széchényi-hegy, majd Frank-hegy irányba haladtunk tovább. volt patakátkelés is, bár MINDEN patakátkelés ilyen lenne (pl. volt híd, és nem omlott össze, mikor ráléptünk):


Útközben Tamás elhagyta a napszemüvegét, és lelkesen vissza is szaladt érte, egészen Széchényi-hegyig - legalább nem maradt ki a terepfutás sem a mai túrájából... Mi megvártuk őt a frank-hegyi turistaháznál, én rátukmáltam a többiekre a banánokat, h. ne kelljen tovább cipelnem.
Mikor továbbindultunk, esni kezdett a hó, és hamarosan elértük azt a helyet, amit annyira vártam már egész úton. Valamennyien ismeritek mély vonzódásomat a barlangok iránt - hát, itt a budaörsi hegyekben találhatók az úgynevezett "piktortégla-üregek". Ezekből egykor a sárga színű földet bányászták, amelyet festékanyagként hasznosítottak. Hosszú járatokat vájtak, amelyek egy része már beomlott, és amúgy is veszélyes és nem szabad ide belemászni:


Miután kimászkáltam magam a lukakban, majd Megbízott Szakértőnk eltávolította rólam az összeszedett sár egy jelentéktelen hányadát, továbbindultunk.
Még ősszel, amikor az idő szép volt, a kövek szárazak és a sziklák nem csúszósak, felvetettem az ötletet, h. nézzük meg azt az "odvat" (ti. kisebb barlangot), amiről az Odvas-hegy, az Út Jobb Oldalán Lévő Hegyek vezéralakja a nevét kapta. Akkor nem találtuk meg a Hegy Odvát, de most, hogy a bokrok elhullatták leveleiket, tisztán látható volt. Sajnos M. Sz. emlékezett rá, h. én ezt EGYKOR látni akartam, ezért kötelességének érezte, h. most közelről meg is mutassa valamennyiünknek. Gyuri bölcsen úgy döntött, h. ő inkább megvárna minket a hegy aljában, de erről lebeszéltem őt :). Nem sokkal később, mikor az életünkért küzdöttünk a meredek és csúszós hegyoldalban, életemben először láttam őt kijönni a sodrából...
Párbeszéd Gyuri és Halima között:
Gy: - És te akartad látni azt a hülye barlangot, nem? Minek kellett ide feljönni... És lefelé még gázosabb lesz...
H: - Majd nem erre jövünk lefelé...
Gy: - Hanem merre?
H: - hát ott fent, végig, és akkor ott a sziklákon...
Gy: - Jó, rendben, csak előbb adjál valami telefonszámot, hogy a hozzátartozóidat majd értesíteni tudjam!
Felfelé a hegyoldalban (próbáltam úgy tenni, mint aki nem fél):


Itt mászok felfelé:


Íme, a Hegy Odvában. (Szinte hallom a kórust: Nemá, h. ezért másztatok fel oda...)


Végül szerencsésen felértünk a hegytetőre, levontam magamban a következtetést, h. veletek majd nem erre jövünk, meg mással se, és a viszonylag normális úton leereszkedtünk a hegy aljába. Éppen ideje volt, ugyanis kezdett sötétedni...
A túrát némi forró teával és M. Sz. Édesanyja által sütött bejglikkel fejeztük be.
Én sokkal jobban elfáradtam, mint azt a 24 km indokolta volna, és ma egész nap izomlázam is volt... de ezzel együtt ez egy nagyon jó túra volt. Ez úton is köszönöm minden résztvevőnek, h. kis híján az életét áldozta azért, h. én megnézhessem a Hegy Odvát. Insallah majd veletek is megnézzük, de leginkább majd a lenti útról megmutatom :)